Terjeszkedés

Sziasztok! 

Némi unszolás és bátorítás hatására eldöntöttem, hogy a Cullen's Anatomy most már több helyen is elérhető lesz a világhálón, így most már nem csak bloggeren, hanem facebook-on is követhetitek a történéseket. 

Ha nem nagy kérés, szeretném megkérni az engem itt is támogatókat, hogy ott se hagyjanak cserben, nagyon örülnék, ha a facebook-on is követnétek engem, illetve hát inkább a történetet :)

Szeretettel várlak titeket ezen a címen: Cullen's Anatomy (facebook page)
(kattints az előbbi linkre)

Puszi!

Carly

Közvélemény kutatás

Sziasztok!

Most egy kis segítséget kérnék tőletek a következő fejezettel kapcsolatban, mivel egy kisebb dilemmába kerültem a megírásakor. Szeretném tudni, mennyire érdekelnek titeket ezek az orvosi részletek, illetve hogy mit olvasnátok szívesen a következő részben.

A rész középpontjában Lilly első napjának eseményei állnának, az első otthon töltött éjszaka és miegymás. A kérdés pedig ezzel kapcsolatban az lenne: 

Szeretnétek ismét részteles orvosi vizsgálatokról olvasni?

a) Igen, mindenképp.

b) Szívesen olvasnám, de jó lenne, ha a családi események állnának a középpontban.

c) Nem szükséges, elég, ha megemlítés szinten benne van.

Nagyon megköszönném a segítségeteket, mivel számomra az a fontos, hogy tetszen nektek, amit írok. A véleményetek mindennél többet jelent nekem :)

Puszi! Carly

Cullen's Anatomy XXXIV. Fejezet

Sziasztok! 

Sajnálom, amiért ennyire sokat kellett várni erre a fejezetre, de mint említettem az egyetem és vizsgák mellett semmi időm nem volt, illetve, amikor volt, akkor meg túl kimerült voltam bármihez is. Utána jött a nyári gyakorlat, ami miatt szintén nem volt időm, és még mindig alig győzök elnézést kérni mindezért. De remélem, hogy ezzel a fejezettel sikerül kárpótolnom titeket. Remélem, még megvannak az olvasóim! :)

Puszi!

Carly

(Esme szemszöge)

-Sssshhh, semmi baj, Lilly –hallottam meg nem messze Addison hangját, amint pici lányom sírására lassan nyitogatni kezdem ólomsúlyú szemhéjaimat.-Semmi baj, nincs semmi baj. Minden rendbe jön, meglásd!-nyugtatgatta, és amint homályos pillantásommal feléjük pillantottam, láttam, amint karjába veszi síró kislányomat. Istenem…még mindig alig hittem el, hogy milyen apró, és mennyire törékeny.-Jaj, nagyon édes vagy-simította meg ujjával pici arcát, mire éreztem, ahogy gőgicsélése nyomán halovány mosoly húzódik fáradt arcomra.- Egy édes, apró kicsi lány.

-Lilly-sóhajtottam fel minden erőmet összegyűjtve, mire Addison azonnal rám emelte ekkor hirtelen izgatottá váló szemeit.-Lilly…Lilly-ismételtem újra és újra, de akármennyire is próbáltam, a kimerültség miatt képtelen voltam bármi mást kiejteni a számon. Bár ebben az apró szóban benne volt minden…minden amire egy anya csak vágyhat.

-Esme-sietett hozzám, miután visszahelyezte Lilly-t a kórház újszülöttosztályáról elhozott kerekes kis babahordóba-, hogy érzed magad?-pillantott rám aggodalommal a hangjában miközben nekiállt, hogy megvizsgálja állapotomat.

-Mintha…átment volna…rajtam egy úthenger-nevettem akadozva, ám ezt azonnal meg is bántam, mivel minden egyes apró kuncogás erős fájdalmat váltott ki a testem legapróbb pontján is. Olyan volt, mintha az összes csontom apró szilánkokra tört volna.

-Mennyire erősek a fájdalmaid egy 1-10-es skálán?-pillantott rám komolyan, amint látta az arcomra kiülő fájdalmat-Ugyanis már kapod a fájdalomcsillapítókat, de megemelhetjük az adagot, ha nem múlik a fájdalom.

-Olyan…7-es-válaszoltam alig hallhatóan.-Nem is gondoltam volna….hogy ennyire összezúztam magam…a balesetben-folytattam, amint szemeim megakadtak a kékeslila foltokkal tarkított bőrömön. Nem is beszélve néhány hatalmas horzsolásról.

-Sokkos állapotban voltál. Nem is beszélve arról, hogy a szülés miatt felszabaduló oxitocin hormon erős fájdalomcsillapító, mint tudod -simította meg a karomat Addison, majd lassan a mellkasomra helyezte a szetoszkóp hallgatófejét.-A pulzusod és a légzésed rendben-állapította meg néhány pillanat múlva.- Elmondhatatlanul szerencsés vagy. Te nem láttad az autót, de…a felismerhetetlenségig összetört.-sóhajtotta, amint mellém húzott egyet a szobában lévő kórházi székek közül. A szívem azonnal összeszorult a baleset említése hallatán. Carlisle…

-Mi…mi van Carlisle-lal?-pillantottam rá rémülten. Tudnom kellett.-Mondd…mondd hogy jól…van.

-Stabil az állapota-válaszolta, miközben nyugtatóan megsimította kékes foltok tarkította kezemet.-De elég csúnya sérülései voltak-tette hozzá őszintén, amitől ismét megannyi apró könny szökött a szemeimbe.-Számos bordája összetört, az egyik át is szúrta a tüdejét, amitől az összeesett-sóhajtotta komolyan.- Súlyos lábszártörést is szenvedett a bal lábán, a sípcsontja szinte teljesen szilánkosra tört. De Dr. Torres és Dr. Altman helyrehozták Őt. -pillantott rám ismét.-Meg fog gyógyulni.

