XXX. Fejezet Anyai szeretet

Sziasztok!

Meghoztam a következő fejezetet :) Remélem tetszeni fog nektek :)

Puszi!

Carly:)

(Esme szemszöge)

-Mi a baj kincsem?-kérdeztem, miközben nyugtatóan simogattam arcocskáját.

-Ne menjetek vissza Forksba!-szinte már zokogott, miközben ezen szavakat kimondta. Nem igazán értettem, hogy mi történt a lányommal. Fél perce még mosolygott, most meg  a nyakamba borulva sír. Kezdett rettenetesen megrémített a helyzet.

-Nyugodj meg drágám! Mondd el, hogy mi történt!-nyugtatgattam továbbra is, hátha alábbhagy sírása, de az csak nem akart szűnni, bár némileg kezdett enyhülni hangom hatására.

-Én csak…-hüppögte tovább-nem tudom! Volt egy villanás…és képek…és ti…meg azok a nagy kutyák…és…

-Jól van, semmi baj!-öleltem ismét magamhoz, miközben tekintetem kérdőn emeltem Carlisle-ra, de szemeiben ugyan azt a tanácstalanságot láttam, mint amit én éreztem. 

-Nem menjetek vissza!-ismételte kétségbeesetten Alice.

-Sssshhh…nem megyünk vissza kicsim, ne sírj!-simogattam továbbra is.

-Azt hiszem, van mit megbeszélnetek-kezdett bele Carmen-Addig…én vigyázok Alicre-ajánlotta fel.

-De én anyával akarok maradni!-temette arcát ismét blúzomba. Azt hittem, mindjárt engem is elfog a zokogás.

-Alice, anyukádéknak muszáj négy szemközt beszélniük. Gyere szépen…addig keresünk neked még egy szép ruhát ,jó?-győzködte tovább.

-Jó…megyek-egyezett bele megadóan, majd még egyszer erőtlenül rámosolyogtam, és egy apró puszi után felsétált Carmennel a lépcsőn.  Nem igazán tudtam, hogy mi tévő legyek. Először éreztem magam teljesen tanácstalannak a gyerekemmel kapcsolatban. Mi lenne a helyes? Mit kéne most tennem? Egyáltalán miért történik ez?

-Carlisle…mondd, hogy van rá valami ésszerű magyarázatod…-szólaltam meg végül remegő hangon.

-Bár mondhatnám…-csukta le szemeit egy pillanatra-de sajnos mindegyik elvetendő.

-Én nem bírom elviselni, hogy a lányunk szenved…kell lennie rá valami megoldásnak.

-Hát…talán az egyik…-nézett rám kétségekkel telten.

-Mi lenne az? –kérdeztem érdeklődve.

-Párszor végiggondoltam, azt, amit hallottam. Mielőtt megtörtént, pontosan azelőtt született bennem egy apró elhatározás, hogy talán vissza kéne mennünk Forksba, legalább is nekem, hogy te és a gyerekek biztonságban legyetek. És ekkor…

-Arra célzol, hogy a lányunk látja a jövőt?-néztem rá döbbenten.

-Tudom, elég képtelenségnek hangzik, de…

-Ez egyáltalán nem képtelenség…hiszen, Edward gondolatolvasó, akkor lehet, hogy Alice is különleges.

-Ha erről van szó, akkor azonban fel kell készítenünk erre őt. Tudnia kell kezelni, ha lehetséges, mert nekem is nehezemre esett végignézni a kétségbeesettségét. És természetesen neki sem tesz jót.

-Nem hiszem, hogy erre fel lehet készülni néztem rá kissé kételkedve.

-Ha az elméletem nem csal, bizonyos mértékben tudja irányítani. Még amikor a Volturival éltem, láttam egyszer egy ilyen képességgel rendelkező vámpírt. Ő úgy irányította, hogy bizonyos dologra kereste a választ. Mindig tudta, mit akar, és így meg is kapta rá a választ. De , ha Elezarék hazajönnek talán többet fogunk tudni.

-Ha jól hallottam, szükség van rám!-lépett be az ajtón Elezar fiunkkal az oldalán-Mi lenne a feladat?

-Alice-nek felszínre került egy érdekes képessége-kezdett bele Carlisle-Úgy gondolom, hogy ez a jövőbe látás egyik változata, de ezt teljes biztossággal  nem tudom megállapítani

-Szerintem nincs miért aggódni-ült le mellénk ő is-Én is éreztem már rajta, hogy különleges. Nem lepne meg, ha tényleg az lenne, amit  mondtál.Viszont, most nagyon nehéz lehet neki. Nem hiszem, hogy ez a dolog bármilyen fájdalmat okozhat, de valószínűleg megrémült a hirtelen jött fordulattól.

-A gondolataiban is állandóan téged szólongat -fordult hozzám fiam-Lehozzam hozzád? Szerintem az megnyugtatná.

-Igen, azt megköszönném-mosolyogtam, majd pár pillanat múlva Edward már vissza is tért Alice-szel a karjában.

-Hogy vagy kincsem?-öleltem lágyan magamhoz.-Minden rendben?

-Nem tudom-döntötte fejét a mellkasomra-minden olyan zavaros…-hüppögte.

-Tudom kincsem, tudom-simogattam meg nyugtatóan-De hidd el, hogy nincs semmi baj.

-De akkor mi történik velem?-nézett fel szemeimbe aggódva.

-Kicsim -kezdett bele Carlisle-, neked van egy nem is  akármilyen képességed . Képes vagy rá, hogy bizonyos tekintetben beleláss olyan dolgokba ami még nem történt meg.

-Úgy érted…olyan vagyok, mint egy látnok?-nézett rám meglepetten.

-Pontosan. Nincs ebben semmi rossz. Mindannyian segíteni fogunk neked. Idővel hozzá fogsz szokni-simítottam meg az arcát .

-És én leszek a tanárod-kezdett bele Edward- Tudom, hogy min mész keresztül, és a lehető legtöbb időmet annak fogom szentelni, hogy megtanuljad ezt valamilyen szinten kezelni.

-Tényleg?-lelkesedett fel hirtelen-Olyan leszel, mint egy kiképzés?

-Igen, és ha van kedved már kezdhetjük is.

