Gyógyító szerelem XXII. Fejezet

Sziasztok! :)
Tudom, hogy ma már találkoztam veletek, de most egy újabb fejezettel jelentekez, méghozzá az utazásról és az érkezésről :D
Remélem tetszeni fog :)
Puszi!
Carly :)



(Esme szemszöge)

Az ezt követő hetek ismét sebes rohanásba kezdtek. Szinte észre sem vettem, hogy minden nap úgy suhant el mellettünk, akár egy perc…Éppen csak elkezdődött, de olyan hamar véget is ér…Akár csak az élet…

Azóta sem tudtam feledni szegény kisfiút, aki a műtőasztalon vesztette az életét…Szörnyű volt belegondolni, hogy egy olyan fiatal élet, mint az övé, ilyen hamar véget érjen…Bár az is lehet, hogy némileg az én tíz évvel ezelőtti balesetemre emlékeztetett, azért nem tudtam feledni…Mikor engem műtöttek, éreztem, hogy minden rendben lesz…Nem tudtam, de éreztem…Vajon ő mit érzett? Érzett egyáltalán bármit is? Vagy a halált az ember nem érzi előre? Annyi megválaszolatlan kérdés van az életben, amire nem tudjuk a választ…De vajon mennyivel lenne jobb ha tudnánk? Változtatna bármint is, ha tudnánk, mi van a halál után? Miért ne?De ezzel talán csak azt érnénk el, hogy sürgetnénk azt, aminek nem kéne idő előtt bekövetkeznie…

-Hogy állsz a csomagokkal?-húzta be Carlisle az előtte lévő bőrönd cipzárját.

-Mindjárt meg is vagyok-válaszoltam.-Csak a fürdőruhákat kell még elpakolnom, és akár indulhatunk is.

-Jól van…Akkor a nagyját bepakolom a csomagtartóban-sóhajtotta.-Addig befejezed a pakolást?

-Persze-bólintottam-Viszont a naptejet sehol nem találom…Nem láttad?

-De, a fürdőszobában hagytad, mikor pakoltál…Ma reggel volt szerencsém összeakadni vele borotválkozáskor…-nevetett fel halkan.

-Ó, teljesen elfelejtettem-csaptam a homlokomra.-Kicsit szétszórt vagyok mostanában…

-Az nem kifejezés, és a szemeid is karikásak…Nem alszol jól?-kérdezte aggódva.

-De, csak kicsit kimerült vagyok…-válaszoltam.-Rám fér már egy kis kikapcsolódás…

-Akár csak rám…-sóhajtotta, ám amint a tekintete az órára téved, azonnal felcsillant a szeme.-Gyorsan, mert lekéssük a repülőt!-kapott a kezébe két hátizsákot, mire én is felébredtem, és egy szempillantás alatt a fürdőben termettem. Ott azonnal meg is találtam az elveszettnek hitt kis flakont, majd a gyógyszeres dobozhoz nyúltam, hogy mielőtt még elmegyünk, magamhoz vegyek egy fejfájás-csillapítót.

Bár nem mondtam el Carlisle-nak, de az utóbbi pár napban rettenetes fájdalmak kínoztak. A fejem úgy lüktetett, mintha egy kalapáccsal ütötték volna a koponyám , lassan léket kalapálva a belső oldalára…Én ezt a fáradtságnak tudtam be, úgyhogy nagyobb jelentőséget nem is tulajdonítottam neki…Csak nem akartam, hogy a jópár órás út alatt végig ezzel kelljen foglalkozzak…

-Megtaláltam-rohantam le zihálva-Hol az a táska?

-Bocsánat, én azt már beraktam a kocsiba-nézett rám megbánóan.

-Semmi gond, akkor az én táskámba lesz-akasztottam a vállamra a fehér kis táskát, miközben a kicsivel nagyobb naptejet próbáltam belezsúfolni.-Ugye ez nem fog megszólalni a reptéren?

-Nem hiszem…ha csak nem rejtettél a naptejbe vasat-kacagott fel halkan.

-Nem, ez sajnos kiment a fejemből-mosolyogtam, majd sietve indultunk útnak a város szélén levő reptér felé…

(Carlisle szemszöge)

-Kérem, hajtsák fel az asztalaikat!-szólított fel mindenkit a légi kísérős hölgy-Öt perc és leszállunk…

-Hány óra van?-ébredt fel a mellettem szundikáló Esme.

-Huszonhárom óra-válaszoltam.-Mindjárt leszállunk…

-Hallottam-nevetett fel halkan.-Csak kíváncsi voltam, hogy mennyi ideig utaztunk…

-Körübelül tíz órát-sóhajtottam.-De biztos, hogy  jól vagy? Majdnem végigaludtad az egészet…

-Csak erőt gyűjtöttem az éjszakához-kuncogta.-Szeretném a legjobb formámat hozni…

- A vacsorához ennyi energia kell?-vontam fel a szemöldökömet.

- Pontosan tudod, miről beszélek-bökött mellkason.-Ugye nem felejtetted el, mit ígértél három héttel ezelőtt?

-Ha akarnám, sem tudnám-fogtam arcát tenyereimbe.-Különben is…nekem sokkal nehezebb volt ez az időszak, mint neked…

-Miért is?

-Mert egy férfinak nehezebb kibírnia egy ilyen dolgot…

-Ezzel arra célzol, hogy a nőknek olyan könnyű?-nézett rám kérdően.-Hát tudd meg, hogy nekem sem volt olyan egyszerű ez a pár hét…Főleg miután megtapasztaltam, milyen is veled…-bújt hozzám mosolyogva.

-Ezek szerint nagy hatással voltam rád…

-Az nem kifejezés-sóhajtotta.-Még soha nem voltam olyan boldog, mint veled…

-Na ennek örülök-csókoltam meg a homlokát.-De ugyanezt én is elmondhatnám…

-Ennek pedig én örülök-nevetett fel halkan, miközben lassan megkezdődött a leszállás Olaszország légterébe. Mivel elég sötét volt, a városban már minden ki volt világítva. Az éttermek megteltek, a boltokat pedig elözönlötte az ezernyi látogató…Itt este kezdődik el igazán csak az élet…

-Hát itt lennénk-szálltunk ki a reptéri buszból.-Hotel Aurora…

-Azt nem mondtad, hogy négy csillagos-nézett rám ámulva.-Ha szóltál volna, én is adtam volna egy kis pénzt…

-Na éppen ezért nem mondtam…Én hoztalak el nyaralni, még csak az hiányzik, hogy te  fizessél-magyaráztam.

-De ez így akkor sem korrekt!-tette a kezeit karba morcosan.-Kijátszottál, elég csúnyán…

-Figyelj, én nem akartalak megbántani-hasított belém a felismerés, ám alig hogy ezt kimondtam, arca mosolyba fordult, és halkan nevetni kezdett bűnbánó arcom láttán.

-Tudtam, hogy ezt fogod csinálni-nyomott csókot ajkaimra.-Sosem tudnék haragudni rád ezt pontosan tudod…

-Azért elég hatásos színésznő vagy-mondtam elismerően-Egy pillanatra elhittem, hogy…

-Te csak ne higgyél semmit-hallgattatott el ujjaival-Inkább vigyük fel a holminkat a szobába, jó?

-Pontosabban, én viszem-helyesbítettem-Nem hagyhatom, hogy te cipekedj…

-Nem vagyok én porcelánból-kacagott fel halkan.

-Pedig a fehér bőrödről még azt is elképzelném-mosolyogtam-Na jó, a fürdőruhás szatyrot viheted, mert az nem nehéz…

-Te sosem fogsz megváltozni-csóválta meg a fejét lemondóan, majd lassan elindultunk, hogy bejelentkezzünk a recepciós nőnél.

-Jó estét!-köszöntem udvariasan.-Dr. Cullen vagyok, és ma estére foglaltattam egy kétszemélyes szobát…

-Igen, Dr. Cullen, már adom is a kulcsot-fordult hátra.-Parancsoljon!

-Köszönöm!-indultam volna tovább, ám ekkor utánam szólt.

-Még szükségem lenne néhány adatra, uram!

-Jaj, persze-dörzsöltem meg a homlokomat.-Elnézést, csak kicsit későre jár…

-Ugyan, nincs semmi gond…Csak töltsék ki ezt a lapot, és már mehetnek is…-mutatott egy aprócska papírra, majd nekiálltam, hogy kitöltsem az adatlapon szereplő pontokat.

Gyorsan elintéztem a dolgot, úgyhogy már csak az maradt hátra, hogy megkeressük a szállásunkat. Az épület elég nagy volt, úgyhogy nem tűn egy könnyű feladatnak eligazodni benne. Végül az egyik folyosó végén megleltem…

-Na, hogy tetszik?-nyitottam be egy átlagoshoz képest hatalmas szobába.

-Ez a hely valami fantasztikus-csillantak fel a szemei.-Carlisle, ezt tényleg nem kellett volna…

-Azt akartam, hogy kényelmesen érezzük magunkat…-simítottam meg az arcát-Ez olyan nagy bűn?

-Nem csak…-sóhajtotta.-Csak nem vagyok hozzászokva az e fajta luxushoz…Én egy egyszerű városi nő vagyok kis lakással…

-Nekem sokkal több vagy annál, hidd el-nyomtam ajkaira lágy csókot.-Inkább pakoljunk ki, és aztán irány az étterem, jó?

-Jól van-mosolyogta, majd nekiálltunk, hogy megtöltsük az egyelőre még üres fiókokat…

Gyógyító szerelem XXI. Fejezet

Sziasztok! :)
Mint, ahogyan tegnap este ígérte, fel is rakom a következő fejezetet :) Még nem sokkal vidámabb, de a következő részben lesz egy kis időugrás, és ott bele fogunk csöppenni a vidámságba :)
Puszi!
Carly :)




(Carlisle szemszöge)

-Carlisle, Carlisle, ébredj fel!-hallottam meg egy  ismerős hang susogást a fülembe, mire a szemeim azonnal kipattantak, és rögtön szemben találtam magam Esme könnyes tekintetével.

-Mi a baj, szívem?-kérdeztem aggódva.

-A kisfiú…meg a műtő , és..annyira szörnyű volt-eredtek meg újra a könnyei, miközben ismét zokogni kezdett.

-Jaj, kicsim-öleltem magamhoz-Nincs semmi baj, csak rosszat álmodtál…

-De olyan valós volt…-szipogta.

-Ne sírj!-simogattam meg a hátát vigasztalóan.-Már elmúlt,  nincs többé…Csak egy álom volt…

-Tudom…csak el tudom képzelni, neked milyen szörnyű lehet…-nézett szemeimbe aggódva.-Hiszen veled ez tényleg megtörtént, és láttam, hogy az este mennyire kiborultál a történtek miatt…

-Ugyan, én jól vagyok-simítottam meg az arcát.-Miattam ne aggódj…

-És mi lesz a fiú szüleivel? Mikor mondod el nekik?

