XIX. Fejezet Döntések

Sziasztok!:) Ez az idei év utolsó fejezete :) Ezt mindenképpen fel akartam még rakni, ezért kicsit rövidebb lett, ha ez nem gond...de ezt sem akartam annyira húzni, mivel az újévet illik a boldogsággal kezdeni :) Ezek után próbálkozom majd az örömtelibb részeket hozni, amiben még mindig lesz néha feszültség, de a nagyrésze most nyugodtabb, és boldogabb lesz...

Azért remélem nem gond, hogy kicsit lerövidítettem a hosszt ...

Mindenkinek boldog új évet!

Puszi!

Carly :)

(Carlisle szemszöge)

Kerülő úton mentünk haza. Nem mertünk ugyanott menni, ahol a farkasokat láttuk.  Féltem…de nem is magam miatt, hanem feleségem és kisfiam miatt. Nem akartam veszélybe sodorni őket, de akármennyire is szerettem volna újra és újra belesodortam magunkat a veszélybe . 

-Most mit tegyünk?-kérdezte szerelmem, miközben szemeiben láttam, hogy még mindig sokkos állapotban van. Nem is csodáltam. Én is rémült vagyok.

-Őszintén szólva nem tudom. Mit kéne tennünk? Együtt élni ezzel a dologgal. De ez szinte képtelenség- mondtam keserűen, miközben szerelmem mellé helyezkedtem a kanapén.

-Edward a szobájában van. Fekszik az ágyon, és olvas. Már hatodjára szalad végig a vérfarkasokról szóló fejezeteken. Szerintem sokkolta ami ma történt.

-Nem csoda, hiszen még gyerek. Nekem is sok volt, amit ma átéltünk-mondtam, miközben magamhoz húztam, és lágy csókot nyomtam homlokára.

-Mi lesz , ha vége? Ha mindennek vége? Ha ez az utolsó esténk együtt? Ha a holnap az utolsó napunk…

-Ssssshhh…semmi baj-öleltem magamhoz lágyan, miközben lágyan kezdtem cirógatni arcát.-Nem lesz semmi baj-nyomtam újra csókot homlokára, majd lágyan az ölembe húztam, hogy testével hozzám simulhasson. Tudtam, hogy illatom megnyugtatja,  így hagytam, hogy mély légvételeket vegyen, miközben fejét mellkasomon pihentette- Ígérem, ha ennek vége van, csak a tiéd vagyok. Napokig csak a tiéd. Edward addigra úgy is elég felnőtt lesz, hogy  megértse. És ígérem…hogy lesz még egy kisbabánk. Újra sínen lesz az életünk, és boldogok leszünk-simogattam meg vállát, mire ő halványan elmosolyodott.

-Én így is boldog vagyok veled- mosolyogta. Ez az erőtlen mosoly is bizalommal töltött el. Bizalommal, hogy nem bánta meg, hogy engem választott annak idején, és hogy ezen viszontagságok ellenére még mindig szeret.

-Talán…egy dolgot tehetnénk…- ötlött hirtelen eszembe egy  érdekes terv.

-Mi lenne az?-nézett rám érdeklődve.

-Valahogyan békére kéne bírnunk őket…meg kéne velük értetni, hogy nem vagyunk olyanok, mint amilyennek hisznek. Nem ölünk meg senkit, és talán akkor ők sem akarnának minket megölni.

-Ez nagyszerű ötlet-lelkesedett fel szerelmem- És akkor visszaállna a rend.

-Valahogyan kapcsolatba kéne lépni velük-segítettem ki ölemből, majd  én is felálltam, és az ajtó felé vettem az irányt.

-Hová mész?-nézett rám ijedten.

-Utánuk megyek.

-Ne csináld! Nem akarlak elveszíteni-mondta kétségbeesetten, miközben szemeiben tengernyi aggodalom tükröződött. Rettenetesen fájt, amiért most itt hagyom, de belül tudtam, hogy értük teszem.

-Muszáj szerelmem, mert ez magától nem oldódik meg- mondtam, majd visszaszaladtam, és egy búcsúcsókot nyomtam selymes ajkaira. Mikor el akartam válni, hogy megyek, ő nem eresztett el, amin elmosolyodtam. – Szeretlek, és mindig is szeretni foglak-mondtam elcsukló hangon, majd kiléptem a bejáraton. 

A mező után felugrottam az egyik fára, és ott kezdtem meg utamat a folyó felé. Egyik ágról a másikra ugrottam át, míg elértem a folyás keleti oldaláig. Ott megtorpantam. Menjek el oda, ahol mindent elveszthetek? Ahol megtörténhet, amitől szerelmem a legjobban félt? Végül rávettem magam. Átugrottam a nyugati oldalon lévő fára, és tovább folytattam utamat.  Nemsokára elértem egy tisztás szélét, és leguggoltam az egyik faágon.  Tovább menni biztonságosan nem tudtam, így inkább figyelmesen ültem, és vártam, míg fel nem bukkannak. Ekkor azonban megremegett alattam az ág, és  én ijedten kaptam oda a fejem.

-Esme!-suttogtam halkan, még is meglepetten- Hogy kerülsz ide?

-Nem hagyhattalak egyedül idejönni-fogta meg kezemet.

-Edward?

-Megmondtam neki, hogy maradjon otthon. Remélem hallgat a szép szóra.

-Hallgatni hallgatok, de egy ilyen kalandot én sem hagyhatok ki-ugrott hirtelen mellénk a felettünk lévő ágról.

-Nem azt mondtam, hogy maradj otthon?!-nézett rá kedvesem szigorúan.

-De, de még mindig elfelejted a koromat. Lassan tizenhat leszek . És nélkülem nem is tudtok velük tárgyalni, ugyan is a farkasok nem beszélnek, és ha csak nem emberi alakban jelennek meg, akkor nem tudjátok egymást megérteni.

-Rendben van-mosolyogta szerelmem megadóan, mire Edward is elmosolyodott, majd újra figyelmesen meredtünk a mező utáni fák közé. 

Nem is tartott sokáig a várakozás. Perceken belül öt hatalmas farkas jelent meg a mező túloldalán, miközben hangosan morogva szimatoltak a levegőben. Nyilvánvaló volt, hogy érezik a szagunkat.

- Most már nincs visszaút- suttogtam Esme-nek, majd lejjebb ereszkedtem a faágon. Ezt a farkasok rögtön meg is hallották , és vicsorogva meredtek rám, ahogyan kibújtam a lombok közül a legszélső ágra. 

-  Üdvözletem!-kezdtem bele határozottan, bár hangom a végén kicsit megremegett idegességemben- Azért jöttünk ebbe a városba a családommal, hogy békében éljünk, mint akármilyen másik földi halandó ezen a környéken. Szeretném elmagyarázni, hogy mi nem vagyunk olyanok, mint a többi vámpír. Nem ölünk embereket. Állatokra vadászunk, nem ártunk a környezetünknek. Én Carlisle vagyok, és ők a családom-mutattam a lombok közé, mire bátortalanul bújt ide hozzám feleségem, és a másik oldalamra pedig fiam helyezkedett- A mellettem álló hölgy…hites feleségem Esme, a jobbomon álló fiatalember, pedig a fiam Edward. Ha megengeditek…Edward gondolatolvasó…ő tolmácsolná gondolataitokat felénk -mondtam, mire a farkasok egymás közt halk morgásba kezdtek.

- Beleegyeztek- mondta Edward, mire folytattam mondanivalómat.

-Szeretnénk nektek egy ajánlatot tenni… Szerintem élhetnénk egymással békében…sőt akár még egymás segítségére is lehetnénk—mondta, majd leugrottam a faágról, amire a farkasok nagy része hátrálással és halk morgással reagált. Esme és Edward is követték a példám, és így már csak alig öt méter választott el minket egymástól. A helyzet kimenetele itt  már a bizalmon múlott.

-Tudni akarják, mi az ajánlat-tolmácsolta fiam.

-Egy határvonal szerintem megoldaná a problémánkat -kezdtem bele- A mi házunk aa folyó keleti oldalán helyezkedik el. Lehetne a határvonal a folyó. Miénk a keleti, tiétek a nyugati-ajánlottam fel ezt a lehetőséget.

-Elfogadják, egy feltétellel- mondta Edward. - Ha megfogadjuk, hogy nem szegjük meg elvünket. Nem léphetjük át a határt és nem marhatunk meg egyetlen embert sem, mert ha megtesszük…vége a tűzszünetnek.

