Cullen's Anatomy XIII. Fejezet

Sziasztok!

Meg is érkeztem a legújabb fejezettel, amiben fontos események zajlanak majd, amiről remélem, hogy tetszeni fognak majd :) És furcsa, hogy mindezt a nyárhoz közeledve írtam meg, mert majd láthatjátok, hogy az időjárás nem éppen nyári. Remélem, mindenkinek tetszeni fog! És mielőtt el nem felejtem, készítettem egy meglepit is, amit a fejezet vége felé láthattok :)

Puszi!

Carly

(Esme szemszöge)

[december 23.]

-Zöld?-simult hozzám lágyan, miközben kezeivel az orvosi szoba falának támaszkodott, és annyira közel hajolt hozzám, hogy szinte éreztem, amint a vér sebesen áramlik át az erein. Szívem szerint most azonnal „zöldet” mondtam volna neki, mert annyi mindent bírt ki ez alatt a három hónap alatt, de még mindig nem mertem…valami miatt nem.

-Még mindig piros-pillantottam rá bocsánatkérően, mire Ő puhán csókot nyomott az ajkaimra.-Annyira sajnálom!

-Nem kell-simította meg az arcomat.-Vágyom rád, de addig semmit nem csinálok veled, amíg te magad nem mondod azt, hogy készen állsz-nyomott csókot a nyakamra, mire halkan felsóhajtottam. Hát ha már a vonzalomról volt szó, ez ellen az én testem sem tiltakozott. Inkább az elmém mondott mindenre nemet.

-Készen állnék már-folytattam alig hallhatóan, mikor éreztem, ahogyan ajkai a nyakamon vándorolnak-, de valami miatt mindig megfutamodok. Tudom, hogy már másfél hónapja együtt élünk, egy ágyban alszunk, és köszönöm, amiért tiszteletben tartod a határaimat-simítottam meg az arcát, mikor rám nézett-, de mint mondtam, nem megy. Pedig szeretnélek már boldoggá tenni…

-Én boldog vagyok-nevetett fel alig hallhatóan.-Nem kell amiatt rosszul érezned magad, mert nem vagy olyan nő, aki már az első randevú után egy férfi ágyában köt ki. Emiatt becsüllek, és ez az, amit a legjobban szeretek benned.

-Köszönöm!-csókoltam meg puhán.-Szerintem te vagy az egyetlen férfi a Földön, aki ezt mondta egy nőnek-kuncogtam fel, mire Ő ismét nevetni kezdett.-De azért…-haraptam az ajkaimba-, a csók nincs ellenére ennek a nőnek.

-Ez remek hír-hajolt ismét hozzám, mire pillanatokon belül elmerültünk egymás ajkainak lágy játékában. Tényleg szerettem volna már nem csak csókolni Őt, hanem mindent meg akartam adni neki, amire csak vágyott. Minden érintést, minden mozdulatot, minden apró csókkal együtt. Már majdnem teljesen elvesztem a csókjaiba, mikor meghallottam az orvosi szoba ajtajának nyikorgását.

-Ti ketten-mutatott ránk Addison halkan nevetve-, menjetek szobára! Már lassan két hete mindenhol ezt látom, de mielőtt megtennétek-nézett rám komolyan-, Esme-t elkérném, hogy jöjjön velem vizitálni, utána meg még lenne egy kis feladata.

-Menj csak!-suttogta Carlisle.-Találkozunk délután…

-Szia!-nyomtam puszit az arcára, majd miután még visszapillantottam rá, követni kezdtem Addisont a gyerekosztály felé vezető folyosón. Kicsit kínosan éreztem magam amiatt, amit mondott. Nem hittem volna, hogy az elmúlt két hétben ennyire feltűnő volt a viselkedésünk, és a felismeréstől éreztem, amint az  arcomba tódul mind az öt liter vér, ami bennem kering.

-Nem kell zavarban lenned-szólalt meg Addison, mikor észrevette a reakciómat.-Dúl benned a szerelem, akár csak Carlisle-ban-kacsintott rám, amin halványan elmosolyodtam, de a szemeimet még mindig a föld felé szegeztem.-Alig hiszem el, hogy már ennyi ideje…nem nyúltatok még egymáshoz-pillantott rám őszinte döbbenettel a tekintetében.- Mikor mi Derekkel elkezdtünk találkozgatni, mi már két hét után nem bírtuk. És ti már három hónapja, ez nem semmi…

-Valószínűleg miattam van-vallottam be neki.-Nem merek lépni, pedig látom rajta, mennyire szeretne nem csak megcsókolni. Félek, de nem is tudom mitől, mert Carlisle-tól nem, az biztos-mondtam elgondolkodva, mire Addison megállt előttem, ezzel engem is megállásra kényszerítve.

-Figyelj ide!-tette kezeit a vállamra, miközben komolyan a szemeimbe nézett.-Ha bármitől is félhetsz, az az, hogy mindez még új neked. Első szerelmi együttlét…ez hatalmas dolog egy nő életében, és te talán picit később éled meg, mint a legtöbbünk; de ez mindenképp az első, nem igaz?

-De-bólintottam picit ijedten.

-Az ember természetétől fogva fél az új, hatalmas változást hozó dolgoktól-folytatta.-De orvosként te is tudod, hogy nincs mitől félned. És Carlisle-t ismerve biztos, hogy még a széltől is óvna.

-Igazad van-bólintottam.-Butaság félni.

-Csak tedd azt, amit az érzelmeid diktálnak-húzódott arcára bátorító mosoly.-A szíved tudja, mikor van itt az ideje, és nem mellesleg ti vagytok a kórházban a legszebb pár, akit valaha láttam-simította meg a vállamat.-Hidd el nekem, minden rendben lesz.

-Köszönöm!-pillantottam rá hálásan, mire végül az én arcomra is mosoly húzódott.-Nem is tudom mi lett volna velem, ha nincsenek a tanácsaid, hiszen eddig mindig sokat segítettek. Nélküled én és Carlisle talán nem is lennénk most együtt, mert nem mertem volna közeledni felé.

-De Ő így is, úgy is rád talált volna, drága-mondta teljes meggyőződéssel.-Talán csak néhány nappal később kezdtetek volna el közel kerülni egymáshoz, de afelől semmi kétségem sincs, hogy ti ugyanúgy együtt lennétek, mint most, mert titeket egymásnak teremtett az ég. Elhiszed nekem?

-El-nevettem fel halkan, mire Ő is felnevetett.

-Akkor induljunk!-csapta össze a kezeit.-A mai vizit nem indul el magától-mondta komolyan, mire lassan mindketten útra keltünk a ránk váró kisbetegek kórtermei felé.

A mai vizit különleges volt a gyerekosztályon. Nem olyan volt, mint máskor, mikor csak megnézzük a betegeink állapotát…ma Karácsony előtti vizitet tartottunk. Én is és Addison is karácsonyi mintás pulóvert vettünk a köpeny alá, amire egy zenélő kis rénszarvast tűztünk, a fejünkre meg mikulássapkát vettünk, amivel felvidíthatjuk a gyerekeket, akik az ünnepet kénytelenek idebent, a kórház falai közt tölteni. A szívem azonnal megtelt melegséggel, amint megláttam az arcukon a mosolyt, mikor beléptünk egy-egy kórterembe, és meglátták a rajtunk lévő öltözéket. Szívem szerint minden nap ezt viseltem volna, ha azzal mosolyt fakaszthatok néhány beteg kisgyerek arcára.

-Na, ki van itt?-kukucskáltam be az egyik kislány kórtermébe, mire Ő halkan kuncogva húzta magára a takaróját, hogy elbújjon előlem.-Hol lehet Annabell?-pillantottam körbe, mintha nem tudnám.-Talán az ágy alatt van?-néztem be az említett helyre, mire azonnal meghallottam a kislány halk nevetését a fejem felett.-Vagy  talán a zsebembe bújt?-néztem meg, majd miután láttam, hogy megmozdult a takaró alatt, leránottam róla a fehér kórházi paplant.-Hát itt van!

-Megtaláltál-pillantott rám széles mosollyal az arcán.

-De nem volt könnyű-mondtam neki komolyan.-Jól el tudsz bújni, nem könnyű ráddbukkani, ha elrejtőzöl-simítottam meg az arcocskáját, miközben elővettem a sztetoszkópomat.-Na hallgassuk meg az a félreverő kis szívecskét…

-Mikor mehetek majd haza?-nézett rám kíváncsian, miközben én megállapítottam, hogy a szívritmuszavara csak nem akar javulni, akármilyen gyógyszert is kap.-Már nagyon szeretnék hazamenni.

-Tudom, kicsim-bólintottam halvány mosollyal az arcomon, de legbelül csalódott voltam. Szerettem volna ma hazaengedni, hogy otthon ünnepelhessen, de mivel annyira komoly az állapota, jobb ha ellenőrzés alatt marad még egy ideig-, de ma semmiképp nem mehetsz haza. Még nem gyógyult meg a szíved.

-És mikor fog?-kíváncsiskodott, mire megszakadt a szívem, hogy nem tudok neki semmit erről mondani. Én magam sem tudtam a választ.

-Hamarosan-pillantottam azokba a hatalmas barna szemekbe, és már indultam is volna, mikor megfogta a kezemet.

-Veled mehetek?-csillantak meg a szemei.-Nem szeretnék egyedül lenni, amíg a mamám nincs itt. Annyira rossz itt feküdni….

-Jól van, apróság-segítettem ki az ágyból.-Sétáljunk egyet, jó?

-Jó!-kezdett el ugrálni, mire alig bírtam megnyugtatni, nehogy túlterhelje a szívét. Nem szerettem volna, ha miattam bármi baja lenne.

-És? Merre szeretnél menni?-pillantottam rá, mire Ő azonnal a játszó szoba irányába mutatott.

-Szeretnék veled labdázni-mosolyodott el szélesen, mire azonnal felvillantak az apró kis tejfogai. – De majd utána sietnünk kell vissza is, mert a mamám bármikor megjöhet.

-Úgy lesz-simítottam meg hosszú, hullámos, barna haját, majd pici kezét az enyémbe fogva indultunk el a folyosó másik végében lévő játszószobába.

Annabell rendkívül beszédes, kedves kislány révén, azonnal mesélni kezdett nekem arról, mit szokott csinálni minden nap otthon, hogy mindig játszik a kutyájukkal Buckkal, és hogy… hallott a Moonlight-ban tett szereplésemről.

-A mamám és a papám is ott volt aznap este a Moonlight-ban-kezdett hozzá lelkesen.-Azt mondták, hogy a néni nagyon jól tud énekelni.

-Hogy nagyon jól, az azért túlzás-nevettem fel halkan.-A barátom, Dr. Carlisle Cullen, nélkül nem is sikerül volna. Tudod miért?

-Miért?-húzta össze a szemöldökeit elgondolkodva.

-Mert nem szeretek túlságosan szerepelni az emberek előtt-folytattam.-Ha Ő nem lett volna ott, egy hang sem jött volna ki a torkomon.