-Az éjszaka hívtak, hogy a szülők látogatásra alkalmasak…Az lesz az első dolgom ma, hogy átmegyek hozzájuk , és megbeszélem velük a dolgokat. Joguk van tudni, mi történt…

-Szerintem is így a helyes-mosolyodott el halványan, miközben egy aprócska ásítás hagyta el az ajkait.-Nem tudod, hány óra?

-Mindjárt öt -sóhajtottam.

-A csudába-nevetett fel halkan-Csak egy óra telt el, mióta elaludtam…

-Biztos a sok stressz teszi…-magyaráztam.-Hiszen elég sok minden történt az elmúlt negyvennyolc órában, nem igaz?

-Az nem kifejezés-mosolyogta, miközben egész közel húzódott hozzám.-Mellesleg…nincs kedved folytatni a reggeli programunkat?-nézett rám csábítóan.

-Itt?-kérdeztem meglepetten.

-Miért ne?-vonta meg a vállát.-Persze, csak ha te is szeretnéd…

-Szeretném, de…sajnos itt nem lehet. Ellenkezik a szabályokkal…-sóhajtottam.

-Tudom…de azért egy próbát megért.Legalább tudom, meddig mehetek el nálad…-mosolyogta, miközben ajkait egy lágy mozdulattal enyémre tapasztotta.

-Na, azért ennél többet is bírok-mosolyogtam, majd megragadtam a csípőjét, és egy könnyed mozdulattal felé gördültem.

-Nekem nem úgy tűnik-vonte fel a szemöldökét kihívóan.

-Mondtam már, hogy ne kísérts-hajoltam közelebb hozzá.-Különben kénytelen leszek megvizsgálni a kedves betegemet…

-Ezt vegyem fenyegetésnek?-nézett rám kérdően.

-Inkább ígéretnek, ha úgy tetszik-nyomtam ajkaira szenvedélyes csókot, majd óvatosan elkezdtem kibontani blúza gombjait.

-Hé, nem azt mondtad, hogy itt nem lehet?-csapott a kezeimre tettetett megrovással, miközben lassan visszagombolta az általam eltávolított gombokat.

-Úgy gondoltam, tehetek néha kivételt-simítottam végig még mindig hevülten az oldalát. 

-Carlisle…

-Jól van, viselkedni fogok-sóhajtottam-Egy feltétellel…

-És mi lenne az?-nézett rám kíváncsian.

-A hónap végére tudok szabadságot kivenni…Mit szólnál egy nyaraláshoz?

-Nyaralás?-nézett rám meglepetten.

-Elvihetlek nyaralni, és akkor viselkedni fogok az elkövetkezendő három hét alatt-válaszoltam.

-Tetszik az ötlet-ízlelgette magában a szavakat-Benne vagyok…

(Esme szemszöge)

-Szerinted hogyan fognak reagálni?-néztem aggódva Carlisle, miközben annak a kóráznak a folyosóján sétáltunk, ahol a kisfiú szülei voltak ellátva.

-Nem tudom-sóhajtotta.-Biztosan meg fogja viselni őket…

-Én is ettől tartok…Ez egy hatalmas veszteség mindannyiuk számára…-hajtottam le a fejemet szomorúan.

-Csak tudnám, hogy mit mondjak-csóválta meg a fejét tanácstalanul-Még soha nem kellett ilyen kegyetlen hírt közölnöm senkivel…

-Azt mond, ami elsőnek az eszedbe jut-javasoltam-Nekem eddig mindig bevált…

-Talán igazad van-vett egy nagy levegőt, majd egy udvarias kopogás után belépett a kórterembe. Én egy kicsit haboztam, bemehetek e, hiszen nem vagyok orvos, sem pedig ápoló…Hivatalosan nincs jogom belépni egy csak családtagok által látogatható beteg kórtermébe…

-Üdvözlöm Mr. és Mrs. Masterson-fordult hozzájuk udvariasan-Én Dr. Carlisle Cullen vagyok , és abban a kórházban dolgozom, ahová a fiukat szállították…

-Hogy van Kevin? Komoly baja van?-kezdett hirtelen kérdésekbe az édesanyja, akinek láthatóan komoly lábsérülései voltak…legalább is a hatalmas csavarok láttán erre lehetett következtetni…

-Nos-köszörülte meg a torkát Carlisle-Nem is tudom, hogyan kezdjem…

-Csak az igazat, doktor Úr…-vágta rá a nő férje.-Nagy a gond?

-Rossz hírt kell közölnöm-sóhajtotta-Sajnálatos módon a kisfiuk elvérzett a műtőasztalon…

Alig , hogy ezt kimondta, a levegő  egy szempillantás alatt megfagyott a légtérben…Hirtelen mindent betöltött a csend, és mintha a levegővel együtt az idő is megfagyott volna, a mozdulatok is elhaltak. Senki nem tudott megszólalni… Végül a kisfiú édesanyjának kétségbeesett zokogása szakított ki minket ebből az állapotból…

-Micsoda?-fakadt ki hirtelen-Kevin…Kevin meghalt?

-Sajnálom hölgyem...

-Nem, nem , az nem lehet-győzködte saját magát-Itt biztosan valami tévedés történt…

-Nem lehet, hogy félrenéztek valamit?-kérdezte a férj.

-Az egyik mentősünk azonosította őt…-válaszolta-Azt is tudta, hogy maguk kicsodák, és egyértelműen megállapította, hogy a fiú nem más, mint Kevin Masterson…

-Úr Isten!-kezdett heves zokogásba a kisfiú anyja, mire a férje goondosan magához ölelve tartotta rázkódó testét. Szörnyű volt látni ezt a pillanatot…Nincs is borzasztóbb annál, mikor a szülőnek a saját gyerekét kell temetni…

-Most…magunkra hagyna, kérem?-nézett rá a férfi könnyes szemekkel.

-Ahogy parancsolja-sóhajtotta-Őszinte részvétem…-fogta meg a kezemet, majd sietve indultunk útnak a kórház kijárata felé.

Láttam Carlisle-on, hogy eléggé megviselte a dolog…Férfi létére igen is érző lelke van, és nincs olyan ember, aki ne könnyezne meg egy ilyen tragikus esetet…Nekem sem ment…

-Jól vagy?-kérdeztem aggódva.

-Persze, nincs semmi gond…-húzódott arcára apró vigyor-Csupán egy kicsit… megterhelő volt ez a dolog számomra…

-Elhiszem-bújtam hozzá szorosan-Egy ilyen tragédia senkinek sem könnyű…Főleg nem a családtagoknak…

-Szegény Mastersonék…bele sem merek gondolni min fognak még keresztülmenni…

-Sajnos az elvesztés fájdalmát nem sok minden enyhíti-sóhajtottam-Talán az idő megfakítja, de teljesen elmúlni soha … soha nem fog…

Gyógyító szerelem XX. Fejezet

Sziasztok! :)
Már meg is hoztam a következő fejezetet :) Annyit elárulok, hogy nem egy vidám fejezet, de a következőkben megpróbálom rendbe hozni a hangulatot :)
Puszi!
Carly :)




(Esme szemszöge)

-Hát itt lennénk…-nyitottunk be egy aprócska szobába.-Nem túl nagy, de a célra megfelel…

-Hányan szoktatok ügyelni?-néztem  kérdően a mindössze három ágy láttán.

-Van, hogy öten-hatan-sóhajtotta-Itt sosincs megállás…

-Nem kevés a fekvőhely? Mármint…ha mondjuk hatan vagytok bent, és csak három ágy van, akkor a másik három hol alszik?

-Van még egy heverő, de ezt inkább úgy szoktuk megoldani, hogy amíg három alszik, addig a másik három ügye, aztán csere…-magyarázta.

-Értem-bólintottam-Ma kik lesznek a társaid?

-Azt hiszem, Izzie, Derek, és még két ember, akiket nem ismersz…-válaszolta.

-Akkor ma is cserélgettek, igaz?

-Ahogy mondod…-mosolyogta-Nos? Hol szeretnél aludni?

-Nekem teljesen mindegy…Ahol neked kényelmesebb…

-Akkor mit szólsz ehhez?-vezetett oda a legszélső ágyhoz-Ez van a legközelebb az ajtóhoz, éppen ezért mindig hallani fogod, ha visszajövök…

-Tökéletes-vágtam rá azonnal-Sokat úgy sem fogok aludni-kacagtam.

-Aztért  próbáld meg. Nem lenne jó, ha teljesen kimerülnél…-simította meg az arcomat.

-Én inkább érted aggódom-néztem a szemeibe-Nem hiszem, hogy jót tesz neked ez az éjszakázás…

-Már hozzászoktam-vonta meg a vállát-Különben is…holnap szombat, így lesz alkalmam kipihenni magam.

-Te tudod-hagytam rá-Mindenesetre…ha majd hazamegyünk , készítek neked egy tál forró húslevest, és együtt megebédelünk, jó?

-Ahogy szeretnéd, angyalom-nyomott csókot az ajkaimra, miközben egyik kezével lágyan a hajamba túrt, majd folytatta az útját egészen a hátam közepéig, utána pedig vissza egészen a nyakamig.

-És én ne kísértselek?-néztem rá tettetett háborgással.

-Miért? Valami rosszat csináltam?-kérdezte ártatlanul.

-Pontosan tudod, hogy miről beszélek…

-Talán nem nyúlhatok hozzád?-vonta fel a szemöldökét.

-De, csak ha így folytatod, akkor…

-Akkor?-kérdezett rá kíváncsian, de annyira zavarba jöttem, hogy az „Öööö” hangon kívül más nem is tudta elhagyni a számat. Ekkor azonban megérkeztek az ügyelet további résztvevői is.

-Sziasztok!-köszönt mosolyogva Izzie-Mi újság?

-Semmi különös-vágtam rá azonnal.-És veled?

-Teljesen kivagyok-vettette le magát sóhajtva az egyik ágyra-Semmi kedvem ma bent maradni…

-Hidd el nekem sem-sóhajtott fel Derek-De sajnos muszáj lesz…

-Adison és Alex?-nézett rájuk kérdően Carlisle.

-Mindjárt jönnek, csak még káváznak-mutatott az ajtó felé Izzie.

-Jól van..-bólintotta-Akkor nemsokára kezdünk. Ki lesz az első csapatban?

-Én úgy gondoltam, hogy Alexszel szívesen vállajuk-vágta rá Derek.

-Akkor Esme, te itt maradsz a lányokkal, jó?

-Nekem megfelel-mosolyogtam.

-Akkor indulás-vette elő Carlisle a hirtelen visítani kezdő csipogót-Máris hozzák az első sérültet.

Azzal Derek és ő egy szempillantás alatt felpattantak az ágyról, majd gyors léptekkel hagyták az orvosi szoba apró kis területét…

(Carlisle szemszöge)

-Mi történt?-kérdeztem a mentőst, aki betolta az alig tíz év körüli fiút a bejárón.