-Istenem-csuklott el a hangom, és a könnyeim szinte azonnal hullani kezdtek az arcom vonalára. Ám az eddig félelemmel teli könnyek, most megkönnyebbüléssel telve gurultak tova arcom fáradt bőrére.-Istenem, Addison-pillantottam rá, mire Ő óvatosan magához ölelve vígasztalta kissé erősebb kitörésemet. Szinte éreztem, amint a lelkemről minden könnyel egy-egy nagyobb súly is alább hull.-Lilly megismerheti…az apukáját. Lilly…megismerheti az apukáját.

-Igen, meg fogja ismerni Őt-simította meg a vállamat mosolygással a hangjában.-És  egy boldog családban nő majd fel…amit nektek köszönhet-sóhajtotta őszinte örömmel az arcán, amint én továbbra is próbáltam visszafojtani záporozó könnyeimet. Ám ebben a pillanatban ismét felhangott kislányom erőteljes kis hangja.

-Lilly-csillantak fel a szemeim, és ha nem fájt volna minden porcikám azonnal a karjaimba kaptam volna Őt. De a baleset miatt még a felülés is komoly kínokat okozott.

-Azonnal idehozom a kisasszonyt-állt fel mellőlem, majd néhány örökkévalóságnak tűnő pillanattal később vissza is tért hozzám az én kis apróságommal a kezeiben.-Íme, a kis Lilly Cullen-helyezte Őt a karomban, amitől a szívem azonnal nagyot dobbant.

Olyan volt, mintha nélküle nem lettem volna teljes. Mintha az idő alatt, amíg nem volt mellettem, a szívem egy kis darabja elveszett volna belőlem, mintha…az a kis darab immár benne dobogna. És a szívem csak az Ő szívével ver teljeset.- 2200 grammal és 40 centivel született-mosolyogta Addison, amint ismét mellém helyezkedett a kórházi széken.-Minden értéke normális, a fejkörfogata 31 cm, a haskörfogata pedig 30,5 cm-folytatta, amitől a lelkem ismételten megkönnyebbült. Semmi más nem számított, minthogy egészséges legyen.-Vért is vettünk tőle, ami… nem igazán tetszett neki-nevetett fel alig hallhatóan, mire én is halkan kuncogva simítottam meg ujjaimmal Lilly pici arcocskáját- De a vérképe teljesen normális eredményeket mutatott. Nem vérszegény és nincs semmilyen örökletes vérbetegsége sem. Egészséges.

-Ennél jobb hírt nem is kaphat egy anya-sóhajtottam, miközben szemeimet ismét visszirányítottam kicsi lányom békésen pihenő vonásaira.

Amint pici lélegzetei nyomán megemelkedett kicsike kis mellkasa, még…mindig alig hittem el, hogy Ő valós, hogy tényleg itt van. Hiszen nem is annyira rég még a hasamban volt, és…szinte felfoghatatlan volt számomra, hogy ez az aprócska emberi lény immár nem odabent, hanem a karjaimban pihenget.-Semmihez sem fogható…-mosolyogtam, amint megsimítottam Lilly pici ujjait. Olyan, mint egy csoda.

(Carlisle szemszöge)

Amint a szemeim felnyíltak, mintha minden zavaros lett volna. Nem láttam mást, mint az intenzív osztály hűvös fényét, amint megcsillan a megannyi fémes monitoron, semmi mást mint ezen monitorok tompa völgyi visszhangját, amint homályos pillantásommal fókuszálni próbáltam a megannyi elmosódó mintán. Olyan volt, mintha mindent köd borítana.

-Kisfiam- hallottam meg anyám hangját, mire némileg kába pillantásomat aggódó arcára irányítottam.

-A…anya-suttogtam alig hallhatóan, mire azonnal láttam, mennyire megkönnyebbült szavaim hallatán.

-Istenem, Carlisle-simította meg megkönnyebbülten arcomat, és lassan tisztuló látásommal láttam, amint egy apró könnycsepp gördül le szemének sarkából-, nem is tudod, mennyire megijesztettél minket.

-Mi…mi történt?-pillantottam rá nagyokat pislogva, miközben próbáltam minél több fosztányt előkeresni elhomályosult emlékeimből. Olyan volt, mintha az életem egy kis része megszűnt volna létezni, mintha az elmúlt nap minden emléke semmivé vált volna. Az utolsó, amit fel tudtam idézni egy pirosan világító jelzőlámpa volt.-Ne…nem emlékszem…semmire.

-Autóbalesetetek volt-sóhajtotta elcsukló hangon, miközben ujjai nyugalmat keresően vándoroltak át az ágyon pihenő kezemre. -A kereszteződésben álltatok a Space Needle-nél és…szemből egy másik autó fékezés nélkül belétek hajtott-állt meg egy pillanatra, miközben ujjaival lágyan simogatni kezdte a benne lévő branül miatt kissé fájó kézfejemet.-Az ütés a te oldaladon érte legnagyobb erővel az autót, ami miatt…elég súlyosan megsérültél-futtatta rajtam végig tekintetét, aminek hatására egy újabb könnycsepp csordult szeméből arcának vonalára.