-De jó! Menjünk! Légyszi…-nézett rá kérlelően, mire fiunk mosolyogva karjaiba kapta őt.

-Akkor szolgálatra jelentkezzen, újonc!-nevetett fel játékosan.

-Igen is kapitány-kacagta tovább.

-Nemsokára jövünk! Kimegyünk a mezőre-mondta Edward.

-Rendben, de elsőre ne maradjatok sokáig-mosolyogtam

-Szia, anya!-integetett még vissza kislányom, majd perceken belül már az illatukat sem éreztük. Kicsit megkönnyebbültem , hogy most végre minden rendbe jött . Alice ismét boldog volt, és Edward majd segít nekünk abban, hogy ez így is maradhasson hosszú-hosszú időn át.

-Mintha csak most lett volna, hogy megszületett-mosolyodott el szerelmem.

-Igen…olyan gyorsan nőnek-sóhajtottam.

-Ez kétségtelen. Alig telt el idő azóta, hogy először a karjaimban tarthattam őket.

-Ne is mond-mosolyodtam el-nincs is annál csodásabb az életben, mint amikor először meglátod azt, aki az én esetemben nem túl hosszú ideig ,de idebent növekszik-simítottam meg hasamat.

-Szerintem, még mindig te vagy a föld legszerencsésebb embere barátom-mondta Elezar-Sok embernek nem adatik meg, még az élők közt sem.  Nálunk meg egyenesen lehetetlennek hittem addig, amíg ti meg nem cáfoltátok minden elképzelésemet.

-Tudod, vannak dolgok, amik megmagyarázhatatlanok. Amikre nincs magyarázat egy életen át-mosolyogta, mire én elgondolkodva hajtottam fejem a mellkasára. Miért is keressük valamire a választ, ha arra nincs magyarázat? Mi értelme keresni , ha anélkül is boldogan élhetünk? Semmi. Nem kell mindenre tudnunk a választ. Ha mindent tudnák unalmas lenne az élet, nem lennének rejtélyek, nem lennének legendák, és nem lennénk mi sem...

Ötletváltozás!

Sziasztok!
Egyszer beszámoltam nektek egy ötletről, ami a következő történet lenne:)
Nos, ez egy picit megváltozott a fejemben, egy "álomnak" köszönhetően :)
Az új tervezet a jelenidőben játszódna, de ugyanúgy emberi szereplőkkel. Az egész történet  a kórházban kezdődne , kicsit másképp , mint ahogyan várnátok. De erről nem árulok el semmit, csak annyit, hogy egy trauma következtében hozza őket össze a sors :)
Nem lesz benne hiány romantikában, de nem marad ki belőle a feszültség sem :)
Remélem majd ez is mindenkinek elnyeri a tetszését :D
Puszi!
Carly:)

XXIX. Fejezet Vihar előtti csend

 Sziasztok! Bocsi, hogy megkésve, és kicsit röviden, de megérkezett az új fejezet. Sajnálom, hogy most csak ennyire telt tőlem, de tegnap például korcsolyáztunk az osztállyal, amit nem szerettem volna kihagyni, azelőtt meg szinte minden nap dogát írtam, így kevés időm maradt írni. Nagyon nem szeretnélek titeket hanyagolni, és ezt ti is tudjátok, de a szüleimnek sem szeretnék csalódást okozni, így az egyre növekvő tanmennyiséget is ugyanúgy ötösre kell megtanulnom, mint eddig, és ezért tudtam, most ilyen keveset összehozni. De a lényeg...

most következő héten remélhetőleg kevesebb dolgom lesz, és belehúzok az írásba :D

Köszönöm a megértéseteket!

Puszi!

Carly :)

(Carlisle szemszöge)

-Tudod, utoljára a nászutunkon voltunk ennyire felszabadultak-mosolyogtam, miközben még mindig a vállát simogattam. Az egész estét egymásnak szenteltünk. Ilyenkor megfogalmazódik bennem, hogy mi értelme is volt az életemnek ,amíg ő nem volt nekem. Nélküle csak egy szürke folt vagyok , de ha velem van, nincs fényesebb csillag az égbolton lelkem fényénél.

-Hát…igaz, ami igaz, mióta Edward megszületett, sokkal visszább fogtuk magunkat. Néha jól esik kiengedni a felgyülemlett feszültséget-bújt hozzám szorosabban, miközben én lágyan beletúrtam karamellaszín hajába.

-Azt meghiszem. Tegnap nagyon feszült voltál. Szerintem szükséged volt arra, hogy egy kicsit…elfelejtsd a gondjaidat-sóhajtottam, miközben lágy puszit nyomtam vállára.

-Szerintem tökéletesen elfelejtetted velem-nyomott nevetve csókot ajkaimra.

-Ennek örülök-öleltem magamhoz lágyan, miközben ismét simogatni kezdtem a hátát.

-Carlisle, kérdezhetek valamit?-nézett fel szemeimbe szerelmem.

-Persze, amit csak akarsz-mosolyogtam.

-Miért engem választottál? Már mint…mikor először megláttál a kórházba, csak egy fülig szerelmes tinédzser voltam. Mi az, ami miatt mégis belém szerettél?

-Tudod, azonnal láttam, hogy benned valami különleges van. Nem riadtál meg tőlem, sőt…fiatal szíved olyan hevesen vert, mikor hozzád értem, hogy a vizsgálat közben fontolgattam, hogy másik orvost hívok, mielőtt rosszul leszel. Ha hiszed, ha nem, én is elsőre beléd szerettem, de tudtam, hogy köztünk nem lehet semmi. Egy törékeny ember voltál , miközben én vámpír. Ekkor hoztam meg azt a döntést, hogy idő előtt elköltözök Ohio-ból. Nem bírtam volna elviselni, ha miattam valami bajod esik-simítottam meg mosolygó arcát, mire ő csak halkan felnevetett.

-Tudom, hogy nem ártottál volna nekem…ez a tetted is ezt mutatja.