-A szavamat adom-mondtam nyugodt, békés hangon, mire a farkasok ismét összenéztek. Természetesnek vettem a viselkedésüket. Én is nehezen bíztam meg bennük, de szövetség nincs együttműködés nélkül. Ekkor a vezérfarkas egy bólintással adta tudtunkra az egyesség nehezen, de megköttetett.

-Köszönöm szépen-bólintottam hálásan, miközben éreztem, hogy lelkemről mekkora teher zuhant hirtelen a semmibe. Tudtam, most már minden problémánk rendeződni fog, és életünk vonata újra egyenesbe kerül. 

Pár pillanattal később pedig a falka lassan megfordult, és visszaügettek a fák közé. Mi megkönnyebbülten néztünk egymás szemébe, miközben testünket átjárta a boldogság. Véget ért ez a borzalmas rémálom. És tudtam, most már semmi nem állhat a boldogságunk útjába. Mert bármi is legyen az, a család ereje mindent legyőz…

Boldog újévet!!!!!!!!!!!!!!

Szeretnék mindenkinek boldog új esztendőt kívánni!

Ezen alkalomból készítettem el az új dizit :) Én ez idő tájt nem leszek gépközelben, és nem akarom késve kívánni a jókívánságom :) Mindenkinek sok szerencsét, jó tanévet, ha az iskoláról beszélünk, vagy aki dolgozik, annak sok szerencsét a munkában :) Teljen úgy a szilveszter, ahogyan kell, és ne feledjétek a fogadalmat sem :)

Ezer jókívánság!

Carly

XVIII. Fejezet Valami megváltozik

Sziasztok! Meghoztam a fejezetet :)  remélem tetszik majd nektek. 

Puszi!

Carly

(Esme szemszöge)

Másnap a kanapén egymást ölelve talált ránk a hajnal. Edward egész este a mi hálószobánkban olvasott, így volt egy kis időnk hogy itt lent, ha nem is elmélyülve, de végre egymást csókolhassuk. Én a mellkasához simulva ültem az ölében, miközben ő a derekamat karolva ölelt lágyan magához.

-Csodás vagy-nyomott még egy lágy csókot ajkaimra, mikor az ablakon halványan besütött a téli lágy napsütés-A legcsodásabb nő, akivel valaha találkoztam.

-Te meg az, aki visszaadta számomra a jelentést, hogy élet.

-Hiányzol...nagyon-mosolyogta, de hangjában éreztem az erőfeszítést. Tudtam mit érez. Én is ugyanúgy vágytam rá, de amíg nem hagyhattuk magára gyermekünk, addig nem tehettünk mást, csak vágyakozhattunk.

-Tudom. De ne aggódj. Mindennek eljön az ideje-nevettem, majd egy csókot nyomva ajkaira felálltam az öléből, és felsétáltam Edwardhoz.

-Mit csinálsz kicsim?-léptem be hozzá az ajtón.

-Most már semmit-mosolyogta, mire becsukta az előtte levő könyvet.

-Az este beszéltük apával, hogy nemsokára költöznünk kéne. De ehhez persze a te beleegyezésed is kell. Nélküled nem szeretnénk dönteni-mondtam vigasztalóan, hiszen még csak kisgyerek, és tudom, mennyi emléke kötődik ehhez a helyhez.

-Anya, úgy is tudom, hogy mennünk kell. De nem vagyok olyan kicsi, hogy ezt ne értsem meg. Tudod, tizenhárom éves vagyok-nevetett fel a végén.

-Tudom Edward,de igazság szerint alig pár hónapja vagy velünk.

-Igazad van, de nézz rám. Úgy nézek én ki, mint egy kisbaba?-nézett szemeimbe.  Tudtam, hogy megakarja értetni velem, hogy ő már nem egy védelemre szoruló kisgyerek. De nem tehettem róla, hogy minden egyes porcikám azt kívánta, hogy őt védjem.

-Nyertél-mosolyodtam el halványan-csak tudod...olyan felfoghatatlan számomra, hogy te vagy...

-Tudom anya, tudom-ölelt magához szorosan , majd megpuszilta az arcomat-De szeretném bizonyítani, hogy képes vagyok önállóan is ellátni magam-ugrott fel mellőlem.

-Edward várj!-szaladtam én is utána.

-El szeretnék menni egyedül vadászni. Tudom, nem  veszélytelen, de meg akarom mutatni, hogy mire vagyok képes-hadarta a lépcsőn lefele menet.

-Figyelj, előbb ezt beszéld meg apával!-mondtam neki kétségekkel telve. Nem akartam, hogy menjen. Nem hittem, hogy készen áll erre. -Szívem!

-Igen?-nézett rám mosolyogva szerelmem.

-Edward el szeretne menni vadászni. Egyedül- mondtam nyomatékosítva az egyedül szót.

-Edward...ez nagyon kockázatos.

-Tudom.

-Akkor miért akarod ennyire?-nézett rá kérdően.

-Szeretnék bizonyítani. Így soha nem fogjátok megérteni, hogy nem vagyok védtelen. Ugyanúgy vámpír vagyok mint ti. Semmivel sem vagyok gyengébb nálatok-mondta, mire szerelmem nagyot sóhajtott. Én sem tudtam mást csinálni. Ebbe a gyerekbe rengeteg akaraterő szorult.

-Rendben van-adta meg magát párom.-De egy feltétele van. Két óránál többet nem mehetsz el, és maradj a városhatár és a folyó között rendben?

-Úgy lesz-mosolyogta-Akkor két óra múlva.

-Szia!-mosolyogtam neki aggódva, majd kilépett az ajtón.  Én még mindig nem vettem le a szemem a bejáratról. Reméltem, hogy talán egyik pillanatban belép, de semmi nem történt. Soha nem érzett aggódás lett úrrá rajtam.

-Kedvesem...ez nagy pillanat az életében...nyugalom, nem lesz semmi baja-mosolyogta aggódó arcom láttán, majd lágy puszit nyomott a homlokomra.

-De hiszen még olyan kicsi-bújtam mellkasához.

-Ha hiszed, ha nem...ő már nagyfiú. Talán nekünk nem annak tűnik, de képzeld bele magad az ő helyzetébe. Te nem lázadoztál tizenéves korodban?

-Miért, te igen?-bújtam hozzá nevetve.

-Hát, ami azt illeti...-kezdett bele, majd karjaiba kapott, és pillanatokon belül a hálószobánk ágyának döntve találtam magam.

-Azt hiszem ez válasz a kérdésemre-mosolyogtam, majd gyengéden csókolni kezdte ajkaimat. Én lágyan simogattam erős karját, míg ő egyik kezével lassan kezdte kigombolni blúzom minden  egyes gombját. 

-Carlisle...nem...nem félsz...hogy a gyerekünk... ránk nyit?-kérdeztem néhány csók között.

-Nem igazán-nevetett halkan-ugyan is...van két teljes óránk-kacagta, majd nyakamat kezdte csókolgatni.

-Te ...-mosolyogtam, majd ajkaink újra egymáséhoz tapadtak. Hosszú ideig csókoltuk egymás. Ki akartuk használni ezt a kis időt, ami most megadatott nekünk ebben a röpke két órában. Lágyan simogattuk egymást, miközben lassan távolítottuk el egymásról a zavaró ruhadarabokat, majd két teljes hónap után újra, teljes valójában egymáséi lettünk...

A következő dolog, amire emlékeztem az volt, hogy Carlisle a hátam vonalát simogatva csókolgatja a vállamat. Őszintén szólva már nagyon is hiányzott a közelsége, gyengéd érintései, selymes csókjai.

-Ez már nagyon hiányzott-mosolyogta szerelmem, miközben továbbra is engem simogatott.

-Szerintem ezzel nem vagy egyedül-nevettem halkan, majd vállamon pihentetett arcára egy lágy puszit nyomtam-Hány óra van?-kérdeztem érdeklődve. Őszintén szólva azt sem igazán tudnám ezek után, hogy milyen nap van ma. Ekkor elfordult tőlem, és az éjjeliszekrényére tett karórájára pillantott.

-Mindjárt dél van.

-Úr isten...-pattantam ki ágyunkból, miközben a takarót sietve tekertem magam elé-Edward perceken belül itt lehet-mondtam sietve, majd gyorsan kezdtem el  ruhát keresni a fiókomban .

-Jézusom, teljesen elfelejtettem-állt fel gyorsan ő is, és ő is kapkodva kezdett ruhát keresni magának. Pillanatokon belül elkészültünk, és próbáltuk minél szalonképesebb külsőt varázsolni magunknak. A hajam enyhén szólva is kócos volt , így megpróbáltam ezt minél előbb rendbe hozni.

