Carlisle&Esme || Calls me home

Sziasztok!

Most nem fejezettel, hanem ajándékkal készültem. A minap nekiálltam ennek a videónak, és mostanra sikerült is befejeznem :) Ami miatt most kisebb ideig nem leszek netközelben, amiatt készült ez a meglepi, ezt még elfelejtettem mondani. Majd mindenhol pótolom a friss olvasását!

Puszi! Carly

Elhagyva XLIX. Fejezet

Sziasztok!

Meg is érkeztem a fejezettel, ám ennek a fejezetnek a végén függővéget hagytam, ami miatt talán sokan ki fogtok nyírni ^^ Remélem, mindezek ellenére tetszeni fog, és belecsempésztem némi romantikát is ebbe a fejezetbe, mivel az ezt követőben már nem hiszem, hogy lesz bármi vidámság is.

Puszi! Carly

(Carlisle szemszöge)

Amint a nap felkelt a horizonton, a lányunknak is indulnia kellett a hatalmas erdőn át hallatszódó vonítás szavára. Búcsúzóul mindkettőnke megölelt, puszit nyomott az arcunkra; mire nem bírtam nem kimondani neki, mennyire szeretem, mennyire szeretném, ha maradna… Annyira hihetetlen volt ismét a karjaimban tartani őt. Mintha el sem ment volna, mintha mindig itt lett volna mellettünk, mert az érzés nem változott. Csupán annyi történt, hogy már nem tudom felkapni a karjaimba őt, mint amikor kislány volt; és nem vehetem a nyakamba, mint amikor hercegnőset játszottunk és én voltam a pónija. De nem tarthattam vissza…el kellett mennie.

-Emlékszel?-simította meg csuklómat szerelmem.-Mikor kislány volt, már akkor is teli volt élettel, semmi nem állíthatta meg, ha valamit el akart érni.

-El sem bírnám feledni-sóhajtottam halkan.-Amint megszületett, már akkor láttam rajta, hogy nem átlagos kisbabával áldott meg minket a sors. Mindketten annyira gyönyörűek voltatok, szinte látom magam előtt azt a napot-révedtem el a múltban.-A picike Aurora ott feküdt a karjaidban, te pedig kimerülten ringattad őt, mégis…mintha erőt adott volna neked a jelenlétével, mintha Ő lett volna maga az élet.

-Én is tisztán emlékszem-hajtotta fejét a vállamra.-Életem legszebb pillanata volt, mikor meghallottam a sírását…nem, nem is sírás volt, inkább valamilyen dallam. És mikor a karjaimba adták…alig hittem el, hogy az a gyönyörű, hófehér, tengerkék szemű szőke kisbaba az én lányom, mert Ő túl szép volt ahhoz, hogy evilági legyen.

-Valójában egyikőtök sem volt evilági-pillantottam rá, mire picit meglepetten emelte rám csillámló tekintetét.-Mindketten angyalok vagytok-hajoltam hozzá csókra, mire ajkaink pillanatok múlva puhán egymásra találtak. Én ujjaimmal lágyan beletúrtam karamellaszín hajkoronájába, mire egy árnyalattal sötétebb szemeit ismét rám szegezte.

-Most annyira boldog vagyok-simította meg az arcomat.-Mintha minden rendbe jött volna… most minden annyira tökéletes.

-Tökéletes-ismételtem suttogva, miközben én is végigsimítottam porcelán arcát.-Tökéletesebb nem is lehetne.

Ekkor ismét puhán csókolni kezdtük egymást, miközben én lassan a ruháján lévő gombokhoz nyúltam, majd óvatos mozdulatokkal kezdtem el kigombolni azokat. Ő ujjaival továbbra is a hajamat simította hosszan és lágyan, miközben ajkaink pillanatokra sem váltak el egymástól. Ezek a csókok elnyomták halk sóhajaink hangját, mi még is tudtuk, mire van szüksége a másiknak, immár tizennyolc éve. Éreztem a gondolatait, a vágyait, az álmait…Ilyenkor mindennél közelebb érezhettem őt magamhoz, szinte már nem két, hanem egy lélek voltunk, egy gondolat, egy mozdulat és egy cselekedet.

Könnyedén emeltem fel karjaimba, miközben lassan elindultunk az emeleten lévő háló felé; majd miután eldőltünk a hatalmas ágyon, hosszan csodáltuk egymás arcát. Nem kapkodtunk el semmit, élveztük, hogy ismét teljes lehet a lelkünk, és a fejünk felett összecsapó vihar immár teljesen eltűnt.