-Istenem…-csuklott el a hangom, amint elért hozzám a felismerés.-Esme…és Lilly…-pillantottam rá, és éreztem, amint a légzésem egyre inkább felgyorsul a pulzusommal együtt, amint tudatolsult bennem minden. Semmi más nem számított, még a minden légzetvétellel a mellkasomba hasító éles fájdalommal sem voltam hajlandó foglalkozni, amíg nem tudtam, mi van a családommal- Mi van…mi van Esme-vel és…Lilly-vel?

-Nyugodj meg, jól vannak!-nyomott vissza az ágyba vállamnál fogva, amint lassan megkönnyebbültem szavai hallatán.- Esme mindössze némi zúzódással és vágással megúszta, valamint kissé kimerült a szülés miatt, ami nem csoda, hiszen…

-Hogy…hogy mi?-állítottam meg egy pillanatra előbbi mondata hallatán, amint tudatossá vált bennem. Nem hittem a saját fülemnek.-Lilly…Lilly megszületett?

-Nem is annyira régen-nevetett fel egy örömteli mosollyal az arcán, mire éreztem, amint a szemeim lassan apró könnyekkel telnek meg. Olyan felfoghatatlan volt, hiszen…még nem is olyan rég volt, amikor megláttam az ultrahang képen azt a mindössze pár miliméteres pici babát, amikor először hallottuk meg kicsi szívének hangját, amikor kezeim alatt érezhettem pici lábainak mozgását…És most itt van.

-Apa…apa vagyok?-csuklott el a hangom, amint meghatott könnyeimmel küzdve ismét anyámra emeltem pillantásomat.-Apa vagyok?-nevettem ismét, amint a szememben összegyűlt könnyek lassan csorogni kezdtek egymás után állam vonalára. Most nem számított a mindenhol jelen lévő fájdalom, nem számított, min mentem keresztül a mai napon…mindössze Ő járt a fejemben. Az én pici Lilly-m.

-Egy gyönyörű, egészséges kislány-simított le anya egy apró cseppet arcáról.-Amikor Addison levitte Őt Esme-hez, összefutottunk a folyosón, és…ha láttál már valaha gyönyörű kisbabát-áradozott tiszta örömmel a hangjában, mire nem bírtam megállni, hogy ismét halkan fel ne nevessek. Láttam a csillogást a szemében. Azt a csillogást, amit eddig csak egyetlen egyszer láttam…amikor Jasper megszületett.-Egy aprócska kis angyalka, aki…Istenem, fiam, annyira hasonlít rátok-simította meg az arcomat, amire újból elmosolyodtam.-Egy rész belőled és egy rész Esme-ből.

-A mi…kis Lilly-nk-sóhajtottam tiszta örömmel a hangomban, miközben az arcomon lévő mosoly még szélesebbé húzódott.-Most annyira…irigyellek, hogy te már…láttad Őt-nevettem fel halkan, amire Ő is mosolyogva felkuncogott.

-Szerintem hamarosan te is láthatod-simította meg a karomat biztatóan.-Addig is…pihenj kicsit. Erőt kell gyűjtened az elkövetkező időszakhoz, hiszen…nem lesz sétagalopp-simította meg a vállamat, mire egyetértően bólintottam egyet előbbi mondatára.

A mai nappal minden megváltozott. Van egy kislányom, akiért immár felelősséggel tartozom, nagyobb felelősséggel, mint eddig bármi iránt. De vajon tudom-e teljesíteni a rám szabott feladatot? Vajon elég jó apa leszek-e? Egy valamiben voltam csak biztos…minél hamarabb fel kell gyógyuljak, hogy teljes valómban része lehessek fiatal kis életének.

-Igaza van az édesanyjának-lépett be az ajtón Dr. Altman, akit rögtön követett is Dr. Torres ágyam oldalához.-Hogy érzi magát?

-Vannak fájdalmaim…de nem vészes-válaszoltam.-A mellkasomban érzek némi…szúró érzést…légvételkor…-számoltam be a tapasztaltakról.-Illetve van néhány zúzódásom is, ami elég kellemetlen…

-És a lába?-pillantott rám Dr. Torres, mire szemeimmel én is a jó pár csavarral és rögzítővel egybe tartott lábszáramra pillantottam. Furcsa módon egyáltalán nem éreztem ott fájdalmat.

-Nem…nem fáj-válaszoltam kissé bizonytalanul. Valami nem volt rendben. Ha olyan erős fájdalomcsillapítót kaptam volna, ami teljesen elnyomja ennek a sérülésnek a legkisebb jelét is, akkor az oldalamba hasító fájdalomra is hatással kellett volna lennie.-Valami baj van…

-Érzi ezt?-húzott végig a talpamon egy tollat Dr. Torres.-Ha igen, mennyire és hol?

-Alig-sóhajtottam kissé csalódottan.-Szerintem…a tibialis ideg biztosan…sérült a törés miatt, mivel…a lábam mindkét oldalán gyenge…a szenzoros érzetem-állapítottam meg kissé aggódva.

-Dr. Torres, ugye nem bénult meg a fiam lába?-szólalt meg mellettem anya kétségbeesetten, mire én nyugtatóan simítottam ujjaimat a kissé megfeszült izmoktól göcsbe álló kezére. Láttam rajta, mennyire megrémült.

-Mrs. Cullen, nem lesz semmi gond-pillantott rá csitítóan.-Valószínűleg csak ideiglenes parézisről van szó, mivel valamennyire érzékeli az ideg a bejövő ingert-folytatta, miközben ismét hozzám fordult.-Próbálja megmozdítani a lábujjait!

-Rendben-bólintottam, majd amennyire csak tőlem telet, megpróbáltam megmozdítani mind az öt ujjamat. Több-kevesebb sikerrel.