-De azért nekem megmutatod?-nézett rám kérlelően.-Megmutatod, hogy énekelsz?

-Rendben van-mentem bele, mire megálltunk az egyik padnál, ami a folyosón volt, és Őt is magam mellé ültettem.-Mit szeretnél hallani?

Bármit-mondta azonnal, mire elkezdtem gondolkodni, mit is énekelhetnék ennek a pici lánynak. De néhány pillanat múlva végül eszembe jutott valami, amit mostanában sokszor dúdoltam, ha senki nem látott, és senki nem hallott.

I don't need a parachute,

Baby if I've got you

Baby if I've got you,

I don't need a parachute

You're gonna catch me,

You're gonna catch

If I fall down down

Nem szerettem volna, ha bárki is meghall rajta kívül, ezért halkan ejtettem ki minden hangot az ajkaimon, mintha csak suttognék. Ő ennek ellenére azonban hatalmas szemekkel nézett rám, és láttam amint a szemeiben megcsillan a tiszta csodálat, amit irántam érzett. El sem hittem, hogy még egy ilyen kicsi lánynak is tetszik, amit csinálok.

-Hűha!-szólalt meg ámultan.-Te tééényleg nagyon ügyes vagy.

-Köszönöm!-sütöttem le a szemeimet halkan nevetve, ám mielőtt még bármit is mondhatott volna bármelyikünk is, egy ismerős hangot hallottam meg a bal oldalam felől.

-Én megmondtam-nyomot puszit az arcomra szerelmem.-És nekem nem hittél, igaz?

-Te elfogult vagy velem szemben-pillantottam rá vállamat megvonva, mire Ő újabb puszit nyomott ezúttal az ajkaimra.

-Aranyos a…mikulássapkád-kezdett el játszani a végén lévő bojttal, mire Annabell azonnal nevetni kezdett, és én sem bírtam megállni, hogy fel ne kuncogjak.-Azt hiszem, te lettél az énekes mikulásangyal.

-Gondolod?-pillantottam rá egy huncut mosollyal az arcomon, mire azonnal megértette, mire is céloztam a mosolyommal. Mióta komolyabbra fordult a kapcsolatunk, azóta mindig így jeleztük egymásnak, ha el akarunk vonulni a kíváncsi kórházi szemek elől. Szerencsémre pedig éppen jókor jött erre az egyik nővér...

-Dalia-állítottam meg.-Visszakísérné Annabellt a kórtermébe, kérem?

-Hogyne, Dr. Platt-válaszolta készségesen, majd miután elköszöntünk Annabelltől, és eltűntek a folyosó végén, én azonnal benyitottam a mögöttünk lévő orvosi szobába, és Carlisle is azonnal követett engem. Pillanatokon belül a derekam köré kulcsolta a kezeit, miközben én átkaroltam a nyakát, és így hátráltunk el egészen a falig, aminek puhán nekiütköztem ugyan, de ez fel szinte fel sem tűnt nekem.

Carlisle lágyan kezdte el csókolni az ajkaimat, nem sietve el semmit, hiszen Ő nem tudta, hogy ez már nem csupán egy csók lesz; és mivel nem is szerettem volna sokáig ebben a hitben hagyni, így kénytelen voltam megszakítani édes csókunkat, hogy a szemeibe nézhessek.

-Zöld-bólintottam, mire láttam, hogy nem hiszi el, amit a saját fülével hall.-Zöld a lámpa…

Ő nem válaszolt semmit, inkább ajkait ismét az ajkaimra helyezte, miközben annyira közel bújt hozzám, hogy a testünk már minden ponton érintkezett a másikéval. Nem gondolkodtam azon, mit teszek, nem törődtem azzal, mi lesz; mindössze tettem, amit a bennem áradó szerelem vezérelt, és alig hittem el…de sokkal jobban esett ez a néhány pillanat, mint eddig bármi az életemben.

Kezeit végigfuttatta az oldalamon, egészen le a csípőmig, ahol egy pillanatra megálltak, majd ujjai lassan visszafelé kezdtek el futni a testemen, és miután az arcomhoz ért, leemelte a fejemről a mikulássapkát, ujjaival pedig mélyen beletúrt a hajamba. Én eközben karommal átkulcsoltam a nyakát, ajkaimmal pedig áttértem annak puha bőrére, mire az Ő mellkasából egy mélyebb, jól eső sóhaj szakadt fel, akárcsak belőlem, amint Ő is a nyakamhoz érintette ajkait. Az ismerős impulzusok pedig csak úgy száguldottak át az ereimen, mintha már nem is vér folyt volna át az egyre hevesebbel lüktető szívemen

-Menjünk haza-szólalt meg alig hallhatóan, mire ismét a szemeibe néztem.-Már lejárt mindkettőnk műszakja, ha jól tudom; és én is éppen indulni készültem, mikor rátok bukkantam-zihálta, és láttam, hogy nagyon nehezére esett most önkontrollt parancsolnia magának.

-De Addison szerint lenne még…valami feladatom mára-jutott hirtelen eszembe, amint megemlítette a műszak szót, de még ezt is nehezemre esett kimondani a sűrű légvételeim miatt.

-Majd megkérem Dereket, hogy mondja meg neki, hogy el kellett jönnöd-hajolt ismét csókra hozzám, majd néhány csodás pillanat után ismét a szemeimbe nézett.-Akkor mehetünk?

-Menjünk-bólintotta rá, majd mindketten szinte szaladva száguldottunk el az öltözőnk felé, hogy minél hamarabb átvehessük a ruháinkat, bár azt is tudtam, hogy ezek nem maradnak majd sokáig rajtunk.

Amint megvontam mindennel, azonnal az aula felé siettem, ahol Carlisle már várt rám, és az arcán látszott, hogy még mindig teljesen ki van pirosodva az orvosi szobában történtektől.

-Még szerencse, hogy ma kocsival jöttünk-csókolt meg ismét, ám ebben a csókban már éreztem azt a fajta szenvedélyt, ami eddig csak gyengédség volt, de mostanra a tűz szenvedéllyé formálta.

-Még szerencse-nevettem fel halkan, majd miután beültünk a fekete Mercedes-be, Carlisle sebesen indította be a motort, ami azonnal száguldani kezdett az otthonunk felé.

Furcsa volt kimondanom magamnak, de alig bírtam magammal az út alatt. Végig egymás lábát simogattuk fél kézzel, miközben néha egymásra pillantottunk, majd vissza az elsuhanó fákra, majd ismét egymásra és vissza a tájra.

Mikor rákanyarodtunk a házhoz vezető útra, már Carlisle izmai is teljesen megfeszültek érintéseim hatására, így amikor leparkoltunk a ház előtt, szinte kiugrott az autóból, hogy kinyissa nekem az ajtót, majd egymást csókolva hátráltunk be a folyosóra, onnan a lépcsőig, fel az emeletre, a nappalin keresztül a hálószobánkig; ahol szerelmem puhán az ágyunkra emelt engem, majd felém helyezkedve csókolt tovább, miközben én pedig az arcát simítottam ujjaimmal.  Nem volt bennem többé félelem…minden kételyt elfeledtem, amit valaha is éreztem.

-Annyira szeretlek-hallottam meg halkan suttogó hangját, mire megpróbáltam picit kijózanodni az engem hirtelen ködbe borító szerelmi kábulatból.-Köszönöm, hogy vagy nekem, hogy megérinthetlek-simította végig az arcomat.-Mindent köszönök!

-Én is köszönök mindent-pillantottam rá hálásan.-Köszönöm, hogy bátorságot adtál nekem, mikor féltem, hogy bátorítottál, bármit is csináltam, hogy veled voltak az első alkalmaim-húztam közelebb magamhoz.-Az első műtét, az első randi, az első csók…az első szerelmi együttlét-túrtam bele szőke tincseibe.-Köszönöm!

-Szeretlek!-hajolt ismét hozzám, majd miután ajkainkat ismét összeforrasztotta, lassan kezdtünk el megszabadulni a fölöslegessé vált ruhadarabjainktól.

Ujjaival óvatosan állt neki a pulóverem lefejtésének, mire picit megemelt, hogy lehúzhassa rólam a puha pamutból készült anyagot, majd ujjait lágyan húzta végig majdnem teljesen fedetlen mellkasomon, miközben én az Ő ingjének gombjaival babráltam. Azonban a kezeim annyira remegtek, hogy alig tudtam megcsinálni még ezt az egyszerű dolgot is, mindössze annyi mentségem volt, hogy még ezt sem csináltam ezelőtt soha.

Miután lecsúsztattam a válláról a finom anyagot, kezeimet a mellkasára helyezve simítottam végig minden pici izmát, amivel egy időben Ő megtalálta a melltartóm csatját a hátamon, majd miután ettől is megszabadított, ajkaival ismét csókolgatni kezdte a nyakamat. Ám most már nem állt meg ezen a ponton...lassan indult el lefelé a kulcscsontom irányába, ahol elidőzött néhány pillanatig, majd folytatta az útját egészen a szegycsontomig, mire nem bírtam tovább visszafogni sóhajaimat, és akaratlanul is halkan felnyögtem az érintésére. Én eközben kezeimmel a nadrágjánál kezdtem el keresni az övcsatját, hogy megszabadíthassam a közénk álló ruhadarabtól, de akármennyire igyekeztem, sehol nem találtam.

-Várj!-állított meg, majd előre húzta az övcsatot, ami picit eddig el volt csúszva, azért nem találtam.-Csinálod te?-nézett rám játékos csillogással a szemeiben, mire ha picit bátortalanul is, de kibontottam az övét, mire Ő is elkezdett megszabadítani engem az én nadrágomtól. Miközben lábaimat a derekára kulcsolva merültünk el ismét egymás csókjaiban, már szinte semmit nem érzékeltem a körülöttünk lévő világból. Mindössze Carlisle hevesen verdeső szívét éreztem néha, mikor mellkasa az enyémhez ért, és a sebesen száguldó vérét az ereiben, ami minden ponton perzselte, ahol csak a bőre az enyémhez ért.

Most már nem hátráltam meg. Tudni akartam, milyen érzés…milyen érzés vele eggyé válni, milyen érzés, mikor a testem összhangban van az övével…Egy akartam lenni vele, egy egésznek a része.

Hamarosan a megmaradt zavaró ruhadarabjaink is lekerültek rólunk, és ott feküdtünk egymáson…csak mi ketten voltunk, semmi más, mindössze a késő délutáni nap fénye sütött be a hatalmas ablakokon át, megvilágítva bennünket fáradt, aranyszínű sugaraival, miközben néha megcsillantak Carlisle aranyszínű hajszálain.

-Gyönyörű vagy-pillantott végig rajtam, mire azonnal kipirultam szavainak hatására.-Mint egy valódi angyal-simult hozzám teljesen, majd egymást csókolva forrasztotta össze a testünket a szerelem gyengéd hevében…

Cullen's Anatomy XII. Fejezet

Sziasztok!