-A szüleivel karamboloztak. Őket egy másik kórházba szállították repülővel, de az ő állapota nem elég stabil a repüléshez…

-Sérülések?

-Egy koponya és egy  súlyos lábszár törés, és valószínűleg elég erős belső vérzése is van. A pulzus alig észlelhető…

-Azonnal a műtőbe visszük! Alex, Derek, mosakodjatok be!

-Meglesz-válaszolták egyszerre.

-Hogy hívják a fiút?-kérdeztem a mentőst.

-Kevin Masterson-vágta rá azonna-A szülei az egyik bankban dolgoznak. Jól ismerem a családot…

-Köszönöm-néztem rá hálásan, miközben a fiúhoz fordultam.

-Kevin, hallod amit mondok?-kérdeztem, amire  alig láthatóan bólintott.-Meg fogunk műteni, de nem kell félned…Nagyszerű orvosok vannak a kórházban, és mindent megteszünk, hogy rendbe gyere, jó?-erre ismét egy aprócska bólintáss volt a válasz. Nemsokára beértünk a műtőbe, ahol a nővérek átvették tőlem Kevint, majd elkezdték az altatást. Én gyorsan felkaptam a steril ruhát és a kesztyűt, és amilyen gyorsan csak tudtunk nekiálltunk az operációnak.  

Az órák csak épphogy vánszorogtak odabent, és minden egyes vércseppel nőtt annak a kockázata, hogy a fiú nem éli meg a holnap reggelt. Folyamatosan pótoltuk az elvesztett vérmennyiséget, de a sérülései nagyon súlyosak voltak…Megsérült a lépe , a mája, a tüdeje…szinte alig volt olyan szerve, ami teljesen ép maradt…

Ahogy ez az aprócska kis test haldoklott a karjaimba, elég nehéz volt a munkára koncentrálnom…Csak az járt a fejemben, hogy ilyen nem történhet meg…A halán nem ragadhat el egy ekkora gyereket, ennyire még ő sem kegyetlen…De megtette…

-A halál időpontja éjfél-néztem az órára, miközben szomorúan raktam le a kezemben lévő defibrillátort.

-Sajnálom, Carlisle-tette  kezét a vállamra Derek, ám én leráztam magamról.

-Ennek nem így kellett volna történnie-emeltem meg a hangomat ingerülten.

-Nem a te hibád, ezt te is tudod-szólt közbe Alex is.

-Akkor kié?-háborogtam-Én voltam a felelős azért, hogy éljen! Én voltam a főorvos , aki műtötte, de kudarcot vallottam!-csordult ki a szemeből egy könnycsepp.-Azt mondtam neki, hogy élni fog, erre most itt van…és többé nem dobban a szíve…

-Nyugodj meg…még lesz lehetőséged arra, hogy bizonyíts! Ez nem rajtad múlott, sőt egyikünkön sem. Túl gyorsan elvérzett, nem volt időnk pótolni a megfelelő vérmennyiséget, és erről egyikünk sem tehet…

-Tudom…De ez akkor sem fair-sóhajtottam, majd gyors léptekkel hagytam el a műtő gyászba borult légterét.

Dühös voltam magamra…Úgy éreztem, nem vagyok elég jó orvos ahhoz, hogy főorvos legyek… Ha az lettem volna, ez a fiú még mindig élne. Ráadásul majd nekem kell a szülőkkel is beszélnem. Az sem lesz egy könnyű helyzet…

-Szia, szívem!-nyomtam csókot Esme homlokára, mikor visszatértem.-Nem zavarok?

-Ugyan, ülj csak ide!-húzódott arrébb az ágyban.-Mi történt?

-Autóbaleset… -hajtottam a fejem a párnára.-Egy tíz éves kisfiút kellet megműtenem…

-És hogy van?-nézett rám érdeklődve, amire én nem tudtam azonnal válaszolni. Kellett egy kis idő, amíg elég erőt gyűjtötem, hogy kimondjam azt a szót, ami minden orvos rémálma…

-Sajnos elvérzett a műtőasztalon-mondtam szomorúan-Annyira súlyosak voltak a sérülései, hogy nem bírta ki ezt a komoly műtétet és…

-Istenem, Carlisle-kapta kezeit a szája elé.-Én nagyon sajnálom, és...Minden részvétem az egész családnak…Átadnád nekik?

-Persze-húzódott arcomra egy apró vigyor-Amint ők is felépülnek, mindenképp…

-Én el sem tudom képzelni, hogy mit fog érezni az édesanyja-csordult ki az ő szeméből is egy apró könnycsepp.-Hiszen annyi minden állt még ezelőtt az apró fiú előtt és most…mindenük odaveszett…

-Ssshhh…nincs semmi baj-öleltem magamhoz zokogó testét.-Minden meg fog oldódni ebben biztos vagyok…Inkább aludjál, jó? Elég fáradtnak tűnsz…

-Jó, megpróbálom-szipogta-De ha nem megy , akkor beszélgetsz velem egy kicsit?

-Persze…amiről csak akarsz…-nyomtam csókot apró ajkaira-Szép álmokat…

-Neked is-suttogta, majd alig hogy ezt kimondta, mindkettőnket elnyomott a fáradsággal teli álom…

Gyógyító szerelem XIX. Fejezet

Sziasztok! :)
Bár nem gondoltam volna, még is sikerül összehoznom a következő fejezetet :D
Nincs különösebb hozzáfűzni valóm...Csupán annyi, hogy itt igazából minden az érzelmeikről fog szólni :D Akár csak az ezt követőben (nagy valószínűséggel)
Puszi!
Carly :)

(Carlisle szemszöge)

Szerintem mindenki elgondolkodott már azon, milyen is a mennyország…Egy hely, ahol az angyalok éneke megsegíti  a sokat bírt lelkeket, és végre az egész életén át hű ember nyugalomra lelhet…De vajon tényleg így van ? Létezik a mennyország? Ahogyan Esme hátát simogattam, úgy éreztem… igen.

Miután ez az angyal itt feküdt az ágyamban , kétessé vált számomra, vajon ez még mindig a valóság e…Vagy talán csak álmodtam azt, ami az éjjel történt?

Éreztem minden mozdulatát… ahogyan selymes bőrével teljesen hozzám simul, és ahogyan minden csókjában ott volt az odaadás…Azt, amikor egy picit felsóhajtott egy-egy jóleső érzésre, vagy amikor hevült ajkait az enyémhez érintette…

Az emlékek olyan éles villanásként voltak jelen a fejemben, hogy kizártnak tartottam, hogy mindezt csupán képzelődtem…De ez csak akkor nyert megerősítést számomra, mikor az említett angyal újra a szemeimbe nézett…

-Jó reggel!-mosolyogta.-Hogy aludtál?

-Ha jól emlékszem nem sokat aludtunk az este-nyomtam csókot a homlokára.-Hogy érzed magad?

-Fáradtan…De semmi pénzért nem cserélném el ezt az éjszakát egy alvásért-kuncogott fel halkan, majd ajkaink egy selymes mozdulattal ismét összeforrtak.

-Ne kísértsd a bennem rejlő ördögöt, jó?-sóhajtottam.

-Szerintem inkább az angyalodat ne kísértsem-mosolyogta viszont, miközben ismét magára húzott.

-Biztos, hogy ezt nem estére tartogatod?-vontam fel a szemöldökömet.

-Talán…lehet, hogy inkább jobb lenne, ha felkelnénk…Nemsokára dolgoznunk kell-nézett rám komolyan.

-Pedig nekem ez a program is nagyon tetszik…-húztam végig ujjaimat vörös hajában-Kár, hogy hív a kötelesség…

-Mi lenne, ha az elválás előtt még egy kicsit … élveznénk egymás társaságát?-húzódott még közelebb hozzám.

-Mire gondolsz?

-Egy közös zuhany…te és én-folytatta csábítóan.-Na mit szólsz?

-Nem is tudom, mit szóljak-kaptam karjaimba óvatosan-Csak azt tudom mondani, hogy csodás vagy…

-Még mindig zavarba hozol-vörösödött el egy pillanat alatt.

-Most már nincs miért zavarban lenned-folytattam, majd pár lassú lépéssel be is sétáltam a fürdőszobába. Ott óvatosan a lábaira állítottam, miközben kezemmel végigsimítottam az oldalát, egészen a csípője aljáig, majd miután elhúzta a kabint, hevülten léptünk be az amúgy is meleg vizű zuhany alá.  

Óvatosan nekidöntöttem a falnak, majd olyan közel simultam hozzá, hogy érezzem a szívverését. Ő fejét gyengéden a mellkasomra hajtotta, miközben egyik kezével lassú simogatásba kezdett a gerincem vonalán, jóleső bizsergést maga után hagyva.

Én óvatosan az én szintemre emeltem, majd miután körbefonta lábaival a derekam, ajkaink játékos csókolózásba kezdtek. Ha nem tudtam volna , hogy még mindig ébren vagyok, azt hittem volna, hogy egy újabb álmom folytatása játszódik le a gondolataimba, de a bőrünkhöz képest hűvös víz továbbra is tudatta velem, mi is a valóság. Ekkor azonban a váratlanul megcsörrent a mobilom.

-Mi a baj?-nézett rám aggódva, mikor elváltunk.

-Nem bánod, ha ezt most felveszem?-kérdeztem bocsánatkérően.

-Ugyan…dehogy-mosolyodott el halványan-Menj csak!

-Köszönöm, szívem!-nyomtam csókot a homlokára, majd egy törülközőt magam köré csavarva sétáltam át a másik szobában lévő telefonhoz. Nem is tudom, miért haragudtam a hívás tulajdonosára, hiszen nem tudhatta mit szakít félbe, de pont a legrosszabbkor hívott.

-Dr. Cullen, miben segíthetek?-kérdeztem a lehető leghivatalosabb hangon.

-Carlisle, mindjárt fél hét ! Hol a csudában vagy?-hallottam meg Izzie számonkérő hangját a másik oldalon.

-Úr isten, teljesen elfelejtettem…-kaptam a homokomhoz-Ma kell korábban bemenni , igaz?

-Ahogy mondja , főorvos Úr! Mi vette el ennyire az eszedet?

-Az most nem számít-vágtam rá azonnal-Pár perc és indulok, jó?

-De siess, mert a végén még lefokoznak!-jegyezte meg kacagva.

-Nagyon vicces, Isobell-nyomtam ki a telefont.

-Valami gond van?-kérdezte meg Esme alig hallhatóan.

-Elfelejtettem, hogy hétre kell mennem a kórházba…-magyaráztam, miközben öltözködni kezdtem.

-Én nagyon sajnálom…Nem akartam, hogy…

-Ezért igazán nem kell bocsánatot kérned-hallgatattam el mosolyogva-Nem tehetsz róla…

-De akkor is én vettelek rá erre a reggeli kis… kalandra-sütötte le a szemeit zavartan.

-Akkor is késésben lennék, ha nem tetted volna-simítottam meg az arcát.-Inkább öltözz, és akkor még téged is el tudlak vinni az iskolába, jó?