-Csakhogy már akkor jobban féltettelek, mint a saját életemet-nevettem fel halkan.-Azt akartam, hogy normális életet élj. Egy boldog, emberi életet. Meg akartam adni neked arra az esélyt, hogy boldog légy, mert nem hittem, hogy egy olyan, mint én, ezt megadhatja neked. Pedig ha tudtam volna…-szisszentem fel idegesen. Soha nem fogom elfelejteni annak az alaknak az arcát, aki egy életre tönkretette a szerelmemet.

-Már rengetegszer mondtam, hogy arról nem te tehetsz-vágott közbe nyugtatóan.  Ami akkor történt, az teljes mértékben az én felelősségem.

-De te nem érdemelted meg azt, amit Ő veled tett. Egy férfinak sincs joga ahhoz, hogy ezt tegye egy nővel.

-Tudom , Carlisle…de az már a múlté. Hála neked soha többé nem kell átélnem azt az időszakot, hanem koncentrálhatok a sokkal fontosabb dolgokra, mint a család, a gyermekvállalás és a szerelem-mondta, miközben arcára széles mosoly húzódott, és én nem bírtam megállni, hogy ajkaimat ne emeljem ismét csókra. Annyi pozitív energia áradt ebből az egyetlen nőből, hogy az hihetetlen volt. Mellette az ember egyszerűen nem lehetett boldogtalan.

-Figyelj…szerintem…ezt tartogassuk estére-nevetett fel halkan, amikor már  túlságosan is kezdtem belemelegedni a dologba.

-Miért is?-mosolyogtam.

-Mert Elezarék biztosan várnak ránk, ahogyan a gyerekeink is.

-Rendben…, de szavadon foglak-nevettem, majd mind a ketten nekiálltunk, hogy összeszedjük a tegnapi hévben szétdobált ruháinkat…

(Esme szemszöge)

Akármennyire is élveztem volna még férjem megnyugtató  társaságát,  tudtam, hogy a gyerekeinknek szükségük van ránk. Hiszen Alice még kislány, és egy kislánynak mindenképpen szüksége van az édesanyja támogatására, és persze Edwardnak is, akármennyire is nem úgy tűnik  már.

-Sziasztok!-mosolygott ránk  Carmen, mikor beléptünk az ajtón-Hogy telt az estétek?

-Jó volt kicsit kettesben lenni-kuncogtat halkan  Carlisle.

-Reméljük azért nem okoztak gondot a gyerekeink…

-Ugyan , Esme…te is pontosan tudod, hogy Edward és Alice, ha akarnának sem zavarnának minket…-mosolyogta, miközben hirtelen Alice szaladt le az emeletről.

-Anya!

-Szia, angyalkám!-öleltem magamhoz-Hogy telt az estétek?

-Kate mutatott nekem ruhákat, és megígérte, ha nagy leszek, akkor kapok tőle egyet ajándékba.

-Ez fantasztikus!-simítottam meg porcelán arcát- És hol van a bátyád?

-Elment Elezar bácsival a városba, de…

-Alice! Gyere, mutatok még valamit!-hallottam meg Kate hangját az emeletről.

-De jó!-mosolyogta kislányom lelkesen-Mehetek anya?-nézett rám kérlelően.

-Persze, menj csak!-mondtam mosolyogva, mire ő nevetve megindult az emelet felé. Öröm volt őt ilyennek látni. Egy anyának nincs is annál fontosabb, mintha a gyermeke boldog.

-Carmen, még egyszer szeretnénk megköszönni azt a kis figyelmességet a házzal-szakítottak ki gondolataimból párom szavai

 -Ugyan… tényleg örülök, hogy maradtatok.

-Csak nem szeretnénk gondot okozni-folytatta Carlisle- Azzal, hogy itt vagyunk, titeket is veszélybe sodrunk, és…

-Apa, anya…-hallottuk meg Alice vékony kis hangját a lépcső tetejéről. Ahogy megláttam az arcát, tudtam, hogy történt valami. Rémült volt, szinte remegett, miközben idefutott hozzám ,és szorosan magához ölelt.

-Mi a baj kincsem?-kérdeztem, miközben nyugtatóan simogattam arcocskáját.

-Ne menjetek vissza Forks-ba!…  

Novella: Elveszve

Sziasztok! 

Remélem nem lesz csalódás ez a kis novella. Szerintem a cím mindent elárul a tartalomról. 

Jó olvasást!

Puszi!

Carly:)

(Esme szemszöge)

Már hosszú napok óta nem aludtam egy szemhunyásnyit sem. Annyira gyötört a fájdalom, hogy nem voltam rá képes, hogy az oldalamra, vagy akár a hátamra feküdjek. Persze voltak „kivételes” alkalmak. Lassan már két éve élek együtt Charlessal, de soha nem érdekelte, hogy mi van velem. Nem érdekelte, hogy mi esik jól, és mikor okoz nekem elviselhetetlen fájdalmat. A testem tele volt hatalmas véraláfutásokkal, amelyeket hatalmas erejű ütéseitől szereztem. Az egyszer biztos, hogy nem volt kimondottan álomházasság.

-Szia , anya!- léptem be édesanyám konyhájába, ahol ő éppen szorgosan kavargatta a tűzhelyen fövő ételt.

-Szia, kincsem! Hogy vagy?- mosolygott rám.

-Jól-válaszoltam tettetett mosollyal az arcomon.

-Nem úgy tűnik-nézett rám felvont szemöldökkel.

-Ezt hogy érted?

-Olyan sápadt vagy, és a szemeid is karikásak-mondta, miközben szemeiben felcsillant az aggodalom.

-Ugyan, tényleg semmi bajom-győzködtem, pedig igen is lett volna mit mesélnem neki. Hogy minden éjszakám kényszer, és hogy alig eszem mostanában, de valamiért még sem tettem. Meg akartam kímélni őt ettől.

-Rendben, te tudod-törődött bele-, de legalább egyél egy kicsit. Lefogytál.

-Igen, szívesen ennék valamit-mosolyogtam, mire ő letett elém az asztalra egy tányér gőzölgő húslevest. Ahogy megláttam rögtön felcsillant a szemem. Azonnal kanalazni kezdtem, és ahogyan a meleg folyadék lefolyt a torkomon ,rögtön enyhülni kezdett a gyomromat mardosó éhségérzet.

-Ez nagyon finom volt-tettem le elégedetten a kanalat.

