Novella: Lily

Sziasztok!

Most ismét egy novellával jelentkeznék, ami sokkal a Breaking Dawn után játszódik. Egy születésnappal kezdődik, aztán majd meglátjátok mi lesz belőle :)

Puszi!

Carly :)

~Lily~

(Esme szemszöge)

-Hmmm…Hányadik is?- lehelt csókot ismét ajkaimra Carlisle, miközben még mindig a hálónk felé hátráltunk.

-Ma töltöttem be a csodás százötvenet- nevettem halkan két csók között. - Nem, mintha nem tudnád…

-Csak kíváncsi voltam, te tudod-e –kulcsolta lábaimat a derekára. Nem is igazán törődtünk azzal, vannak-e rajtunk kívül a házba. Tudtunkkal Rosalie és Emmett vadásztak, Alice és Jasper a plázába mentek, Edward Bella és Nessie pedig a kis erdei házukban húzódtak félre.

-Mire…készülsz?- kérdeztem akadozva, mikor kezei végigsiklottak a nyakamon.

-Ha már ilyen szép kort megéltünk-csókolt bele a nyakamba. - Ünnepeljük meg különlegesen!

-Ahogy parancsolja, Dr. Cullen- kuncogtam halkan. – Csak a gyerekek meg ne hallják, mikor hazajönnek.

-Ó, ilyennek ismer engem, Mrs. Cullen?- vonta fel a szemöldökét.

-Nem benned kételkedem-sóhajtottam halkan. - Csak magamban nem bízom.

-Ezek szerint érdekes gondolatok járhatnak a kedves feleségem okos kis fejében-döntött el az ágyon.- Megosztanád velem?

-Tudja, doktor Úr, nem helyén való az…orvos beteg viszony-markoltam meg a takarót, mikor ajkaival végigszántotta a nyakamat.

-Esetleg, szeretné, ha meghallgatnám a szívét, Mrs. Cullen?- kuncogta halkan. - Az nem ütközik szabályba.

-És ha én vizsgálnálak meg?- fordítottam a helyzetünkön egy határozott mozdulattal. Hihetetlen, de százötven év elteltével, még mindig annyira kívántam őt, mint a legelső alkalommal. Minden egyes mozdulata ugyanolyan hatással volt az elmémre, mint amikor annak idején a tó partján esküdtünk össze Isten színe előtt.

-Orvosi diploma nélkül?- kerül ismét felülre. - Bocsáss meg, de engem nem tudsz restaurálni.

-Rajtad nem is kéne- nevettem halkan. - Meddig akarunk még játszani?- ötlött eszembe hirtelen.

-Nem is tudom - csókolt meg ismét. Ahogy a csípője az enyémhez ért, már jól éreztem, mennyire szeretné tudni a folytatást. Én is annyira akartam, mint ő, de hát nem volt a mi stílusunk, hogy minden előzmény nélkül, csak a testiségre koncentráljunk.

-Mi lenne, ha nem játszanánk tovább egymás önuralmával?- nyögtem fel halkan

-Hát…talán még az én önuralmam is véges-hajolt ismét közelebb, miközben kezeivel óvatosan kezdte lehámozni a feleslegessé vált ruhadarabjaimat. A kezeim még ennyi év után is remegtek, mikor az ingéért nyúltam. Még mindig féltem, hogy nem leszek elég jó neki, pedig ez idő alatt számtalanszor repültünk el a mennyországba egymás karjai közt. Féltem, hogy nem vagyok elég jó, mint nő. Számomra a Carlisle-lal töltött idő maga az álomvilág volt. És néhány órának tűnő perc után, a testünk ismét eggyé vált, mint ez alatt a másfél évszázad során oly sokszor…

Mikor ismét fel tudtam fogni a körülöttem lévő világ létezését, már majdnem teljesen sötét volt. A nap sugarai már fáradtan pihegtek az ég széles mellkasán, miközben én is halkan szuszogva feküdtem Carlisle karjai közt. Talán ennél többet nem is kívánhatnék magamnak a születésnapomra.