-Ha nem túl nagy gond-mosolyogta-Bár én még ráérnék, de aki korán kel…

-Aranyat lel-nyomtam csókot ajkaira, majd nemsokára már indulásra készen nyitottuk ki a Mercedes fekete ajtaját…

Az idő a korházban nagyon lassan telt Esme nélkül…Minden perc úgy vánszorgott, mintha ólomból lenne, és szinte egy rémálomnak tűnt, mire elérkezett a várva várt délután… Ekkor azonban egy szörnyű hírt kaptam…

-Szia, Esme!-szóltam bele a telefonba.-Milyen volt a napod?

-Éppen most indulok haza-válaszolta.-Te mikor jössz?

-Nos-köszörültem meg a torkom-Éppen erről szeretnék beszélni veled…

-Miért, mi történt?-férkőzött hangjába aggodalom-Valami baj van?

-Nem…csupán a főnököm rám osztotta a ma esti ügyeletet-sóhajtottam-Ma este nem mehetek haza…

(Esme szemszöge)

-Nincs semmi baj-válaszoltam-Dolgozz csak nyugodtan , elleszek egyedül…

-Én inkább arra gondoltam, hogy bejöhetnél hozzám a kórházba-mosolyogta.

-Komolyan?-kérdeztem cérnavékony hangon-Tényleg bemehetek hozzád?

-Akár most azonnal…

-Jó lenne, de sajnos meg kell írnom még néhány bizonyítványt-sóhajtottam.-De olyan kilenc körül ott leszek, jó?

-A kávézónál várlak…Szeretlek!

-Én is szeretlek-köszöntem el mosolyogva, majd a telefon kinyomása után gyors léptekkel indultam el az otthonunk felé.

Hát igen…számíthattam volna rá, hogy az előléptetése után sokkal többet kell ügyelnie…Bár az igazat megvallva számításba is vettem, csak akkor még nem tudtam, milyen nehéz is lesz nélküle…Ami az este történt, az mindent megváltoztatott.

Még soha nem találkoztam olyan érző férfival mint ő… Minden egyes mozdulatában ott volt az aggodalom, és a gyengédség…Annyira ügyelt minden kis rezdülésemre, hogyha valami nem is esett volna jól, azonnal felfedezi. Csókjai lágyak voltak…vággyal telik…olyan gyengéd , mintha porcelánból lettem volna…

Sietve álltam neki a bizonyítványok írásának, de nem igazán tudtam koncentrálni a történtek miatt…Minden félelmem elpárolgott a férfiakkal kapcsolatban, és csak azt tudtam, hogy ő nekem van…Másra nem is vágyom…

-Szia , Esme!-kapott a karjaiba Carlisle-Már nagy hiányoztál...

-Nekem is…-mosolyogtam.-Hogy telt a napod?

-Elég hosszú volt, de most már sokkal könnyebb, hogy itt vagy…

-Ennek örülök-kacagtam-De ugyan ezt én is elmondhatnám…Eletkintve attól a különbségtől, hogy neked így sokkal nehezebb dolgoznod…A gyerekek elfoglalják magukat, de a beteg nem műti meg saját magát…

-Ez így van-sóhajtotta-De a te munkád sem könnyű…Egész nap harminc kisgyerekre vigyázni nem egyszerű feladat-nézett rám elismerően.

-Nem olyan kicsik, mint gondolod-mosolyogtam.-Némelyikük sokkal érettebb a koránál…

-Elhiszem, szívem-ölelt ismét magához, majd a kezemet fogva kezdett el sétálni az orvosi  szoba felé…

Gyógyító szerelem XVIII. Fejezet

Sziasztok! :)
Ma már másodjára találkozunk :)
Bár nem így terveztem, de Winnie-nek hála még is ma kerül fel a következő fejezet, és nem holnap :) Neki köszönjétek :)
Ez is egy hosszabb fejezet lett, de nem ér előre olvasni :P
Puszi!
Carly :)

(Esme szemszöge)

Amint visszatértünk a normál kerékvágásba az idő nagyon gyorsan rohanni kezdett… Lassan elmúlt a március, majd az április, a május…végül pedig elérkezett a június.

Már alig volt hátra valamennyi a tanévből, így nem nagyon nyüstöltem a gyerekeket tanulással. Inkább hagytam, hogy csendben elfoglalják magukat, és élvezzék az iskola utolsó napjait…

-Esme néni, tessék nézni!-adott a kezembe az egyik kislány egy rajzot. Ahogy jobban szemügyre vettem láttam, hogy a képen lévő vörös hajú nő én vagyok , a mellettem álló szőke férfi, pedig Carlisle.

-Jaj, Lily, ez nagyon szép-dicsértem meg mosolyogva-És ők kicsodák?-mutattam a mellettünk álló két szőke kisgyerekre.

-Ők a tanár néninek és annak a bácsinak a gyerekei-válaszolta fülig érő vigyorral az arcán.

-Ó kicsim, ez tényleg nagyon aranyos, de…de sajnos nekünk sosem lesznek gyerekeink-válaszoltam szomorúan.

-Miért ?-kérdezte megszeppenten.-A bácsi talán nem szeretne?

-Dehogynem-vágtam rá azonnal-Csupán a gólya sosem találja meg a mi otthonunkat-magyaráztam , bár hogy is mondhatnám el ez máshogy egy másodikos gyereknek.

-Miért nem adnak neki térképet?-nézett rám kérdően, ám ekkor hirtelen megcsörrent a mobilom, és láttam hogy a hívó fél nem más, mint Dr. Isobell Stevens.

-Bocsáss meg, Lily, de ezt most fel kell vennem!-simítottam meg az arcát, majd egy szempillantás alatt kinn is termettem az osztályteremből. Izzie nem szokott csak úgy felhívni, úgyhogy gondoltam, hogy fontos dologról lesz szó…

-Szia!-szóltam bele meglepetten-Miért kerestél?

-Csak szólni akartam, hogy vegyél egy nagy üveg pezsgőt, és készíts nagyszerű vacsorát…Carlisle-t előléptették!-mondta mosolygós hangon, mire az én szavam teljesen elakadt.

-Mi..micsoda?-szólaltam meg végül ujjongva.-De hisz ez nagyszerű!

-Igen ám…mostantól főorvos!

-Úr Isten…én nem is tudom, mit mondjak, én…

-Lepd meg valami széppel! Mondjuk egy fergeteges éjszakával?-javasolta, de szinte láttam, hogy szája sarkában mosoly bujkál.

 -Izzie, tudod, hogy mi még nem…-köszörültem meg a torkom.

-Jaj, bocsánat…el is felejtettem-mondta zavarában, és bár nem láttam, tudtam, hogy elvörösödik-Hogy csináljátok?

-Mármint mit?-kérdeztem kíváncsian.

-Azt, hogy úgy tudok egymás mellett élni, hogy egymáshoz sem értek-magyarázta.

-Izzie, szerintem ez nem telefon téma-mondtam szemeimet lesütve.-Mellesleg az iskolában vagyok, és a gyerekek az ajtó túloldalán várnak…

-Jó, akkor nem is zavarok tovább-sóhajtotta-De találj ki valamit, mert ez nagy elismerés!

-Megpróbálom-nevettem fel halkan-Szia!

-Szia!

Azzal leraktam a kagylót, és visszasiettem a gyerekekhez.

A nap további részében nem nagyon tudtam koncentrálni, úgyhogy azzal kötöttem le a gondolataimat hogy vajon mit is készítsek erre a nagy alkalomra.

Először is…veszek egy üveg vörösbort. Aztán elmegyek, és vásárolok némi tésztát meg paradicsomot, hogy egy ízletes spagettit készítsek, amiért annyira oda van. Végül pedig megveszem az alkalomhoz illő ruhát is .

Amint végeztem, már útra is keltem a fejemben kidolgozott részletes listával karöltve, hogy beszerezzem a hozzávalókat. A tészta és a paradicsom könnyen ment, a ruha és a bor már kevésbé…bár főleg a ruhával voltak gondok. Nem igazán tudtam eldönteni mi is illik erre az alkalomra…

-Elnézést, hölgyem!-szólt utánam udvariasan az előadó, mikor már legalább fél órája válogattam az alkalmi ruhák közt.-Segíthetek valamiben?

-Igen, a barátomat most léptették elő, és az ünnepléshez alkalmas ruhát szeretné választani…-válaszoltam mosolyogva.

-Ó, ezen könnyen segíthetünk-mondta, miközben az előtte levő választékban kezdett keresgélni.

-Mit szólna ehhez?-mutatott egy fekete, combtőig érő darabra.

-Nem is tudom-sóhajtottam-Talán kicsit túl kihívó…

-Akkor nézzük csak…-merült újra kutatásba.-És ez milyen?

A következő egy halványlila, elegáns ruha volt. Nem volt se túl kihívó, sem olyan, ami mindenemet eltakarja. Az alján egy csinos fodor is húzódott, így azonnal elnyerte a tetszésemet.

-Ez tökélesen lesz-húzódott arcomra széles mosoly.

-Rendben van. Ez így összese…100$ lesz-mondta, mire a mosoly azonnal le is fagyott az arcomról.

-Elég drága-jegyeztem meg finoman.

-Ha tetszeni akar a kiszemelt férfinak, néha többet kell költenie magára-vonta meg a vállát.-Akkor megveszi?

-Persze, hogyne-vágtam rá gyorsan, majd miután kiürítettem a pénztárcámat ,el is indultam, hogy összeüssem a valaha készített legtökéletesebb vacsorát…

Elég hamar elkészültem, így még volt egy kis időm, hogy kicsinosítsam magam. Megmostam a hajam, kivasaltam a ruhámat, és mire mindennel elkészültem, már majdnem este hét óra volt. Csak a boros poharak hiányoztak az asztalról…

-Esme, megjöttem!-hallottam meg Carlisle hangját a nappali felől-Itt meg mi folyik?- dermedt le ahogy meglátott.

-Izzie mondta, hogy mi történt-törtem meg a csendet.-Úgy gondoltam ünnepelhetnénk egy kicsit…

-Erre aztán igazán nem számítottam… Nem is tudom, hogyan köszönjem meg-ölelt magához szorosan-Fantasztikus vagy!

-Ugyan…hiszen tiéd az elismerés…

-Még vacsorát is készítettél?-folytatta meglepetten.

-Mit gondolsz…Mivel töltöttem a délután nagy részét?-kuncogtam.

-Esme, ezt igazán nem kellett volna. Annyira rendes tőled, de én teljesen megelégedtem volna azzal, ha csak együtt töltjük az estét egy pirítós vagy egy saláta mellett…

-Éppen ezért akartam valami különlegeset-húztam ki neki egy széket, majd a kezembe vettem a borosüveget, és mindkettőnknek töltöttem belőle egy picit.

-Remélem ízlik majd . Én választottam, de nem vagyok valami nagy szakértő-néztem rá kicsit félénken.