Kicsit késve, de megérkezett a Cullen's Anatomy új része, ami most még hosszabb lett, mint az előzőek, mert most kis ideig nem lesz friss. De nem tart majd sokáig, hamarosan majd újra jelentkezem. Ebben a fejezetben is sok minden történik majd, mind jó, mind rossz; és remélem, hogy mind tetszik majd. Ezután majd egy kisebb ugrás lesz a történetben, nem nagy, de annál fontosabb ;)

Jó olvasást!

Puszi!
Carly

(Carlisle szemszöge)

-Esme, várj!-hívtam picit félre, mire Jasper azonnal visszafordult hozzánk, és láttam a szemein, hogy nem akar nélkülünk tovább menni.

-Ti nem jöttök?-pillantott ránk kíváncsian, mire mindketten összenéztünk Esme-vel. A szemeiben tisztán látszott, hogy nem szeretné megbántani az unokaöcsémet, de én akármennyire is szerettem volna teljesíteni szerelmem kimondatlan szavait, erről muszáj volt vele négy szemközt beszélnem. Nem akartam, hogy Jasper halljon bármit is a beszélgetésünkből.

-Azonnal, öcskös-mosolyodtam el.-Te csak menj előre!-intettem az ebédlő felé, és amint eltűnt a szemünk elől, azonnal Esme-hez fordultam.

-Tudod-álltam neki nehezen-, nem is tudom, miként mondjam el ezt neked. Eddig azért nem beszéltem erről, mert nem illett bele a mi idilli romantikus világunkba, de…-a szavaim alig jöttek ki az ajkaimon. Mintha az emlékek elszorították volna a torkomat, és nem engedték volna, hogy bárkinek is beszéljek erről a fájdalmamról.-Nem mondtam még el mindet a családomról-mondtam szinte suttogva.-Még nem beszéltem neked a…nővéremről, Lilly-ről.

-Valami történt vele- állapította meg a szemeimből lassan kigördülő néhány könnycsepp láttán.-Ezért van itt most Jasper egyedül…

-Körübelül fél éve Seattle határában volt egy hatalmas baleset-kezdtem el mesélni, ám a torkomon akadt gombóc miatt egyre inkább nehezemre esett megszólalni.-Ebben a balesetben sajnálatos módon…elveszítettük Őt-hunytam le a szemeimet egy pillanatra.-Jasper nagyon nehezen viseli mindezt, és emiatt szeretett meg téged annyira hamar…emiatt nem ismerheted meg Őt.

-Carlisle, én rettenetesen sajnálom-simította meg a vállamat, mire ismét ránéztem.-Tudnék valamiben segíteni?

-Egy valamit talán tudnál tenni-csillantak fel szemeim pillanatok alatt.- Ha nincs ellenedre, természetesen…

-Mi lenne az?-pillantott rám kíváncsian.

-Mindössze erre a délutánra-álltam elő az ötlettel-lehetnél picit Jasper anyukája…

-Én?-nézett rám meglepetten.-Nem hinném, hogy tudnám helyettesíteni Lilly-t-sóhajtott fel alig hallhatóan, mire kezemmel bátorítóan megsimítottam puha arcát.

-Nem helyettesítened kell Őt-mondtam komolyan, amire ismét rám emelte a tekintetét.-Mindössze szeretném, ha Jasper mellett állnál, és ha mond valamit, ami inkább az édesanyjának lett volna címezve, természetesnek vennéd. Ő ilyen módon mutatja ki a hiányt, amit érez-simítottam meg a vállát, mire azonnal elmosolyodott.

-Természetesen-bólintotta.-Kedvelem Jasper, remek kisfiú, és minden megtennék, hogy ilyennek láthassam, mint amilyen most…ilyen vidámnak.

-Angyal vagy-nyomtam csókot ajkaira, mire Ő azonnal belepirult a csókunkba, én pedig nem bírtam megállni, hogy ezen fel ne kuncogjak.-El sem hiszed mennyire aranyos vagy, mikor elpirulsz.

-Nem kellene még inkább zavarba hoznod-sütötte le a szemeit.-Ez még annyira új nekem…hiszen ez még csak a harmadik csókunk volt-vonta meg a vállát egy szelíd mosollyal az arcán, mire én ismét egy halvány puszit nyomtam az ajkaira.

-Most már a negyedik-kacsintottam rá, miközben puhán megsimítottam a kezeit, amire az Ő arca ismét teljesen vörös lett.-Most már mehetünk enni?

-Mehetünk-bólintott pironkodva.-De ha lehet, nem szeretnék többet elpirulni a szüleid előtt, mert picit kezd kínossá válni-nevetett fel alig hallhatóan, mire én is felkuncogtam, majd egymás kezét fogva indultunk el a már fél éve nem látott étkező felé.

Szinte semmi nem változott, mióta elmentem innen. Az elmúlt alkalommal a bánat miatt nem is bírtam megszemlélni, mi minden változott az elköltözésem óta, de nem maradtam le semmiről sem. Minden olyan volt, mint akkor…

-Oh, már itt is vannak-állt fel anyám az asztaltól.-Azonnal hozom a vacsorát, mindenkinek a kedvencét készítettem-halkult el a hangja, amint a konyhába ért, miközben én kihúztam a széket szerelmemnek, hogy minél előbb leülhessen.

-Mondtam, anya, hogy nem kellett volna ennyit fáradnod-ültem le én is, amivel egy időben Ő is visszaért hozzánk egy-egy hatalmas tányérral a kezében.

Mindig nagyon féltettem, hiszen orvosként tudtam, hogy amint az idő elhalad az ember feled, annál kevésbé bírja a mindennapi megterhelést. És bár anya nem volt túlzottan öreg, azért túl az ötvenen nem szerettem volna, ha baj lenne mindebből.

-Nem fáradtam semmit-simította meg az arcomat, mintha még mindig kisfiú lennék, majd a mellettem ülő Esme-hez fordult.-Ha minden információm helyes, akkor állítólag szereted a natúr csirkemellet paradicsommal-tette szerelmem elé a hatalmas tányért.-Remélem, ízleni fog.

-Köszönöm, Mrs. Cullen-pillantott fel rá.-Ön annyira rendes…

-Nincs mit köszönnöd-simította meg a vállát.-És annyira hivatalos a Mrs. Cullen…hívj csak Lilian-nek!

-Rendben, Lilian-bólintott Esme, mire anyám mosollyal az arcán ült le apám mellé. Láttam rajta, hogy hihetetlenül boldog…láttam amint felcsillan a szeme, ha rám pillant. Nem láttam már ilyennek minimum fél éve.

Hamarosan már mindenki megette a finom vacsorát, ám én még mindig falatoztam. Nem amiatt, mert nem ízlett, amit az édesanyám csinált; hanem mert mindig Esme-n volt a tekintetem. Nem bírtam levenni róla a szemeimet…

-Esme, drága-hallottam meg anyám hangját, amire én is felemeltem a fejemet-, kijönnél velem a konyhába? Elkelne némi fiatal kéz…

-Hogyne, Lilian-állt fel mellőlem szerelmem, majd lassan mindketten elindultak az emlékeimben jól ismert konyha felé, miközben én még mindig Esme-t néztem…nem is szerettem volna mást tenni, mint szemeimet a szemeibe mélyeszteni, hozzásimulni, csókolni…Őt akartam. Mindenhol. -Fiam, mi van veled?-nevetett fel apám, mire szavai hallatán feleszméltem gondolataimból.-El sem hinné az ember, milyen komoly orvos vagy, amikor erre a lányra pillantasz. Mintha teljesen más lennél mellette…

-Én magam sem tudom-csóváltam meg a fejemet halvány mosollyal.-Számomra Ő nem csak egy lány…Ő az én Esmém. Nem láttam még soha ilyen nőt, mint Ő.

-Szerelmes vagy-sóhajtott fel-, reménytelenül. Elhiheted, mikor én voltam ilyen idős, én is azonnal el lettem bűvölve-pillantott a konyha felé, mire én is halkan felnevettem.-És? Mi a helyzet a…gyermekvállalás terén?

-Apa!-emeltem rá szemeimet picit meglepetten, majd suttogva folytattam.-Mi még nem tartunk ennyire…elől, ami kettőnket illeti. De minden bizonnyal eljön majd ennek is az ideje-mosolyodtam el, mikor felvillanta gondolataimban néhány pillanat…a pillanat, mikor majd először karjaimban tarthatom a mi picinket, a mi csillagunkat; mikor majd elindul kicsike lábain; mikor kimondja az első szavait, mikor átölelve azt mondja majd: „Szeretlek, apa!” Nem tudom mi miatt, de ha elképzeltem Őt, mindig egy kislányt láttam a szemeim előtt.

-Carlisle, legyen kisfiú-szólalt meg ekkor Jasper izgatottan.-Légysziiiii!

-Ez nem rajtam múlik, öcskös-borzoltam össze a haját.-Ezt mindig a természet dönti el, és én nem szólhatok bele abba, amit a sors elrendel. De nem is szeretnék-mondtam, miközben lassan elfordítottam az arcomat szerelmem üres ülőhelye felé…

(Esme szemszöge)

-Tudod, Esme-pillantott rám Lilian, mire én is ráemeltem a tekintetem az éppen készülő finom csokitortáról-, nem csalódtam benned, semmilyen téren. Nem hittem volna, hogy a mai világban vannak még ilyen nők, mint te…

-Nincs bennem semmi különös- vontam meg a vállamat-, de minden esetre hihetetlenül jól esik mindezt öntől hallani. Be kell vallanom-nevettem fel alig hallhatóan-, hogy mindennél jobban féltem ma önnel és Mr. Cullen-nel találkozni.

-Tőlünk nem kell félned-simította meg a vállamat, mire ismét ránéztem.-Nem mellesleg Jasper is…mintha teljesen más lenne melletted. Nem ül szomorúan, mint minden más alkalommal, ha Carlisle nincs itt.

-Remek fiú-nevettem fel alig hallhatóan.-Értelmes, mindent bevállaló fiatalember; minden bizonnyal sikeres felnőtt lesz. De nem hinném, hogy mindez az én hatásom…

-Nem hinnéd?-pillantott rám meglepetten.-Esme, mióta a lányom…Lilly elment; nem láttam ennyire vidámnak-mondta alig hallhatóan, mire én is elnémultam. Nem lehetett könnyű Lilian-nek erről beszélni.-Remek anya lennél.

-Köszönöm!-pirultam el, amint kimondta az anya szót.

-És…gondoltál már rá?-emelte rám szemeit kíváncsian.-Mármint arra, hogy gyermeket vállaljál…

-Természetesen-bólintottam szelíd mosollyal az arcomon.- Mindig is szerettem volna anya lenni, nem is kérdés, de...

-De?-pillantott rám, amint elhallgattam. Illene erről bármit is mondanom? Nem túlzottan említettem ezt még…senkinek.