-Sziasztok! Megjöttem!-hallottuk meg Edward hangját a földszintről.

-Szia!-mosolyogtuk egyszerre, miközben egymást ölelve jöttünk le a lépcsőn-Minden rendben volt?-kérdeztem egy kis aggodalommal a hangomban.

-Persze, minden rendben volt, de...szeretnék bocsánatot kérni. Kicsit talán túlzásba vittem, amit anyának mondtam. Tudom, hogy szerettek, és nem baj, ha kisfiúként kezeltek. Hiszen, még az vagyok-nevette, majd szorosan megölelt minket.

-Jaj kincsem...- öleltem át én is. - Nincs miért bocsánatot kérned. Ez a bizonyítási vágy egy életkori sajátosság. Ez ellen nem lehet mit tenni.

- Sajnálom, hogy ekkora gondot okozok.

- Nem okozol gondot- kacagtam - Most már bebizonyítottad, hogy felelősségteljes igazi férfi vagy. És hogy megbízhatunk benned - simogattam meg arcát.

- Tényleg?

- Igen, tényleg...de most szaladj, és kezdj el összecsomagolni. A hét vége felé indulunk az új otthonunkba- mosolyogtam, mire ő sietve indult el szobája felé, hogy összecsomagoljon életének majd újra, és újra megismétlődő szakaszához. Ez az esemény az örökkévalóságon át végig fogja kísérni az életét, ahogyan a miénket is. A költözés azon tevékenységünk következménye, hogy nem a nomád életmódot folytatjuk, hanem helyhez kötötten élünk bizonyos ideig. Ez egyben átok és áldás egyszerre. Áldás, hogy kulturált, emberi körülmények között élhetünk, de átok, hogy minden egyes költözéssel hátrahagyunk valamit. Minden egyes lakhelyhez köthető egy emlék, egy esemény, egy érzés.

- Hiányozni fog ez a ház- mondtam, miközben szerelmem mellkasának dőltem. - Szinte minden itt történt, ami az életemhez kapcsolódik. Itt kérted meg a kezem, itt született Edward, itt volt az első karácsonyunk.

- El sem hinnéd, hogy hossz életem során nekem is most fáj a legjobban ez az egész. Még soha nem kötött egy hely ennyi emléket magához, mint most.

- Végül is…hová költözünk?- néztem rá kíváncsian.

- Úgy gondoltam Forks megfelelő hely lenne. Nyugodt, békés , felhős így keveset süt a nap, és rengeteg vadállat van a környéken. Bőven akad majd élelem a számunkra- nyomott puszit arcomra.

- Egyvalamit azért kérhetek?

- Amit csak akarsz- mosolygott rám készségesen.

- Ha lehet berendezhetném most is a házat?- néztem rá kérlelően.

- Ez nem is kérdéses-nyomott lágy puszit ajkaimra- Hiszen, mi férfiak nem értünk ehhez- nevetett fel halkan, majd megint magához ölelt.

- Ugyan már- kacagtam fel én is halkan, miközben arcomat mellkasán pihentettem.

- Miért? Szerinted van szépérzékem?-mosolygott rám féloldalas mosolyával.

- Ezt ne csináld!- böktem mellkason tettetett bosszúsággal. Ezzel a mosolyával képes volt teljesen megbabonázni. Ahogyan tökéletes fehér fogsorán megcsillant a fény, és ahogyan megjelentek arca apró gödröcskéi, és ha még hozzávesszük bódító, rózsaillatú bőrét, akkor teljesen meg tudott bolondítani.

- Mit?- kérdezte felvont szemöldökkel.

- Hát ezt- mutattam végig rajta- Hogy mindig elkápráztatsz-mondtam lágyan mosolyogva.

- És ez az én hibám?- vonta fel ismét szemöldökét, amit már nem bírtam ki nevetés nélkül.

- Nem is tudom-nevettem tovább, mire ő mosolyogva ölelt újra magához.

- Hihetetlen egy nőszemély vagy-nyomott csókot homlokomra, majd a hátamat kezdte simogatni. Ezt követően mi is egész este pakoltunk. Nehéz volt eldönteni, hogy mit vigyünk, és mi maradjon. Mindennek érzelmi értéke volt a számunkra. Szerettem volna mindent magammal vinni, de nem lehetett. Viszont alig vártam, hogy berendezhessem az új otthonunkat. Már el is döntöttem, milyenek lesznek a szobák. Rettenetesen izgatott voltam, mikor eljött a költözés napja, és lassan megérkeztünk az új lakhelyünk körüli erdőbe. És akkor megláttam a házat…

(Carlisle szemszöge)

Egyenletes tempóban futottunk végig az erdőben. Minden nyugodt volt, és zavartalan…senki nem járt az erdőkben. Mindent beburkolt a lágy köd, és a vastag hótakaró. Egyedül mi suhantunk ebben a hangtalan tájban, miközben egyre jobban  megtöltötte lelkünket az izgatottság új otthonunk gondolatától.

-Hát…itt vagyunk-mosolyogtam, miközben  megálltunk a  magas, kétszintes  épület bejáratánál. Hatalmas volt. Kétszer akkora, mint az előző házunk. Én magam sem hittem, mikor megvásároltam a területet, hogy ekkora.

-Ez fantasztikus- mosolyogta szerelmem, miközben elképedten nézte a  magas faborítású falakat.

-Mi tagadás…jó nagy- jegyezte meg  Edward is, miközben körbefordulva szemlélte ő is az épületet.

- Mostantól ez lesz az otthonunk- mosolyogtam, majd az ajtót udvariasan kinyitva engedtem előre szerelmem, átlépve az új házunk küszöbét. Belül sem volt sokkal kisebb, mint kívül. Hatalmas alsó szintje volt nappalival és konyhával , felül pedig négy hálórész és  két fürdő helyezkedett el. Mérete ellenére azért volt rajta mit átalakítani. Kedvesemmel rögtön bele is fogtunk a tervezésben.

-Szerintem az alsó szinten a világos színek domináljanak. A fehér árnyalatai, a vaj, és még a bézs is szerepel az ötleteim között . Te mit gondolsz?- mosolygott rám Esme izgatott tekintettel, miközben kezében a ház tervrajzát fogta.

- Szerintem nagyon jó ötlet. Gyönyörű lesz. Ezek a halvány színek, sugároznak majd valamilyen szelídséget.

-Igen, ezért is gondolkodtam ezekben az árnyalatokban. A második emeletre azonban többféle árnyalatot is terveztem. Az átkötő folyosók itt is fehérek lennének, viszont minden szobának más lenne a hangulata. A fürdőkbe fehér vagy halványkék csempe borítaná a falakat, fehér fürdőkáddal, és zuhanyfülkével. A mi hálószobánk falait vörösesre gondoltam. A falak kármin, míg az ágynemű borvörös lenne. Sötétbarna éjjeliszekrények lennének az ágyunk két oldalán, és egy beépített faborítású gardrób az ajtó melletti  falban.

- Nekem nagyon is tetszik-mosolyogtam készségesen, miközben elképzeltem a gyönyörű  vonzó hangulatot teremtő hálónkat.

-És itt van még Edward szobája. Az ő szobáját világoskék és az ezüst árnyalataiban képzeltem el. Fehér, szolid bútorok, egy heverő, ahol tud olvasni, világoskék falak, ezüstös függönyök.

- Szerintem csodálatos - mondtam mosolyogva, miközben lágy csókot nyomtam feje tetejére- Benned egy lakberendező veszett el.

- De ez még nem minden-mosolygott rám vissza, majd folytatta- Terveztem neked egy dolgozószobát. A falai mentén végig könyvespolcok lennének, hogy legyen hová raknod a könyveidet. Lenne egy hatalmas íróasztal, úgy gondoltam ébenfából. Lenne benne egy kézi készítésű szőnyeg, és egy kényelmes fotel az egyik sarokban. Viszont egy szobával nem tudok mit kezdeni.

- Szerintem az nem nagy gond. Biztosan hasznát vesszük egyszer majd annak a szobának És köszönöm ezt a csodás dolgozót. Mihez is kezdenénk nélküled- nevettem, miközben hátulról lágyan átkaroltam derekát, és magamhoz húztam.

- Hogy érted, hogy hasznát vesszük majd?- mosolyogta.

- Hát…ha esetleg  bővülne a családunk még egy apró örökössel…akkor neki is szüksége lesz egy szobára- mondtam egy lágy mosollyal az arcom, amire kedvesem egy széles mosollyal felelt. Tudtam, hogy ő is ugyanúgy szeretne még egy kisbabát, ahogyan én is. Edward sem lenne egyedül, és mi is újra átélhetjük azt az élményt, amit Edward érkezésekor éreztünk.