-Ez teljesen tökéletes-mosolyogta-De én inkább a vacsorára vagyok kíváncsi, amit készítettél…

-A kedvencedet csináltam…Spagettit-hoztam be  két jól megrakott tányért.

-Egy angyal vagy, ugye tudod?-nyomott puszit az arcomra.

-Nem, eddig nem tudtam-kacagtam fel halkan, majd én is nekiálltam, hogy elfogyasszam a termetes adag tésztát, amit magam elé raktam. Közben lassan megiszogattuk a kis pohárka bort is, és valami olyan hangulat kezdte belengeni a levegőt, amilyen talán még soha…Úgy éreztem ma még valami nagy dolog fog történni , de fogalma sem volt arról, hogy mi az…

-És mondd-kezdtem bele-Mi is történt pontosan az irodába? Mikor mondták el neked a nagy hírt?-érdeklődtem.

-A műszak vége felé az igazgató behívott magához, hogy beszélni akar velem…

-Gondolom, nem arra gondoltál, hogy előléptetnek ,igazam van?-kérdeztem finoman.

-Azt hittem , hogy a múltkori kis…akciónkról van szó-bolintotta-De miután beléptem , rögtön láttam, hogy itt valami más van…Nem is tudod, mennyire jól esett, amikor kimondták azt a pár szót…

-Igazán megérdemelted-mosolyogtam-Értem is olyan dolgokat tettél, amit talán senki más nem tett volna meg…Talán már nem is élnék, ha nem vagy…

-Jaj, nem mondj ilyeneket-ölelt magához-Nélküled nem is tudnék élni…

-Én sem-öleltem viszont, mire ő a háta mögé nyúlt, majd egy gombot lenyomva bekapcsolta a zenelejátszót, amiből azonnal felhangzott egy csodálatos dallam.

-Akarsz táncolni?-nézett rám kérdően.

-Ó, szóval trükközöl!-böktem mellkason.

-Nem értem miről beszélsz…-nézett rám ártatlanul.

-Dehogynem tudod…Megölelsz, és tudod, hogy visszaölellek, így lecsapsz rám, és már a táncparketten is vagyunk…

-Na jó, lebuktam-sóhajtotta-De azért táncolsz velem?

-Mondhatnék erre nemet?-válaszoltam mosolyogva, majd együtt kezdtünk ringatózni a zene lágy dallamára. Szemeink végig fogva tartották a másikét, és szinte láttam, hogy mire gondol. Annyira egymásra hangolódtunk, mint az eddig hat hónapos ismeretségünk során soha…Éreztem a szívverését, az illatát, a mosolyának boldogságát…És aztán megcsókolt.

Én lágyan, majd egyre hevesebben kezdtem viszonozni csókjait, mígnem már engem hozott zavarba, ahogyan ajkai után kaptam.

-Esme…-zihálta- Te meg mit csinálsz?

-Azt, amit már hónapokkal ezelőtt meg kellett volna tennem-folytattam, majd a derekát átfonva kezdtem el felhátrálni a hálószobánk felé.

Úgy éreztem, ha most nem tesszük meg ezt a lépést, talán sosem fogjuk…Akkor örök életemre magamba zárkóznék, és csak nézném, ahogy egyre távolabb és távolabb kerülünk egymástól…Ezt pedig nem hagyhatom…

Észre sem vettem, mikor ütköztünk neki a falnak… Csak akkor józanodtam ki egy pillanatra, mikor Carlisle gyengéden a fenekem alá nyúl, és megemelt, hogy az arcunk egy magasságban legyen. Én sem tétlenkedtem tovább, lábaimmal szorosan körbefontam a csípőjét, és elkezdtem kibontani a nyakkendőjén lévő csomót.

Talán még sosem éreztem azt a fajta lángolást, mint most…Mintha a szívem lángba borult volna, és lassan minden eremet átjárta az általa termelt forróság…Ez azonban olyan tűz volt, amit nem lehet kioltani…Csak keringett és keringett, mígnem a legapróbb porcikám is tűzben kezdett égni…

Ekkor elváltunk a faltól, majd miután sikeresen megtaláltuk az ajtót, Carlisle gyengéden az ágyra fektetett, miközben az arcom mellett támaszkodva folytatta ajkaim csókolását. Ekkor én gyengéden az ingje gombjai után nyúltam, majd remegő, ügyetlen mozdulatokkal kezdtem el kigombolni azokat, mire ő is áttért az én ruhámra, így egy kicsit megemelt, hogy lehúzhassa a hátulján levő cipzárt.

-Carlisle…-szakítottam meg egy pillanatra a csókunkat.

-Igen?-kérdezte vágytól forró hangon.

-Igérd meg, hogy nem lesz semmi baj-csordult ki meglepetésemre egy apró könnycsepp a szemem sarkából.

-Úgy fogok rád vigyázni, mint az életemre-simította meg az arcomat-Csak szólnod kell, és azonnal abba hagyom…

-Biztos?-néztem rá kicsit kételkedve.  Nem benne, hanem saját magamban nem hittem…Szükségem volt a megerősítésre, különben féltem, hogy meggondolom magam, mielőtt még bármi is történne.

-Igen, biztos-válaszolta határozottan, majd ismét visszatért ajkaim kényeztetéséhez.

Most azonban nem állt meg egy apró csóknál…Lassan elkezdett lefelé haladni végig a nyakamon, majd vissza, és ismét lefelé , egészen a kulcscsontomig, ahol egy lassú mozdulattal kezei megszabadítottak az egyik utolsó zavaró tényezőtől , ami testünk útjába állt.

-Szeretlek!-suttogta.

-Én is szerelek-sóhajtottam, majd a testünk egy gyöngéd mozdulattal egyé vált…

 Ez lenne Esme az általa vásárolt új ruhában :D

Ez pedig egy kis zene, ami (úgy gondoltam) passzol a fejezet hangulatához :D

Gyógyító szerelem XVII. Fejezet

Sziasztok!
Amilyen gyorsan csak tudtam, megint itt vagyok, és előálltam nektek egy újabb fejezettel :) Ez most azért ilyen terjedelmű (vagyis rövidebb, mint az előző) Mert a XVIII. fejezetbe tervezem a nagy sorsfordítást :P
Remélem értitek mire gondolok! :D
Puszi!
Carly :)



(Esme szemszöge)

-Azért sajnálom, hogy elmentek-húzta el a száját anya, miközben a bőröndöket pakoltuk be a Mercedes csomagtartójába-Még szerettem volna, ha maradtok…

-Még fogunk jönni ez biztos-mosolyogtam-De mint látod, valaki nem figyelt a dolgokra-néztem Emmettre célzóan.

-Mondtam már, hogy sajnálom-emelte fel a kezeit megadóan-Ígérem, jóvá fogom tenni…

-Azt hiszed ezt olyan könnyű jóvá tenni?-emeltem meg a hangom kissé indulatosan.

-Nyugalom…-csitított Carlisle-Senki nem tehet a dologról.

-De ha elvitte volna az autóját szervizbe, akkor most nem lennénk itt-magyaráztam .

-Majd legközelebb figyelni fog…-folytatta, miközben sápadt arcára egy féloldalas mosoly húzódott.-Emberek vagyunk, és tévedni, emberi dolog…

-Tudom ,csak…-sóhajtottam-csak nyomaszt a dolog, amiért ilyen állapotba kerültél…

-Miattam ne aggódj-nevetett fel halkan.-Kemény fából faragtak, és nem fog ki rajtam egy kis megfázás.

-Kis megfázás? Carlisle 38 C°-os lázad van-néztem rá komolyan.

-Ezek csak számok, kedvesem-mosolyogta-Annyira azért nem érzem betegnek magam…

-Erre mondják azt, hogy az orvos a legrosszabb beteg-csóváltam meg a fejem lemondóan-Na menjünk...

-Várj csak!-szólt utánam anya-Itt egy kis lázcsillapító-adott a kezembe egy apró pirulákkal teli kis dobozt.

-Köszi szépen!-öleltem magamhoz.

-Gyertek hamar!-kötötte az orromra-Nehogy az legyen, mint a múltkor…

-Jövünk, amint egy kis időnk van rá…Csak tudod, nekem vissza kell állnom a munkába a három hónapos kihagyás után, és most lesz egy rövid időszak, amikor biztosan ne tudunk látogatóba jönni…-magyaráztam.

-Kár-sóhajtotta-De azért érezzétek jól magatokat!

-Meglesz!-mosolyogtam, majd egy-egy búcsú puszi után már úton is voltunk Milwaukee felé.

Bár Carlisle azt mondta, jól érzi magát, az út nagy részén végig sápadozott. Hol elaludt egy pillanatra, hol heves köhögés rázta fel álmából, végül pedig a lázcsillapítót is be kellett vetni, mert a láza a borogatás ellenére sem akart csökkenni. Igyekeztem neki mindent megadni ebben a pár órában, de nem sok mindent tehettem…Csupán annyit, hogy magamhoz öleltem, és simogatva őriztem álmát , míg el nem értünk a hatalmas fehér ház felé.

-Köszi, hogy hazahoztál-mosolyogtam Emmett-re, miközben kisegítettem Carlisle-t a kocsiból.

-Nincs mit…Tartoztam ennyivel a történtek után…-mosolyogta, ám ekkor hirtelen rám is rám tört a visszafojthatatlan köhögő roham.

-Biztos, hogy jól vagy?-kérdezte aggódva.

-Igen, jól vagyok-válaszoltam-Segítenél behozni a bőröndöket?-tereltem a témát.

-Persze, húgi-mosolyogta készségesen-Hová vigyem őket?

-A hálószobába-mosolyogtam viszont, mire egy könnyed mozdulattal felkapta a két bőröndött, és pillanatok alatt már az emeleten is volt.

-Te sem vagy jól…-szólalt meg Carlisle rekedt hangon.

-Jobban vagyok mint te-vágtam rá azonnal.

-Én is jól leszek meglásd!-nevetett fel halkan-Holnap dolgoznom kell…

-Fogsz is, de csak akkor, ha hagyod, hogy kikúráljalak.

-Nem akarlak ugráltatni-tiltakozott, miközben ismét halkan köhögni kezdett.

-Ez most nem erről szól-simítottam meg az arcát-Menjünk be a nappaliba, jó?

-Jól van-válaszolta, majd egymás kezét fogva sétáltunk be a hatalmas szobában álló kanapé felé…

(Carlisle szemszöge)

Akármennyire is próbáltam erősnek látszani, a betegség sokkal komolyabb volt, mint elsőre gondoltam. A fejem lüktetett, a torkom is lángokban égett, és éreztem, hogy a tüdőmben sincs minden rendben…Azonban nem vehettem ki újabb szabadnapot. A kórházban így is orvoshiány van, és ha kivennék most egy pár napos betegszabadságot azzal életeket tehetek tönkre… Így hát hagytam, hogy Esme gondjaiba vegyen….