-Mindössze annyi-álltam neki nehezen-, hogy valami miatt félek. Amiatt, mert nem tudom, mit szeretne Carlisle- temettem arcomat a kezeimbe.-Annyira jól bánik a kicsikkel, hiszen…itt van Jasper, meg a múltkor volt egy pici lány a kórházban, Emily, akivel szintén annyira szeretetteljesen bánt; de nem merek neki a gyermekvállalásról beszélni vagy kérdezni. Félek, hogy valami miatt túl korai lenne még felhoznom a dolgot…

-Ehhez soha nincs korán-simította meg a vállamat megnyugtatóan.-Én mikor megismertem Henry-t, már a harmadik találkozásunk alkalmával megkérdeztem, hogy szeretne-e valaha gyereket. Pedig nem vagyok már fiatal, és akkor még inkább nem volt szokás erről beszélni.

-Akkor kérdezzem meg erről?-néztem rá kicsit bizonytalanul. Nem voltam biztos abban, hogy meg merem tenni. Nem Carlisle miatt féltem, a válaszában majdnem teljesen biztos voltam. Hanem attól, hogy én nem tudok majd beszélni erről a témáról, és az egészből csak egy össze-visszahabogás lesz.

-Természetesen-mondta biztatóan.-Én hiszem, hogy a fiam jó modorra lett nevelve, és képes minderről beszélgetni veled. Bár azt sem hinném, hogy ez a téma ellenére lenne.

-Köszönöm, Lilian-mosolyodtam el megkönnyebbülten.-Nem is tudja, mennyit segített ezzel nekem; ez a dolog már pár napja nyomasztott belülről.

-Nincs mit, drága-nevetett fel sugárzóan.-Nem mellesleg pedig… egy kislány unokának nagyon örülnék a jövőben-kacsintott rám célzóan, mire picit pirult arccal indultam vissza vele az étkezőben ülő férfitársaság felé.

Amint Carlisle és az én tekintetem összefonódott, a pillantása-a Lilian-nel való beszélgetésnek is köszönhetően-még inkább zavarba ejtőbb volt, hiszen tudtam, hogy a babát nem a gólya hozza. És mióta Addison említette a dolgot…egyre többször vettem észre én is a tekintetében azt a bizonyos nézést.

-Már itt is vagyunk-tette le Lilian a csokoládétortát az asztal közepére.-Remélem, mindenkinek ízleni fog.

-Csokitorta!-kiálltott fel Jasper, majd Carlisle térdére állva nyújtózkodott a hatalmas kés felé, mire szerelmem alig bírta visszahúzni a gyors mozgású kisfiút.

-Csak nem gondolod, hogy ekkora kést a kezedbe vehetsz?-nézett rá komolyan.-Ha nekem itt levágod az ujjad, nem tudom, mit csinálok veled.

-De hiszen orvos vagy-ült vissza Jasper.-Tudod, mit kell csinálni, ha levágom az ujjam.

-Inkább ne is beszéljünk erről!-állította le unkáját Lilian.-Majd én vágok mindenkinek…

-Anya, megfelezel velem egyet?-pillantott rám kíváncsian, mire elakadt a lélegzetem. Emlékeztem arra, amit Carlisle mondott, hogy Jasper mondhat dolgokat, amik az édesanyjának lettek volna címezve…de erre nem voltam felkészülve, és amint láttam, mindenki más is megremegett. Lilian lesütötte a szemeit, Henry sietve állt neki a torta evésének, Carlisle pedig picit feszültem emelte szemeit az arcomra, hogy vajon mit fogok reagálni az előbb kimondott szavakra.

-Persze, kicsim-bólintottam bátortalanul.-Melyik szeletet szeretnéd kérni? Több habbal a tetején, vagy amiben több a csokoládé?

-Amiben több a csokoládé-mosolyodott el, mire ki is vettem egy szeletet a többi közül, majd a tányérjára helyeztem, Ő pedig egy kis villát adott a kezembe. Ekkor már azt is láttam, hogy mindenki megkönnyebbülten fellélegzett, és Carlisle is mosollyal az arcán akrolta át a vállamat, miközben mutatóujjával a hajammal játszott.

-Büszke vagyok rád-súgta oda alig hallhatóan, hogy csak én halljam.-Szeretlek!-nyomott puszit az arcomra, mire lesütött szemekkel emeltem egy falat tortát az ajkaimhoz.

-Én is szeretlek!-suttogtam viszont, mire mind a ketten mosollyal az arcunkon fogyasztottuk el az előttünk lévő tortaszeletet.

Hamarosan az idő rettenetesen elszaladt, és mire észbe kaptunk, már majdnem tíz óra volt. Carlisle szülei hihetetlenül kedvesek voltak velem mindvégig, és amikor Carlisle megemlítette, hogy ideje indulnunk, Ők alig bírtak elengedni minket gyönyörű és tágas otthonukból…beleértve Jaspert is.

-Esme, ne menj el!-ölelt meg, mire lehajoltam hozzá, hogy én is megölelhessem. Majd megszakadt a szívem, mikor megláttam a szemeiben a szomorúságot.

-Már mondtam, Jasper-simítottam meg szőke hajacskáját-, csak szólnod kell, és azonnal átjövök játszani hozzád. De el ne felejtsd, jó?

-Nem felejtem-húzódott apró mosoly az arcára.-Szia, Esme!

-Szia, kicsim!-pusziltam meg az arcát, majd ismét felegyenesedtem, hogy Carlisle szüleitől is elbúcsúzhassak.

-Annyira kár, hogy már is elmentek-nézett ránk Lilian kicsit szomorúan.-Biztosan nem maradtok még?

-Nem, nem, Jaspernek ideje aludni menni-mondta Carlisle.-Már eddig is sokkal tovább maradt fönt, mint szabadna neki.

-De majd meglátogattok minket máskor is, igaz?-kérdezte Henry, miközben feleségére pillantott.-És nem is kell szólnotok, az ajtónk mindig nyitva áll.

-Köszönjük-mosolyodtam el halványan.-És szeretném megköszönni a csodálatos vendéglátást, amiben ma részem volt, remekül éreztem magam.

-Nincs mit, Esme-húzódott Lilian arcára is széles mosoly-Inkább én köszönöm, hogy megosztottál velem néhány dolgot-nézett rám hálásan, mire azonnal tudtam, mire gondol.

-És is köszönöm a tanácsaidat- pillantottam rá picit pironkodva, majd miután sikerült eltűntettem a pírt az arcomról, ismét Carlisle-ra néztem.

-Akkor induljunk!-szólalt meg mellettem szerelmem, miközben puhán átkarolta a derekamat.-Sziasztok!

-Viszlát, fiam!-köszönt el Henry és Lilian.

-Szia, Carlisle!-kezdett el széles mosollyal az arcán integetni Jasper, mire miután szerelmem is visszaintegetett neki, mind a ketten elindultunk, az udvaron álló éjszínű autó felé, ami a sötétben szinte teljesen eltűnt a mögötte lévő sűrű fekete fenyves árnyai közt. Az ég ezen az éjjelen is borult volt, egyetlen csillag sem látszott az égen, mindössze a Mercedes lámpáinak fénye világította be az ekkor elénk táruló erdei út mentét, majd a C betűvel ellátott hatalmas kovácsoltvas kaput. Ami viszont hihetetlen volt, hogy Carlisle a korom sötétben is magabiztosan irányította az erőtől átjár járművet, mintha a teljes sötét nem is zavarta volna Őt.

-Hogy csinálod?-pillantottam rá kíváncsian, mire azonnal rájött, mire is gondoltam.

-Tudod, ahol én lakom, alig van világítás-mondta mosollyal az arcán.-Mindössze néhány kisebb lámpát helyeztem el az út mentén, ami jelöli számomra az út szélét, de szent meggyőződésem, hogy az erő fényeit nem szabad mestersége fényekkel csúfítani.

-Ezzen nem szállok vitába-kuncogtam fel halkan.-És nem mellesleg egyet is értek veled. Én is messze a várostól nőttem fel, és mindig jobban szerettem nézni a nap lemenő sugarait a verandáról, mint amikor bent a városban ért minket az alkony. Akkor nem látszottak azok a bámulatos fények, mint kint a messziségben.

-Valóban-pillantott rám csillogó szemekkel, majd néhány másodperc után ismét folytatta.-Ha van kedved…megmutatnám az otthonomat.

-Nagyon örülnék neki-csillantak fel szemeim izgatottan.-Annyit meséltél már a házadról, alig várom, hogy a valóságban is láthassam.

-Remélem, azért nem dicsértem túlzottan-nevetett fel alig hallhatóan, mire én is felkacagtam, és mindketten lassan visszafordítottuk a tekintetünket az előttünk elsuhanó táj felé.

Már majdnem Seattle külvárosánál voltunk, mikor az autó letért a főútról, majd egy annál kisebb útra tért, ami az erdő belseje felé vezetett el minket. A fák teljesen összeértek, és néha hallottam, amint a kocsi által keltett kisebb széltől megmozdul néhány fenyőgally, ami lejjebb volt, és az autó halk motorja mellett néha felhangzott egy-egy farkasüvöltés, ami a meszsi hegyekből jött. Kicsit ijesztő, de ugyanakkor mesés volt ez az összhatás.

-Mindjárt ott is vagyunk-kanyarodott még egy utolsót Carlisle, mire meg is láttam az út mentén lehelyezett kis lámpásokat, a lámpássor végén meg egy hatalmas házat.

Elképesztő volt, ahogyan a kifejezetten modern építmény két emelet magasba nyúlt fel a fák közé. Az első emeleti borításfából volt, ami kölcsönzött neki valamiféle természetességet ebben a véget nem érő fenyvesben, de még is kitűnt nagyságával, és biztonságot nyújtó masszív alapjaival a természet lágyságából. Amikor pedig felgyúltak a garázs előtti fények láttam, hogy az épület nagy részét üvegablakok borították, amik úgy verték vissza a fényt, mint ahogyan a csillagok világítanak az égbolton. Nem is tudtam hirtelen, mit mondhatnék.

-Ez…hűha-nevettem fel ámultan, amire Ő is elmosolyodott  kisebb reakciómon.-Hatalmas ez a ház.

-Örülök, hogy tetszik-simította meg az arcomat.-Kicsit talán túl nagy egy magányos embernek, mint én; de remélem, hogy hamarosan már nem csak magammal kell megosztanom-hajolt hozzám lassan, majd ajkainkat ismét puhán összeforrasztotta. Mióta először megcsókolt, minden pillanat, amikor ez újra és újra átélhetem olyan volt, mintha a mennyországban lettem volna. Mikor kezei puhán az arcomra siklottam, mikor az ujjai a hajtincseimet cirógatták…akaratlanul is mindig magamhoz akartam vonni őt, hogy minél jobba érezzem a közelségét.

-Bemegyünk?-szakította meg a csókot néhány pillanattal később.-Itt azért nincs annyira jó idő éjjelente, mint bent a házban.

-Elfogadom az ajánlatodat-mosolyogtam még mindig csukott szemekkel, mire egy újabb puha csókot lehelt az ajkaimra.

-Akkor menjünk-túrt bele a hajamba, mire egymás kezét fogva indultunk el a hatalmas épület ajtaja felé.