- Annak annyira örülnék-mondta meghatottan, mire felém fordult, és szorosan hozzám bújt.

- Ha majd ez megtörténik, megígérem, hogy együtt festjük ki azt a szobát, és együtt rendezzük be, olyanra, amilyenre csak szeretnéd-mosolyogtam, miközben megsimítottam arca selymes bőrét.

- Remélem, hogy így lesz-mondta, majd nekiálltunk, hogy otthonossá tegyük az új lakhelyünk. Mindannyian felmentünk a városba, és kiválasztottuk a legmegfelelőbb darabokat kedvesem elképzeléseinek.  Rengeteg gyönyörű bútort vásároltunk, amit emberek ki is szállítottak a házunkhoz. Festéket is vettünk, és hazatértünkkel el is kezdtük lefesteni a falakat. A nap végeztére alakot is öltött új otthonunk. Csodálatos lett. Sokkal szebb, mint amit eddig valaha is láttam.

- Végeztünk- mosolyogta szerelmem , miközben mindketten helyet foglaltunk a kanapén. Eközben Edward szemügyre vette új szobáját, és kicsomagolta a holmiját. Ezután el akartunk menni vadászni az itteni erdőben, így megvártuk, míg kényelmesen elrendezi dolgait.

- Csodás lett-nyomtam csókot ajkaira.

- Igen…nagyon otthonos-mosolygott rám, miközben kezeinket egymáséba kulcsoltuk.

- Ez a te érdemed- mondtam neki hálásan.

- Ugyan…- sütötte le szemeit szégyenlősen.

- De, igen is a tiéd. Csodálatos vagy, olyan akiről mindig is álmodtam. És ezt jobb, ha elfogadod-mosolyogtam, majd álla alá nyúltam, és gyengéden csókra irányítottam ajkait. Tényleg csodálatos nő volt. Keresve sem találtam volna tökéletesebbet nála. Soha.

- Szeretlek- suttogta halkan.

- Én is szeretlek-mondtam, majd gyengéden magamhoz öleltem. Mindennél jobban szerettem őt. Mindennél. Ha kellene, véremet adnám érte. Ha az élete veszélyben lenne, kockáztatnám enyémet, hogy az övét mentsem. Bármit megadnék, hogy boldog legyen.

- Mehetünk- jött le Edward az emeletről , mire mi is felálltunk a kanapéról.

- Ma kicsit fedezzük fel a környéket. Előtte körbejárjuk a folyó menti területet, majd ha szükséges vadászunk- mondtam, mire mindenki bólogatással helyeselt és elindultunk felfedezni területünket. Órákon át suhantunk az erdő sűrűjében, miközben megismerkedtünk az itteni viszonyokkal, és illatokkal. A hó, ami beterítette az erdőt kissé tompította a szagokat, de még így is jól kivehető volt a fenyők illata, a különböző aljnövények aromája. Minden szempontból tökéletesnek tűnt az erdő. Csendes volt, messze volt az emberektől, és sokféle állat élt a környéken.

- Most keressünk valamilyen állatot. Gyertek- mondtam, majd irányt váltottunk, és ismét a folyó felé vettük az irányt, amerről egy magányos őz illatát éreztük. Már majdnem utol is értük amikor hihetetlen dolog történt. Egy hatalmas,  ló nagyságú kutyaféle csattogtatta fogait arcom előtt, miközben a földre terített engem. Szemeiben a tiszta gyűlölet tükröződött, és ahogyan fekete bundájánál megmarkoltam , éreztem, hogy ez egész állat teste tiszta izom.

- Futás!- kiáltottam oda a megmeredten álló Esme és Edward felé, mire hihetetlen iramban indultak neki a futásnak. Én egy határozott mozdulattal ellöktem magamról a kutyát, és utánuk eredtem. Azonban  ez a valami nem adta fel. Tovább üldözött bennünket, de már nem egyedül. Öt hatalmas farkasnak tűnő teremtmény eredt a nyomunkba.

- Mik ezek?- kiáltotta nekem szerelmem ijedten.

- Nem tudom, mindenesetre veszélyt jelentenek számunkra. Ezek nem sima farkasoknak tűnnek-kiáltottam vissza.

- Én tudom-mondta Edward- Olvastam a könyvemben. Ezek vérfarkasok. Vámpírok ölésére specializálódtak.

- Gyertek, a sziklaszirthez megyünk-mondtam, mire még gyorsabban kezdtünk el futni a kijelölt hely felé. Rettenetes félelem lett úrrá rajtam. Mi lesz, ha valamelyikünket elveszítjük? Ha a családomból bárki is meghalna, azt nem élném túl.

- Át fogjuk ugrani?- kérdezte Edward rémülten.

- Ha életben akarunk maradni muszáj lesz-mondtam bizakodóan, majd pár pillanat múlva meg is láttuk a szirtet.

- Átugorjuk, és remélhetőleg oda már nem tudnak követni-magyaráztam, mire mind a hárman elrugaszkodtunk a peremről, és egy határozott mozdulattal értünk földet a túlsó  oldalon . A másik oldalon a farkasok hirtelen fékeztek le, és hangosan morogva adtak hangot elégedetlenségüknek. Sikerült. Megmenekültünk, és mindenki él. A túloldalon haragos vonyítás zaja törte meg az erdő nyugodt csendjét, majd a farkasok nehezen beletörődve sarkon fordultak, és visszaügettek a fák közé. Mi még mindig sokkos állapotban álltunk egymás mellett. Fel sem fogtuk azt, ami történt.

- Istenem- borult a nyakamba Esme, miközben átkarolta a nyakamat.

-Ez szörnyű volt-bújt ide hozzánk Edward. Ijesztő volt a gondolat, hogy mindkettejüket elveszíthettem volna. Én bolond, ha kicsit jobban figyelek, lehet, hogy erre a dologra sor sem került volna. És mi lesz, ha legközelebb nem ússzuk meg ennyivel? Ha valamelyikünk odaveszik? Nem, az nem történhet meg. De mi lesz , ha még is? Ha még is megtörténik…

Boldog karácsonyt !!!!!!!!!!!!!

Szeretnék minden Twilight rajongónak kellemes , boldog ünnepeket kívánni :)
Kívánom, hogy mindenki sok szép ajándékot kapjon, és hogy kellemes legyen a szünete :)

Még egyszer boldog karácsonyt!!!

Ajándékként ezt a Carlisle-os képet szeretném nektek adni!!! :)

XVII. Karácsony ünnepe

Sziasztok! :) Sikerült hoznom a fejit, hála egy másik laptopnak... be tudtam gépelni, és remélem tetszik majd :)

Kellemes karácsonyt addig is :)

Puszi!

Carly

  (Esme szemszöge)

Másnap Carlisle korán indult a karácsony előtti utolsó munkanapjára. Elterveztük, az este majd feldíszítjük a házat, és elmegyünk sétálni hármasban. De előtte, én még elmegyek, és megveszem Carlisle ajándékát a városba. A legtökéletesebbet akartam neki adni, hiszen annyi mindent tett értem az elmúlt időszakban.

-Viszlát drágám, sietek haza-mosolyogta, miközben lágy csókot nyomott ajkaimra. Én nevetve igazgattam meg nyakkendőjét, majd újra szemeibe néztem.

-Legyen szép napod-mondtam, majd még utolsónak végighúzta ujját az arcomon, és elindult a kórházba. Én lassan odasétáltam a kanapéhoz, és kényelembe helyeztem magam, miközben kezembe vettem egy könyvet. A címet elolvasva jöttem rá, hogy ezt a könyvet olvastam Edward születésének napján is. Rögtön felébredtek bennem annak a napnak ez emlékei. Milyen gyönyörű is volt , mikor megláttam Carlisle arcát, ahogyan nem létező könnyeivel küszködik meghatottságában. Ahogyan kisfiunkat fogta, aki akkor még elfért a karjaiban, és ahogyan erős karjai biztonságot nyújtóan tartották a törékenynek tűnő kis testet. Ezeket a képeket soha nem fogom elfelejteni.

-Anya, mit csinálunk ma?-szaladt le kisfiam az emeletről, majd mellém helyezkedett a kanapéra. Én ekkor leraktam a könyvet, majd egyik karommal lágyan átöleltem.

-Hát, mi lenne, ha elmennénk venni valamit apának?-néztem rá mosolyogva.

-Jó lenne. Szívesen segítenék ajándékot választani.

-Nagyszerű, akkor felvesszük a kabátot, és már indulhatunk is , jó?