-Csodálatos vagy-simítottam meg az arcát, miközben elmerültem csodaszép koromfekete szemeiben.-Én mesebeli angyalom-csókoltam meg ismét, mielőtt bármit mondhatott volna, majd hamarosan már semmi nem állhatott közénk, és a testi-lelki egészünk közé. Annyira puhán váltunk ismét eggyé, mintha mindez csupán az első alkalom lett volna. Még mindig féltettem, nehogy fájdalmat okozzak neki, hiszen bent a lelkében Ő még mindig az a törékeny lány, mint annak idején. A szemeiben égő tűz még mindig kiolthatatlan; a lelkében lévő tisztaság , pedig még mindig érintetlen, mint a legtisztább hó azon a téli hajnalon…

(Aurora szemszöge)

Hamarosan sikerül kiszagolnom a falkát, mire lépteimet még gyorsabban kezdtem el váltani, hogy utólérhessem őket. A körmeim hatalmas darabokat szántottak ki a földből, mikor elrugaszkodtam, ám ennek a lendületnek hála hamarosan már ismét ott futhattam a falkában, de ami fontosabb volt… hogy Nocte mellett lehettem.

Már hiányoztál-mondta halkan.

Te is nekem-pillantottam rá.

Milyen volt a szüleiddel?-kíváncsiskodott.-Minden rendben volt?

A mama és a papa is sokat meséltek nekem, és én is nekik-válaszoltam.-Pont olyanok voltak, mint tizenhárom évvel ezelőtt, szinte semmit nem változtak. Csakhát…a mamából vámpír lett időközben, mert…

Aurora, gyere ide!-halottam meg James hangját, mire ha kicsit nehezen is, de engedelmesen futottam mellé egésze a falka élére.-Ideje megtanulnod, miként kell vezetned a falkát. A mai vadászatunkon te irányítasz minket.

Biztos vagy ebben?-emeltem rá a tekintetem kicsit bizonytalanul.-Hiszen én még csak tanulom a farkasságot, még nincs elég tapasztalatom e téren.

Valamikor meg kell tanulnod, és ennek most jött el az ideje-húzta össze szemeit komolyan.-Indulj!

Nem késlekedtem, előrébb vágtattam, majd pár pillanat múlva először vettem át James helyét a falkában. Mindenki követte a mozdulataimat, az irányváltásaimat, és hihetetlen, de jó érzés fogott el ez által. Més sosem álltam semminek az élén, mindig csak a második helyet foglaltam el a farkasok közt, de mintha most mindent másképp láttam volna.

Hamarosan ki is szimatoltam a közelben lévő vámpírokat, és üldözni is kezdtem őket, nyomomban hat másik hatalmas farkassal. Már majdnem beértük őket, mikor a vámpír szag mellett egy másik illat is megcsapta az orromat. Ember volt a közelben.

El kell kapnunk!-fordultam James-hez.-Ember van a közelben, nem hagyhatjuk, hogy megtámadják őt.

Kicsit furcsa, hogy ilyen mélyen az erdőben ember van nem, James?-szólalt meg Rawant, mire James lélegzete egy pillanatra megakadt. Ám mielőtt feleszmélhettem volna…

Aurora, vigyázz!-ugrott elém James, amivel egy időben egy hatalmas dörrenés rázta fel az erdő még szunnyadó árnyait...

Elhagyva XLVIII. Fejezet

Sziasztok!

Meg is érkeztem a fejezettel, ami az előzővel ellentétben sokkal hosszabb, mint a megszokott. Ebben a fejezetben Carlisle, Esme és Aurora kisebb magyarázatot adnak egymásnak az elmúlt tizenhárom évről, és új dolgokra is fény derül ebben a részben. Annyit elmondanék, hogy nem sok van már hátra a történetből, de azért még van belőle pár fejezet, utána pedig még nem tudom, milyen történettel folytatom. De majd tartok egy ötletbörzét :) Remélem, mindenkinek tetszeni fog!

Puszi! Carly

u.i.: A múltkori képet picit átalakítottam családiasra, aminek a sarkában van is egy pici ábra. Ennek jelentősége lesz még.

(Esme szemszöge)

Az alkony hamarosan lebukott a horizont nappal aranyozott pereméről, az égbolt pedig sötétedni kezdett a hatalmas fenyves felett. A csillagok is elkezdtek megjelenni az égen, ám amit először megláttam, az a hajnalcsillag volt. Fénye ma ismét felragyogott; jobban, mint az elmúlt tizenhárom évben bármikor, és ismét a legfényesebb csillagként tündökölt a hatalmas hold árnyékában. És ennyi idő után én is ismét ragyoghattam.