A ház belülről is meseszép volt. Amint beléptem, azonnal egy meleg színekkel díszített előtérben találtam magam, ahol Carlisle lesegítette rólam a kis kabátkát, amit magamra vettem, majd a kezemet fogva vezetett tovább a többi szoba felé. Ahogy beljebb haladtuk, a falak lassan világosodni kezdtek, majd miután felsétáltunk a faborítású lépcsőkön, szinte teljesen fehérekké váltak, mire a nappaliba érve lassan megálltunk. Hosszú, elnyújtott kanapé állt nem messze egy csinos kis kandallótól, a kanapé előtt pedig nem más volt, mint egy ovális alakú üvegasztal, amire halvány derengésként sütött rá a hold lassan előbúvó fénye.

-Még most is csak azt tudom mondani, hogy gyönyörű otthonod van-fordultam körbe, majd ismét a szemeibe néztem.-Bámulatos.

-Nem csak az én otthonom-karolta át a derekamat.-Hamarosan a mi otthonunk lesz, ha minden jól megy.

-Ezzel mire céloztál?-pillantottam rá kíváncsian, majd amint hirtelen elért a felismerés, alig bírtam megszólalni.-Azt szeretnéd, ha…

-Igen, szeretném, ha majd hamarosan hozzám költöznél-húzta végig ujjait a hajamban.-Hozhatod Dokit is, meg mindent, amit szeretnél. Mindössze azt szeretném, ha minden nap velem lennél, ha minden reggel láthatnám az arcodat…természetesen nem erőltetem, akkor jössz majd, amikor csak akarsz.

-Carlisle, én…nem is tudom, mit mondhatnék-hatódtam meg egy pillanatra.-Természetesen igen, szeretnék majd itt lakni veled.

-Ez remek!-ölelt meg puhán, miközben kezeit fel-le futtatta a hátamon.-Nem is tudod, mennyire örülök ennek

-Én is örülök-pillantottam a szemeibe.-És tudom, hogy még messze van, amit most mondok-nevettem fel halkan-, de a szüleimmel megbeszéltem, hogy Karácsonykor ellátogatnának hozzám Seattle-be; viszont ha ideköltözöm, meg kell adjam majd a te címedet, ha nem gond…

-Egyáltalán nem gond-indult el a konyha irányába, majd néhány pillanat után visszatért egy-egy pohárral, és egy boros üveggel a kezében-, de ezt meg kell ünnepelnünk.

-Carlisle, erre nincs szükség-sütöttem le a szemeimet zavaromban.

-Dehogynem-öntött mindkettőnknek egy picit a pohárba, majd a kezembe adta.-A közös életünkre!

-A közös életünkre!-koccintottuk össze a poharaink szélét, majd lassan iszogatni kezdtük azt a kicsike kis bort, amit kitöltött nekünk. Ő néhány pillanat múlva felállt, majd miután az üres poharát az asztalra helyezte, az asztallal szemben lévő kis szekrényhez sietett, amin egy CD lejátszó volt, amiből Carlisle nyomán hamarosan felcsendült egy ismerős dallamocska. 

-Honnan tudtad?-néztem rá gyanakvóan, mikor a betöltötte a szobát az egyetemista korom egyik kedvenc zenéje.

-Be kell vallanom, utánanéztem-segített fel az ülőhelyemről.-Addison segített nekem, mert hallotta egyszer, amint ezt a dalt dúdoltad, mikor a vizitet csináltad. Ő azonnal felismerte, és mikor megkérdeztem, Ő azonnal segített nekem.

-Még meg kell hálálnom egyszer neki-tettem kezeimet a vállára, mire lassan kezdtük el felvenni a ritmust a zene lágy dallamára.

Még soha nem táncoltam vele, de most éreztem eddig a legközelebb Őt magamhoz. A teste szinte teljesen összeért az enyémmel, és mikor a fejemet a vállára hajtottam, Ő puha csókot hullajtott a nyakam fedetlen részére, mire a testemet abban a pillanatban átjárta egy kisebb áramütés szerű impulzus. Annyira ismeretlen volt ez az érzés, de semmi esetre sem volt rossz, sőt…

Amint picit hátrébb húzódtam, pillantásunk azonnal összefonódott. Láttam a szemeiben mennyire csillog az irántam érzett szerelme, és mindössze remélni mertem, hogy az én szemeim is ennyire csillognak. Szerettem volna, ha tudná, mennyire szeretem Őt.

Puhán nyomott ismét csókot ajkaimra, mire én kezeimmel a hajába túrtam, és mikor ismét feleszméltem, már mindketten a kanapén ültünk. Ujjait puhán futtatta a hátamon fel és le, majd megint fel és megint le, mire az a most már nem is annyira ismeretlen impulzus ismételten átfutott a testemen.

Hamarosan már nem bírtam ülve maradni, mire hanyatt dőltem a hosszú kanapén, Carlisle pedig minden mozdulatomat követte, és pillanatok múlva már az arcom mellett támaszkodva hullajtott csókokat ajkaimra. Egyik lábamat puha mozdulattal kulcsolta a derekára, mire még közelebb érezhettem Őt magamhoz…de ebben a pillanatban valami megállított.

-Állj!-hunytam le a szemeimet, mire Ő abban a pillanatban leállította a mozdulatait.-Nekem ez nem megy…

-Bocsáss meg!-ült fel mellőlem, mire én is követtem Őt.-Azt hittem, te is annyira szeretnéd, mint én; nem akartam mindezt erőltetni-emelte rám a szemeit bűnbánóan, és láttam, hogy azt hitte, ezzel mindent elrontott. Viszont ez nem így volt…

-Mert akartam is-pillantottam rá halvány mosollyal az arcomon.-Mindössze kigyúlt bennem egy jelzőlámpa, ami pirosat mutatott, mert nem állok készen erre. De ez nem jelenti azt, hogy előtte nem volt zöld-simítottam meg az arcát, mire Ő ujjait a csuklómra helyezve simította meg azt.-És nekem elhiheted…lesz még ez a lámpa zöld, csak mivel előtted nem volt még férfi az életemben…megijedtem-sütöttem le a szemeimet, mire Ő puhán az állam alá nyúlt, hogy ismét a szemeibe nézzek.

-Annyira imádlak-nyomott csókot az ajkaimra.-Nem számít, mikor tesszük majd meg ezt a lépést. Ha mellettem vagy, mindig a mennyben vagyok; mindez majd csak egy újabb szintje lesz a szerelmünknek, ha majd te is készen állsz.

-Köszönöm!-csókoltam meg én is.-És hidd el, a türelem minden esetben rózsát terem; a szerelemben is.

-De azért hozzám költözöl, ugye?-nézett rám hatalmas kérlelő szemekkel, mire nem bírtam megállni, hogy halkan fel ne nevessek.

-Természetesen-bólintottam, majd az alsó ajkamba haraptam, mikor eszembe jutott a Lilian-nel való kis eszmecserém. Talán itt az idő?

-Mi a baj?-simította meg az arcomat.-Valami nyomja a lelkedet?

-Valami-sütöttem le a szemeimet.-Beszélhetnénk valamiről?-emeltem rá lassan a szemeimet.

-Persze-mondta komolyan.-Nekem bármit elmondhatsz, amit szeretnél…

-Hát jó-sóhajtottam, majd némi hezitálás után nekiálltam.-Mi a véleményed a gyermekvállalásról?-haraptam ismét ajkaimban, mire Ő picit megilletődött, de néhány pillanat múlva felcsillant a szemeibe valami.

-Nincs is annál szebb, mint amikor látod megcsillanni a szeretetet a gyermekeid szemében-simította meg az arcomat.-Láttam minden nap…mikor Lilly még mellettünk volt, láttam Jasperrel - pillantott fel a szemeimbe.-Én is szeretném mindezt átélni.

-Ennél szebb választ nem is várhattam volna-csókoltam meg ismét, majd egymást ölelve ért el minket a felbukkanó Hold fénye…

Cullen's Anatomy XI. Fejezet

Sziasztok!

Meg is érkezett a Cullen's Anatomy következő fejezete, amiben Carlisle és Esme kapcsolatának menete picit felgyorsul, és megtörténik a Carlisle szüleinél történő látogatás is. Ezután még lesz egy fejezet, ami ehhez kapcsolódik, utána majd lesz egy kis időugrás, de nem egy nagy időintervallumot ugrunk majd át, mindössze három hónapot. Remélem, mindenkinek tetszik majd!

Puszi!

Carly

(Carlisle szemszöge)

Hamarosan az utolsó műtétem is véget ért, így elindultam, hogy levessem az orvosi köpenyemet a mai nehéz nap után. Nem hittem volna, hogy ma minden küzdelem ellenére is veszítenem kell…mikor valamilyen ismeretlen erő minden ismert emberi tudást felülmúl. Bár mindig tudtam, mire vállalkoztam; de soha nem viseltem jól, ha miattam halt meg valaki a műtőasztalon. Nem menthettem meg…mindenkit nem is lehet.

Ebben a pillanatban hallottam meg a mobilomat, mire azonnal felpillantottam gondolataimból…és azonnal láttam, ki hív.

-Szia, anya!-vettem fel.-Mi miatt hívtál? Semmi baj nincs, ugye?

-Nem, nincs semmi- nevetett fel alig hallhatóan, és szinte láttam, amint legyint egyet a kezével.-De mindenképp szeretném megkérdezni, hogy mit szeret enni a kis barátnőd?-hallottam meg hangjában a csillogást, mire halkan felsóhajtottam.

-Anya, már nem vagyok kisfiú-forgattam meg a szemeimet.-Esme nem a „kis barátnőm”, hanem a lelki társam.

-Jó, bocsánat-mondta cérnavékony hangon-, csak annyira öröm hallani a hangodban azt a szerelmet, amit eddig sosem hallottam tőled. És hát…mégis csak a fiam vagy, és a te örömöd az enyém is.

-Inkább én tartozom bocsánatkéréssel-dörzsöltem meg a homlokomat.-Csak épp most vesztettem el egy betegemet, és emiatt voltam ennyire…

-Mufurc?-kuncogott fel ismét, amire én is halkan felnevettem.-Emiatt nem kell elnézést kérned. De elmondanád most már, mit szeret enni Esme-hallottam meg anyáskodó hangját, mire az én arcomra is azonnal mosoly húzódott.

-Imádja a natúr csirkemellet paradicsommal-válaszoltam.-Amikor elmentünk az étterembe, ilyet evett, és minden falat eltűnt a tányérjáról.

-Remek, már indulok is a boltba-mondta lelkesen.-És te mit kérsz? Van valami külön kérésed?

-Nem, nekem nincs- csitítottam picit.- Nekem teljesen megfelel, amit Esme-nek is csinálsz. És nem kell izgulnod-nevettem halkan, meghallottam milyen hevesen is veszi a levegőt.-Ha hiszed, ha nem, Esme még nálad is jobban meg van rémülve a mai nap miatt, mert fél, hogy nem tetszik majd nektek. Csak legyetek apával nyugodtak, és ne rohanjátok le, jó?