-Örülök, hogy ízlet , drágám-simította meg az arcom, majd lassan a mosogatóhoz sétált.

-Charles pár napig nem lesz itthon. Addig esetleg lakhatnék itt?

-Persze, Esme, nagyon örülnék neki. Apád is elutazott kis időre, így van neked egy szabad szobám.

-Csak tudod, szeretnék veled beszélni egy-két dologról. És nem lenne jó sötétben elindulni hazafelé. 

-Ezt teljes mértékben megértem , kicsim. Én szívesen meghallgatlak.

-Tudod, nekem van egy nagyon nagy vágyam.Egy apró pici lény, aki részben én. De két év alatt egyszer sem estem teherbe. Lehet, hogy nem lehet gyermekem?-néztem rá szinte már kétségbeesetten.

-Jaj, kincsem-simította meg lágyan arcomat - Hidd el, hogy semmi baj nincs veled. Biztosan csak sokat stresszelsz. Ha így rágörcsölsz, abból semmi jó nem sülhet ki. Tapasztalatból beszélek.

-De mi van, ha még is…

-Nincs de! Ezt sürgősen felejtsd el! Jó?

-Rendben-nevettem fel halkan.

-Hidd el , hogy minden rendbe jön-mondta vigasztalóan, miközben továbbra is az arcomat simogatta. Tudtam, hogy rengeteg igazság van abban, amit mondott. Két éve másból sem állt az életem, mint feszültségből. Már azért is küzdöttem, hogy ne omoljak össze idegileg. Viszont az is megfordult a fejemben, hogy a sorozatos bántalmazások és ütések miatt meddő lettem.  Pedig mindent megadtam volna érte, ha egyszer az életembe életet adhatnék egy kisbabának. Különben már nem lennék itt.

Egész este beszélgettem édesanyámmal. Teljesen megnyugtatott a dologgal kapcsolatban, és én kezdtem elhinni, amit mond. Tudtam, hogy ő is nagyon nehezen esett teherbe, így lehet, hogy ez öröklődött a családban. Végül nyugodt lelkiismerettel nyomott el engem a későesti álom…

Reggel furcsa érzéssel a gyomromban keltem fel. Ahogy kinyitottam a szememet, az egész világ forgott velem, és rettenetes hányingerem volt. Megpróbáltam felülni, de ahogy megtettem, azonnal éreztem, hogy útnak indul a tegnap esti vacsora. Rögtön a mosdóba szaladtam, és éppen felé tudtam hajolni a kézmosónak.

-Anya!-kiáltottam ijedten.

-Mi a baj kincsem?-rohant be hozzám.

-Nem érzem valami jól magam-nyögtem erőtlenül.

-Gyere ,ülj le egy kicsit!-mondta, miközben leültetett az ágyra-Bekísérjelek a kórházba? Nagyon , még a tegnapinál is sápadtabb vagy. Szerintem vérszegény lehetsz.

-Lehet, hogy be kéne mennem-egyeztem bele.

-Várj, segítek!-mondta majd miután átöltöztem, lassan elindultunk a kórház felé. Azonnal bejelentkeztünk egy kivizsgálásra, majd idegesen foglaltunk helyet a váróban, amíg az orvos nem szólított bennünket. Minden tesztet elvégeztek rajtam, ami lehetséges volt. A vérvételtől kezdve, egészen a legalapvetőbb látásvizsgálatig. Végül megérkeztek az eredmények.

-Mrs. Evenson?-nézett rám kérdően a nővér.

-Igen?

-Kérem jöjjön be!-mosolyogta, majd édesanyámmal oldaalamon léptem be a kórterembe.

-Jó hírem van Mrs. Evenson-kezdett bele az orvos.

-Hála az égnek!-sóhajtottam fel megkönnyebbülten.

-Ön gyermeket vár-mosolyogta, mire a szívverésem hirtelen kihagyott. Ez most komoly? Végre teljesült az álmom? Tényleg gyermeket fogok szülni? Nem is igazán tudtam felfogni az orvos szavait. Hirtelen  összefolyt körülöttem az idő.

-Te…terhes vagyok?-szólaltam meg végül örömteli hangon, majd tekintetem a hasamra irányult.

-Igen. Viszont egy kis vérszegénység már most jelentkezett, így felírnék önnek egy  vaskészítményt, hogy megszüntessük ezt a problémát, de ezen kívül minden jónak tűnik. Nincs semmilyen egészségbeli elváltozása, ami veszélyt jelentene a kicsire, de azért majd pár hetente el kéne jönni egy rutinvizsgálatra.

-Persze, akármit megteszek, hogy az én kincsem egészséges legyen-mondat egy széles mosollyal az arcomon. Nem tudtam leplezni határtalan örömömet. Minden egyes szavamból sugárzott a boldogság.

-Akkor két hét múlva találkozunk-mosolyogta, miközben édesanyám lesegített a vizsgálóasztalról, majd ezt követően egy időpont egyeztetés után elindultunk hazafelé. Már most nagyon vártam, hogy megszülessen. Teljesen elragadott az izgatottság. Vajon kisfiú, vagy kislány lesz? Egészséges? Olyan barna szemei lesznek mint nekem? Nem igazán tudtam másra gondolni, csak arra a kisfiúra vagy kislányra, aki itt növekszik a pocakomban.

-Ugye? Megmondtam, hogy minden rendbe jön-hozta fel tegnapi beszélgetésünket anyám, miközben beléptünk a házba.

- Igazad volt-mondtam teljesen kivirulva.

- Annyira örülök nektek kincsem. Már alig várom, hogy Charles is megtudja ez a nagyszerű hírt-lelkesedett anyám, de nekem ezzel a mondatával úgy fújta el a jókedvemet, mintha nem is létezett  volna. Még bele sem gondoltam, mit kapok Charlestól, ha megtudja. Biztos, hogy a pici nem éli túl az első hónapot sem, ha kiderül ez a dolog. De ezt nem titkolhatom sokáig. Csak akkor van esélye a gyermekemnek a túlélésre, ha elmegyek innen. El kell hagynom Ohio-t . Charles holnap érkezik haza, így reggel indulnom kell, hogy elkerüljük egymást.