Mikor ránéztem a már majdnem felnőtt lányomra, kettős érzés fogott el hirtelen, amit az első pillantás hevében nem is vettem észre. Egyrész hihetetlenül csodáltam mindent, amivé vált. Csodálatos nő lett belőle, hihetetlen intelligenciával és csodálatos szépséggel megáldva; ám az is lehet, hogy mindezt csak az anya mondatta velem. Viszont bizonyos szinten szomorú is voltam. Amikor a lányom eltűnt, nem lehettem mellette tizenhárom éven át…tizenhárom hosszú éven át. Nem voltam ott, mikor elkezdte az iskolát, mikor megtanult beiileszkedni az osztálytársai közé, nem voltam ott, hogy segítsek neki a tanulásba; vagy, hogy játszva tanuljuk meg az iskolai anyagot.  Annyi minden kimaradt a közös életünkből, amit soha nem tudunk már visszahozni.

-Mama, kikísérem Nocte-t-indult el lányom a fiúval az ajtó irányába.-A papája már biztosan aggódik miatta.

-Rendben van, kincsem-álltam fel szerelmem öléből, majd kicsit közelebb sétáltam hozzájuk.-Nagyon örülök, hogy megismerhettelek, Nocte-pillantottam rá.-Rendes fiúnak tűnsz, és láttam, hogyan nézel a lányomra. Ne okozz nekem csalódást!

-Sosem okoznék önnek csalódást, Mrs. Cullen-válaszolta udvariasan.-Ami köztünk Aurorával van az különleges. Nem hétköznapi szerelem.

-Öhm… ha már itt tartunk-lépett mellém Carlisle.-Sajnálom a modort, amivel fogadtalak, fiam. Kicsit elragadtattam magam, ami azt illeti, de hát…lányos apuka vagyok.

-Semmi gond, Dr. Cullen-rázott vele kezet.

Carlisle arcán láttam, hogy a szíve megenyhült a fiú iránt. Már nem volt annyira haragos, és a feszültsége is elillant, mintha sosem létezett volna. Csak némi nehéz elfogadást láttam felcsillanni a szemében, amit teljesen megértettem. Bennem is ilyen érzések keringtek.

-Most ideje indulnom. A falka már vár-indult el az erdő irányába.

-Mondd meg Jamesnek, hogy itt maradtam. Holnap csatlakozom a vadászathoz-rohant utána lányunk, miközben hosszan megsimította Nocte arcát.

-Megmondom-nyomott puszit Aurora homlokára.-Holnap találkozunk-köszönt el nehezen, majd farkas alakját magára öltve vágtatott el az erdő felett lévő telihold irányába.

Aurora néhány pillanatig még nézte a fiú távolodó alakját, majd ismét visszaindult hozzánk az otthonába, ahol mindig is nyitva állt az ajtó előtte tizenhárom éven át, ahol mindig is családtag volt, ahonnal mindig hiányzott.

-Hát…-pillantott ránk picit zavartan-, ha nem bánjátok itt tölteném az éjszakát…mellettetek. Természetesen, ha nem gond, hogy hosszan fogok mesélni, mert megérzéseim szerint van miről.

-Sosem baj, ha itt vagy-öleltem meg.-De nem csak neked kell ma mesélned-emeltem tekintetem szerelmemre.-Mi is magyarázattal tartoztunk neked. Sok mindent nem mondtunk el neked, amikor kicsi voltál.

-Mindenkinek vannak titkai-mondta halkan nevetve.-Nincs olyan ember, akinek ne lenne valamilyen titkolni valója.

-Éppen erről lenne szó-sétáltunk be a nappaliba.-Emlékszel, mikor kicsi voltál, és a papa mesélt neked a megismerkedésünkről?

-Minden szavára-ült közénk a kanapén.-Azt mondta, bonyolult okai vannak annak, amiért én lettem, de nem értettem, miért ne mondhatná el.

-Nos, kicsim-simította meg lányunk szőke tincseit szerelmem-, mikor mi a mamával megismerkedtünk, nem igazán tartottuk be a kor szerelmi szabályait. Olyan hirtelen egymásba szerettünk, hogy nem tudtuk irányítani, mire gondolunk, mit mondunk, és…mit teszünk.

-Télen történt-vettem át tőle a szót.-Sétáltunk a hóesésben, karácsony előtti este voltunk, de nem itt, Hoquiamben…hanem Forks-ban laktunk. Ami azt illeti, te is ott születtél.

-A mamád ruhája átázott a hidegben, a hó pedig továbbra is esett-sóhajtotta szerelmem.-Emiatt mentünk fel a lakásomra, ami nem is volt túl messze. Együtt melegedtünka kandallónál, miközben egymást öleltük, és hát…olyan dolog történt, aminek nem lett volna szabad megtörténnie, de mi még sem bántuk. Sosem bántuk meg.