-Úgy látom a motoros funkció sem veszett el teljesen-emelte ránk vissza tekintetét, mire éreztem, amint az én lelkem is megkönnyebbült ennek hallatán.-Nem lesz itt gond, mindössze egy intenzív fizikoterápiás kezelésre lesz majd szükség, mikor a csontok összeforrtak. De azért még előtte Dr. Shepherd is megnézi, milyen fokú pontosan az idegi károsodás, hogy megtudjuk, szükség lesz-e egy újabb, ideget helyreállító műtétre.

-Azért remélem…nem kerül rá sor-sóhajtottam kissé aggódva, mivel tudtam, ha újabb műtét vár rám, az újabb felépülési időt jelent, ami csak tovább hosszabbítja az az időt, amíg nem lehetek teljes része a családom életének. Hiszen…hogyan vinném el sétáli a kislányomat babakocsival, ha még arra sem vagyok képes, hogy az öt méterre lévő ajtóhoz elsétáljak? Hogyan segíthetnék Esme-nek bármiben is, ha még a saját lábamra sem vagyok képes felállni? A tehetetlenség gondolata szinte már őrjítő volt.-És mennyi idő…amíg lábra állhatok…ha…nem lesz újabb műtét?

-Ez legfőképp attól függ, milyen gyorsan gyógyul majd a törött bordája-vette át a szót Dr. Altman. -Ugyan is addig nem tudunk mankóhasználatot előírni, amíg az meg nem gyógyul, hiszen elég nagy tehernek tennénk ki ezzel azt a tájékot-mutatta meg a nálam kritikus pontot.-Nos, ezt a tényt figyelembe véve nagyjából 2 hét múlva esedékes a mankóhasználat elkezdése.

-És addig ágyhoz lesz kötve? – pillantott rá anyám ismét, miközben ujjait biztatóan a vállamra simította. Még ebben az apró érintésben is éreztem, mennyire aggódik értem. 

-Nem feltétlenül-folytatta Dr. Altman.-Használhatja a kerekesszéket, ha majd elég erősnek érzi magát, valamint egy kisebb megterheléssel járó, a normálisnál alacsonyabb intenzitású fizioterápiát is elkezd majd, ami kíméli ugyan a törött végtagot, de segít formában tartani az izomzatot, nehogy sorvadásnak induljon az elkövetkezenő hetek alatt.  

-Ez remekül hangzik-mosolyodott el megkönnyebbülte anya, miközben éreztem, amint az én pulzusom is lassan rendeződik. Jó volt hallani, hogy tehetek valamit a gyógyulásomért.

-Remek, akkor végeztünk is- mosolyodott el elégedetten Dr. Altman.-Dr. Torres?

-Én még annyit hozzátennék, hogy holnapra mindenképp beütemezünk magának egy röntgent, hogy lássuk, minden rendben van-e a rögzítésekkel és csavarokkal.-vázolta a holnapi programot.- Illetve akkor elkezdjük a fizioterápiát is.

-Köszönöm!- pillantottam rájuk hálásan.-Mindent amit…értem tettek és…tesznek. Ha nem lennének ilyen…jól képzett kolléganőim-nevettem fel mosolyogva -, talán…már nem is élnék.

-Nincs mit köszönnie, Dr. Cullen, hiszen maga is tudja…ez a dolgunk-nevetett fel Dr. Altman is, amire mindannyian halkan felkuncogtunk.-Pihenjen! Ahogy az édesanyja is mondta, gyűjtsön erőt az elkövetkezednő időszakhoz.

-Még egy valamit…megtenne nekem?-állítottam meg egy pillanatra. Számomra ez most fontosabb volt bármi másnál.

-Pesze, mondja csak-pillantott rám vissza készségesen.

-Ha lenne…néhány perce-állítottam neki-megtenné, hogy értesíti a feleségemet arról, hogy…felébredtem és…jól vagyok? Nem szeretném, ha…túl sokat aggódna.

-Természetesen-bólintott segítőkészen.-Akkor az első utam innen a szülészetre vezet majd.

-Köszönöm!-mosolyodtam el ismét.-És…mondja…mondja meg neki, hogy nagyon…nagyon szeretem. És bár…mellette lehetnék.

-Átadom-mosolyodott el búcsúzóul, majd Ő és Dr. Torres is lassan elindultak a kórterem ajtaja felé.-Viszlát!

-Viszlát!-köszöntem el én is, amint fejemet lassan visszapihentettem a hatalmas kórházi párnák közé. Éreztem, hogy milyen hamar kimerül a szervezetem, és milyen gyenge vagyok még. De azt is, hogy mindez csak még nagyobb erőt ad ahhoz, hogy ezen minél hamarabb változtassak.

(Esme szemszöge)

-Esme, kicsim!-hallottam meg egy ismerős hangot, mire lassan nyitogatni kezdtem álomtól nehézkes szemeimet. Édesanyám állt a kórtermem ajtajában.

-Anya-pillantottam rá egy halovány, álmos mosollyal az arcomon, amint közelebb lépett hozzám.

-Istenem, mi történt az arcoddal?-simította meg a homlokomon lévő leragasztott varrást, amint aggódó pillantásával elkezdte végigmérni a sérüléseimet.-Te jó ég, teljesen összezúztad magad…

-Jól vagyok, anya-simítottam meg a karját nyugtatóan. Láttam rajta, mennyire aggódik miattam, szinte már féltettem, nehogy rosszul legyen.-Van néhány vágásom és zúzódásom, de nincs semmi komoly bajom.

-És Lilly?-pillantott a hasamra még mindig rémülten.-Mi van a kicsivel? Ugye nem esett baja?-csillantak fel szemei még mindig aggodalommal telten, mire nem bírtam megállni, hogy magamhoz ne öleljem remegő testét. Szinte abban a pillanatban előtört belőle a zokogás.