-Itt van a teád-adta a kezembe a forró bögrét-Kamilla és méz van benne. Mindet meg kell inni!

-Rendben  van-sóhajtottam halkan, miközben kortyolgatni kezdtem a nem túl jó ízű folyadékot.

-Tudom, hogy nem valami kellemes, de próbáltam kicsit jobbá tenni a mézzel-magyarázta.

-Nem olyan vészes. Ha ez kell a gyógyulásomhoz, akkor megiszom…-húzódott arcomra apró mosoly.

-Ezután készítek neked egy hűtőfürdőt , hogy levigyük a lázadat, és beveszed az antibiotikumot-magyarázta.-Holnapra kutya bajod sem lesz, meglásd!

-Ha te mondod-mosolyogtam, miközben leraktam az üres poharat-Muszáj lesz dolgoznom, és ez betegen nem fog menni…

-Tudom… De mindent megteszek, hogy holnapra meggyógyulj…

-És ezért nagyon hálás vagyok neked-mosolyogtam-De nem kéne ennyit fáradnod értem… Egyedül is boldogulok…

-Makacs egy ember vagy, tudod?-nevetett fel halkan.

-Tudom, de nem tehetek róla…-válaszotam.-Amit egyszer a fejembe veszek, azt többé nem veri ki senki belőle…Azért is lettem orvos-mosolyogtam, miközben az üres poharat az asztalra raktam.

-Segítsek felmenni a lépcsőn?-kérdezte aggódva.

-Nem, köszönöm-vágtam rá azonnal-Gyorsan megfürdök, és már jövök is, jó?

-Jó, menjél csak-mosolyogta-Én addig feloldom neked a C-vitaminos tablettát…

-Köszönöm, Esme!-néztem rá hálásan, miközben lassan elindultam az emeleten lévő fürdőszoba felé…

A hideg víz kifejezetten jól esett a láztól hevült testemnek, így nagyon hamar sokkal jobban  kezdtem éreztem magam. A fejem is kezdett rendbe jönni, és már a torkom sem kapart annyira az antibiotikum bevétele után. Kezdtem újra élni…

-Jobban vagy?-bújt hozzám mosolyogva, miközben óvatosan betakargatott egy takaróval.

-Igen, sokkal-válaszoltam-Holnapra teljesen rendbe fogok jönni…

-Most már csak annyi dolgod van, hogy pihenj…Mit szólnál egy filmhez?

-Például?

-Nem is tudom-mondta elgondolkodva- Az „Ilyen az élet”?

-Nekem megfelel-mosolyogtam.-Azt mondják róla, hogy nagyon színvonalas…

-Akkor már hozom is a DVD-t-lelkesedett fel azonnal-Melyik kukoricát szereted? A vajasat vagy a sósat?

-A vajasat-válaszoltam mosolyogva, majd egy szempillantás alatt el is tűnt a konyha felé…

Másnapra szinte teljesen elmúltak a tüneteim. Már nem éreztem magam fáradtnak, és a torkom sem lüktetett annyira…Csupán egy kis kaparó érzés emlékeztetett arra, ami tegnap történt, így hát készen álltam arra, hogy elinduljak a munkába…

-Köszönöm, hogy gondoskodtál rólam-néztem Esme-re hálásan.

-Igazán nincs mit-mosolyogta-Örülök, hogy jól vagy…

-Esetleg el is vihetlek az iskolához…-ajánlottam-ha gondolod.

-Örülnék neki-csillant fel a szemében egy mosoly-szikra- A te házadhoz nincs olyan közel , így elég hosszú lenne, ha gyalog mennék…Ráadásul késésben is vagyok…

-Akkor siessünk, mert nemsokára nekem is be kell érnem-néztem az órámra, miközben gyorsan felkaptam az aktatáskámat, és útnak is indultunk a város keleti része felé…

Gyógyító szerelem XVI. Fejezet

Sziasztok!
Siettem, és el is készültem a következő fejezettel :) Ez is elég hosszú, de nem annyira mint az előző volt, bár tudtam volna még tovább írni, de így éreztem jónak a fejezet befejezését :)
Remélem, hogy tetszeni fog :)
Puszi!
Carly :)





(Carlisle szemszöge)

-Én nagyon sajnálom…-sóhajtotta, miközben a pár perce elkészült teát iszogatta-Meg kellett volna kérdeznem Emmett-tet hogy jó e az autó…

-Ugyan már, ez nem a te hibád...-csuktam vissza a motorháztetőt.-Senki nem tudhatta, hogy az akkumulátor pont most merül le…

-Ezek szerint itt ragadtunk?

-Attól tartok az erdőben töltjük az éjszakát-sóhajtottam, miközben  mellé helyezkedtem a furgon hátsó részében kialakított raktér szélén.

-Csak tudunk tenni valamit, nem?-nézett rám kérdően.

-Próbáltam hívni egy autómentőt, de nincs térerő…-magyaráztam-Valami leárnyékolja a vonalat… Az egyetlen, amit tehetünk, hogy várunk.

-Ennyit arról, hogy hazaérünk vacsorára…-nevetett fel halkan.-Ha nincs ez a kirándulás akkor…

-Ne emészd már magad-öleltem magamhoz-Inkább próbáljuk meg jól érezni magunkat így…

-Nos…akkor mit akarsz csinálni?-nézett rám tanácstalanul.

-Először is hozok egy kis fát a tűzre, nehogy elaludjon-válaszoltam-Utána mi lenne, ha néznénk a csillagokat?

-Csillagnézés?-ízlelgette magámban-Tetszik az ötlet…De csak akkor megyek bele, ha én is segíthetek fát gyűjteni.

-Esme, nagyon sötét van-magyaráztam-Jobban szeretném, ha itt maradnál…

-És ha eltévedsz? Mit csináljak, ha nem találsz vissza?-kérdezte ijedten.

-Csak a mező széléhez megyek…-mondtam nyugtatóan-Végig látni fogsz, megígérem…

-Rendben van-sóhajtotta, majd egy apró puszit követően lassan elsétáltam a nem messze lévő fenyőfa tövéhez.

Ez a mi szerencsénk-gondoltam-Végül is…mennyi az esélye annak, hogy pont az erdő legmélyén robban le egy autó? Egy a tízezerhez vagy még több? És miért pont az akkumulátor? Lehetett volna valami más, de így még a fűtést sem bírjuk bekapcsolni. Mintha a szabad ég alatt kéne aludnunk.

Nemsokára összeszedtem az egy éjszakára elegendő mennyiségű fát, majd amilyen gyorsan csak tudtam rápakoltam őket a már jól elkészített ideiglenes „fűtőtestünkre”. Nem sok haszna volt, de amennyit a vadonról tudok, ez legalább távol tartja az állatokat…Az már más kérdés, hogy egy cseppet sem melegít az emberen, ha hosszabb távon akar itt üldögélni…

-Meg is vagyunk…

-Akkor nézhetjük a csillagokat?-kérdezte lelkesen.

-Csak az nem mindegy , hogy hol…-kaptam a kezembe egy pokrócot, majd a mező közepe felé kezdtem sétálni, ahol a fák semmit nem árnyékoltak a felettünk elterülő hatalmas égbolt terjedelméből.

-Nos? Mit szólsz?-néztem rá érdeklődve.

-Ez tökéletes lesz-mosolyogta, miközben a földre terített pokrócokra heveredtünk-És mit tetszett neked ma a legjobban?

-Mármint a kirándulásból?-néztem rá elgondolkodva- Nem is tudom…Minden idő, amit veled töltök az csodálatos…

-Na de komolyan…

-A túrázás a folyó mentén. Még pedig azért, mert olyan szép vagy, amikor a víz megcsillan a hajadon-molyogtam.

-A kis balesetre gondolsz a vízesésnél?-kacagta-Hát igen, ha az ember megcsúszik a folyóparton könnyen vizes lesz…

-Még szerencse, hogy volt nálad váltóruha-nevettem fel én is hangosan-Bár gondolom nem lehetett valami kényelmes egy bokorban átöltözni…

-De ugye nem leskelődtél?-nézett rám gyanakodva.

-Ugyan már…Ilyennek ismersz?

-Nem, de azért te is férfiból vagy, nem igaz?-vonta meg a vállát.

-Én soha nem tennék veled ilyet-vágtam rá azonnal.-Nem lenne veled szemben tisztességes…

-Örülök, hogy így gondolod-mosolyogta miközben a  fejét a vállamra hajtotta, és ismét nézni kezdtük a fölöttünk elterülő csillagokat.

Bizonyos tekintetben nagyon is igaza volt Esme-nek…Férfi vagyok, és erős kísértés számomra minden egyes mozdulat, amit tesz. Egyenlőre még képes vagyok kontrollálni, de nem tudom meddig…Mi lesz , ha bántani fogom? Ha olyat teszek, amit később megbán? Nem, nem én nem lennék képes bántani őt…Akármi is történjen, sosem fogok ártani neki…soha…

-Min gondolkozol?-nézett rám érdeklődve.

-Csak azon, hogy milyen csodás vagy-mosolyogtam-Hogy soha nem tudnék élni nélküled…

-Túl sokat bókolsz-sütötte le a szemeit zavartan-Még soha nem mondott nekem senki ilyen  szépeket…

-Szeretlek, és ezt ki akarom mutatni…-magyaráztam-Ha más módja nincs, akkor így…De remélem, nemsokára  többet is adhatok neked, mint bókot…-mosolyogtam.

-Ezt hogy érted?

Csak ekkor jöttem rá, mit is mondtam. Ennyit arról, hogy az orvos mindig tudja, mit beszél… Gyerünk, Carlisle, találj ki valamit!

-Például hogy elhalmozzalak ajándékokkal, vagy elvigyelek nyaralni-mosolyogtam kicsit nyögvenyelősen.

-Ugyan…erre igazán nincs szükség-legyintette.-Én annak is örülök, ha együtt vagyunk…Még ebben a helyzetben is örökre itt maradnék, ha te velem vagy…

(Esme szemszöge)

Nem is tudom meddig feküdtünk még ott, de egyszeriben azon kaptam magam, hogy vacogok…A hőmérséklet nagyon sokat esett, és mivel még csak a tavasz elején jártunk, szinte egy pillanat alatt téli hideg kerekedett a környéken.

A tiszta ég sem segített , így végül úgy döntöttünk behúzódunk a kocsi zárt rakterébe, és megpróbáljuk melegen tartani magunkat…Több kevesebb sikerrel…

-Még m…mindig v…vacogok-suttogtam alig hallhatóan, miközben Carlisle még szorosabbra tekerte körülöttem a takarót.

-Ssshhh, nincs semmi baj…-simította meg az arcomat-Nemsokára jobb lesz…

-Egyre hi..hidegebb van-folytattam.

-Mi lenne, ha hozzád bújnék?-nézett rám érdeklődve-Talán az én testmelegem segítene valamennyire…

-B…biztos, hogy nem gond?-kérdeztem kicsit félénken.