-Anya, én most hazamennék, ha nem baj-fordultam felé.

-Rendben van kincsem, vigyázz magadra!-mosolyogta, majd elindultam, hogy összepakoljak a holnapi utazásra. Elterveztem, hogy Wisconsinban bújok meg a másod unokatestvéremnél. Ott biztosan nem keresne, és új életet kezdhetek leendő gyermekemmel.

Korán reggel indultam útnak. A város határánál buszra szálltam, ami egészen Wisconsinig elvitt, majd nekiálltam, hogy felkerestem legjobb barátnőmet , Nora-t.

-Szia, Esme!-nézett rám meglepetten, amikor kinyitotta a lakásajtót.

-Szia! Bejöhetek?-kérdeztem bizonytalanul.

-Persze, fáradj be-mosolyogta, miközben helyet foglaltunk a nappaliban-Hogy kerülsz ilyen messze Ohio-tól?

-Nem is tudom, hogy kezdjem…talán ott, hogy egy nagyon nagy szívességet kérnék tőled. Tudod, tegnap kiderült, hogy várandós vagyok…

-De hisz ez nagyszerű!

-Igen, az, de…

-De?-nézett rám aggódva-Csak nem baj van a picivel?

-Nem nem, neki nincs semmi baja, de nekem annál inkább…-kezdtem bele, majd sorban elmeséltem neki jövetelem okait.

Nagyon hálás voltam neki. Megengedte, hogy amíg találnak nekem lakást, addig itt lakhatok náluk , és elintézte, hogy a helyi iskolában dolgozhassak tanárként. Ezt azért harcoltam ki, mert nem akartam a terhükre lenni, így amíg fizikumom engedi , dolgozni fogok. Másnap már kezdhettem is . Mosolyogva léptem be a tanterembe, ahol egy egész osztálynyi kisgyerek várt már rám mosolyogva.

-Sziasztok, gyerekek!-köszöntem-Mrs. Platt vagyok, de hívjatok csak Esmenek.

-Csókolom, Mrs. Platt!-köszöntek vissza kórusba.

-Ha jól tudom, körübelül hat-hét esetleg nyolc hónapig fogunk együtt dolgozni, aztán egy kis időre el fogok menni. De addig is, megpróbálok minél több tudást a fejezekbe zsúfolni—nevettem, majd ezzel a mondattal elkezdődött az új életem első szakasza. Nem telt sok időbe, hogy megtaláljam a helyemet az itteni világban. Lett saját lakásom, kielégítő fizetést kaptam, és ahogyan teltek a hónapok lassan elérkezett a terhességem kilencedik hónapja. Egyre izgatottabb lettem. Tudtam, hogy nemsokára  karomban tarthatom majd az én kisbabámat. Végül ez a nap is elérkezett.

A kislányom egy gyönyörű őszi reggelen látta meg a napvilágot egy Wisconsini kórházban. Gyönyörű volt. Pontosan ilyennek képzeltem el őt. Bőre tejfehér volt ,szemei mogyoró barnák, és rövid karamellás színű hajacskája is, akár csak az enyém. Egyszerűen tökéletes volt.

-Köszönöm, hogy mellettem álltatok-mosolyogtam hálásan Nora-ékra, miközben kislányom arcát simogattam.

-Ugyan, tényleg semmiség. És hidd el, ez a látvány minden pénzt megér.

-Bár apa nélkül fog felnőni, azért remélem nem fog semmiben hiányt szenvedni.

-Charles nélkül csak jól járhattok.

-Igen tudom.

-És remekül nézel ki. Biztosan találsz magad mellé egy neked való férfit-nevetett, amin én elgondolkodtam. Rögtön bevillant egy tíz évvel ezelőtti emlékkép. Egy szőke , magas, aranyszemű orvosról, aki azóta is visszatér a gondolataimba. Talán, ha akkor nem költözik el, lehet, hogy nem  így alakul az életem. De nem érdemes a múlton rágódni. Tudtam, hogy most már minden rendbe fog jön. Legalább is azt hittem addig a napig…

Az orvos lehajtott fejjel lépett be aznap a kórterembe. Látszott rajta, hogy nem igazán tudja, hogyan kezdjen mondanivalójába. Percekig honolt csönd a szobába, mire végül megtörtem a csendet.

-Mi történt a gyerekemmel?-kérdeztem rémülten.

-Sajnálom, Mrs. Platt.

-Mi történ?!-kérdeztem ismét.

-Részvétemet kell kifejeznem. Az éjszaka folyamán sajnálatos módon elvesztettük a kisbabáját-mondta, mire hirtelen nem is tudtam mire vélni szavait.

-Nem! Ez nem lehet!-kiáltottam-De hiszen azt mondták egészséges! Hogy életre való, és hogy nincs semmi baja!

-Sajnáljuk!-hajtotta le ismét a fejét.

-Sajnálja!?-kérdeztem már zokogva-Nekem ő volt az életem! Látnom kell őt!-álltam fel, mire azonnal visszanyomott az ágyba.

-Hölgyem, nem kelhet fel!

-De látnom kell őt!-erősködtem.

-Nővér! Hozzon egy kis nyugtatót!

-Itt van doktor Úr-mondta, majd az orvos befecskendezett a karomba egy nagy ampullányit belőle. Nagyon hamar hatni kezdett a szer, és pillanatokon belül egészen elkábultam. Végül már csak gondolkodni maradt erőm, majd elnyomott az álom…

Videóó! :)

Sziasztok:)
készítettem egy kis videót:)
nem nagy szám, de azért felrakom, ha érdekel titeket :) rövidke, de azért remélem élvezhető :D

Puszi!
Carly

XXVIII. Fejezet "Egy ház a tónál"

Sziasztok! :)

Most sikerült felraknom az új fejezetet, de így valószínűleg a hétvégére nem tudok frissíteni :S de megpróbálom :D A cím nem ok nélkül van idézőjelben :) Remélem van rajtam kívül valaki, aki látta az a filmet, mert nagyon szép film :) Igazából nem is lényeg, csak eszembe jutott :)

Jó olvasást!

Puszi!