-Min gondolkozol?- simította meg az arcomat szerelmem.

-Csak azon, hogy mennyire szerencsés vagyok –húzódott arcomra hálás mosoly. –Itt vannak a gyerekek, Nessie és te is. Nem hiányzik semmi az életemből-bújtam hozzá szorosan.

Azonban nem volt minden szavam teljesen igaz. Tényleg mindenem megvolt, és amit csak lehet valóban megkaptam a szeretteimtől. Egyetlen apró dolog hiányzott csak az életemből…

Egy kicsi lény, aki minden szempontból számomra a tökély lenne. Akinek szőke haja és aranybarna szemei vannak, és olyan őszinte és tiszta a lelke, akárcsak Carlisle-é. A mi közös kisbabánk…

-Valami baj van?-törte meg a hirtelen beállt csendet szerelmem.

-Nem, nincs semmi-válaszoltam azonnal.-Nem érdekes…

-Nem erőltetem-puszilta meg az arcomat.-De ideje lenne felkelnünk. Alice mérges lesz, ha nem készülünk el időben.

-Alice-nevettem fel halkan.-Mire is mennénk nélküle.

-Mire is mennétek nélkülem-jött be nevetve, azonban azonnal szeme elé emelte kezeit, amint meglátott minket. – Oh, bocsi! Nem tudtam…

-Semmi gond- mondtam zavaromban. – Azonnal indulunk.

-El is várom-válaszolta kuncogva, majd hatalmas szökkenésekkel suhant el a nappali felé.

Mi is összekaptuk magunkat, és pillanatokon belül már készen is álltunk az ünneplésre. Én egy hosszú, sötétlila ruhát vettem magamra, aminek az egyik oldala a combomig fel volt vágva, amihez egy ezüstszín magas sarkút választottam kiegészítőként. Carlisle is nagyon szépen kiöltözött. Egy fekete szövetnadrágot vett fel hozzá passzoló fekete öltönnyel, alá pedig egy világoskék inget választott. Kifejezetten jól állt neki ez a fajta elegancia.

-Boldog szülinapooot!- ugrott a nyakamba Alice, mire a többiek is hangosan tapsolni kezdtek.

-Köszönöm, kicsim!-öleltem magamhoz.-Már ennyi év eltelt?

-Nyugi, meg sem látszik-lépett ide Edward is.-Mintha még mindig csak száz lennél.

-Köszönöm, fiam-nyomtam puszit az arcára nevetve.

-Mivel mindenki hasonló ajándékot szeretett volna venni-vett elő lányunk egy kis dobozt a csebéből.-Ezért közösen adunk ajándékot neked.

-Oh, nem kellett volna-kezdtem el bontogatni, és pár pillanat múlva meg is pillantottam…

A szemem előtt egy csodaszép nyaklánc látványa tárult elém. Egy szív alakú medál lógott a csillogásából ítélve fehérarany láncon, a tetejére pedig egy aprócska rózsa volt gravírozva.

-Ez…valami meseszép-mondtam meghatottan.-Nem is tudom, mit mondjak…

-Nyisd ki!-noszogatott Carlisle.-Belül is van valami.

Azonnal úgy tettem, és a kis kapcsot lenyomva kinyitottam a szív alakú medált. A belsejébe egy családi kép volt belerakva. Carlisle, Edward, Bella, Nessie, Jacob, Rosalie, Emmett, Alice, Jasper és én álltunk rajta a házunk előtt, miközben a hóesésben mindenki bolondul mosolygott felnőtt létére. Ha tudtam volna, biztosan elsírom magam.

-Hihetetlen -nézegettem tovább.-Itt még milyen kicsi voltál, Nessie.

-Hát igen-nevetett fel halkan.- Azóta sok minden változott.

-Annyira köszönöm!-öleltem meg őket egyesével, és Jacobot sem hagytam ki, hiszen már ő is a család tagja volt.