-Jó, csak előtte még elpakolom a könyveket apa szobájában. Kicsit kutakodtam-mosolyogta.

-Még is miről?-néztem rá érdeklődve.

-Próbáltam rájönni, mi is voltaképpen a vámpírság. Megnéztem régi könyveket, ahol legendák tömege szól rólunk. Köztük vannak, amik egyáltalán nem tükrözik a valóságot-magyarázta elképedve.

-Igen, vannak, amik igen csak kifordítják a tényeket. Például mivel csillog a bőrünk, nem sűrűn mutatkozunk a napon, így kerekedtek azok a mondák, hogy porrá égünk a napfényben.

-Pedig ez nem igaz-mosolyogta.

-De nem ám, viszont most siess, hogy hamar indulhassunk-mosolyogtam, mire halkan nevetve szaladt fel az emeletre. Istenem...nem is olyan rég még alig beszélt, most pedig már olvas. Emlékszem, amikor az első betűvonásokat tanítottam neki...mikor kicsi kezeit az enyémmel irányítottam. Rá következő nap, már naplót írt. Szinte elrepül mellette a gyermekkor.

-Kész vagyok anya!-jött le az emeletről, miközben én a kabátomat gomboltam össze.

-Rendben, akkor induljunk-mosolyogtam, miközben ő is felkapta kabátját, és gyors léptekkel a városba indultunk. Nemsokára be is értünk, és rögtön nézelődni kezdtem a kirakatokban. Nem igazán tudtam, mi is lenne a tökéletes, de tudni fogom, ha megtaláltam. Éppen egy festménybolt mellett mentünk el, amikor megakadt a szemem egy apró képen az üveg mögött. Rajta magas tornyú házak, szűk fekete utcák , keskeny, ívelt híd ölelte folyó, csillagos, teliholdas éjszaka. De nem emiatt vonzta oda a tekintetem, Hanem az apró kis írás a sarkában. Jonathan Bathon London, 1640 . Kedvesem szülővárosa.

-Kincsem, gyere menjünk be!- mosolyogtam, majd az általam kiválasztott képet a pulthoz vittem.

-Ezt szeretnénk-mondtam a hölgynek a pult mögött, majd gondosan csomagolni kezdte szerelmem ajándékát.

-25$ lesz hölgyem-mosolyogta.

-Parancsoljon!-adtam a kezébe a pénzt, amit elhelyezett a kasszában.

-Maga, Dr. Cullen felesége?-nézett rám érdeklődve.

-Igen, honnal tetszik tudni?

-Tegnap láttam magukat a városban. Nagyon szép pár. És csodaszép a kisfiuk van-nézett a mellettem álló Edwardra-Mintha mindkettejükből lenne benne valami.

-Igen, nagyon hasonlít ránk-nevettem, majd a kezembe vettem az apró csomagot.

-Kellemes karácsonyt!

-Viszont kívánom!-köszöntem el mosolyogva, majd sietve indultunk meg hazafelé, mielőtt kedvesem hazaérne. Titokban akartam tartani az ajándékát. Szerettem volna, ha meglepetés lenne.

-Na, itthon vagyunk-vettem le a kabátom mikor hazaértünk, és felakasztottam a fogasra az ajtó mellett.

-A nehezén túl vagyunk-kuncogott magában Edward.

-Ezt felvinnéd a szobánkba?-néztem rá mosolyogva.

-Igen, hová tegyem?

-A fésülködőasztalom legalsó fiókjába. Ott soha nem keresné-nevettem, mire gyorsan kezdett szaladni a hálószobánk ajtaja felé...

(Carlisle szemszöge)

-Rendben van , Mrs. Stone . Most már rendbe fog jönni-mondtam az ágyban fekvő idős hölgynek, akit a lábtörése miatt kezeltem. Sajnos ő azon emberek közé tartozott, aki nem úszta meg a téli csúszós jeget egy kis zúzódással. Az ő esetében még műtétre is szükség volt, de most már úgy tűnik, hogy jóra fordul az állapota.

-Köszönöm doktor Úr . Isten áldja magát. Nem hiszem, hogy más rendbe tudott volna hozni-mosolyogta kedvesen.

-Hosszú idők gyakorlata teszi-nevettem halkan. Végül is a kétszáz év alatt volt időm megismerni az orvoslás minden kis szegletét. Annyi könyvet olvastam, amennyit egy ember soha nem olvasna, ha száz élete is lenne. És a rengeteg tapasztalat , melyet nehéz időkben szereztem a pályafutásom során.

-Ugyan már, hiszen maga olyan fiatal. Ön előtt az egész élet. Házasság , gyermekvállalás...még szinte alig élt.

-Harminc évesen nem vagyok én olyan fiatal. És már sok mindent megéltem-nevettem. Mindig is a harmincat hitettem el az emberekkel, hisz nem sok olyan orvost látni, aki huszonhárom évesen ilyen szakértelemmel praktizál mint én.

-Vegye bóknak, hogy nem néz ki annyinak-nevetett.

-Köszönöm-mondtam, majd aláírtam a kartonját.

-Boldog karácsonyt!-köszönt még utánam lelkesen.

-Önnek is-mosolyogtam lágyan , majd elindultam az irodám felé. Ő volt mára az utolsó betegem, így elindulhattam haza. Már alig vártam, hogy szerelmem a karjaimba tartsam. Amilyen gyorsan csak tudtam átöltöztem, és már indultam is, hogy minél hamarabb otthon legyek .

-Szia, édesem!-nyomtam lágy csókot ajkaira, mikor beléptem az ajtón.

-Szia! Milyen volt a napod?-nézett rám csillogó szemekkel.

-Csodás, viszont veled már csak még szebb lehet-nyomtam puszit a homlokára, miközben kezemmel lágyan karamellaszín fürtjeibe túrtam. Őszintén szólva már olyan régen voltunk...kettesben. Már mint...utoljára a nászutunkon voltunk és tudom, hogy azután állapotos volt és természetes, hogy tekintettel vagyok rá. De annak vége és...úgy érzem, nem sokáig bírom ki már nélküle.

-Hol járnak képzeletei az én hercegemnek?-mondta halkan kacagva.

-Ez ennyire látszik?-néztem rá kicsit szégyenkezve.

-Tudom, hogy mire gondolsz. És hidd el, már nincs sok hátra. Csak addig kell kibírnod, amíg Edward elég nagy nem lesz, hogy magunkra hagyjon. Jó?

-Ahogy szeretnéd, de tudnod kell...megőrjít a hiányod-nevettem.

-Ezt hízelgésnek veszem-kacagott, majd lágy puszit nyomott az arcomra.

-Nos, kezdhetjük a dekorálást?-kérdeztem gondolataimat eltérítve.

-Már alig várom , csak lehívom Edwardot. Tudtad, hogy mennyire kíváncsi? Állandóan a könyveidet bújja a dolgozóban.

-Tényleg? Akkor tetszeni fog neki, amit választottunk számára karácsonyra-jegyeztem meg mosolyogva.

-Azt biztosra veszem-mondta, majd ebben a pillanatban meg is jelent Edward az emelet tetején, és sietve szaladt le a lépcsőn hozzánk.

-Díszítés? Most? Gyerünk már-mosolyogta kisfiunk, majd pillanatokon belül a raktárban lévő díszekkel teli dobozzal tért vissza a kezébe-De megjegyzem, én teszem fel a csillagot-nevette.

-Azt te csak hiszed-mosolyogta Esme majd sietve álltunk neki a ház feldíszítésének. Először is behoztam a karácsonyfát, és beleállítottam a neki előkészített talpas tartóba, hogy stabilan álljon az ünnepek végéig. Addig Esme és Edward gyertyákat raktak az asztalra, a vázákba fenyőágakat raktak, és egy fagyöngyöt is feltűztek a nappaliban lévő csillárra. Ezt követően nekiálltunk a fának is. Mindannyian mosolyogva akasztottuk fel sorban a díszeket minden egyes ágára a hatalmas ezüst fenyőnknek.

-Már csak a csillag van hátra-jelentettem ki elégedetten munkánk végeztével.

-Ez hadd legyen az enyém! Kérem!-nézett ránk kérlelően Edward.

-Persze kincsem-mosolyogta szerelmem, majd a két karja alatt megemelte gyermekünk, aki óvatosan odaillesztette a helyére a hiányzó darabot. A végeredmény csodálatos volt. Kellemes vörös és arany színek domináltak mindenhol a szobában. A vörös gyertyák még jobban emeltek az ünnep hangulatán, és ahogyan a kandalló tüze pattogott varázslatosan melegséges hangulatot teremtett az egész házban.