-Már miért lenne-kacagta.-Kicsit menj arrébb…

Azzal ő is bebújt a takaró alá, miközben én hevesen öleltem magamhoz melegséget árasztó testét. Már a fogaim is belefájdultak a vacogásba, mire elkezdtem melegebbnek érezni a hőmérsékletet, és képes voltam akadozás nélkül végigmondani egy mondatot. Csupán az az egy aggasztott, hogy Carlisle szinte védtelen volt a hideggel szemben…Míg én nyakig be voltam takarózva, és még kölcsön is kaptam tőle az egyik kabátját, ő egy szál ingben feküdt mellettem, miközben azon volt, hogy engem melegítsen…Aggódtam miatta…

-Te jól vagy?-kérdeztem komolyan.

-Nincs semmi bajom…Inkább próbálj meg aludni-mosolyogta, de láttam, hogy a szája széle szinte teljesen elkékült a hidegtől.

-Most nem kell keménykedned…Valld be, hogy fázol!-néztem rá komolyan.-Teljesen elsápadtál…

-Te pedig még mindig jég hideg vagy-nézett rám aggódva-Én nem fázom annyira, mint te…

-Most azon vitatkozunk, hogy ki fázik jobban?-vontam fel a szemöldökömet.

-Igen…Nagyon úgy tűnik-kacagott fel halkan, miközben egy könnyed csókot lehelt a homlokomra.-Még ezen is képesek vagyunk vitába szállni…

-Csak féltjük egymást-mosolyogtam.-Így érthető ,nem?

-Ahogy gondolod-mosolyogta, miközben az én ajkaimat egy hatalmas ásítás hagyta el. Egészen elálmosodtam a hirtelen jött melegben, és már elég későre is járt, de nem akartam elaludni… Féltem, hogy Carlisle-nak valami baja esik, vagy a hidegben megbetegszik…Azt sosem bocsájtanám meg magamnak…

-Figyelj csak…-szóltam oda halkan-Ölelj magadhoz , jó?

-Hogy értve?

-Karold át a derekamat, és bújj hozzám…

-Nem lesz kellemetlen a…dolog?-kérdezte aggódva. 

-Nem…Ha ez kell ahhoz, hogy te is megúszd a dolgot különösebb fagyási sérülések nélkül…-nevettem fel halkan, miközben gyengéden magához húzott, majd egy óvatos mozdulattal  átkarolta a derekam.

Először megremegtem az érintésétől, de pár másodperc után kifejezetten jól esett az, hogy hozzám ér… Az érintése nem volt durva, vagy követelőző…Gyengéd, és udvarias maradt annak ellenére, hogy tudtam, mennyire vágyik rám… De ami zavarba ejtő volt, hogy éreztem is, mennyire nehéz neki…

Rossz érzés volt, hogy nem tudom megadni neki azt, amit szeretne…Úgy éreztem, nem vagyok képest túltenni magam a múlton, akármennyire is szeretném…De nem tágítok. Addig nem, amíg nem tudom magam megtörni…

Néhány perc múlva végül úrrá lett rajtam a fáradtság, és nemsokára olyan mély álomba szenderültem, hogy még az álmaimra sem emlékeztem…Csak azt tudtam, hogy boldog vagyok…mérhetetlenül boldog…

Legközelebb egy kétségbeesett kaparás hangjára tértem magamhoz, mire óvatosan lefejtettem magamról Carlisle izmos karját, és a félig kómás állapottal küzdve kinyitottam a raktér széles ajtóit.

-Selly?-néztem rá meglepetten-Te meg hogy kerülsz ide?

-Úgy, ahogyan én, húgi…-láttam meg  a bátyám mosolygós arcát, mire meglepetten, még is boldogan vetettem magam izmos karjaiba.

-Honnan tudtad, hogy itt vagyunk?-kérdeztem mosolyogva.

-Tudod…apa nem csak téged vitt kirándulni-válaszolta, mire tekintete akaratlanul is visszakalandozott kocsija felé.-Mi történt az autóval?

-Carlisle szerint lemerül az akkumulátor…A kocsiban aludtunk, de mivel nem volt fűtés, nem volt valami kellemes.-sóhajtottam, miközben ajkaimat halk köhögés hagyta el.

-Kicsit megfáztál…

-Nem nagy dolog…Carlisle mindent megtett, hogy elkerüljem a dolgot, úgyhogy ennyi belefér…Viszont azt nem tudom, hogy ő hogy van…

-Jól, vagyok , nyugodj meg!-hallottam meg egy rekedt hangot, mire hátrafordulva szembetaláltam magam Carlisle kínlódó arcával.

-Nem úgy nézel ki-tetem a kezem homlokára. Tűzforró volt.

-Nincs semmi bajom-erősködött tovább.

-Magas lázad van…Haza kéne mennünk…

-Mármint Milwaukee-ba?

-Igen, pontosan…-válaszoltam-Anyáék biztosan megértik, akár csak Emmett-fordultam hozzá, amire ő csak hevesen bólogatott.

-Doki, gyógyuljon meg aztán majd máskor  eljönnek-tette a kezét a vállára- Az egészsége fontosabb… Én hazaviszlek titeket.

-Megtennéd?-néztem rá mosolyogva.-Nagyon megköszönném, mert Carlisle nem tudna így hazavezetni…

-Esme, ez meg milyen kérdés?-nevetett fel halkan-Induljunk!-mosolyogta, majd miután beültünk a hátsó ülésre, útnak is indultunk a házunk felé…

Gyógyító szerelem XV. Fejezet

Sziasztok! :)

Most, hogy ismét itt vagyok, rögtön fel is rakom a következő fejezetet :) Mivel ez egy hosszabb , két hetes, kimaradás volt, ezért egy annyival nagyobb terjedelmű fejezet készültem mára :D

Ezt a fejezetet Fro-nak ajánlom :) Ő tudja, hogy miért :)

Remélem mindenkinek tetszeni fog! :)

Puszi!

Carly :)

És szeretnék elnézést kérni mindenkitől, akinek nem írtam komit, de mindenhol jártam , és ott voltam a háttérben :)

(Esme szemszöge)

-Nagyon kedves emberek-jegyezte meg elismerően Carlisle-Nem csoda, hogy te is ilyen vagy…

-Köszönöm!-sütöttem le a szemeimet zavaromban-Elég régimódi család vagyunk úgyhogy…valahogy ösztönösen működik bennünk a jó modor-nevettem halkan.

-Látom, az édesapád is egészen megkedvelt…Ennek kifejezetten örültem.

-Becsüli benned azt, aki vagy…-magyaráztam-Nem csak, hogy orvos vagy, hanem tiszta a lelked, és segítettél a lányán…

-Tipikus apa, igaz?-kacagta.

-Kedves, okos, és megértő…Viszont ha a lányáról van szó, semmi nem állhat az útjába…

-Szerinted ha lenne egy lányom én is így viselkednék?-nézett rám kérdően.

-Talán…sőt biztosan. A lányos apák mind ilyenek-nevettem  halkan, ám ekkor hirtelen anya hangját hallottam meg felhangzani a hátam mögött.

-Kicsim, várj csak!-nézett rám mosolyogva-Azt elfelejtettem mondani, hogy ha szeretnétek velünk enni, akkor hétkor készen van a vacsora… De ha más tervetek van akkor…

-Jaj, ugyan…Hát persze, hogy veletek eszünk-vágtam rá azonnal-Meg sem fordult a fejünkben, hogy máshol töltsük a délutánt.

-Na, ennek örülök-sóhajtotta megkönnyebbülten- A szobáitok is teljesen rendben van, de ha segíthetek valamiben, csak szólj!

-Aggódsz értem, ugye?-kérdeztem komolyan, mikor megláttam az arcán előtűnő apró ráncokat.

-Igen-forgatta meg a szemeit sóhajtva.

-Ne izgulj…Carlisle mellett biztonságban leszek, és ezt garantálom…Nem igaz?-fordultam az említett személy felé, aki csak heves bólogatással helyeselte állításomat.

-Ha bármi baj lenne, maga lenne, akinek először szólok, Elizabeth…de úgy vigyázok Esme-re, mint az életemre-tette kezét a szívére fogadóan.

-Azt ajánlom is-nevette ismét-De mint mondtam, szólíts csak Liz-nek…Az Elizabeth olyan hivatalos.

-Rendben van , Liz-mosolyogta-És kérem…tegezzük egymást, ha nem baj…

-Ahogy akarod, Carlisle-mosolyodott el ő is, majd lassan visszaindult az ekkorra már jó illatokkal belengett konyha felé…

(Carlisle szemszöge)

Nem hoztam magammal sok holmit, így hamar elintéztem a kipakolás rám eső részét, és elindultam, hogy meglátogassam Esme-t…

Bár alig pár perce váltunk el, máris hiányzott, hogy velem legyen. A közelsége olyan érzelmeket váltott ki belőlem, amit eddigi életem során még soha senki sem, ezért elég nehéz volt meglennem nélküle. Olyan volt számomra, mint a drog…legalább is ilyen lehet, ha valaki nem tud élni egy bizonyos émelyítő érzés nélkül. Amikor a haja éppen csak ellibben az arcom előtt…

Legszívesebben csak őt csókolnám éjjel-nappal, de tudtam, hogy nem lehet…Annyi mindenen ment keresztül, hogy csak ártanék azzal, ha sietni próbálnék…

-Szia!-mosolyogtam rá boldogan-Hogy haladsz?

-Mindjárt meg is vagyok-csukta be az utolsó fiókot-Te hogy-hogy ilyen hamar végeztél?

-Kevés ruhát hoztam-vontam meg a vállam.

-Oh, milyen eszes -kacagta .

-Te miért hoztál egy egész bőröndöt?-néztem rá kérdően.

-Minden eshetőségre felkészültem-válaszolta-Jöhet eső , hó , zivatar… Én akkor is készen állok.

-És még én vagyok a praktikás-nevettem ismét, miközben lágy csókot leheltem édes ajkaira.

-Nocsak, nocsak , húgi!-nevetett fel Emmett, miközben célzó pillantásokkal meredt a karjaim közt levő Esme-re.

-Én most…segítek anyának-sütötte le a szemeit zavartan, miközben sietve  rohant ki az ajtón, le a lépcsőn, és meg sem állt a konyháig. Úgy éreztem, elég kínos szituációba sodortam szegényt, így már indultam is volna utána, ám Emmett megakadályozott ebben.

-Hóóó…hova ez a sietség szőkeherceg?-tolt vissza a vállamnál fogva.

-Bocsánatot kéne kérnem Esme-től…-túrtam a hajamba idegesen.

-Szerintem nincs miért-legyintett.-Nincs abban semmi rossz, ha egy ember szereti a másikat…

-De a húgodról van szó…-néztem rá meglepetten előbbi mondata hallatán.-Nem félted?