-Emiatt születtem én hamarabb, mint hogy házasok lettetek volna?-csillant fel szemében a felismerés.-De mi miatt nem mondtátok el?

-Kicsi voltál még-simítottam meg az arcát.-Nem értetted volna, mi a bűn abban, amit tettünk, de mielőtt olyan idős lettél volna, hogy ilyenről beszélhettünk volna…eltűntél.

-És ez a…vámpír dolog?-mutatott mindkettőnkre.-Mindvégig vámpírok voltatok? Én ezt mi miatt nem vettem észre?

-Nem egészen-kezdett magyarázatba Carlisle.-Az éjszaka után elváltak útjaink, de csupán egyetlen délelőttre. Este ismét találkoztunk volna, ám…bajba kerültem. Két vámpír fogott közre az erdő melletti mellékúton, és az életemet akarták. De volt valaki, aki időben megmentett.

-Emlékszel még Elezar bácsira, aranyom?-mosolyodtam el.-Nos, Ő mentette meg apád életét.

-Elezar bácsi?-lepődött meg.-Ő is vámpír?

-Mindkettőnk előtt az volt-nevettünk egyszerre.-Most már Alaszkában él. Ennyi év után Ő is megtalálta, amit keresett.

-Találkozott egy lánnyal?-nézett ránk csillogással a szemeiben.

-Pontosan-bólintottam.

-És mi volt utána?-fordult hozzám, majd szerelmemhez.-A vámpírok nem élhetnek emberek mellett...

-Nem maradhattam a mamával. El kellett mennem, amikor mindennél nagyobb szüksége lett volna rám, ami miatt nem voltam önmagam. A mama ilyenkor már…

-Már mellettem voltál-simítottam meg a hasamat.-Kilenc hónap múltán már itt voltál a karjaimban, mint valamilyen angyalka.

-És a mama miként lett vámpír?

-Nem bírtam magammal-nevetett fel szerelmem.-Mikor megszülettél visszamentem a mamához, és mi ismét találkoztunk. Elmondtam neki, hogy nem szándékosan hagytam el, nem tehettem más, ám Ő mindezek ellenére nem haragudott rám. Örömmel költözött veled együtt Hoquiam-be, ahol most is éppen lakunk. Együtt neveltünk téged, tanítottunk, lelkesítettünk és mindez így ment…addig a pillanatig.

-A születésnapod ünneplése előtt elmentem érted az oviba-meséltem.-De mire ott voltam, te már eltűntél. Nem voltál sehol, mire én rettenetesen összetörtem. Hazarohantam, és amíg Carlisle és Elezar a nyomodat kutatták, az én fejemben megannyi kiút megfordult, már nem láttam értelmét az életemnek. Ami miatt maradtam, az a remény volt-sóhajtottam.- Egy nap azomban…

-A mamát a remény döntötte majdnem a halál karmaiba-pillantott rám szerelmem.-Amit akkor láttam…mintha nem tudtam volna mennyi vére van egy embrenek, de hiszen orvosként pontosan tudtam, még sem hittem, hogy egy törékeny nőnek is ilyen sok vére van.

-Miattam volt-állt fel hirtelen mellőlünk-, minden…

-Semmi nem a te hibád-simítottam meg, mire visszaült mellénk.-A te léted életem legszebb ajándéka, és semmit nem csinálnék másképp. Elkövetném a hibáimat, mert minden hibából valami új és szebb dolog születik, mint amekkora maga a vétek volt-hajtottam egy hajtincsét füle mögé.-Én megszegtem a szerelem szabályait, mikor együtt voltam apáddal, de ha nem tettem volna, te sem születtél volna meg. Nem lenne egy ilyen csupaszív, gyönyörű, intelligens lányunk, mint te.

-Te mindig meg tudtál nyugtatni-nevetett fel halkan.-Ám az én életem sem volt könnyű nélkületek, több szempontból sem. Mikor odakerültem a falkába,  valódi farkastörvényekkel találtam szemben magam-nézett fel szemeinkbe.-Csak egy kicsi lány voltam, akit  James különleges kegyben részesített, és ez mindenkinek szúrta a szemét. Mindössze egyetlen ember volt velem kedves már az első pillanattól kezdve…Nocte Lucien.

-Beleszerettél-mondtam halkan, mire az ő arcát hatalmas piros rózsák borították be.