-Remélem, nem baj, hogy én is eljöttem-ölelt viszont félénken.

-Ugyan, nem butáskodj-nevettem halkan.-Bizonyos tekintetben te is Cullen vagy.

-Megtisztelő ezt hallani-kacagott fel ő is. Hihetetlen, milyen udvarias és tisztelettudó volt. Azt gondolná a legtöbb vámpír a farkasokról, hogy modortalanok és durvák, de Jacob nagyon is kivétel volt ebben a tekintetben.

Egész este táncoltunk. Alice fantasztikus számokat választott a zenelistára, és mindenki rendkívül jól érezte magát, még Rosalie is elment egy táncra Jacobbal. És így repült el százötven év…

Másnap minden a megszokott kerékvágásban folytatódott. Carlisle készülődött a munkába, a gyerekek elmentek az iskolába, és Nessie is velük tartott, nehogy elkéssen. Szerelmem is nemsokára elindult, így én is nekiálltam a teendőimnek. Kicsit tervezgettem az egyik házon, amit nemrég kaptam megbízásnak, majd elszaladtam bevásárolni, mivel ma én készítem az ebédet Ness számára. 

Nessie legalább olyan fontos volt a számomra, mint a nevelt gyerekeink. Néha úgy éreztem, némileg betölti azt az aprócska űrt, ami a saját gyermek hiánya miatt tátongott a lelkemben, bár az évek múlásával, szinte teljesen elfogadtam a meddőség tényét. De most valami miatt megint úgy éreztem, bárcsak lehetne Carlisle-lal közös gyermekünk.

-Szia, nagyi!-lépett be az ajtón Renesmee. Még mindig kicsit furcsa volt, hogy huszonhat évesen nagymama vagyok.

-Szia, kincsem!- nyomtam puszit a homlokára. - Mit szeretnél enni?

-Mit vettél a boltban?- válaszolt kérdéssel kérdésemre.

-Tojást, gombát, hagymát…

-Akkor egy gombás rántotta tökéletesen megfelel-vágta rá mosolyogva.-De szívesen segítek, nem kell egyedül főznöd.

-Ha már így mondtad-nevettem fel halkan, miközben kicsit arrébb mentem, hogy neki is legyen helye a tűzhely mellett. Mióta ő van nekünk, azóta kissé megújítottam a szakácstudományomat is, mivel nagyon régen nem főztem senkinek. Hál’ Istennek sikeresen.

Éppen ki akartam venni a kész rántottát, amikor hirtelen egy furcsa érzés kezdte belengeni a gyomromat. Olyan érzés volt, mintha hányingerem lenne, és…pár pillanattal később be is igazolódott a gyanúm. Azonnal átrohantam a fürdőbe, és még éppen felé tudtam hajolni a kézmosónak.

-Jól vagy?- szaladt be hozzám Ness.

-Igen…vagy is nem- rogytam le a csempére. -Nem tudom, mi történt velem…

-Gyere, segítek felállni-nyúlt a kezemért, de én finoman elutasítottam.

-Várj egy kicsit! Mindjár jobban leszek-hajtottam a fejemet a térdemre, ami furcsa módon lüktetett a fájdalomtól. Már azóta nem volt fejfájásom, mióta vámpírrá változtam.

-Legalább azt engedd meg, hogy felhívjam Carlisle-t-nézett rám aggódva.

-Azt megköszönném-sóhajtottam hálásan.-De, Ness…Csak annyit mondj neki, hogy én kértem, hogy jöjjön haza. Ne mondd el neki, miért.

-Rendben van-bólintott, majd sietve indult el a telefon felé.

Még hallottam, ahogyan Carlisle-lal beszél, mikor sikerült végre talpra állnom. Nem is tudom, miért szédelegtem, de alig bírtam elcsoszogni az ágyunkig.

-Azt üzeni, siet!- ült le mellém. És ebben a pillanatban megcsillant valami a szemében.