-Értettem, Dr. Cullen-mondta, és a hangján hallottam, amint elmosolyodik.-De nem hinném, hogy bármi miatt is aggódnia kellene Esme-nek. Ha olyan, mint amilyennek elmesélted, akkor nála tökéletesebb lányt nem is találhattál volna.

-Nem is találhattam volna-ismételtem meg.-Akkor hamarosan találkozunk nálatok.

-Rendbe, kicsim-mondta lágy hangon.-Szia!

-Szia, anya!-köszöntem el én is, majd miután letettem, megkönnyebbülten álltam neki ruháim átvételének.

Anyám hívása nem is jöhetett volna jobbkor. Neki hála picit felszabadult a lelkem a mai rosszul sikerült műtét után, és már tisztábban láttam a dolgokat, mint akkor. Mintha egy hatalmas kő esett volna le a szívemről, és már nem marcangoltam magam annyira, mint amikor ki kellett mondanom annak a nőnek a halálát. A baj mindössze az, hogy minden elveszett beteg emléke benne marad a lelkemben.

Hamarosan el is készültem mindennel, majd elindultam az aulába, ahová megbeszéltük Esme-vel a találkozót. Hirtelen és is elkezdtem izgulni, miközben lassan végigsétáltam az aulába vezető folyosón, de ez nem rossz izgalom volt… ez a jófajta izgalom érzése volt, amit mindig éreztem, ha vele voltam. Ilyenkor mindig felgyorsult a szívverésem, és a légzésem is hevesebbé vált, mikor bőre az enyémhez ért, és legszívesebben mást sem tettem volna, mint simogattam volna azt a puha, selyemszerű bőrét. Viszont be kellett vallanom magamnak, hogy most már nem csak lelki értelemben voltam teljesen oda érte...

Amint megláttam Őt, szinte teljesen elakadt a szavam. Nem ugyanazt viselte, mint reggel, hanem egy fehér ruhát vett fel hozzá illő fehér magas sarkúval, mellett pedig szinte világított karamella-vörös haja, ami hatalmas göndör fürtökben omlottak rá a vállára. Mintha nem lett volna más, mint egy földre szállt angyal.

-Szia!- köszönt rám széles mosollyal az arcán, amire én is elmosolyodtam.-Milyen volt a napod?

-Nem túl jó- sóhajtottam -, de amint megláttalak, minden sokkal jobb lett. Eszméletlenül gyönyörű vagy-simítottam meg a vállát, amire Ő azonnal elpirult.

-Zavarba hozol-sütötte le a szemeit.-Csak szerettem volna csinos lenni, mikor a szüleiddel találkozom. Bár nem hinném, hogy ez sikerült…

-Miről beszélsz?-simítottam meg az arcát.-Le sem bírom venni rólad a szemem, annyira szép vagy, és te azt állítod, hogy ez nincs így? Melletted minden más nő eltörpül az egész világon mind külső, mind belső értékeket nézve.

-Túlságosan bókolsz-pirult el ismét.-Remélem, majd a szüleidnek is ennyire tetszeni fogok, mint neked.

-Ebben biztos lehetsz-mosolyodtam el, majd halovány puszit nyomtam még mindig pirosló arcára.

Annyira szerettem volna nem csak az arcát puszilni. Szerettem volna megcsókolni, érinteni az ajkait, és ez az érzés annyira fesztett belülről, hogy alig bírtam visszafogni magam, hogy véletlenül nehogy az ajkaihoz érintsem az ajkaimat.

-És mikor indulunk?-pillantott rám kíváncsian, amire hirtelen feleszméltem gondolataim közül.-Még van időnk hazamenni, hogy megetessem Dokit?

-Dokira mindig van időnk-kulcssoltam össze ujjainkat.-A kocsim itt áll a kórház előtt, hamar megleszünk mindennel, és a szüleim sem laknak annyira messze Seattle-től. Időnk, mint a tenger-beszéltem össze-vissza, ami neki is feltűnt, de nem tett mást, mint halkan  nevetve nyomott puszit az arcomra, majd lassan elindultunk a fekete Mercedes-em felé…

(Esme szemszöge)

Amint mindennel megvoltunk, el is indultunk Carlisle gyermekkori otthona felé. Rettenetesen izgatott voltam, ugyanakkor féltem is, milyen véleménnyel lesz rólam az a két ember, akinek köszönhetően itt van nekem az én Carlisle-om. Semmi kétségem nem volt afelől, hogy  mindketten nagyszerű emberek lehetnek, inkább attól féltem, hogy nem felelek meg az elvárásaiknak.

-Biztosan tettszeni fogok nekik?-pillantottam Carlisle-ra, aki nyugtatóan emelte rám tekintetét előbbi kérdésem hallatán.

-Ez nem is kérdéses-húzódott arcára széles mosoly.-Mint mondtam, már alig várják, hogy megismerhessenek, és nem számít nekik, milyen vagy külsőre-simította meg a hajamat.-Ha boldognak látnak mindkettőnket, nekik az jelent majd a boldogságot. Más nem is számít.

-Rendben van-sóhajtottam.-Próbálok nyugodt maradni, amennyire csak lehet, mindössze…mégis csak a szüleiddel találkozom, és nagy dolog egy nő életében, mikor megismert a szerelme családját.

-Itt és most biztosítalak arról-nézett komolyan a szemeimbe-, hogy minden remekül megy majd, és mindenki imádni fog téged. És ha édesanyám megemlítené az unoka dolgot, ne ijedj meg-próbált komoly maradni, de azonnal kicsúszott ajkain egy halk nevetés, amire én is felkuncogtam.

-Rendben van-bólintottam, ám magamban tovább folytattam az előbb felhozott gondolatot. Bárcsak megadatna egyszer majd nekünk az a csoda, hogy az Ő gyermekét hordhassam a szíve alatt. Minden bizonnyal nagyszerű apja lenne a mi kis csillagunknak, és én ebben teljesen biztos voltam. Mikor ránéztem az arcára, nem tudtam nem elképzelni, hogy egy napon azokban az erős karokban majd ne egy apró kisbaba  pihenjen álmatagon. És szerettem volna, ha az a az apróság a mi kisbabánk lenne.

-Már itt is vagyunk-állt meg egy hatalmas kovácsoltvas kapu előtt.-Mindjárt kinyitom-szállt ki az autóból, majd miután kinyitotta a Cullen házhoz vezető bejárat ajtaját, a felbúgó fekete Mercedes már be is hajtotta zöld sövénnyel szegélyezett kövezett erdei úton.

Ekkor döbbentem rá, hogy ez nem is ház, hanem egy egész bírtok. A hatalmas fák formára voltak nyírva, majd amint a mögötte elterülő fenyves ritkulni kezdett, hamarosan meg is láttam az erdő borította hatalmas házat.

A falai fehérek voltak, és a bejárat előtt hatalmas oszlopok tartották a felette lévő félkör alakú teraszt, aminek a szélén csodálatos piros virágok sorakoztak sűrűn egymás mellé rakva. Olyan érzést keltett, mintha egyszerre lett volna régies és modern.

-Hatalmas ez a ház-mondtam ámulva, amire Ő halkan felnevetett.- Sőt ez nem is ház, hanem palota.

-Nem akartam előre mondani, mikor megismerkedtünk-nézett a szemeimbe őszintén-, de a szüleim igen csak tehetős emberek voltak, mikor dolgoztak, és én is tehetős körülmények közt nőttem fel-vallotta be.-Mindössze azért nem mondtam el, mert féltem, hogy majd csak egy undok gazdag férfit látsz bennem, aki csak azért mutatja ki azt, hogy vonzódik hozzád, hogy az ágyába vigyen.

-Ettől nem kellett volna félned-simítottam meg az arcát.-Ha elmondtad volna, akkor sem mondtam volna mást, mint amit most gondolok rólad. Hogy egy mindennél nagyobb szívű, kedves, intelligens férfi vagy-nyomtam puszit az arcára, majd néhány pillanat múlva mindketten kiszálltunk a hatalmas birokra. Azonnal megláttam Carlisle szüleit, akik már vártak ránk a ház ajtajában.

Az édesapja magas volt, picivel talán magasabb is, mint Carlisle, de a vonásaik nagyon hasonlítottak. Mindössze a hajuk volt más színű, mert míg Carlisle-nak szőke haja volt, addig az édesapjának barna.

Az édesanyja olyan magas lehetett mint én, a haja olyan szőke volt, mint a fiáé, és apró szőke loknikban hullottak rá a vállára, mintha tekergő napsugarak lettek volna, ami napként sugárzó arca láttán nem is tűnt  annyira lehetetlennek.

-Anya, apa-álltunk meg ellőttük-, Ő itt Esme-mutatott rám Carlisle, mire zavaromban elmosolyodtam, miközben éreztem, amint az arcomat elönti a vér.

-Üdvözlöm, Mr. és Mrs. Cullen!-nyújtottam kezet, amit mindketten el is fogadtak.

-Szia, Esme! Én Lilian Elizabeth Cullen vagyok-mutatkozott be Carlisle édesanyja.-Már nagyon vártam, hogy megismerhesselek. Carlisle annyit áradozott rólad, hogy alig hittem el neki, hogy valóban talált magának egy ilyen csodálatos személyiséggel megáldott lányt.

-Engem meg Henry Cullen-nek hívnak-köszöntött engem szerelmem édesapja is.-Én is hallottam azokat a mondákat, miszerint a fiam egy csinos, értelmes, szerény lányt talált magának abban a hatalmas szürke városban, Seattle-ben… És őszintén hiszem, hogy a mondák valóra válhatnak.

-Köszönöm, önök nagyon kedvesek-pirultam el még jobban, ám mielőtt még feleszmélhettem volna, apró futó léptek hangját hallottam meg a ház előtti verandáról.

-Carlisle!-rohant ki az ajtón egy szőke kisfiú, aki azonnal Carlisle nyakába ugrott, mire szerelmem örömmel kapta Őt a karjaiba, miközben megforgatta Őt a levegőben.

-Jasper, milyen régen láttalak-borzolta össze oroszlánsörény szerű fizuráját.-Hatalmasat nőttél, kész fiatalember lettél.

-Esme, Ő itt Jasper-mutatott be neki Lilian.-Carlisle unokaöccse.

-Szia, Esme-köszöntött engem a széles mosollyal megáldott kisfiú.-Jasper Cullen vagyok, hat éves, és imádok lovagolni.

-Szia, Jasper-húzdódott az én arcomra is széles mosoly.-Engem Esme-nek hívnak, és én vagyok Carlisle barátnője-pillantottam fel szerelmemre, aki csillogó szemekkel figyelte, amint Jasperrel beszélgetek.

-Szeretnél velem játszani?-nézett rám lelkesen.-Az udvar hátsó részében ott van a baseballütőm, és ha lenne kedved dobálni nekem…

-Hát hogy ne lenne?-fogtam meg a kicsi kezét.-Mehetnünk?