-Ez varázslatos-nevette szerelmem miközben lágyan mellkasomhoz simult.

-Ezzel nem tudok vitatkozni -pusziltam meg a homlokát.

-Aham...-köszörülte meg torkát Edward, miközben felmutatott a fejünk felett lógó fagyöngyre-Anya szerint fagyöngy alatt szabad a csók-nevetett, mire mi lágyan néztünk egymás szemébe szerelmemmel. Elöntött minket az öröm, és láttuk egymás szemében, hogy ez mindkettőnknek így tökéletes. Ezen semmi nem változtathat. Puhán csókoltuk meg egymást miközben én lágyan simogattam egyik ujjammal arcának vonalát.

-Szeretlek!-mosolyogtam.

-Én is szeretlek!-mondta csillogó szemekkel, miközben megsimította az arcomat. Ujjai puhán siklottak végig arcom bőrén, akár a selyem. Én lágyan fogtam meg az enyémhez képest apró csuklóját.

-Nos, jöhet az ajándékozás?-kérdeztem mosolyogva, majd hirtelen szaladtam fel, hogy a szerelmemnek szánt ajándékot elővegyem a dolgozóasztalom fiókjából.

-Parancsolj!-adtam oda mosolyogva egy apró kis dobozalakú csomagot a kezébe. Remélni mertem, hogy tetszik majd neki. Ekkor lágyan kiburkolta a csomagot a papírból, és kinyitotta a selyem borítású kis dobozt. A szava elakadt a szív alakú medál láttán. Direkt egy gyönyörű vésetet választottam neki. A hullám alakú kanyargó vonalak hordoztak valami eleganciát magukban.

-Van benne egy kis meglepetés-mosolyogtam, mire kipattintotta a zárat, és a szív ketté vált , megmutatva a benne lévő családi képet rólunk. Ez az a kép volt, amit még Carmen csinált rólunk Edward születése után. Ahogyan mind a ketten meghatottan mosolyogtunk rajta, az a pillanat feledhetetlen lesz az örökkévalóság minden percében.

-Amíg csillag van az égen, addig örök a lélek. Együtt mindörökké a hatalmas mindenségben-olvasta fel a belső oldalára karcolt feliratot. Maradék légvétele is alábbhagyott, és kezeit a saját arcára tette, majd pár másodperc csend után dörzsölni kezdte könnyek nélküli szemeit.

-Ez a legcsodásabb ajándék, amit valaha kaptam-ugrott nyakamba, miközben egy lágy csókot lehelt az arcomra.

-Örülök, hogy tetszik-öleltem át majd lágyan simogatni kezdtem a háta vonalát.

-Ez életem legeslegszebb karácsonya-mosolyogta mellkasomnak dőlve.-És azt szeretném, ha én még szebbé tehetném-mondta, majd pillanatokon belül egy csomaggal tért vissza a kezében-Ez az én ajándékom. Remélem neked is tetszik-adta át, mire én kíváncsian bontottam ki a csomagolóból. Ekkor szemem elé tárult szülővárosom képe. A londoni épületek, a mindig tiszta csillagos égbolt, a tiszta vizű folyó. A kép sarkában pedig ez állt: Jonathan Bathon London, 1640. Jonathan. Régi jó barátom. Hát még is művész lettél?

-Nem is tudod, hogy mennyit jelent ez nekem-öleltem át meghatottan- Jonathan Bathon régi, emberkori barátom volt. Mindig is festő akart lenni. Hát az lett.

-Ezek szerint sikerül-mosolyodott el.

-Mi?-nevettem.

-Megtalálnom a tökéleteset-mondta, majd lágy csókot nyomtunk egymás ajkára. Már csak egy ajándék nem került gazdájához. Mégpedig Edwardé.

-Nos kicsim, csukd be a szemed!-mosolyogta kedvesem, mire felszaladt az emeletre, és lehozta kisfiunk ajándékát, amit együtt vásároltunk neki. Izgatottan néztük ahogyan lefejti a masnit a dobozról, majd kicsomagolja a meglepetést.

-Ez nagyon tetszik!-mosolyogta, miközben kezét végighúzta a könyv élén.

-Reméltük, hogy eltaláltuk az ízlésed-mosolyogtam. Emlékszem, ahogyan keresgéltük szerelmemmel a tökéletest, és megláttuk ezt a legendákról szóló könyvet. Rengeteg minden van benne. Köztük rólunk, vámpírokról is.

-Nagyszerűek vagytok!-tette hozzá nevetve, majd ideszaladt és szorosan ölelt magához minket.

-Örülünk, hogy tetszik!-mosolyogta kedvesem, miközben megsimogatta Edward fejét.

-De én is készítettem ám valamit!-mosolyogta, majd előhúzott a zsebéből valamit, és szorosan csuklóiba zárta.-Ezeket szívből csináltam-nyitotta ki kezét, amiben két darab fél szívecske volt-Együtt mindörökké-adta át, mindkettőnknek. És tényleg...ez volt ráírva. Egyik szó az egyik, másik szó a másik felébe volt karcolva.

-Én nem is tudom, hogy mit mondjak-mosolyogta Esme meghatottan, majd átölelte Edwardot.

-Ez csodálatos kisfiam-öleltem meg én is , mire halk nevetés töltötte be a szobánkat. Ez az érzés, mely e percben átjárta a testemet semmihez nem fogható. Soha nem éreztem még ilyet. Mintha élettelen szívem újra és újra verni kezdene, mióta ők vannak nekem. És ahogyan a kandallótűz pattogott,és leszállt a hóeséses éjszaka, végre beteljesültnek éreztem a sorsom...az életcélom...a családom.

Díj!! :) és jó hír!!!

 Köszönöm szépen a díjat CC&EC-nek :) Nagyon kedves volt tőle :) Hála egy ismerősöm gépének sikerült ezt most ide kiraknom :)

AKINEK TOVÁBBKÜLDÖM:

Solya

Drusilla

Még egy szer köszönöm, és amilyen gyorsan csak tudom hozom a frisset. Már papíron megvan, de mint mondtam csak karácsonytól tudom felrakni

Köszi a türelmet :)
Puszi és ezer köszönet:
Carly

és a jó hír :) helyesbítek, lehet, hogy fel tudom rakni a frisset vasárnap! Szerencsére  be tudtam gépeli egy másik gépen  és ha szeretnétek felrakom :)

Közlemény!

Üdv!
Sajnos azt kell mondanom, hogy egy ideig pontosan karácsonyig valószínűleg nem lesz friss, ugyan is nem tudok géphez jutni, csak akkor. A dolognak pozitív oka van, ugyan is új gépem lesz, viszont addig papírra kell írnom, és majd akkor tudom csak begépelni :( Remélem megértitek, és igyekszem majd bepótolni :)
Puszi!
Carly
Előre is boldog karácsonyt mindenkinek!!! :):)

Búcsúzóul az egyik számomra legkedvesebb idézettel fejezném be:

"...Igézve álltam, soká, csöndesen, És percek mentek, ezredévek jöttek - Egyszerre csak megfogtad a kezem, S alélt pilláim lassan felvetődtek, És éreztem: szívembe visszatér És zuhogó, mély zenével ered meg, Mint zsibbadt erek útjain a vér, A földi érzés: mennyire szeretlek!"

(Tóth Árpád)

Még egyszer boldog karácsonyt :)

XVI. Fejezet. Első hó

Sziasztok! :)

Meghoztam a karácsonyi rész első felét :) Még egy ilyen fejezet lesz , ha jól tervezem :) Remélem mindenkinek tetszeni fog :)

Puszi!

Carly

 (Carlisle szemszöge)

Másnap a  hatalmas hótakaró látványa fogadott bennünket az ablakon kinézve. Az éjjel leesett az idei év első hava. Varázslatos látványt nyújtott a most hófehér ruhába öltözött erdő ahogyan a kora reggeli köd lágyan magába burkolta .

-De anya, miért kell kabátot venni, ha nem fázunk?-kérdezte kisfiunk, mikor szerelmem ráadta a télikabátot. Olyan megható volt őket együtt látni. Mindig is ilyennek képzeltem el a családomat. Igaz szerelem, szerető , tökéletes feleség, gyönyörű gyermek. Kívánhatnék ennél többet?

-Azért kincsem, mert az emberek fáznak. És ezért nekünk is úgy kell tennünk, mintha zavarna a hideg.

-És hová megyünk?

-A városba. Tudod mi az a karácsony?

-Mi?