-Mi az?- néztem rá kíváncsian.

-Ha nem tudnám, hogy vámpír vagy- kezdett hozzá félénken-azt hinném, hogy babát vársz.

-Ugyan már, ez lehetetlen-nevettem fel egy kis keserűséggel a hangomban.

-Miért? Hánytál, fáj a fejed és…

-Nessie ez akkor sem lehet-szakítottam félbe szomorúan.- Százötven éven át, egyszer sem estem teherbe. Kizártnak tartom, bár…

-Bár?-vonta fel a szemöldökét.

-Én lennék a föld legboldogabb vámpírja, ha igaz lenne-húzódott arcomra apró mosoly.-De szerintem ez nem lehetséges.

-Mi nem lehetséges?-lépett be hozzánk Carlisle.

-Szerintem Esme terhes-mondta ki nyíltan Nessie.

-Ezt honnan veszed?-nézett rá kicsit furcsán szerelmem.

-Nem akarod te elmondani?-kérdezte unokám várakozóan.

-Hát…nemrég hánytam-válaszoltam végül nehezen.-És a fejem is rettenetesen fáj.

-Ez érdekes-túrt bele a hajába Carlisle elgondolkodva.-Meg kéne vizsgáljalak.

-De, Carlisle, te is tudod, hogy ez lehetetlen-ellenkeztem.-Miért lennék terhes?

-Ez nem tudhatjuk-csillant fel a remény a szemében.-Csak akkor kapunk választ, ha megvizsgálhatlak.

-Jól van-adtam be a derekam. Azonnal elővette az orvosi felszerelést, miközben Nessie is lement, hogy megossza a feltételezést a többiekkel. Kicsit idegesen gyűrögettem a lepedőt, vajon mi lesz az eredmény, és amikor Carlise mosolygós arccal mellém telepedett, az szívem, mintha újra dobban volna egyet.

-Szóval, igaz?-kérdeztem meghatottan.

-De még mennyire-ölelt magához, miközben én könnyek nélküli zokogásban törtem ki. Minta minden vágyam valóra vált volna egyetlen pillanat alatt. Itt növekedett a hasamban Carlisle gyermeke, és én majdhogynem képtelen voltam ezt felfogni. Terhes voltam attól a férfitől, akitől mindig is szerettem volna.

-Annyira boldog vagyok-szólaltam meg halkan.-Nem is tudod, mennyire…

-Szeretlek!-nyomott csókot az ajkaimra.-És őt is.

-Én is szeretlek- kuncogtam fel halkan, mikor kezei a hasamra csúsztak.

-El kéne mondanunk a gyerekeknek- folytatta komolyan. – Tudniuk kell.

-Szerintem már tudják-kuncogtam. - Legalább is Edward biztosan.

-Azért menjünk le hozzájuk-segített fel az ágyról, majd lassú létekkel indultunk el a földszint felé. Minden úgy volt, ahogyan sejtettem…

-Gratulálunk!- ugrott a nyakamba Alice.- Mindenki nevében.

-Köszönöm, kincsem!-öleltem magamhoz. Ahogyan körbe néztem, mindenki arcán tiszta örömöt láttam. Kivétel nélkül boldog volt minden gyermekünk, azonban Rose arcán valami mást is felfedeztem…a bánatot.

-Rosalie…-kezdtem hozzá, azonban ő minden válasz nélkül felfutott a szobájába. Tudtam, mennyire vágyik ő is egy saját kisbabára. Én is legalább annyira szerettem volna, de sosem mondtam ki annyira nyíltan mint ő, és sajnos Rose még az idő múlásával sem tudta elfogadni, amivé vált.

-Kicsim…-álltam meg az ajtaja előtt. Mivel nem érkezett válasz, gondoltam benyitok.-Kicsim, én tudom, mennyire nehéz most neked, és…

-Mit tudsz te?-fúrta arcát a párnák közé. –Én vesztettem el mindent, mikor vámpírrá váltam, nem te.