-Nincs semmi baj-simítottam meg a hátát nyugtatóan. Éreztem, ahogy minden egyes elhullajtott könnyel lassan megkönnyebbül a lelke.-Jól vagyok, hisz’ látod. Nincs semmi gond.

-Csak…csak annyira féltem-törölte meg könnyek áztatta arcát, amint továbbra is úgy ölelt magához, mintha sosem ölelt volna még át.-Semmi sem volt még annyira nehéz, mint ez az öt órás repülőút, amíg ideértünk-simította ujjait vállát simogató kezemre, amint lassan hátrébb húzódva nézett ismét szemeimbe.-Azt hittem…azt hittem, elveszítettem az egyetlen lányomat…és az unokámat.

-De nincs semmi gond-vettem kezeimbe kezeit, amint Ő lassan mellém helyezkedett az ágyam mellett lévő széken.-Nem kérsz inni egy kis vizet?-pillantottam a szekrényemen lévő pohárra, ám Ő  egy apró fejrázással jelezte nemleges válaszát.

-Nem, semmit-sóhajtotta.-Mindössze kell egy kis idő, amíg megnyugszom. Semmi egyéb…

-Hát…talán ez segít majd-álltam neki mosolyogva, mire Ő kívácsian, ám még mindig kissé rémült pillantással nézett vissza szemeimbe. - Örömmel közölhetem, hogy...a mai napon… megszületett az unokátok.

-Hogy…hogy mi?-pillantott rám egy kisebb döbbenettel az arcán, amint hamar fel is váltott egy mindennél szélesebb, örömteli mosoly.-Lilly…a kis Lilly megszületett?

-Már lassan hat órája-biccentettem mosolyogva. Még most is láttam magam előtt, amikor először megpillantottam picike is arcát, amikor először megsimítottam gyönyörű, vöröses kis hajacskáját, amikor először érezhettem karjaiban pici testének melegét…és ez a pillanat minden egyes újabb pillanattal tovább élt bennem. -Egy teljesen egészséges, gyönyörű kislány-nevettem meghatottan, miközben szemeimbe ismét néhány könnycsepp szökött, mint minden alkalommal, amikor csak rá gondoltam-És annyira tökéletes…

-Jaj, kincsem-ölelt meg újból. Ám ebben az ölelésben már nem a szomorúságot éreztem…ez teli volt mérhetetlen örömmel.-Annyira büszke vagyok rád…

-Kislányom…-hallottam meg ekkor apu hangját, ám mire felpillantottam, Ő már mellettem is termett és anya után most Ő volt az, aki ismét karjaiba zárt. Úgy ölelt, mintha soha nem akarna elengedni, mintha attól félne bármelyik pillanatban alább zuhanok egy szakadék mélyébe, és semmi sem tart tovább…mindössze az Ő keze.

-Apa - mosolyogtam viszont ölelve Őt, és amint fejemet mellkasára hajtottam, hallottam, milyen hevesen ver most általában nyugodt szíve. Már ebből tudtam, hogy Ő is mennyit aggódott miattam.

-Annyira rám ijesztettél-simította meg az arcomat, és amint felpillantottam, láttam, amint megannyi könnycsepp gyűlik össze félelemtől csillogó szemeibe.-Már azt hittem…

-Jól vagyok, apa!-helyeztem ujjaimat arcomon pihenő ujjaira, miközben egy apró könnycsepp csordult ki szemének sarkából.-Most már minden rendben lesz…-öleltem meg újból.

Immár értettem. Ezt jelenti szülőnek lenni. Amint azt a cseppnyi kis életet először a kezedbe helyezik, onnantól egy valamiért élsz…hogy mindig, minden pillanatban biztonságban legyen. Nem számít, hol van, éjjel van-e vagy nappal, ha bármi baj éri mindig ott leszel, mikor szüksége van rád.

-Kopp-kopp!-hallottam meg ekkor Addison-t az ajtó irányából, mire minden figyelmünket azonnal felé irányítottuk-Remélem, nem zavarunk!-mosolyogta, amint lassan a karjában lévő kis csomagra pillantott.

Amint azokba a lassan pislogó kis szemekbe néztem, mintha…mintha minden más megszűnt volna létezni a világon. Semmi mást nem akartam, mint karjaimba venni Őt, semmi mást, mint érezni pici szívének minden kis dobbanását, amint az az én szívemmel együtt dobban. Semmi mást, mint Őt.

-Istenem…-csillant fel apu pillantása, amint Addison lassan hozzám sétált pici lányommal kezei közt. Amint Lilly-re nézett…még sosem láttam ennyi örömöt, ennyi csodálatot, mintha…mintha Ő lenne a fény, amit mindeddig sose látott.- Nagypapa lettem?-emelte rám szemeit meghatottan, mire nem bírtam megállni, hogy fel ne nevessek előbbi mondatán.

-Igen-bólintottam mosolyogva, miközben ujjaimmal lágyan magamhoz öleltem pici kislányom apró testét. Még mindig alig hittem el…az én kislányom. Pedig hallottam és láttam minden apró mozzanatát, éreztem ujjaim alatt finom kis bőrét…olyan volt mindez, mint egy valóra vált álom.-Pedig…még én is alig hiszem el, hogy Ő van-simogattam meg pici arcát, mire Ő azonnal el is mosolyodott apró kis mosolyával. Ebben a mosolyban minden benne volt, amire egy anya csak vágyhat.