-Az, amikor az egész család összegyűlik, és csak egymás szeretetét élvezzük. És nem marad el az apró figyelmesség sem.

-Apró figyelmesség?

-Valamilyen kis ajándék, amit készítesz, vagy veszel a másik embernek. Nem muszáj annak értékesnek lennie, az a lényeg, hogy szívből add...bármi is az-nyomot puszit arcára, majd ő is felvette a kabátját. Én pedig már indulásra készen álltam az ajtó előtt csak arra várva, hogy feleségem belém karoljon. Gyorsan elkészült, és hozzám lépve nyomtam lágy csókot homlokára. Mindig is elcsodálkoztam, hogy azok után, amin emberként átment, még képes volt elviselni egyetlen férfi érintését is. El sem tudtam képzelni, hogy milyen ember az, aki nem tudja megadni a tisztességet egy nőnek. Vagy is most már tudtam...és örülök, hogy többé nem kell látnom az arcát.

-Gyönyörű vagy, mint mindig-mosolyogtam , miközben ujjainkat egymáséba kulcsoltuk, és Esme másik kezével Edward egyik kezét fogta.

-Még mindig zavarba hozol a bókjaiddal-nevette halkan, és szégyenlősen sütötte le szemeit. Hihetetlen milyen szerény volt vámpír létére. Pedig igazán lehetne büszkébb is magára.

-És ha azt mondom, hogy a városban mindenki irigykedni fog rám a csodálatos feleségem és kisfiam miatt.

-Rám meg a férjem miatt.-nyomott most ő csókot ajkaimra.

-Indulhatunk?-jöttek le Elezarék az emeletről.

-Hölgyeké az elsőbbség-nyitottam ki az ajtót udvariasan, majd a hölgyeket előre engedve indultunk el Hoquiam központjába. Kedvesemmel egész idő alatt egymás kezét fogtuk, miközben kisfiunk és a lányok egymást kergették a hóban. Felemelő volt az egész. Még soha nem ünnepeltem meg a karácsonyt, mióta vámpír vagyok .Próbálkoztam néha kisebb karácsonyfát állítani, de a díszítés felénél mindig abbahagytam. Hiányzott belőle valami...valami, ami most hirtelen megvalósult. Egy igazi család. Edward és a lányok önfeledten dobálták egymást hógolyóval, miközben hangosan kacagtak. Esme-vel néha lágy csókokat hullajtottunk egymás ajkaira, miközben egymást öleltük. Nem siettünk. Emberi tempóban sétáltunk a városhatárig.

-Hát, remélem, hogy még látjuk egymást a közeljövőben-búcsúztak Elezarék, amikor elértünk az erdő széléhez.

-Én is nagyon remélem. Te vagy a legjobb barátom. Köszönöm a segítségeteket-mondtam, miközben megsimogattam feleségem vállát, aki lágyan simogatta kisfiunk fejét.

-Nincs mit köszönnötök-mosolyogta Carmen-Mindenesetre... ha netán bővülne a család, szívesen eljönnénk újra. Egy igazi élmény a ti családotokkal lenni-mosolyogta lágyan.

-Azonnal szólunk-bújt hozzám szerelmem mosolyogva.

-Menjünk-szólt családjához Elezar, majd egy búcsúszó után eltűntek az erdő mélye felé.

-Most figyelj kicsim!-hajolt le kedvesem Edwardhoz-A városban nem szabad szabadjára engednünk a valódi énünket. Fogd a kezemet végig, és ne engedd el! Érted?

-Igen , anya-mondta, majd belekapaszkodott Esme kezébe, és besétáltunk a városba.

(Esme szemszöge)

Az egész város tele volt gyönyörű fényekkel. Mindent beborított a hó, és jégcsapok lógtak az összes házon. A kirakatok is gyönyörű díszben pompáztak, de a leggyönyörűbb a főtéri karácsonyfa volt. Legalább tíz méter magas , széles ezüstfenyő volt. Rengeteg gyönyörű dísz volt rajta, ami láthatóan mind kézzel készült. Otthon megmunkált egyedi darabok voltak. Körülötte egy korcsolyapálya volt elhelyezve, amelyen rengeteg ember kacagott, miközben a korcsolyával a jeget szántották.

-Szívem, elmegyek megvenni egy csodaszép fenyőt. Meglesztek nélkülem?-mosolyogta Carlisle.

-Biztos, hogy egyedül mész?-néztem rá mosolyogva.

-Igen. Nem hiszem hogy Edwardot most ez érdekelné a legjobban-biccentett kisfiunk felé, aki lelkesen figyelte a korcsolyázó tömeget .

-Igaz. De siess vissza-nevettem, majd egy lágy csókot nyomott ajkaimra, és eltűnt a tömegben.

-Szeretnél korcsolyázni?-néztem kisfiamra, aki már alig bírt magával izgatottságában. Öröm volt látni, hogy mennyi élet van benne. Lassan, már egy hónapja köztünk van, de még mindig nem hittem el, hogy ő részben Carlisle. Annyira hihetetlen, és csodálatos volt, hogy egy szürreális álomnak tűnt az egész.

-Igen, igen, igen-mondta, majd sietve indultunk meg a korcsolyakölcsönző felé. Mind a ketten kaptunk egy-egy korcsolyát, és kisfiam kezét fogva léptünk fel a jégre. Órákon át korcsolyáztunk. Soha nem korcsolyáztam még, de nagyon hamar elsajátítottam a technikát nem is beszélve kisfiamról. Ebben a pillanatban valaki hátulról megragadta a derekamat, amitől hirtelen lefékeztem. Mikor hátranéztem Carlisle arcát láttam meg a vállam felett.

-Mi tartott eddig?-nevettem halkan.

-Azt nem árulhatom el, csak karácsony estéjén-mosolyogta, majd lágyan megcsókolt.

-Te tudsz korcsolyázni?-kérdeztem.

-Egyszer már próbáltam. De nem igazán ment.

-Lehet, hogy együtt jobban menne-mosolyogtam, mire ő egy éles fordulással elém került. Nem úgy látszott, mint aki nem tud korcsolyázni.

-Nem azt mondtad, hogy...-kezdtem bele, de ő ujjait ajkaimra helyezte, majd egy halk kacagás hagyta el ajkait.

-Ha tudnád, hogy mennyire csodás vagy-mosolyogta, majd karjaiba kapott, és megforgatott a levegőben.

-Egészen profi vagy-nevettem, mikor lerakott.

-Volt időm tökéletesíteni-nevetett, majd a kezemet fogva indultunk egy újabb kör megtételére a hatalma fa körül. Nemsokára beértük Edwardot is. Egész nap ott voltunk. Esteledni kezdett, mire lejöttünk a jégről. Carlisle megtanított rengeteg korcsolyás mozdulatra. Fantasztikus élmény volt. Soha nem volt még részem ilyen karácsonyban. Emberként utoljára gyermekként éreztem magam ilyen felhőtlennek. De Carlsile-lal és Edwarddal minden más. Megvan mindenem, amire csak vágyhatnék. És nekem ez az igazi karácsonyi ajándék.

Videoooo! :)

Sziasztok! Hoztam nektek egy videót! remélem mindenkinek tetszeni fog :) ez egy beharangozó az egész fanfictionhoz :)Az eleje az előző videóból való, kicsit kiegészítve :) u.i: az új feji is fent van :)
Puszi!
Carly

XV. Fejezet Hazatérés

Sziasztok!!!
Meghoztam az új fejezetet! Remélem mindenkinek tetszik majd! Elárulom, hogy a következő fejezet majd karácsonyos lesz :)
Puszi!
Carly
u.i.: Még egyszer bocsánat a késésért! Szívesen várom a komikat!!!

(Esme szemszöge)

Amilyen gyorsan csak tudtuk, el akartuk hagyni a környéket. Az jár a fejembe, hogy messzebb, messzebb, és még messzebb . El akartam felejteni a történteket. Mindent el akartam felejteni. Csak a szépre akartam emlékezni, de nem ment. A sokk, mindent leblokkolt az agyamban. Nem is figyeltem arra, hogy mit csinálok, csak futottam, futottam, és futottam. Végül lassítottunk a tempón,és megálltunk az erdő közepén. Engem pedig elfogott a zokogás, és arcomat Carlisle mellkasába temettem, miközben továbbra magamhoz szorítva tartottam Edwardot.

-Nyugodj meg kedvesem...most már minden rendben lesz!-suttogta miközben orrát a hajamba fúrta, így nyomva csókot fejem tetejére. Hangja , és illata hatására lassan kezdtem megnyugodni, végül alábbhagyott zokogásom.