-Carlisle?-pillantott kérlelően nagybátyjára, mire Ő halkan nevetve simította meg a vállamat.

-Természetesen-válaszolta.-Én addig beszélgetek a szüleimmel-fordult hozzám.-Majd meglátogatlak-nyomott puszit az arcomra, ám mielőtt én bármit mondhattam volna neki…

-Akkor aki hamarabb odaér, az kap ma többet a csoki tortából!-indult gyorsan futással a ház mögötti park felé, mire én sem tehettem mást, futni kezdtem utána, amennyire gyorsan csak bírtam. Mi tagadás, utoljára kis koromban fogócskáztam, így nem voltam túlzottan hozzászokva a futáshoz, és magas sarkúban esélyem sem volt ez ellen a villámgyors kisfiú ellen. Alig bírtam utolérni, és amint odaértem a ház mögötti hátsó udvarrészhez, rá kellett jönnöm, hogy mire majd én is anya leszek, formába kell hozzam magam a futás terén.

-Kérsz baseballkesztyűt? –nyújtotta felém mosolyogva.-Nagyot dobok ám, és nem szeretném, ha megsérülnél.

-Elfogadom az ajánlatodat-nevettem fel a magabiztosságán.-Akkor? Mire vársz még? Repüljön az a labda-bíztattam, mire Jasper el is hajította a labdát, amit éppen hogy el tudtam kapni a baseballban való gyakorlatlanságom miatt. Ezen kívül el kellett ismernem, hogy tényleg erős dobása van ennek a fiatalembernek.

-Most dobd vissza!-lelkesített.-Én meg majd az ütővel elütöm olyan messzire, hogy…nagyon messzire-mutatott a távolba, mire én visszadobtam neki a labdát, és valóban jó messzire ütötte el a labdát, nem is láttam hová esett. Már majdnem utána indultam, amikor Jasper megállított.

-Ne menj, majd én megkeresem-sétált el mellettem.-De maradj itt, jó?

-Nem megyek sehová-biztosítottam erről, majd éppen, amikor eltűnt a szemem elől, meghallottam egy ismerős hangot a hátam mögül.

-Remekül megérted a gyerekeket-simította meg a vállamat Carlisle, amire halkan felnevettem.

-Jasper nagyszerű kisfiú-pillantottam rá, miközben odasétáltunk a ház mellett álló egyik padhoz.

-Tudod, eddig még nem mondtam, mert…-láttam, hogy valamit szeretne mondani, de nem találja a megfelelő szavakat. Mintha attól félt volna, hogy mit reagálok majd az általa mondott szavakra- kicsit korainak éreztem erről beszélni mindeddig-simította meg a kezemet.-De én szeretném…ha majd egy napon te lennél a gyermekeim anyja-emelte kezeit arcomra, mire teljesen elmerültem azokban a tengerszín, íves vágású szemekben. Nem tudtam mit mondani, csak néztem Őt. Éreztem, amint az Ő és az én légzésem is egyre jobban felgyorsul, és amint kicsit közelebb hajoltam hozzá, a szemeimet azonnal lesütöttem.-Nézz a szemembe, drágám!- nyúlt ujjaival az állam alá, mire a tekintetemet ismét rá emeltem.-Szeretlek, Esme! Napról-napra jobban, és most már nem bírtam magamban tartani ezt a szót. Szeretlek!

-Én…én is szeretlek!-húzódott arcomra széles mosoly, mire Carlisle egy lassú mozdulattal egybeforrasztotta ajkainkat.

Ezelőtt még soha senki nem csókolt meg… Olyan volt, mintha az ajkai selyemkendőként ölelnék át az én ajkaimat, miközben a kezeivel puhán beletúrt a hajamban, én pedig karjaimat a mellkasán pihentettem, és lassan egyre jobban megfeledkeztünk a körülöttünk lévő világról. Kezei lassan a derekamra csúsztak, amitől egy pillanatra megremegtem, ám pár pillanat múlva már teljesen természetes volt, hogy majdnem teljesen körbefont a karjaival. Mintha repültem volna, és Ő emelt volna a magasba, karjai pedig megakadályoztak abban, hogy visszazuhanjak.

-Már annyira vártam erre a csókra-húzódott hátrébb, mire én is kinyitottam a szemeimet.-Már tegnap is majdnem rávettem magam, de akkor még féltem, mit szólnál hozzá-simította végig arcom vonalát.-De mindenképp megérte várni rá.

-Én ezelőtt sosem…sosem csókoltam meg senkit-nevettem fel zavaromban.-Tudom, ez annyira furcsa, hogy huszonhat évesen még soha nem volt részem ilyesmiben, de hát…már eddig is fura lány voltam.

-Nem vagy fura-fogta arcomat kezei közé.-Mindössze nem vagy olyan lány, aki minden férfinak odaadja magát, aki picit is bókol neki-mondta komolyan.-Te nem fura vagy, hanem különleges. Az én Esmém...

-Az én Carlisle-om-mosolyodtam el boldogan, mire ismét hozzám érintette ajkait, ám mielőtt ismét elmerülhettünk volna egymás csókjaiban, a kis Jasper hangja szakított ki minket ebből a romantikus állapotból.

-Carlisle – lépett hozzánk kissé morcosan nézve nagybátyjára, mire szerelmem kicsit elhátrált tőlem.

-Mi van, kiskatona, csak nem féltékeny vagy?-vonta fel a szemöldökét, mire Ő picit dacosan fordult el tőlünk. Nem bírtam megállni, hogy fel ne nevessek ezen az apró kis konfliktuson.

-Esme az én játszótársam-szólalt meg végül.

-De az én barátnőm-mondta Carlisle tettetett komolysággal.-Szerintem én állok előrébb a sorban.

-Figyelj, Jasper!-fogtam meg pici kezeit.-Ha szeretnél valakivel játszani, csak szólj Carlisle-nak, és én máris jövök. Ha jól sejtem, az a probléma, hogyha itt vagy, nincs kivel játszanod, igaz?

-Igaz-bólintott aprót, mire egy apró puszit nyomtam az arcára.
-Ne aggódj, majd még fogunk ma játszani-vigasztaltam.- Megígérem neked…

-Becs szó?-nézett rám kiskutyaszemekkel.

-Becs szó-tettem kezemet a szívemre, mire végre az Ő arca is felvidult szavaim hatására. Ám ebben a pillanatban lépett ki Lilian az ajtón.

-Készen van a vacsora, fiatalok-intett nekünk.-Nem szeretném, ha kihűlne valamelyik hozzávaló.

-Azonnal megyünk-szólalt meg mellettem Carlisle, majd miután mindketten felálltunk, lassan besétáltunk a márvánnyal kikövetett épületbe…

Cullen's Anatomy X. Fejezet

Sziasztok!

Villámsebesen meg is érkeztem a Cullen's Anatomy újabb fejezetével. Szerettem volna minél hamarabb megírni, és volt is ösztönző erőm N.V. személyében, aki arra sarkallt, hogy mindenképp siessek, mert kíváncsi. Ez a fejezet most hosszabb lett, és sok minden is történik benne, köztük egy kínos beszélgetés is szerepel benne Addison és Esme között, amiről már volt szó.  Remélem, mindenkinek tetszik majd a fejezet!

Puszi!

Carly

(Esme szemszöge)

Amint a végtelennek látszó tenger felé tekintettem, szinte teljesen el is feledtem, mennyire féltem ott állni azon a színpadon. A hullámok majdnem a lábunkig ömlöttek ki a partra, ám mindig megállt előttünk, és mielőtt hozzánk simult volna, lassan ismét elnémulva indult vissza a hatalmas óceánba, miközben néha megcsillant rajtuk a holdfény és a pillanatokra feltűnő West Point Lighthouse fénye. Sosem hittem, hogy Seattle-ben bármi is ennyire szép lehet, mint ez a hely.

-Mennyi mindent nem látni Seattle-ből-mondtam alig hallhatóan, mire Carlisle ismét rám emelte tengerszín szemeit.-Mintha a hatalmas város mindent kívül tartana, ami meseszerű vagy nem a mindennapokba illő.

-Mindenki csak a hatalmas betonerdőt látja a városban-simította meg a vállamat.-Mindössze néhányan ismerik a rajta túlnyúló fenyvest, a mellette elterülő óceánt...pedig annyi minden csodát rejt a természet.

-És te miként leltél erre a helyre?-pillantottam rá kíváncsian.-Hiszen szinte mindig a kórházban kell lenned. Mikor van időd erre sétálni?

-Tudod-állt neki kuncogva -, én nem Seattle-ben lakom, ha pontos akarok lenni. Én inkább úgy mondanám, hogy Seattle mellett lakom -pillantott körbe.-Itt minden annyival békésebb, mint bent a városban, emiatt költöztem a város melletti erdőszélre.

-Itt laksz az erdő szélén?-csillantak fel a szemeim ennek hallatán, hiszen mindig is imádtam a hatalmas fenyveseket.

-Körübelül néhány percre innen-mutatott a most szinte feketének tűnő rengeteg felé.-De rajtad kívül még nem sok embert láttam ennyire lelkesedni amiatt, hogy a városon kívül lakom-nevetett fel alig hallhatóan, amire én picit zavartan sütöttem le a szemeimet a homokkal beterített part felé.

-Hát tudod-pillantottam ismét rá-, mikor még kislány voltam, akkor apámmal sokat jártunk ki a közeli erdőbe piknikezni, megtanított csomó mindenre a természettel kapcsolatban, és éppen ezért nem igazán szeretek ott bent élni abban a kis lakásban-sóhajtottam.-A városban minden annyira rideg és hűvös, míg itt veled-mosolyodtam el-, olyan, mintha ismét otthon lennék. Mintha Seattle nem is lenne annyira hideg, ha te mellettem vagy.

Amint a tekintetünk ismét összeakadt, Ő ujjait ismét összefonta az én ujjaimmal, miközben az Ő arcára is szelíd mosoly húzódott. Puhán kezdte el simogatta a csuklómat, miközben lassan visszafelé indultunk a partszakaszon, majd amint ismét megláttuk a kis fehér világítótornyot, Carlisle megállt velem szemben, miközben mindkét kezemet kezeimbe vette.

-Mi lenne, ha holnap délután elvinnélek a szüleimhez?-ajánlotta fel, mire én tágra nyílt szemekkel pillantottam fel ismét az arcára.

-A szüleidhez?-rémültem meg egy picit.-És ha nem tetszem majd nekik?

-Hogy pont te ne tetszenél nekik?-kuncogott fel alig hallhatóan, miközben ujjaival puhán megsimította az arcom vonalát.-Nálad tökéletesebb lányt soha nem is adhatott volna nekem az ég. Teljességgel ki van zárva, hogy bárki is ne kedveljen téged a családomban.

-Hát jó-mosolyodtam el zavaromban-, akkor holnap munka után indulunk?