-Hogy te mennyire gyönyörű vagy!-csillant meg anyu hangja is meghatottan, amint mellém érve lassan megsimította Lilly kicsiny arcocskáját.-Szia, pici Lilly! Én vagyok az, a nagymamád-mosolyogta, miközben ujjait finoman végigfuttatta picike kis kobakján.-Istenem, Esme…-pillantott rám ismét, amint arcáról lesimított néhány apró könnyet.-Alig hiszem el… milyen hamar felnőttél. Hiszen nem is annyira rég még én tartottalak így téged a karomban-fogta ujjai közé pici lányom ujjacskáit.-És most te vagy az, aki kezedben tartod az újszülött kislányodat.

-Én…én pedig még mindig nem jutok szóhoz-szólalt meg apu is, amint ágyam mellé guggolva egy magasságba helyezkedett aprócska unokájával.-Csak nézem Őt, és úgy érzem…minden, ami vagyok, és mindenem, amim van…immár az övé-simogatta meg Lilly arcocskáját, amint lassan ismét hullani kezdtek örömteli könnyei.-Ő az én aprócska unokám…

-Valóban apró-mosolyogta anya is, amint apa mellé lépve megsimította annak vállát.-Mennyivel született?

-2200 grammal-válaszoltam, miközben lágyan kisimítottam Lilly pici szeméből egy hosszabbacska vörös tincset. Még mindig alig hittem el, mennyi haja van ennek az aprócska babának-És rengeteg hajjal.

-Ez kétségtelen-nevetett fel halkan Addison, amint mellém lépve Ő is lágyan megsimogatta Lilly vörös tincsekkel fedett kis homlokát. -Viszont a súlyára nagyon kell majd ügyelnetek, mivel az picit alacsonyabb, mint egy normál újszülötté-tette hozzá egy valamivel komolyabb pillantással a szemeiben.-Bár ugye…hozzá véve, hogy nem a 40. hétre, hanem a 36. hét végére született, nem mondanám, hogy ez bármi gondot jelezne, mindössze majd kicsit gyakrabban kell etetni, mint normál esetben egy újszülöttet szokás.

-Akkor ezek szerint…nincsen semmi baja, igaz?-pillantott rá anya némi aggodalommal a hangjában előbbi mondata hallatán.-Jól van a pici?

-A legtöbb 40. hétre született baba megirigyelhetné az eredményeit-mosolygott rá megnyugtatóan, mire láttam, amint anya szíve azonnal megönnyebbül ezen mondat hallatán.-Nem vérszegény, megfelelő mennyiségű vizeletet produkál…mindössze egy kis súlyt kell majd felszednie ennek a kis apróságnak-csikizte meg Lilly picike talpacskáit, amire kislányom arcára aprócska mosoly húzódott. -De szerintem ezzel sem lesz gond, mivel már ma is megevett 50 gramm tápszert a vizsgálatok után, ami nagyszerű.

-Nincsen tejed, kicsim?-pillantott rám ekkor anyu, mire egy apró fejrázással jeleztem nemleges válaszomat.

-Sajnos nincsen-sóhajtottam kissé szomorúan, amint szemeimet lassan ismét Lilly-re emeltem.-Valószínűleg a baleset okozta stressztől alakult ki ez az állapot, de az erős fájdalomcsillapítók miatt egyébként sem szoptathatnám Lilly-t-vázoltam a fennálló helyzetet.-Legalább is…nem kozkáztatnám, hogy bármi baja legyen a gyógyszereimtől.

-Teljesen érthető, nincs ezzel semmi gond, édesem-simította meg az aracomat, mikor látta, milyen hatással van rám mindez.-Emiatt ne érezd úgy, hogy nem vagy elég jó anyja a kis Lilly-nek, mert ez…ez egyszerűen nem így van.

-Olvasol a gondolataimban-nevettem fel alig hallhatóan, miközben egyik kezemmel lágyan lesimítottam egy arcomra gördülni készülő apró könnycseppet. Pontosan ettől féltem.

-Tudom, miről beszélek-simogatta meg a karomat biztatóan, mire én kissé könnyes szemekkel pillantottam fel mosolygó arcára.-Az első néhány alkalommal én sem tudtalak szoptatni téged, mikor megszülettél.

-De mint tudod, mindig is olyan egészséges voltál, mint a makk-simította meg az arcomat apu is, amire azonnal elmosolyodtam.-Tulajdonképpen…egy kezemen meg tudom számolni, hányszor voltál komolyabban beteg, míg a legtöbb korodbeli állandóan valamilyen  lázzal vagy gyomorrontással küzdött.

-Pontosan-biccentett egyet anyu egyetértően.-Nincs miért aggódnod, te vagy rá az élő példa.

-Köszönöm!-pillantottam fel rájuk hálásan, mire anya lágyan magához ölelte kissé könnyes arcomat. Most mindennél többet jelentett, hogy mellettem vannak.

Ebben a pillanatban azonban egy aprócska kis sírás hangzott fel karjaimba, mire figyelmemet azonnal visszairányítottam Lilly pici arcára.-Sssshhh…nincs semmi baj, kicsim! Nincs semmi baj-ringattam meg óvatosan, ám mintha mit sem ért volna, tovább sírt vékonyka kis hangján. Valami azt súgta, hogy minden bizonnyal a pici hasa kíván némi ennivalót.-Csak nem éhes itt valaki?

-Azonnal hozok egy kis tápszert-mosolyogta Addison, amire néhány pillanattal később vissza is tért hozánk egy szépen telitöltött cumisüveggel a kezében.-Már előre bekészítettem, mivel sejtettem, hogy hamarosan megéhezik majd ez a picike kis manóka-cirógatta meg Lilly pocakját, miközben a kezembe adta a langyosra melegített tejszerű táplálékot. Amint Lilly fejét megemeltem, azonnal alább hagyott picike sírása, és mintha mi sem történt volna, mohón kezdte el inni a szájához emelt cumisüveg édeskés tartalmát. Öröm volt látni, milyen jóízűen fogyasztotta grammról-grammra a számára most mindennél fontosabb tápszert, és mire elégedetten elengette a cumisüveg szívókáját, majdnem megitta a teljes üveg egész tartalmát.