-Ha te nem vagy, már nem élnénk-jelent meg egy apró hálás mosoly az arcomon, mikor utolért a sokk utáni felismerés.

-Kárhoztam volna el ott, mint hogy bajotok essen.

-Kik voltak ezek?-tértem rá habozva erre a kérdésre. Nagy levegőt vett, és láttam, hogy ő is elgondolkodik, mit is mondjon.

-Tudod, a vámpírok nem korlátlanul élnek a világon. Ha így lenne, mindenki tudna rólunk. Van egy klán, aki mindent irányít, és mindenki felett rendelkezik. A Volturi a vámpírok királyi családja. A legnagyobb hatalom a mi világunkban.

-És miért akartak ártani Edwardnak?-simogattam meg kisfiam arcát, aki vigasztalóan ölelte át nyakamat.-Mi volt ez az átváltoztatás?

-Van egy olyan törvény, hogy gyereket tilos vámpírrá változtatni. A halhatatlan gyermekek ugyanis fegyelmezetlenek, és közveszélyesek. Nem tudják betartani a a törvényeket és megtartani a titkot. Ezért a Volturi megsemmisíti őket.

-Képesek megölni egy gyereket?-néztem rá elképedten.

-Sajnos igen-mondta szomorúan, miközben ő is megsimogatta Edwardot. El sem akartam képzelni, hogy mi történhetett volna, ha nem tudjuk megmagyarázni ez a félreértést.

-Az a férfi, Aro...ő ismert téged. Nem tűnik tolakodónak ha megkérdezem, hogy mi közötök van egymáshoz?-néztem rá bocsánatkérően kérdésem célzatossága miatt.

-Régen, még nagyon régen, egyszer én is közülük való voltam. Egy ideig , pontosabban 11 évig ott éltem velük, de ember vért akkor sem ittam. Nem tudtak rávenni , hogy elveim ellen szegüljek. Ez valamikor az 1800-as években volt. Nem vagyok büszke arra az időszakomra.-hajtotta le fejét szomorúan, és láttam, hogy azon idők emlékei tényleg nyomasztják őt.

-Sajnálom...-mondtam szomorúan.

-Mit sajnálsz?

-Hát hogy ilyen helyzetbe hoztalak...hogy elszomorítottalak...hogy miattam veszélybe került az egész életünk értelme, a család. Ha nem változtatsz át...akkor talán találtál volna egy csinos vámpírnőt, aki minden tekintetben tökéletes, és soha nem kellett volna átélned ezt.

-Ne beszélj ilyeneket!-mondta elcsukló hangon.-Te nekem az életem közepe vagy...Soha nem találtam volna mást, mert téged akartalak...amióta csak ismerlek...Ha nem változtatlak át, nem az lennék, aki vagyok...nem lenne Edward sem...és nem éreztem volna meg soha az elsöprő szerelem erejét. Ezeket csak is veled érzem-mondta, majd lágyan csókot nyomott ajkaimra. Edward csak mosolyogva nézett minket a karomban ülve. Örültem, hogy itt van . Hogy láthatom mosolygó arcocskáját, rozsdabarna fürtjeit és aranybarna szemeit .

-Szeretlek-mosolyogtam.

-Én is szeretlek. Mindkettőtöket-mondta halkan nevetve.-Induljunk haza. Elezarék már biztosan rettenetesen aggódnak.

-Igen. Mindenütt jó, de legjobb otthon-nevettem, majd egymás kezét fogva indultunk újra futásnak az erdőben...

(Carlisle szemszöge)

Nemsokára elértünk a házunk körüli erdőbe. Már éreztem azt az aromát, amely az olasz erdőkben nem volt. És lassan megéreztem Elezarék illatát is . Ezek szerint már csak pillanatok kérdése és otthon vagyunk. Ennek rettenetesen örültem. Nem is magam, hanem feleségem, és kisfiam érdekében. Tudtam, hogy bár Charles már nem okoz veszélyt, Nora még a közelben van, és bármelyik pillanatban feltűnhet. És ez hiányzott a legkevésbé nekünk.

-Végre itthon-sóhajtott fel ajtónk előtt kedvesem.

-Hála az égnek-mondtam én is, miközben udvariasan kinyitottam előtte az ajtót. Ekkor Esme-t Kate fogta hirtelen karjaiban, és szorosan magához ölelte.-El sem hiszitek mennyire aggódtunk! Azt hittük, hogy többé nem jöttök vissza!

-Néha én sem hittem, hogy hazajövünk-mondta kedvesem elcsukló hangon.

-Edward!-rohantak be nevét kiáltva Irina és Tanya, és azonnal felkapták a földről, majd szorosan ölelgetni kezdték.

-Carmen és Elezar?-kérdezte szerelmem.

-Elmentek az erdőbe sétálni. Teljesen összetörtek. Magukat hibáztatják a történtekért.

-Miért lenne az ő hibájuk?-kérdeztem meglepetten.

-Úgy gondolják ha itthon lettek volna, talán tudtak volna segíteni rajtatok. És most, hogy azt hiszik, hogy meghaltatok...magukat okolják .

-Semmi okuk erre-mondtam. Hisz, ha itt is lettek volna, ők is bajba kerülnek velünk együtt. Semmiben nem hibásak. Senki nem gondolta, hogy ez fog történni.

-Mikor jönnek vissza?-kérdezte Esme.

-Már egy órája elmentek. Szerintem nemsokára hazaérnek-mondta Kate, majd mind a hatan leültünk a kanapéra és mi elmeséltünk mindent ami Olaszországban történt. Fél óra múlva pedig nyílt az ajtó, és Carmen mosolyogva rohant oda Esme-hez.

-Hát itthon vagytok?-kérdezte izgatottan, miközben átölelte kedvesem.

-Igen...annyira féltem-mondta szerelmem meghatottan.

-Carlisle, azt hittük, nem látunk többé-lépett hozzám Elezar miközben megveregette a vállamat.

-Sajnos néha mi is azt hittük-mondtam lehajtott fejjel.

-Sajnáljuk, hogy miattunk ilyen helyzetbe kerültetek-mondta szerelmem bocsánatkérően.

-Ti kértek bocsánatot?- mosolyogta Carmen-Inkább nekünk kéne, hogy nem voltunk mellettetek.

-Hála az égnek, senkinek nem esett baja. És ami megtörtént azon nem lehet változtatni-mondtam mosolyogva.

-Még ez a szerencse-mondta Elezar, majd mindenki helyet foglalt a kandalló előtt. Egész este beszélgettünk a lobogó tűz mellett. Kiderült, hogy holnap indulnak haza Alaszkába, így felidéztük az elmúlt hetek kellemes emlékeit.

-Nem is tudom mi lett volna ha akkor nem jöttök el hozzánk-mosolyogtam megkönnyebbülten a mai napon történtek után. Nagyon nagy segítség voltak nekünk a nehéz időszakban.

-Pedig milyen negatívan indult az egész-nevetett fel halkan barátom.

-Igen...be kell vallanom, abban a helyzetben nem sok jót jósoltam .

-Pedig olyan sok csodát éltünk át veletek-mosolyogta Carmen.-Soha nem láttam még ilyen gyönyörű, tiszta, igaz szerelmet mint a tiétek. Senki nem érdemelte volna meg jobban ezt a gyermeket, mint ti.

-Ti is ugyan úgy megérdemelnétek egy ilyen ajándékot-mosolyogta kedvesem, miközben lágyan mellkasomnak dőlt.

-Tényleg...nemsokára itt a karácsony!-mosolyogta Kate.

-Már alig várom-nevetett Tanya.

-Ez lesz Edward első karácsonya is-mosolyogta kedvesem.

-Ez pedig rettentő nagy dolog-mosolyogta Carmen.

-A legfontosabb dolog egy kisgyerek életében-mondtam , majd lágy csókot leheltem kedvesem homlokára. Ezt követően körbepillantottam az én kis családomban. Ez volt a mi kis világunk. Esme és Edward az életem közepét jelentették. Bár titkon reméltem, hogy egyszer majd még jobban bővülni fog ez a kis kör. Szívesen láttam volna egy kislányt is a mi Edwardunk mellett. És biztos voltam benne, hogy egyszer majd eljön ennek is az ideje...hogy a jövőévi karácsonyt, már ne hármasban, hanem négyesben ünnepeljük...

Új külső !!! :)

Üdv!!!

Tegnap este kicsit megváltoztattam a blog külsejét! :)
Az ünnep közeledtével kicsit "pirosasra " vettem a dizájnt . :D
Remélem mindenkinek tetszik majd!!!

Puszi!
Carly :)