-Ez nem ilyen egyszerű-kuncogott.-Nem puszta fellángolás, ami köztünk van, hanem annál sokkal komolyabb. Akik hordozzák a farkasgént, mind átélik ezt, mikor megtalálják a lelki, a szellemi társukat. Már nem a gravitáció, ami továbbra is a földön tart, hanem ő. Mikor meglátod, ne számít, hogy kicsioda vagy micsoda…már Ő a mindened. Nocte az én bevésődésem-nézett ismét szemeinkbe. Ekkor ért el a felsimerés, ami mindent megmagyarázott. Mikor megismertem Carlisle-t, minden megváltozott. Nem számított, ki is ő, mintha már ismertem volna valahonnal álmaimból, már semmi más nem számított nekem, mint hogy mellettem legyen. Mikor vámpír lett, akkor sem tudtam elszakadni tőle, nem számított, mivé vált, miként él, mert nekem továbbra is Ő kellett.

Döbbenten pillantottam Carlisle-ra, mire Ő is pontosan tudta, mire gondoltam éppen. Nekem Ő lett az én bevésődésem.

-Ez mindent megmagyaráz-szólaltam meg suttogva.-Emiatt estem én is ilyen hamar szerelembe tizennyolc évvel ezelőtt.

-Ez azonban nem minden-folytatta lányunk.-Mikor váltottam, hirtelen mindenki tiszelni kezdett. James büszkén állított be a falka élére, mint béta, és inneltől kezde mindig velük kellett tartanom a vámpírok üldözésekor. Nem értettem, mi miatt van ez, ám ma mindenre fény derül. Én lettem a Farkas Hercegnő.

-Hercegnő?-pillantottunk rá döbbenten.

-Mama, a mi családunk a legősibb alakváltó család, ami a földön létezik. Legendák szereplői voltak őseink, ám még rajtam kívül nem sok női farkas volt a földön…mindössze egyetlen egy-kezdett magyarázatba.-Ő volt a farkasok úrnője, mindenki tisztelte, amiért erős kezű vezető volt nő létére. Évszázadokon át volt a legnagyobb falka vezetője, ám egy napon egy vámpír végzett vele, mikor az egyik társa figyelmetlen volt. És ami nem mellékes szempont…hasonlított rád-mondta komolyan, mire teljesen ledöbbentem.

-Én rám?-hitetlenkedtem.

-Van is itt nálam róla egy kép-vette elő a zsebéből, mire teljesen elhültem a látottakon. A haja ugyanolyan göndör fürtökbe omlott a vállára, akár az enyém; az arcvonásai, a szemei mind olyanok voltak, mintha az ikertestvéremmel álltam volna szembe. Mindössze annyi volt a különbség, hogy a bal karján három nagyobb karmolás húzódott.

-Hihetetlen-hüledeztem.

-Amit még nem mondtam, a családunk tagjai az angyaloktól származnak. A legenda szerint réges régen egy angyal szállt le a földre, aki az erdőbe érve egy haldokló farkassal találkozott, akivel a társai kegyetlenül elbántak. Az angyal ekkor megsajnálta őt és beköltözött a testébe, amivel új életet adott az állatnak. Hatalmasra nőtt, a szemfogai kiélesedtek, és arra tette fel az életét, hogy a rossz elleni harcot megnyerje-mesélt tovább.-Mikor a farkasok úrnője meghalt, a lelke ismét angyallá vált. Sokak szerint még most is látni néha, mikor egy hófehér bundás fehér farkas hatalmas angyalszárnyakkal vonít a nem messze lévő hegy tetején…mint egy őrangyal.

Elhagyva XLVII. Fejezet

Sziasztok!

Ismét frissel jöttem, ám ez valamivel rövidebb, mint a megszokott, mivel nem akartam összemosni a következő fejezettel. Ebben kiderül, mit is érez Carlisle és Esme, mikor Aurora elárulja, hogy udvarlója van, és mivel nyugtatja meg Esme Carlisle-t. A következő fejezetbe sokkal családiasabb hangulatot tervezek, és nem akartam ebbe a kis feszültségbe belevinni azt. Remélem, tetszik majd!
Puszi! Carly

(Carlisle szemszöge)

Ha keringett volna még vér az ereimben, most talán forrt volna a bennem kavargó érzésektől. Egyszerre voltam dühös, mérhetetlenül dühös, hiszen a lányunk mindössze tizennyolc éves. Még kislány, nem tudja, mit jelent a szerelem. Másrészről viszont hihetetlenül féltettem, pontosan az előbbi ok miatt, és az őt érhető csalódások miatt. Nehezemre esett, hogy ne mondjak valami olyasmit, amit nem kellene most mondanom.

-Carlisle, szívem, nyugodj meg!-simította meg a vállamat Esme, mikor észrevette a bennem háborgó indulatokat.-Ülj le, mielőtt bármit is mondanál!