Carly

(Carlisle szemszöge)

A hét vége felé útnak indultunk Denaliba. Több okom is volt, hogy úgy döntöttem ,kis időre itthagyjuk Forksot. Soha nem szegtem meg az ígéretem, így feltétlen meg kellett látogatnom Elezar barátomat. Még Carmen kötötte a lekünkre, hogy családbővülés esetén feltétlenül keressük fel őket. A másik okom szintén a családom volt. Miután tudtuk, hogy Nora a közelben lehet, biztonságosabbnak ígérkezett , ha pár hétre eltűnünk a környékről. Talán, így nagyobb az esélye, hogy nem talál ránk.

-Esme! Jaj, de örülök, hogy látlak!-ugrott kedvesem nyakába Carmen.

-Én is örülök neked! Régen találkoztunk!

-Igen, már kezdtetek hiányozni. Mi szél hozott titeket?

-Emlékszel? Volt neked egy ígéretem-mosolyodott el Esme.

-Csak nem terhes vagy?-nézett rá lelkesen.

-Nem, nem… nem vagyok terhes-nevetett fel-viszont szeretném,  ha megismernél valakit.

-Csókolom! Alice Cullen vagyok!-mosolyogta lelkesen Alice.

-Szia tündérke! Te lennél Edward húgocskája?

-Igen.Sokat hallottam már Carmen néniről. Anya, és apa mindig mesélt nekem rólatok

-Milye kis édes!-nézett ránk mosolyogva-Gyertek be! Meséljetek!-invitált be , majd helyet foglaltunk a tágas nappaliban.

-Szia Edward!-jöttek be a lányok mosolyogva.

-Kate, Irina, Tanya, örülök, hogy látlak titeke!-mondta fiam udvariasan.

-Jól megnőttél, és milyen jóképű vagy!-incselkedett Tanya.

-Tudom, hogy nem gondolod komolyan.

-De igen is, komolyan gondolom.

-Nem, ez nem így van-nevetett fel Edward.

-De így van-kacagta Tanya is, majd majd mosolyogva ölelték át egymást.

-Jaj, de édes kislány!-mosolyodott el Kate, mikor meglátta Alicet-Hogy hívnak?

-Alice vagyok!

-Szia!Én pedig Kate!Ők pedig Irina és Tanya. Edward keresztesói vagyunk.

-Sziasztok!-mosolyogta Alice.

-Gyertek! Megmutatjuk a szobátokat!-mondta Irina,  majd az öt fiatal kénylemesen felvonult az emeletre.

-Úgy látom, hamar megbarátkoztak a lányotokkal is-nézett ránk elégedetten Carmen.

-Igen, én is úgy látom-mosolyogta szerelmem, miközben hozzám bújt.

-Carlisle, nekem van egy olyan érzésem, hogy nem csak emiatt jöttetek. Lehet, hogy tévesen gondolkodom, de az arcotok fáradt, és gondterhelt. Valamit titkoltok-mondta Carmen aggódó tekintettel.

-Igazad van. Nem csak ezért jöttünk-mondtam , miközben nagyot sóhajtottam-Emlékszel még Nora-ra?

-Igen. Ő Esme másodunokatestvére.

-Igen. Csakhogy nagy valószínűséggel bosszút forral. Mindent meg fog tenni, hogy ártson nekünk, és tudja, hogy a legkönnyebb út ehhez, ha a gyerekeinknek árt. Azért jöttünk ide, hogy Edwardot és Alicet  ,ha rövid időre is, de biztonságban tudjuk.

-Itt biztonságban vannak. Soha nem jönne rá, hogy nálunk bújtatok meg.

-Nagyon köszönjük! Nem tudod milyen sokat jelent ez nekünk-néztem rá hálásan.

-De nem muszáj itthagynotok a gyerekeket. Ti is maradtatok. Szobánk sajnos nincs több, de van egy kis erdei ház a tó mellett, ami a mi tulajdonunkban van. Oda nyugodtan beköltözhettek. Alig párszáz méterre van van innel.

-Tényleg maradhatnánk? -mosolyogta Esme.

-Természetesen. Ha kimentek az ajtón, akkor keletre fordultok, és onnan csak egyenesen kell menni. Könnyen megtaláljátok.

-Köszönjük, Carmen!-néztünk még vissza hálásan, majd sietve indultunk el ideiglenes otthonunk felé. Tényleg könnyedén megtaláltuk. Egy ügyesen megmunkált kis faház volt alig pár méterre a tó szélétől.

-Ez gyönyörű !-nézett rám csillogó szemekkel Esme.

-Tényleg nagyon szép-simogattam meg a vállát mosolyogva-Gyere ,pakoljunk ki!-mondtam, majd egymás kezét fogva sétáltunk fel az emeletre. Lassan kipakoltunk a bőröndjeinkből, és a ruháinkat is beakasztottuk a szekrényekbe. Láttam szerelmemen, hogy elég feszülten érzi magát. Testtartása merev volt, alig szólalt meg, mióta itt vagyunk.

-Valami gond van kedvesem?-néztem rá aggódva, miközben a parton üldögéltünk.

-Nem, nincs semmi, csak…mi lesz, ha ebből a dologból nincs kiút? Ha valami elromlik?

-Nyugodj meg!-simítottam meg az arcát-Itt biztosan nem talál ránk. Eldugott, csendes…itt soha nem keresne minket-mondtam nyugtatóan.

-Igazad van-sóhajtott fel halkan.

-Minden rosszban van valami jó.

-Ebben nincs-mondta szomorúan, miközben fejét a mellkasomra hajtotta.

-Dehogynem-néztem rá lelkesítően-hiszen itt vagyunk mindentől távól, egy romatikus kis házikóban. Szerintem te is tudod, hogy mi ennek a jó oldala-mosolyogtam, miközben egy apró puszit nyomtam homlokára.

-Talán tényleg tudom-nevetett fel halkan.

-Talán?-kérdeztem féloldalasan mosolyogva.

-Ezt ne csináld!-mondta tettetett haraggal, miközben szája sarkában mosoly bújkált.-Egyszer már megmondtam neked, hogy ne legyél ilyen tökéletes-bökött mellkason, amin felnevettem.

- Sajnos, ezen nem tudok változtatni.