-Hogy te milyen ügyes kislány vagy-mosolyodtam el énis, amint a mellettem lévő szekrényre helyeztem a majdnem kiürült kis üveget.-Most már minden bizonnyal teli van a kis hasad.

-Körübelül 45 gramm csúszott le abba a picike pocakba-vette szemügyre Addison is.-Ha minden ilyen jól megy, akár már holnap hazamehettek.

-Hallod ezt, kicsim?-pillantott rám lelkesen anya.-Ez remek hír!

-Mindössze egy rutin nőgyógyászati vizsgálat vár még Esme-re, ami tartalmaz egy ultranahgos vizsgálatot és minden alap szűrést– folytatta mondandóját -, valamint Lilly-nek megmérjük majd a súlyát, és nem ártana egy hasi illetve egy szív ultrahangot sem elvégeztetni, hogy teljes bizonyossággal elmondhassuk,  minden rendben.

-Amit csak kell -bólintottam egyetértően.- A lényeg, hogy egészséges legyen, más nem számít.

-Ha jól hallom, valaki már be is jelentkezett hozzám-hallottam meg egy ismerős hangot, mire felpillantva azonnal megismertem az ajtómban álló magas, szőke szívsebésztnőt.-Jó napot, Dr. Theodora Altman vagyok, a kórhát szívspecialistája-mutatkozott be a szüleimnek, miközben lassan közelebb sétált az ágyam oldalához.

-Én William Platt vagyok-rázott vele kezet apám-, Esme édesapja.

-Én pedig Elizabeth -nyújtott kezet anyu is.-Esme édesanyja, és ennek a gyönyörű babának a nagymamája-pillantott vissza Lilly-re, aki lassan épp álomba merülni készült jól telilakott pocakjával

-Nagyon örülök, hogy megismerhetem Önöket-mosolyodott el Dr. Altman.-Még nem volt alkalmam gratulálni személyesen a kis aprósághoz, így most pótolnám is ezt az elmaradást. Remélhetőleg Dr. Cullen legalább olyan jó anya lesz, mint amilyen ügyes rezidensnek én megismertem-pillantott rám elismerően, mire nem bírtam megállni, hogy el ne mosolyodjak szavai hallatán.

-Köszönöm, Dr. Altman!-pillantottam fel rá még mindig mosollyal az arcomon.-Én is remélem, hogy elboldogulok majd ezzel a feladattal.

-Minden bizonnyal-mosolyodott el ismét.-De ha már itt vagyok – folytatta -, kicsit megelőlegezném a holnapi vizsgálatot és megvizsgálnám az ifjú jövevényt.

-Hogyne, persze-bólintottam, miközben lassan kitekertem aprócska kislányomat finom pamut pólyájából. Amint Dr. Altman pici mellkasához érintette a hűvös fonendoszkópot, azonnal nagyobbra nyitotta álmos kis szemeit, mintha nyoma sem lett volna az előbbi álmosságának abban a palaszín pillantásban.

-Nem hallok semmi olyat, ami bármilyen betegségre utalna-vette ki füléből a fonendoszkóp hallgatóját.-A szíve normális tempóban ver, a billenytűk a hallottak alapján normálisan záródnak, és nem észleltem szívzörejt sem-vázolta az általa tapasztaltakat.- Ezek alapján azt mondom, hogy a szíve teljesen egészséges, de biztosat majd csak az ECHO vizsgálat után mondhatok.

-Már ezt is megnyugtató volt hallani – pillantottam rá hálásan, miközben óvatosan visszatakargattam Lilly-t a meleget adó kis pólyájába.-Nagyon köszönöm!

-Nincs mit köszönnie-simogatta meg Lilly arcocskáját.-Nem mellesleg…gyönyörű a kislány. Olyan kis szabályos, meg minden…

-Nem is rossz kifejezés-nevetett fel Addison, mire én sem bírtam megállni, hogy halkan fel ne nevessek Dr. Altman előbbi mondatán. Valóba, Lilly tényleg olyan volt,  mint egy pici porcelánbaba.

-Viszont…nekem sajnos mennem kell, hamarosan műtétem lesz- pillantott az órájára, majd vissza Addisonra.-Akkor holnap reggel nyolcra várom magukat az ultrahangban, Dr. Montgomery.

-Visszük a kicsi lányt!-simogatta meg a vállamat Lilly-re, majd rám emelve pillantását.-Jó lesz a reggel nyolc igaz?

-Természetesen-bólintottam.

-És még valami-állt meg egy pillanatra, mire szemeinket ismét rá emeltük.-Épp most voltam a másik Dr. Cullennél is-folytatta, mire a szívverésem egy pillanatra teljesen kimaradt. Olyan volt, mintha az idő megállt volna egy pillanatra, mintha semmi más nem visszhagzott volna a fejemben, mint az Ő neve.

-Hogy van?-pillantottam rá némi aggodalommal a hangomban, mire éreztem, amint anya nyugtatóan a vállamra helyezi ujjait.

.-Összességében jól -válaszolta, mire éreztem, amint a szívem azonnal megkönnyebbül ennek hallatán.-Vannak fájdalmai. De minden jel arra mutat, hogy nem lesz semmi probléma, mindössze a lába szorul komolyabb kezelésre.