-Nincs mit mondanom-suttogtam halkan, miközben picit görcsösen helyezkedtem el a nappalinkban álló kanapén.-Nem tudok mit mondani.

-Mindjárt megbeszéljük-nyomott nyugtató csókot ajkaimra, majd ismét lányunk irányába fordult.-Kicsim, mi lenne, ha addig megmutatnád Nocte-nak az otthonunkat? Semmi nem változott, mióta elmentél.

-Rendben, mama-indultak el ez emeletre, miközben én fájó szívvel tekintettem kicsiny lányom után.

Nem, Ő nem nőhetett fel…nem, hiszen tegnap még csak öt éves volt. Egy öt éves pici lány, ő még nem áll készen erre, ő még nem felnőtt; Ő az én Hajnalom, az én pici csillagom. Tegnap még alig tudott beszélni, éppen csak megtanult járni…nem, nem voltam képes mindezt felfogni.

-Szívem, nincs semmi gond-ült az ölembe szerelmem.-Mikor meghallottam, amit mondott, én is megrémültem, de tudod mit? Emlékeztettek valaikre.

-De Ő még mindig kislány-szólaltam meg ismét.-Ő még nem nőtt fel, nem áll erre készen.

-Most mesélek neked valamit-simított bele szőke hajamban.-Tizennyolc évvel ezelőtt volt egy lány. Hosszú, hullámos, karamellaszínű haj; fehér bőr…rémlik valami?

-El sem tudnám feledni-kuncogtam halkan, mikor ráismertem a mesebeli lányra.

-Nos, ennek a lánynak a mamája mindennél jobban féltette őt. És amikor egy nap betoppant a szőke herceg fehér lovon, a lánynak az élete fenekestül felfordult. Szerelmes lett, mindennél szerelmesebb, nem számított neki, milyen következményei vannak a tetteinek. Emiatt esett meg az, amitől a lányt a mamája mindennél jobban féltette. Hamarosan kis jövevény volt érkezőben a szíve alatt, mire a mamája rettenetesen megijedt. A lány minden más baj ellenére csodaszép kislánynak adott életet egy hűvös őszi napon, és a picinek egy különleges nevet adott…Aurora.

-Én kicsiny angyalkám-sóhajtottam halkan.

-De amit mondani szeretnék-suttogta halkan-, anyám mikor megtudta, el akarta vetetni Aurorát, mivel engem féltett. Féltette az életemet, a kilátásaimat; de ha akkor nem álltam volna a sarkamra, most nem lenne itt a lányunk. Én már huszonegy éves voltam, de anyukámnak én voltam a pici lánya. Hiába nem úgy tűnik, Aurora felnőtt nő már, készen áll a szerelemre. Én magunkat láttam bennünk, az Ő szemükben is azt a fiatalos csillogást láttam, mint akkor a miénkbe-nyúlt az állam alá-, és amilyen most is csillog a miénkben.

-Emiatt imádlak-simítottam meg karamellaszín tincseit.-Ami miatt nem hinném rólad, amit magamról hittem. Emiatt-mutattam mellkasomra.

-Én is imádlak-pillantott szemeimbe.-Mindig…

Elhagyva XLVI. Fejezet

Sziasztok!

Majdnem egy hónapnyi kihagyás után meg is érkezett a friss. Bocsánat, némi gondom volt a saját írásommal, sosem tartottam elég jónak, amit leírtam, így csak egy helyben topogtam. De most sikerült leküzdenem, és írtam, írtam, míg el nem készült. Remélem, megérte várni rá. Köszönöm a türelmeteket és a kitartásotokat, nagyon hálás vagyok mindenkinek. :)

Puszi! Carly

(Aurora szemszöge)

Minden falkatag némán állt, mintha ők sem hitték volna el, amit látnak. Vámpírrá váltak a szüleim, az alfa lánya, az én mamám és papám. A döbbenettől semmit nem tudtam csinálni, mindössze az ijesztett fel ebből az állapotból, mikor Noc puhán hozzám bújt.

Falka!-mordult fel James.-Nincs itt semmi látnivaló. Indulás!

James-szólaltam meg halkan-, én itt…

Tudom-bólintott.-Ne maradj túl hosszú időn át-fordult el, majd a falka után rohanva indult el a hatalmas erdő irányába.

Én ismét szüleimhez fordultam, mire mama és papa ismét szemeimbe pillantott. Nem tudtam, mit mondhattam volna…

Sajnálom-mormoltam halkan.

-Nincs mit sajnálnod, kicsim- mondta anyu.- Nem tettél semmit.

Miattam volt mindez?