-Rose- sóhajtottam.-Nem is tudod, mennyi mindenen mentem keresztül, amíg elfogadtam a meddőségem. Túl kellett esnem a kisbabám halálán, ami emberként nem ment, és Carlisle nélkül máig kínozna a bűntudat. Mindent eldobtam magamtól, az életemmel együtt. De nem törtem össze, mikor megláttam az új életem. Ráébresztett arra, amiben eddig sosem hittem…a csodákra.

-Nem érted, Esme?!-emelte meg a hangját.-Te mindig anyám helyett anyám voltál. Gondomat viselted, mikor össze voltam törve, és te érdemled meg legjobban közülünk ezt a kisbabát, de emiatt most még nagyobb baklövésnek érzem a saját életem. Nem rád haragszom, hanem magamra, ami miatt ilyen selejt lett belőlem…

-Jaj, aranyom, nem vagy selejt-öleltem magamhoz.-Csodálatos, érett nő létedre, miért mondasz ilyeneket? Semmi okod ezt feltételezni.

-Valóban?- nézett fel a szemeimbe.

-Igen, valóban-húzódott arcomra apró mosoly. -És tudod mit? Te lehetsz a pici keresztanyja

-Ez komoly?- lelkesedett fel hirtelen. - Esme, annyira köszönöm!

-Ne köszönd!- öleltem magamhoz. - Nálad nem is találnék megfelelőbb embert a célra.

Ahogyan ott öleltük egymást rájöttem, Rosalie milyen törékeny is valójában. Mindig erősnek mutatkozik, talán még sosem zokogott könnyek nélkül ezelőtt. De én mindig is éreztem rajta, mennyire labilis is ez a komorsága. Legbelül mindig is sírt, csak ezt nem mutatta ki felénk…

Az idő hamar repülni kezdett. Teltek a hetek, és ezalatt a rövid idő alatt hatalmas változáson ment keresztül a testem. Jól láthatóan kikerekedett a pocakom, és már a nem szakértő szemek is észrevették volna, hogy előrehaladottan várandós vagyok. Carlisle teljesen odavolt a piciért. Minden este órákon keresztül beszélt hozzá és simogatta, nehogy egyedül érezze magát. Én ezen pedig mindig csak mosolyogni tudtam.

-Azt hiszem nemsokára szülni fogsz-állapította meg a hasam méretéből. - Pár nap.

-Már alig várom-nevettem boldogan.-Szerinted kisfiú vagy kislány?

-Szerintem kislány-válaszolta örömtől csengő hangon.-Egy igazi kis Lily.

-Lily- ízlelgettem magamban.-Tetszik ez a név.

-Nekem is hamar a szívem csücske lett-simította meg az arcomat.

-És mi lesz, a fiú?-érdeklődtem tovább.

-Jonathan- mondta azonnal.- Jonathan Cullen.

-Milyen határozott vagy-lepődtem meg hirtelen.

-Nem is tudod, mennyit gondoltam már egy kisbabára-simította meg a pocakomat. – Talán többet is,  mint az normális lett volna. Minden együttlétünk után reméltem, hátha még is…De az idő múlásával lassan minden reményem alább hagyott.

-Én is elmondhatom ugyanezt- nyomtam csókot ajkaira.-Azonban mint látod, a remény hal meg utoljára.

-Ő is ezt bizonyítja-nevetett fel halkan.-A mi kis csillagunk.

-Hallod picur?-cirógattam meg a hasam.-Csillag lettél.

-Biztosan hall téged-bújt hozzám óvatosan.-Hallja, milyen nagyszerű anyukája van.

-És milyen nagyszerű apukája is-egészítettem ki mondanivalóját.

Szinte észrevétlenül illant el ez a maradék pár nap. Én is kezdtem érezni, mennyire közeleg az idő, és amikor megéreztem az első fájást, azonnal tudtam, mit kell tennem.