-Nem kell idegesnek lenned-simított meg nyugtatóan, mikor látta az arcomra valószínűleg kiülő kisebb rémületet.-Telefonon már meséltem rólad nekik, és azonnal odavoltak érted. Számukra hatalmas dolog, hogy megtaláltam az igazit, hiszen lassan már harminchárom éves vagyok, és nem leszek fiatalabb-vonta fel a szemöldökét játékosan, mire nem bírtam megállni, hogy fel ne nevessek.

-Rendben van-bólintottam-, akkor holnap-mondtam ki még mindig picit remegve, majd lassan mind a ketten elindultunk vissza Seattle hatalmas épületei közé.

Hamarosan már az otthonom közelében sétáltunk. A csillagok még mindig tisztán látszottak az égbolton, ám már néhány felhő néha elhaladt a hatalmas telihold előtt, aminek fénye halványan megvilágította a sötét Seattle-i utcákat.

-Hát itt lennénk-álltam meg a lakásom ajtaja előtt.-Nem szeretnék búcsúzni, de azt hiszem, ez most elkerülhetetlen- kuncogtam.

-Sajnos én sem mondhatok mást- vonta meg a vállát beletörődve.- De nem maradunk sokáig egymás nélkül-hajtotta egyik hajtincsemet a fülem mögé, majd ujjaival puhán megsimította az arcomat.-Viszont szívesen eljönnék erre majd reggel, és mehetnénk együtt a munkába, ha szeretnéd…

-Mindenképp-bólintottam.-Akkor holnap az ajtóm előtt, Dr. Cullen-nyomtam puszit az arcára, majd kicsit nehéz búcsúval a szívemben nyitottam be az otthonom ajtaján.

Mikor becsuktam az ajtót, még a résen át láttam, hogy Carlisle még mindig ott áll az ajtómhoz vezető rövid lépcső tövében, és ez csak még inkább azt az érzetet keltette bennem, hogy nélküle az életemet üresnek érzem. Ha mellettem volt, a szívem mindig szárnyalt, ha megfogta a kezem, a szívverésem gyorsulni kezdett, ha puszit nyomott az arcomra, akkor a vér az ereimben sebesebben kezdett el száguldani, mintha valami elől menekült volna; és egyre inkább azt éreztem, hogy az elszakadás tőle minden alkalommal nehezebb lesz.

Lassan átsétáltam a konyhámba, ahol még a sötétben is hallottam, amint Doki cicám hangos dorombolással jön elém, és amint felkapcsoltam a villanyt, azonnal a lábaim közé csavarodott ételét követelve.

-Látom, valaki nagyon éhes itt-vettem fel a kezemben, majd miután megpusziltam a fehér kis buksiját, azonnal ki is adagoltam neki az eledelt a kis tányérjába, mire azonnal rá is vetette magát a falánk kiscicám.

Amint néztem, ahogyan eszik; azon gondolkodtam, hogy néha Pamacs teljesen úgy viselkedik, mint egy kisgyerek. Állandóan figyelmet követel, de annyi szeretetet ad az embernek, amit egy kisbaba hozhat egy család életében. Bár azért reméltem, hogy egy napon majd nekem is megadatik, hogy Doki mellett egy valódi kisbaba is az életemet bővítse.

Már kissé álmosan zuhanyoztam le magamról az aznapi eseményeket, majd miután befeküdtem az ágyamba, azonnal elnyomott az álom…

Mindenki feketében volt körülöttem…Derek, Addison, Mark, George, és én is, miközben a nem messze az erdőben lévő temetőben álltunk mindannyian egy parányi sír előtt. Senki nem szólt semmit, mindössze álltunk ott, és néztük az előttünk kiemelkedő földhalmot, aminek valami miatt egyszerűen nem láttam a fejfáján lévő feliratot, mintha köd borította volna. Ám ebben a pillanatban egy parányi hang szakított ki a gondolataim közül, mire oldalra nézve megláttam egy babakocsiban fekvő kicsi lányt, mire ösztönösen a karjaimba kaptam Őt.  Erre a kezemben pihenő apróság azonnal elhallgatott, és amint a pici arcára néztem, azonnal tudtam, hogy Ő az én kisbabám. Örökölte a szemeim és a hajam színét, de a vonásai mintha Carlisle vonásait tükrözték volna vissza. Ő nem is az én, hanem a mi kisbabánk volt.

-Remek ember volt-szólalt meg ekkor mellettem Derek.-Szerette a családját, mindennél jobban.

-És a barátait is-bólintott Mark.-Vajon mi lesz most Esme-vel és a picivel?

-Majd segítünk neki-sóhajtott fel Addison.-Hiszen mi az Ő barátai is vagyunk, szüksége van a segítségünkre.

-Mama-szakított ki hirtelen gondolataimból egy új, mégis ismerős hang, mire ismét a másik oldalamra néztem, ahonnan  eltűnt a babakocsi, és a pár pillanattal ezelőtt még a karjaimban fekvő kislány már mellettem állt, és a kezemet fogta-, a papa miattam halt meg?

-Kicsim, miről beszélsz?-simítottam meg az arcát, mire az előttem lévő fejfa kitisztult, és megláttam a rajta lévő nevet: Dr. Carlisle Cullen.

A szemeim erre azonnal felpattantak, miközben erősen zihálva pillantottam a már néhány perce csengő vekkerre. A szívem majd kiugrott a mellkasomból ennek a rémálomnak a hatására, és alig bírtam rávenni magam, hogy valamilyen módon felébredjek belőle. Próbáltam győzködni magam, hogy mindez csak egy álom volt, de nem ment. Annyira valósnak tűnt minden…

Ebben a pillanatban hallottam meg az ajtómnál felhangzó kopogást, mire magamra kaptam a köntösömet, majd azonnal a bejárathoz siettem. Tudtam, hogy Ő vár rám ott.

-Jó reggelt!-nyomott puszit az arcomra, majd átnyújtott nekem egy csodaszép fehér rózsát.-Hogy aludtál az éjjel?

-Nem jól-mondtam picit álmosan.-De köszönöm a rózsát, isteni illata van-szippantottam bele a kezemben lévő virágba, miközben halovány mosollyal az arcomon tettem bele Őt egy csinos kis vázába.

-Az én hibám volt, túl későn értünk vissza-lépett beljebb, bár láttam, hogy még mindig nem tudja, mit tehet meg, és mit nem az én otthonomban.

-Érezd magad otthon-mondtam neki, miközben egy kis ásítás hagyta el az ajkaimat.-És te nem tehetsz semmiről, csak rosszat álmodtam-nyeltem nagyot, mikor eszembe jutottak az álmom részletei.-Te hiszel abban, hogy az álmok valóra válnak?

-Abban igen, hogy vannak, amik valóra válnak-ült le a nappaliban lévő kanapéra.-De abban nem, hogy mindennek meg kell valósulnia, ami az álmainkban történik.

-Ezzel megnyugtattál-sóhajtottam megkönnyebbülten, ám a lelkemben még mindig vihar kavargott. Carlisle halálának képe sokként ért, és reméltem, hogy soha nem kell szembesülnöm azzal, hogy elveszítem Őt. Nem élném túl…mintha újra és újra tőrt döftek volna a szívemben, mikor csak erre gondoltam.

Hamarosan útnak is indultunk a kórház felé, és amint a kezemet fogta, lassan el is feledtem azt a buta gondolatot, ami az álommal kapcsolatban engem kínzott. Valószínűleg a munkahely okozta stressz miatt álmodtam rosszat, és semmi bizonyíték nincs arra, hogy az álmok jelentenek is valamit. Azonban egy kis bizonytalanság még mindig ottmaradt a szívemben.

-Akkor mit szólnál, ha itt találkoznánk az aulában?-álltunk meg a recepció előtt.-Aztán majd eldől, mit csinálunk ma délután, mielőtt elmegyünk a szüleimhez.

-Nekem tetszik az ötlet-mosolyodtam el.-Néha nem árt spontánnak lenni-nevettem halkan, amire Ő is felkuncogott.

-Akkor délután-simította meg az arcomat, majd lassan mind a ketten elindultunk  az első mai teendőnk felé.

Nekem az első utam Addison-hoz vezetett, mert még tegnap a lelkemre kötötte, hogy minél előbb menjek az irodájába. Sejtelmem sem volt róla, mi az, amit nem mondhat el nekem Carlisle előtt, de valami miatt csak velem szeretett volna beszélni.

Az ajtajához érve udvariasan bekopogtam, mire azonnal meg is hallottam beinvitáló szavait, így picit bizonytalanul léptem be a már ismert közegbe.

-Jó reggelt!-köszöntöttem.-Mondtad, hogy ma amint lehet, jöjjek ide, és…

-Örülök, hogy ilyen hamar ideértél-simította meg a vállamat, miközben leültetett az íróasztal előtti másik székre.-Milyen volt az este további része?

-Remek-mosolyogtam az emlékekre gondolva.-És hihetetlen kimondanom, de…szinte nincs olyan pillanat, amikor ne gondolnék rá.

-Éppen emiatt hívtalak ide-pillantott rám most komolyabban.-Tudod, láttam, amint Carlisle rád néz…ez már nem szimplán szerelmes nézés volt. Ez már teli volt rajongással.

-De szerintem ez nem rossz dolog-mondtam meglepetten arca láttán, ami sokkal komolyabb volt, mint amit eddig megszoktam tőle.

-Nem rossz, mindössze csak heves-állapította meg halkan nevetve.-És tudom, hogy nem az én dolgom, amit most mondok, de…ezt mindenképp meg kell kérdezzem-emelte tekintetét ismét az arcomra.-Szedsz valamiféle…ahm…fogamzásgátlót?

-Öhm…-nem is tudtam, mit mondhatnék zavaromban.-Nem, nem, semmilyet nem szedek. Eddig nem voltam senkivel ilyen módon kapcsolatban, mint Carlisle-lal. És még vele sem tart ott a dolog-pirultam el a gondolatra, amit Addison is észrevett.

-Látom, kicsit kínos számodra mindez, emiatt nem leszek hosszú-vett elő egy receptet.-Felírnék neked egy kiváló készítményt, amit mostanában a pácienseimnek is adni szoktam. Itt is kiválthatod a kórházi gyógyszertárban, ha ez kényelmesebb a számodra-adta a kezembe, mire én még mindig pirultan tettem zsebre a kis papírdarabot.

-Köszönöm, hogy…segítettél-kuncogtam fel zavaromban.-Nem is tudom, miként lehetne egy ilyen dolgot megköszönni…

-Semmivel sem, drága-simította meg a vállamat.-De még arra hívnám fel a figyelmed, hogy amint elkezded szedni, mindig egy hónapra rá, napra pontosan vedd be, különben semmit nem ér, értetted?

-Persze-bólintottam rá.-És ha már itt tartunk…remélem, majd akkor is számíthatok rád, amikor nem azon lesz a hangsúly, hogy ne essek teherbe-mosolyodtam el, mikor elképzeltem az álmom pozitív részét.- Hanem amikor már óvni kell, ami itt bent növekszik-mutattam a hasamra, majd miután bíztató mosollyal elbúcsúzott tőlem, én is elindultam, hogy elkezdjem a mai vizitet…