-Ez jó hír-pillantottam fel még mindig kissé aggódva. Addig nem hittem el semmit teljesen, amíg én magam nem láttam Őt.

-Valamint azt üzeni- vette vissza a szót-, hogy mindennél jobban szereti magát, és bár maga mellett lenne most- mosolyogta, mire éreztem, amint a szívem minden kis sejtje, mintha mind összerándult volna. Olyan volt, mint először meghallani a hangját.-De most már tényleg mennem kell-pillantott ismét órájára, majd vissza.-Akkor holnap reggel az ultrahangban találkozunk!

-Viszlát!-pillantottam fel búcsuzóul, ám még mindig alig bírtam magamhoz térni előbbi mondata után. Menni akartam…menni és menni, meg nem állni, míg mellette nem vagyok. De mindössze ültem itt, és semmit nem tehettem, hogy újra lássam Őt, amitől mindjárt elszomorodott örömteli szívem.

-Mi a baj, kicsim?-simított ki arcomból egy kósza tincset anya. Azonnal látta, amint megváltozott bennem valami.

-Semmi csak…-álltam meg egy pillanara-, olyan jó lenne ismét együtt lenni. Úgy, mint egy család. Hiszen…immár van egy saját családunk-simítottam meg Lilly pici ujjait, amint Ő immár mély álmokkal szuszogott karjaimban. –Lilly, Ő és Én…De még egyszer sem voltunk mind együtt.

-És mi lenne-pillantott rám ekkor Addison-, ha mindez nem lenne akadály?-állt elő ezzel, amire én is azonnal felpillantottam.-Hogy érzed magad?

-Egész jól-állapítottam meg, amint átvettem minden eddigi állapotomat a fejemben. Mindössze kimerült voltam, de mintha nyoma sem lett volna a fájdalomnak.

-Akkor látogassuk meg…

(Carlisle szemszöge)

-Olyan szomorúnak tűnsz-simította meg az arcomat anya, mire én alig hallhatóan felsőhajtottam.-Valami baj van?

-Semmi komoly-pillantottam rá nyugtatóan.-De lassan megőrülök ettől a semmittevéstől-folytattam még mindig kissé szomorúan.-Nekem most…nem itt kéne lennem-mutattam magamra.-Nekem most ott kéne lennem Esme-vel, és a kislányommal… Még nem is láttam Őt-emeltem rá pillantásomat ismét, amint ráeszméltem minderre. -Amikor elképzeltem, milyen lesz, amikor eljön ez a nap-folytattam-, azt hittem, majd hallom, amint felsír, amint először vesz majd levegőt…látom, amint először rámpillant majd. De még annyira sem láttam Őt, hogy tudjam, milyen színű az a pillantás.

-Palaszürke - hallottam meg egy hangot, amire azonnal felpillantottam. Amint megláttam az arcát…mintha minden rossz semmissé vált volna. – Olyan, mint az enyém – mosolyogta, amint karjára pillantott, mire mintha villám csapott volna örömtől verdeső szívembe, amint megláttam…Őt.  Olyan apró volt…mindössze akkora, mint egy apró porcelánbaba, de mintha olyan hatással lett volna rám, mint Hold az óceánra…azonnal magához vonzott.

-Istenem…-mosolyodtam el én is, amint Liz lassan ágyam mellé tolta Esme-t kerekesszékével. Alig hittem el, hogy immár itt vannak. Alig hittem el, hogy Lilly itt van. Olyan volt mindez, mint valamilyen álom.-Istenem, olyan gyönyörű- ámultam, amint közelebbről is megpillantottam az én apró pici lányomat. Olyan tökéletes volt…tökéletesebb, mint bármi más a világon. Amint azok a hatalmas ezüstös szemek rám pillantottak…mintha minden pici idegvégződésemmel azonnal hozzá kötődtem volna, mintha immár nem én és Ő lettünk volna…hanem Mi.-Annyira aggódtam miattatok-emeltem pillantásomat  Esme-re, miközben lágyan megsimítottam puha arcát.-Azt hittem…

-Jól vagyunk-simította meg a karomat nyugtatóan, mire én ujjaimat azonnal karomon pihenő ujjaira helyeztem. Olyan jó volt ismét hozzáérni.-Én is nagyon aggódtam miattad…még sosem féltem ennyire.

-De most már nincs miért-simogattam meg ujjait, amint arcára egy apró könnycsepp hullott.-Most már mind együtt vagyunk. Immáron hárman-mosolyogtam ismét, amint szemeimet ismét Lilly-re irányítottam. Olyan volt, mint egy kis angyal.

-Szeretnéd megfogni Őt?-emelte rám csillogó pillantását, amire a szívem hatalmasat dobbant. Semmi másra nem vágytam jobban.

-Mindennél jobban-mosolyogtam, mire Ő óvatosan karjaimba helyezte ezt az apró kis csomagot. Amint megéreztem azt a picike súlyt, amint megsimítottam azt a papírvékony selymes bőrt…olyan volt, mintha a világ összes csodája is semmissé vált volna, amint rápillantottam.-Még mindig alig hiszem el-simogattam meg vöröses kis tincseit, ami pont olyan volt, mint az édesanyjáé. Olyan volt, mintha mindenütt Őt látnám benne, mintha minden vonásában ott lett volna, mint egy őrangyal.-Amint ránézek…mintha egy álmot csodálnék, egy olyan álmot, ami immár valós. A mi gyönyörű kislányunk.- pillantottam ismét Lilly-re, majd vissza Esme-re.-A mi kis Lilly-nk-mosolyogtam újból. Immár minden összeállt. Immár megértettem. Emiatt jöttem én a világra…hogy Ő élhessen. Emiatt születtem.