-Semmi nem volt miattad-állt elém, mire nem bírtam megállni…arcommal azonnal mamámhoz bújtam.

-Kicsim…

El kell mennem-pillantottam rá mindkettejükre.-De minnél hamarabb itt termek-mondtam alig hallhatóan, majd pillanatok múltán elindultam a falka után…

Amint otthon voltam, mintha minden elhűlt volna. John és Rawant látni sem bírt, Dr. Lucien halkan sóhajtva mutatta ki, mit érez; és James…

Mintha kívülállóvá lettem volna.

(Esme szemszöge)

Hihetetlen volt… mintha csak ma lett volna, mikor azon a tiszta, teliholdas éjjelen az én pici angyalom sírni kezdett a karjaimban. Mikor első pici légvételeit venni kezdte, mikor aprócska ka könnyei elsőnek hullani kezdtek az evilágon töltött első pillanataiban, annál csodásabb élményt nem élhet át egyetlen anya sem.De sosem hittem volna, hogy az alig félkaromnyi pici lányka egy napon hatalmas, erős farkasként áll majd előttem. Hiszen mikor kicsi volt, pici kezei a fatörzset is alig bírták átfogni, mikor fára mászott, még a plüssállatait is alig bírta el a kezdeti időszakban. Az én kicsiny angyalom sosem bírt volna ártani senkinek, valódi angyal volt; még a földön talált pillangót is kisegítette az ablakon. Mindez most annyira ellentétesnek tűnt a mostani képpel.

Nem tudtam mit tenni, mint ülni a múló őszi erdőre nyíló ablakunknál, s várni valamire, bármire, ami jöttére utal. Hiszen azt mondta visszajön, nem hagy itt minket. Azt mondta visszajön, és ismét velünk lesz. Mi miatt voltam még is ennyire ijedt? Mi hozott keserűséget az édes tudatba, miszerint ismét láthatom a lányomat?

A válasz talán az idő volt, a változás…

-Szívem, nincs semmi gond-lépett mögém Carlisle, miközben puhán simogatni kezdte vállamat.-Aurora visszajön. Ezt mondta neked, nem igaz?

-De, pontosan-sóhajtottam.- Bár itt lenne már, bár mellettem lehetne-modntam elmerengve.-De valamit még mindig nem értek. Te mi miatt nem hallottad őt? Mi miatt nem hallottad a farkasokat? Én mennyivel vagyok másabb, mint te?

-Én is gondolkodtam ezen- lehelt csókot fejem búbjára.-És jutottam is valamire…azt hiszem. Miután James, az alfa farkas az apád, a génjeit te is örökölted tőle, de valami miatt ezek még sem éledtek fel benned, emiatt nem lettél farkas. De pár képességet, amit ők is birtokolnak te is kifejlesztettél magadba, igaz talán csak tudat alatt. Emberként nem voltak furcsa álmaid? Álmok, amik annyira valósnak tűntek, mintha te is valóban benne lettél volna?

-Ami azt illeti, nem is egy-vallottam be.-Többször is álmodtam farkasokkal…ezekkel a farkasokkal-hangsúlyoztam-, mintha mellettük lettem volna.

-Ezekszerint álmodban kommunikáltál velük. De mikor vámpírrá váltál, ez a képesség felerősödött benned, mintha a vasat tűzben edzenéd. Most emiatt hallhatod őket.

-És Aurora? Ő miként válhatott farkassá, hiszen a génjeim…

-Talán nem csak a te, hanem a benned fel nem éled génállományt is örökölte-vont át ölébe.-És mikor Ő lett…másnap már vámpír voltam. Kutatásaim alapján, mikor valaki ilyen gént hordoz, mint Aurora; már az ellenség pillanatnyi jelenléte is kiválthatja a gének aktiválódását az illetőben. Én amikor csak tudtam, mindig ellátogattam hozzád, és ezt a pocakodban fejlődő lányunk is érezte. Egy vámpír mellett élt öt éven át…

-Nem a te hibád-pillantottam rá, mikor szemében megláttam felcsillanni a magahibáztatás szikráit.-Te mellettünk akartál lenni, mint bármelyik férfi, aki nemsokára apa lesz.  Az én génjeim tették azzá, ami; ha valaki itt tehet valamiről az csakis én lennék.

-Semmi esetre sem-mélyesztette szemeit szemeimbe.-Ami bennünk van, ami minket felépít az ellen nem lehet harcolni. Nem tehetsz semmiről, nekem elhiheted.