-Carlisle!-kiáltottam az emeletre, mire ő azonnal mellettem termett.

-Nyugalom!- kapott a karjaiba. –Hamar túl leszel rajta.

-Szültem már, tudom milyen érzés-kuncogtam, azonban nevetésemet egy újabb fájdalmas szúrás szakította félbe.

-Csak tedd azt, amit mondok-utasított, mire azonnal cselekedtem minden szavára. Hosszú órák teltek el. Már sötétedni is kezdett, és azt hittem nem bírom tovább, mikor egy aprócska hang hangzott fel Carlisle karjai közt.

-Kislány-csavarta bele egy törülközőbe.-A mi kis Lily-nk.

-Lily-vettem meghatottan a karjaimba. Hihetetlenül gyönyörű volt. Kicsi szőke haja pontosan olyan volt, mint Carlisle-é, és a szemeit is tőle örökölte. Annyi értelem húzódott azok mögött az aprócska arany szemek mögött, hogy el sem hittem, hogy egy alig pár másodperces babát tartok a karjaimban.

-Hihetetlenül szép-puszilta meg a homlokomat Carlisle.-Olyan, mint te.

-Szerintem rád hasonlít-ziháltam kissé fáradtan.-A szeme a tiéd.

Ebben a pillanatban halk kopogás hallatszott az ajtónkon. Az illat nélkül is tudtam, hogy Rosalie áll odakint.

-Gyere be!- szólaltam meg halkan, mire nevelt lányunk kissé félénken lépett be a hálónk ajtaján.

-Remélem, nem zavarok-ült le mellém.

-Dehogy-nevettem halkan.-Örülök, hogy itt vagy.

-A többiek is jönni akartak, csak nem szerettünk volna egyszerre betódulni ilyen sokan. Gondolom neked és a pici Lily-nek is szüksége van némi pihenésre- simogatta meg húga kicsiny arcát. - Gyönyörű kislány.

-A te húgod-adtam a kezébe.Láttam rajta, mennyire jól esik neki ez a gesztus. Na meg persze Lily ellenére sem volt a dolog.

Estére már én is teljesen jól voltam, így minden gond nélkül lesétáltam a többiekhez a nappaliba. Mindenki odavolt Lily-ért, amit nem is csodáltam. Azonnal éreztem, mennyire elbűvölő személyiség is lesz, ha majd nőni kezd. Nem is telt el sok idő…

-Anya, menjünk el sétálniiii!- nézett rám hatalmas aranyszín szemeivel.

-Azonnal, kicsim- válaszoltam. - Amint apa itthon lesz, már megyünk is.

-És az mennyi idő?

-Nem sok-mondtam, miközben ráadtam egy kis kabátot.-De meg kell beszélnünk pár fontos részletet.

-Mit?-emelte rám tekintetét kíváncsian.

-Mindig maradj mellettem, és ne engedd el a kezem-kötöttem az orrára.-Nem szeretném, ha elkeverednél.

-Meglesz-húzódott elbűvölő mosoly az arcára.

Hihetetlen, de alig pár hét alatt lett ilyen vidám és értelmes. Napról napra nőtt az energiája, és szinte észre sem vettem, milyen gyorsan megtanult járni, beszélni és már írni is nagyon szépen tudott. Könnyedén olvasott, és imádta a meséket. Ha lehetett volna, mindig azokat hallgatta volna.

-Hát hogy van az én kis angyalkám?-nevetett fel halkan Carlisle, miközben boldogan kapta karjaiba Lily kicsiny testét.

-Jól, apu- fúrta arcát a vállába. – Ma hány beteg embert gyógyítottál meg?

-Nagyon sokat- puszilta meg az arcát. –Hallom sétálni szeretnél.

-Igen, nagyon- válaszolta lelkesen.

-Akkor a kis hercegnő kérése számomra parancs-nyitotta ki az ajtót, majd lassan elindultunk a város felé…