-Nem is akarom, hogy változtass, csak…néha elgondolkodom, hogyha  rám ilyen hatással vagy, akkor milyen lehet ez az embereknek?

-Ezt pontosan hogy is érted?-vontam fel a szemöldököm.

-Gondolok itt a nővérekre, akik minden egyes mozdulatodért odavannak, és…

-Féltékeny vagy-jelentettem ki mosolyogva, még is büszkén.

-Ez nem igaz!-mondta hevesen.

-De igaz-nevettem tovább-Látszik a szemedben, az arcodon, ahogyan beszélsz….

-Na jó …talán egy picit-mondta lesütött szemekkel.

-Teljes mértékben megnyugtatlak, hogy a nővéreknek semmi esélyük veled szemben-mosolyogtam, miközben ujjaimmal lágyan cirógatni kezdtem az arcát, és felsegítettem a földről.

-Gyere…mit szólnál, ha egy kicsit kettesben lennénk?

-Csábító ajánlat uram, de nem adom ilyen könnyen magam-tette karba kezét morcosan.

- Csodálatosan gyönyörű hölgyem…hites feleségem, lenne kedve velem eltölteni egy feledhetetlen estét?-hajoltam meg előtte játékosan, amin halkan kacagni kezdett.

-Talán egy- két csók belefér , uram –mosolyogta, mire azonnal karjaimba kaptam, és rögtön a a hálószoba felé kezdtem el vele szaladni. Kedvesem nem is várta meg, hogy lefektessem az ágyra. Ahogyan beléptünk az ajtón, azonnal ingem gombjaiért nyúlt, és pár pillanat búlva már le is csusszat a vállamon a finom anyag.

-Mi ilyen sietős?-nevettem, miközben én is lassan elkezdtrem kigombolni blúza apró gombjait.

-Semmi, csak ki akarom élvezni a kívánkozó alkalmat-mondta, miközben mutatóujjával hosszan végigsimította a mellkasom.  Szemei szinte éjjfeketén csillogtak a benne rejlő vágytól, és sejtettem, hogy az enyém is hasonló látványt nyújthatott. Már nagyon nehezen tudtam visszafogni magam, hogy ne törjön fel belőlem heves zihálás. Bár nem vert a szívem, most még is úgy éreztem, hogy  hatalmas sebességgel dübörög a mellkasomban, és szinte megállíthatatlanul kapkodok a levegő után.

-Hihetetlen…hogy milyen hatással vagy rám-mosolyogtam, miközben hanyatt dőltöttem az ágyon.

-Remélem, hogy még hosszú időn át sikerül ugyanígy kihoznom belőled a férfit-nevetett fel, majd lágyan magára húzott , miközben gyengéden csókolni kezdtük egymás ajkait. Soha nem bírnék ellenállni neki, de nem is nagyon akartam. Számomra nem létezett nála csodálatosabb angyal a világon. Vele lenni olyan volt, mintha repülnék. És miközben egyre jobban belemélyültünk egymás kényeztetésébe, lassan útnak indult a lelkem a fellegekbe…

XXVII. Fejezet élet, halál, remények...

Sziasztok!
Meghoztam a következő fejezetet! :) Ez egy olyan átvezető fejezet lenne a cselekmények között, így kicsit rövidebbre is sikeredett.  Remélem tetszeni fog :)
Puszi!
Carly


(Esme szemszöge)

Nem telt bele sok időbe, mire Dr. Smith bejelentette következő látogatását hozzánk. Már nagyon izgatott voltam, főleg azért, hogy főznöm kell. Mióta vámpír vagyok, egyszer sem nyúltam semmihez, ami az emberi étkekkel kapcsolatos lenne, de most úgy tűnik, újra fakanalat ragadok a kezembe, és elkészítem a világ legfinomabb ételét. Először is el kellett mennem bevásárolni. Utánanéztem egy szakácskönyvben, hogy melyik a legfinomabb vegetáriánus étel, majd összeírtam a hozzávalókat, és felsiettem a városba , amíg Carlisle dolgozik.

-Jó reggel!-léptem be mosolyogva az egyik városi kisboltban.

-Jó reggelt hölgyem! Miben segíthetek?-fordult hozzám készségesen az eladó.

-Egy pár zöldséget vinnék, egy zöldséges leveshez.

-Rendben van, mindjárt ki is választom a legszebbeket magának-mosolygott , majd a zöldségespulthoz sétált, és segített nekem a válogatásban.

-Parancsoljon, hölgyem!-adta a kezembe a szatyrot.

-Nagyon szépen köszönöm!-néztem rá hálásan

-Jöjjön máskor is!-intett utánam, majd lassan elindultam hazafelé. Ahogy beléptem a házba rögtön a konyhába siettem, majd elővettem eddig még soha nem használt edényeinket. A hajamat összefogtam, nehogy az étel bánja hosszú karamellaszínű fürtjeimet, majd  nekiálltam a főzésnek. Próbáltam felidézni emberi tudásomat az ételekkel kapcsolatban, de nem igazán tudtak előjönni anyám tanácsai , így úgy döntöttem, hallgatok az ösztöneimre.

-Anya! Mit csinálsz?-szaladt ide hozzám Alice, majd megkapaszkodott a konyhai pult szélében, és szemlélte, ahogyan a lábasban fortyog a víz.

-Dr. Smith ma ellátogat hozzánk ebédre, és készítek neki egy finom levest-mosolyogtam rá kislányomra, aki halkan kacagva figyelte tovább a fodrozódó vizet.

-Joss bácsi biztos értékelni fogja az igyekezetedet-nézett rám lelkesen.

-Igen biztos, bár azt egyáltalán nem garantálhatom, hogy finom is lesz-nevettem, majd egyik kezemmel megsimítottam pici arcát.

-Anya, ne mondj ilyeneket! Biztosan remekül főzöl.

-Köszönöm kincsem! Most menj, és szólj Edwardnak, hogy ő is jöjjön le, mire apa hazaér. Illik a vendéget idelent várni-pusziltam meg homlokát, majd sietve szaladt fel Edward szobájába. Én továbbra is kavargattam a  tűzön az ételt, mikor egyik pillanatban selymes kezek karolták át hátulról a derekamat. A leves illata egészen elnyomta az övét, így nem is vettem észre, mikor mögém lépett.