Ebben a pillanatban, mintha csak a mondat végére várt volna, mindent bezengő farkasvonítás hasított keresztül Hoquiam erdején. A madarak ellibbentek a fáról, a nem messze álló őzsuta sebesen iramodott el az ellenkező irányba, mikor fülüket megcsapta eme hatalmas ragadózó énekhangja. Még én is összerezzentem.

-Itt vannak-suttogtam halkan.-Itt vannak, már nincsenek messze.

-Hallasz valamit?-pillantott rám kíváncsian.-Hallod, amit gondolnak?

-Halkan-állapítottam meg.-Pillanat…

Én nem bízom bennük, ezek vámpírok!

-Nem bíznak bennünk-tolmácsoltam.-De…

Mondatomat halk kopogás szakította félbe, mire kicsit bátortalanul emeltük fel tekintetünket a hang irányába.

Három szív lüktetett a kinti hidegben. Volt, mely hevesen, másik higgadt ütemmel ismételte ugyanazt a ritmust, de semmi kétségem nem volt affelől,  melyik volt lányom dobbanása. Álmomban is felismertem volna, mikor kicsi szíve megdobbant karjaimban, mikor magamhoz öleltem őt. A ritmus, a temperamentum azóta sem változott.

Kezemet félve emeltem a kilincsre, s mikor kinyitottam, szembe találtam maga a lányommal. Az én kis Hajnalommal.

Hihetetlen volt, milyen nagyra nőtt. Hosszú, hullámos haja, mint arany hullott a vállára; zafírszín pillantása, mint valamilyen gyémánt csillámlott hószínű arcának pirult rózsái felett. És mosoly villant arcára. El sem hittem, hogy földi teremtmény ennyire szép lehet, vagy talán angyal lenne? Már pici lányként is csodaszép volt, de ha mondhat ilyen egy anya, most talán még szebb volt, mint akkoriban.

-Aurora? Te lennél az, csillagom?

-Mama-simult hozzám örömmel.

El sem hittem, hogy ismét itt van az otthonunkban.

-Annyira hiányoztál, kicsim-simítottam meg .-El sem tudtam képzelni, mi lelt.

-Nekem is hiányoztál-pillantott szemeimbe.-Annyira…nem is tudom. De mostantól mindig itt leszek, soha többé nem megyek el innel-emelte meg tekintetét, mely azonnal összefonódott édesapjáéval.

Ekkor Carlisle is közelebb lépett. Halovány mosolya zavartságról árulkodott, szemeiben meghatottság csillogott hevesen, s nem is tudta, mit kellene most mondania előtte álló csodaszép lányának.

-Kicsim-szólalt meg halkan.-El sem hiszem…milyen nagyra nőttél, virágom.

-Te is hiányoztál, papa-ölelte meg.-Minden hiányzott, ami ide kötött engem. Az otthon, a dicsírő szavaitok, mikor velem játszottatok, a mama főztje-kuncogott fel halkan, mire mi is nevetni kezdtünk. Ám a pillanatot egy éles „aham” szakította félbe, mire tekintetünket a másik két emberre…férfira szegeztük, kik kissé feszengve álltak az ajtónknak támasztva.

-Öhm…-mást nem tudtam mondani ebben a pillanatban. A két férfi merőben különbözött egymástól. Az egyik fiatal, tizenéves, mint Aurora. Haja fekete volt, mint az éjfél, szemei barnán csillogtak, és bőre majdnem annyira fehér volt, mint lányunké. A másik idősebb volt, körübelül én korom beli, talán valamivel idősebb. Barna haja csokoládé színű volt, amely éles kontrasztot képzett smaragdszín szemeivel, amiből azonnal rájöttem…az apámmal állok szemben.

-Apa?-pillantotam rá kérdően.

-Esme-bólintott finoman.-Hasonlítasz anyádra.

-Nem is tudom, mire véljem ezt-nevettem halkan, mire ő is felkuncogott. Ezelőtt sosem láttam apámat. Mindössze pár régi kép, ami emlékem róla, semmi több. De immár nem tűnt olyan embernek, mint aki szánt szándékkal hagyta el a lányát. Nem is  hittem volna róla, de anyám annyiszor elmondta, hogy ez a mese élt az elmémben róla.-És a fiatalember szemében kit tisztelhetek?

-Nocte Lucien-nyomott csuklómra apró csókot.-Örömömre szolgál, hogy végre személyesen is megismerhetem, hölgyem. Aurora sokat mesélt önről, és , Uram-fordult szerelmemhez-, őszinte csodálatom, amiért ilyen csodás a lánya.

-Ezt örömmel hallom-állt mellém Carlisle.-De pontosan ki is lenne Ön, Mr. Lucien?

-Papa-nézett ránk komolyan Aurora.-Ő az udvarlóm...