-Még soha nem hordtad így a hajadat, de nagyon tetszik-súgta halkan a fülembe, amin csendesen felkuncogtam.

- Ha tetszik, hordhatom  így-dőltem neki mellkasának, mire ő összekulcsolta kezeit a hasamon.

-Szokatlan lenne, ha nem tudnék egyből beletúrni a hajadba-nyomott csókot az arcomra.

-Mikor érkezik Dr. Smith?

-Pár perc múlva.Addig segíthetek valamiben?-nézett rám készségesen.

-Igen. Megterítenél? –mutattam az asztal felé.

-Persze-csókolt meg lágyan, majd a szekrényből elkezdte elővenni a terítéket. Pár perc múlva kopogtatás hallatszott az ajtón. Pont, mikor levettem a levest a tűzről. Tökéletes időzítés volt.

-Nagyon finom illatok vannak idebent-hallottam meg vendégünk elégedett hangját.

-Üdvözlöm Dr. Smith!-köszöntem neki mosolyogva.

-Nem is tudtam, hogy tud főzni.

-Emberként is főztem. Azért, mert nem eszünk, főzni még tudok-nevettem.

-Kíváncsi vagyok –mosolyogta, majd leült az asztalhoz, miközben én kiszedtem neki egy tál forró levest.

-Hogy ízlik?-néztem rá várakozóan, ahogyan az első falatot a szájába vette.

-Kifejezetten ízletes.

-Ennek nagyon örülök-mosolyogtam, miközben Carlislelal együtt mi is leültünk az asztalhoz. Pillanatokon belül Edward és Alice is megérkeztek a társaságunkba, majd ők is mellénk helyezkedtek.

-Joss bácsi, ugye, hogy anya finomat főzött! Én mondtam neki, hogy ügyes, de nekem nem hitte el-nézett rám kicsim megrovóan.

-Igen, anyukád nagyon finomat főzött, Alice-mosolygott rá kedvesen.- Hogy megy a tanulás?

-Edward sokat segít nekem. Anya pedig megtanított írni, és már tudok olvasni is-mesélte lelkesen.

-Nagyon ügyes kislány vagy tudod?

-Tényleg?

-Tényleg. Akár csak a bátyád. Ha jól hallom nagyon jól teljesít az iskolában-fordult fiamhoz.

-Igen. Egész jó jegyeim vannak-mosolyogta Edward.

-Tudomásom szerint nem csak jó. Az első féléved szín jeles volt . Gratulálok!-nyújtotta kezét kézfogásra Dr. Smith.

-Köszönöm!-viszonozta Edward, majd Dr. Smith ismét kanalazni kezdte a levest.

-Még meg sem köszöntük, hogy mennyire megértő velünk!-szólalt meg Carlisle.

-Igazán nincs mit. Maguk nagyon kedves emberek. Semmi okom  keresztbe tenni maguknak-mondta, miközben az utolsó falatot emelte a szájához, majd elégedetten rakta le a kanalat a tányérja szélére.

-Tényleg fantasztikusan finom volt. Köszönöm!-nézett rám hálásan.

-Szívesen! Majd máskor is jöjjön ebédre. Egészen belelendültem a főzésbe-mosolyogtam, majd a tányért a mosogatóhoz vittem.

-Egy kérdés azonban még mindig fúrja az oldalam…-kezdett bele Dr. Smith.

-Kérdezzen nyugodtan. Készségesen válaszolni fogok-mondta szerelmem .

-Nem tudom, hogy illik e ilyet kérdezni…sőt biztos vagyok benne, hogy illetlenség, de maga hány éves? Már mint ténylegesen…-nézett rá zavarban.

 -Előbb-utóbb számítottam erre a kérdésére-nevetett fel Carlisle.- Az 1640-es években születtem, Londonban. Ha úgy vesszük ,akkor 280 éves vagyok-erre Dr. Smith nem tudott mit mondani. Csak meglepetten nézett ránk, miközben szívverése egy pillanatra teljesen kihagyott.

-Bocsánat…ezt még kicsit emésztenem kell-mondta, miközben nagyot nyelt.

-Megértem a reakcióját. Én is így reagálnék, ha egy ilyen korú emberrel találkoznék.

-De még is mit csinált ennyi időn át? –kérdezte még mindig döbbenten.

-Vándoroltam a világban. Jártam Európában, Amerika minden részén…elvégeztem az orvosi egyetemet levelezőn, mégpedig azért, mert segíteni akartam az embereken. Felesküdtem a gyógyításra, és hogy soha nem fogok ártani egyetlen embernek sem-mesélte párom, miközben a mosogatást követően én is újra csatlakoztam hozzájuk az asztalhoz.

-Tudják…annyira közvetlenek velem, hogy már kezdem családtagnak érezni magam-nevetett fel halkan.

- De Joss bácsi családtag. Nem igaz mama?-nézett rám Alice mosolyogva.

-Igen, szinte már maga is közénk tartozik-helyeseltem egy széles mosollyal az arcomon.

-Nem is tudják milyen jól esik ezt hallani. Igazából senkim sincsen, aki még élne. A feleségem fél éve halt meg egy balesetben. Várandós volt. Nagyon  vártuk már a kis csöppséget. Sajnos a babát sem lehetett már megmenteni-mondta, miközben egyetlen könnycsepp csordult ki a szeméből. Hirtelen ötlött az eszembe, vajon az én szüleim is ezt érezték a halálom után?

-Nagyon sajnálom…-hajtottam le a fejemet, miközben továbbra is gondolkodóan meredtem magam elé.

-Hihetetlen, hogy az élet milyen törékeny. Elég egy rossz mozdulat, és minden semmissé válik, amit az ember megteremtett-mondta Carlisle együttérzően, és én pontosan tudtam mire gondol. Még volt egy probléma, amit nem sikerült elrendeznünk az életünkben. Ez pedig Nora volt. Ha egyszer visszatér, mindent el fog követni, hogy ártson a családomnak. Fogalmam sincs, mi történt a legkedvesebb emberrel, akit halandóságom alatt ismertem. De elég egy rossz mozdulat, és az emberi lélek egyetlen pillanat alatt kettétörik…