-Esme bebizonyította, hogy tud vigyázni magára…-mosolyogta-Túlélt egy autóbalesetet, egy súlyos traumát, egy nemi erőszakot, és most végre boldog…Nem fogom ebbe megakadályozni, különösen nem akkor, ha egy ilyen rendes ember az illető, mint maga…

-Köszönöm!-mosolyogtam én is.-De  szerintem ezt Esme nevében is mondhatom.

-Tudom én, hogy mi a jó a húgomnak, Doki-kacagta-És maga pontosan az , akit elképzelek mellé.

-Örülök, hogy mindenki ilyen kedves hozzám…Kicsit másra számítottam az igazat megvallva…

-Mire? Egy védelmező bátyra , egy szigorú apára, és egy lányát mindennél jobban féltő anyára, akik nem engedik, hogy a lányukhoz akárcsak egy újjal is hozzáérjenek?

-Pontosan-bólintottam helyeslően.

-Nem tévedet sokat…de szerintem mindenki érzi, hogy maga más…Esme nem szokott csak úgy belehabarodni egy férfiba-nézett rám komolyan.

-Nem is nézem ki belőle. Túl okos és kedves ahhoz, hogy bármi ilyet  elképzeljek róla…

-Úgy látom nem csak Esme fejét csavarták el-nevetett fel hangosan-De inkább most elmegyek, mert ha az érzéseim nem csalnak, félbeszakítottam valamit, mikor idejöttem…

-Nem igazán…Esme-vel mi még nem…-köszörültem meg a torkom, amiből Emmett rögtön tudta mire céloztam.

-Miért nem?-nézett rám kérdően.

-Nem akarom siettetni-sóhajtottam-Annyi mindenen ment keresztül az elmúl pár hónapban…

-Értem…-bólintotta-Becsülöm ezért, tudja? Hogy a húgom érdekeit nézi.

-Nincs is annál fontosabb, minthogy őt boldoggá tegyem…Ezért minden akkor történik csak, ha majd ő is akarja…-magyaráztam.

-Erre mondják azt, hogy „Ritka, mint a fehér holló”-kacagott fel ismét.-De most már tényleg megyek…Elviszem egy körre a furgonomat…

-Rendben van…És még egyszer köszönöm!

-Nincs mit, Doki-legyintette mosolyogva, miközben hatalmas léptekkel elhagyta az épület területét...

Pár pillanat múlva én is a földszinten termettem, és elindultam arra, amerről a fantasztikus illatokat éreztem. A konyha nem messze a nappali mögött volt, így már nagyon korán elértek hozzám, éhséget csalva a gyomromba.

-Anya, adnál egy kis borsot?-fordult Elizabeth-hez Esme, miközben nagy hévvel kavargatta az előtte fortyogó levest.

-Persze, kincsem- mosolyogta- Egyébként…hol hagytad Carlisle-t?

-Emmett ránknyitott-sütötte le a szemeit zavartan.

-És?-érdeklődött tovább.

-Semmi csak…zavarba ejtő, ha az emberre csókolózás közben nyit rá a bátyja-sóhajtotta.

-Ugyan már…Emmett csak viccelődik, ezt te is tudod-simította meg a vállát.

-Tudom, de akkor is…

-Inkább foglalkozz a levessel, aranyom, mert túlfőzöd a tésztát, ha nem vigyázol-nevetett fel halkan.

-Rendben van, csak Carlisle miatt aggódom…biztosan kínos lehetett neki…

-Nekem? Kínos?-nevettem fel halkan, mire Esme meglepetten, még is mosolyogva fordult hozzám, miközben egy hatalmas puszit nyomott az arcomra.

-Azt hittem Emmett elüldözött a háztól!-ölelt magához.

-Csak beszélgettünk…Mellesleg pedig én is aggódtam miattad. Le akartam jönni , csak a bátyád megakadályozott…

-Én pedig sajnálom, hogy csak úgy otthagytalak…-sóhajtotta-Nem volt szép  tőlem…

- Nem számít…Felejtsük el!-simítottam meg az arcát moyolyogva.-Inkább segítek megteríteni, jó?

- Csak nem egy született szakács veszett el mégis benned?-vonta fel a szemöldökét.

-Az azért nem-kacagtam-de ezzel talán még megbírkózom-mosolyogtam, miközben egy hatalmas terítőt a kezembe véve indultam el az asztal felé…

(Esme szemszöge)

-És mondd csak…-kezdett bele apa, miközben egy jóízűt kanalazott az általunk készített levesből. - Hova valósi vagy?

-Angliába-válaszolta Carlisle-Londonban születtem 1980 március 21-én.

-Harminc éves létedre nagyon fiatalosnak tűnsz-nézett rá elismerően-Nem néztem többnek, mint huszonhat.

-Ezt örömmel hallom-mosolyogta-Bár szegény szüleim nem voltak ilyen szerencsések a korral… Anyám huszonnyolc volt, mikor meghalt, apám pedig ötven. Egyikük sem élte meg, hogy orvos legyek…-sóhajtotta szomorúan.

-Édesanyád…beteg volt, igaz?-kérdezett rá finoman anya, mire én egy szúrós pillantással reagáltam még az ilyen finom megfogalmazásra is. Nem akartam, hogy Carlisle lelkén újabb sebek keletkezzenek. Elég volt neki egyszer elmesélni a történteket, de még az is hatalmas fájdalmat okozott neki…

-Vérzékenységben szenvedett-bólintotta-A születésem után pár perccel meghalt…Sosem ismertem…Csupán képeken láttam őt, amiket apám mutatott.

-Szörnyen sajnálom-sóhajtotta anya-Ha csak sejtettük volna, akkor…

-Nincs semmi gond, Liz-tette a kezét kezére nyugtatóan-Nem haragszom, hiszen honnan is tudhatott volna róla…

-Én is elnézést kérnék-köszörülte meg a torkát apa, mire én meglepetten kaptam fel tekintetem az irányába. Bocsánatot kér? Apám sosem volt az a típus, aki bárki előtt is elismerné a bűnét. Inkább a sírba viszi magával az igazát, minthogy bárki előtt is gyöngének látszon.-Ha nem hozom fel a számokat, most biztosan nem érezné ilyen kellemetlenül magát…

-Ugyan, Peter-legyintett-Maga pedig igazán nem tehet az egészről…Én hoztam fel, maguk pedig csak kérdezősködtek…Nincs ezzel semmi baj.

-Igen, tudod…szeretnénk kicsit jobban megismerni a lányunk udvarlóját-mosolyogta, mire én fülig elvörösödve, sietve sütöttem le  szemeimet a föld felé. Úgy éreztem magam , mint egy tinédzser, aki hazaviszi a barátját, és a családtagok szó szerint vallatják az illetőt... Csodálkoztam, hogy Carlisle ilyen jól bírja a „kiképzést”.

-És ezt is teljes mértékben megértem-helyeselte-Esme különleges, és ez szerintem nem csak én érzem így…-nyomott lágy puszit az arcomra, amitől csak még jobban zavarba jöttem. Ez már anyuék figyelmét sem kerülte el, és csak pár pillanattal később eszméltem rá, hogy a nevetés, amit hallok tőlük származik.

-Esme, kicsim…-simította meg a vállam anya-ne legyél zavarban. Ez csak egy aprócska puszi volt…

-Jól van, na-mosolyodtam el én is , mire ismét hangos kacagás hangzotta be a konyha területét.

-Sajnálom, hogy késtem-rohant be Emmett zihálva-De most már itt vagyok…Miről maradtam le?

-Kicsit kérdezgettük Carlisle-t-válaszolta anya az említett személyre mutatva.

-Húha, akkor most én jövök-dörzsölte meg a tenyerét vészjóslósan, ami csak egyet jelentett…Kínos kérdések következnek.

-Nos, Doki-fordult hozzá egész testével-Mondja meg az igazat…Fiú vagy lány?

-Hogy mi?-nézett rá meglepetten Carlisle.

-Milyen gyereket szeretne, ha lenne…Kisfiút vagy kislány?-ismételte meg a kérdést ezúttal érthetőbben. Micsoda? Semmi szemérmetlen megjegyzés? Semmi turkálás más lelki világában? Ez nem Emmett-re vall.

-Nekem teljesen mindegy…A lényeg, hogy ő az enyém lenne, és más nem is számít-mosolyogta őszintén. Ezzel teljes mértékben egyet értettem vele… Nem számít, hogy szőke vagy barna, hogy okos vagy éppen butus, az a gyerek mindig is az ember gyereke marad akármi is történjen…

-Ügyes-mosolyogta Emmett elgondolkodva-És akkor is szeretné a húgomat, ha nem lehetne gyereke?-tette fel a következő kérdést, amitől hirtelen ledermedtem. Vajon Carlisle belegondolt már ebbe a dologba? Hogyha velem élne, nem lenne része ebben az örömben?

Félve pillantottam fel az arcára, ám azonnal megnyugodtam, ahogy megláttam az ő nyugodt, boldog arckifejezését.

-Tudok a balesete következményeiről, és igen…Akkor is szeretném…-nézett rám mosolyogva.

Minden egyes mozdulatával, minden egyes mosolyával olyan dolgokat indított el bennem, aminek következtében a szívem hevesen meglódult, és ha nem tudtam volna, hogy ez a bennem levő szerelemtől van, félnék, hogy infarktust kapok.

-Maga tényleg rendes ember-állapította meg bátyám, miközben arcára egy mindennél szélesebb mosoly húzódott, akárcsak anyuéra és apuéra. - Midőn meglepő felfedezés…

-Ha nem haragszotok-szólaltam meg végül én is-szeretnék még mutatni valamit Carlisle-nak…

-Persze kicsim, menjetek csak-válaszolta kimondatlan kérdésemre anya-De tudod , hogy közel van a erdő, és éjszaka veszélyes, még egy olyan felnőtt embernek is, mint te…

-Nem megyünk , csak az udvarra…-mondtam neki nyugtatóan-Egyébként,hogy állsz a kutyákkal?-néztem kérdően Carlisle-ra.

-Nincs velük semmi bajom…Szeretem őket, de miért?-kérdezett vissza.

-Majd meglátod-mosolyogtam, miközben a konyha hátuljában lévő hátsó ajtóhoz vezettem őt. Onnan egyenesen az udvarra lehetett lépni, és ezért imádtam ezt a helyet. Kislányként minden ebéd után az udvaron szaladgáltam, és így anya könnyen szemmel tarthatott. Ezen kívül pedig fantasztikus kilátás nyílt a minden este békésen lenyugvó napra, vagy az évente egyszer megrendezett tűzijátékra. Néha úgy éreztem itt magam, mint a mennyországban…

-Lucy, Selly!-kiáltottam-Gyertek gyorsan, vendégünk van!

Alig mondtam ki ezt a néhány szót, két hűséges kutyusom már itt is termett az oldalamon. Vörös bundájukon aranyként csillant meg a lemenő nap szelíd sugara, akárcsak gesztenyebarna szemeikben, ami a megannyi szeretet csillogását hordozta nap mint nap. Nem is tudom, mivé lettem volna nélkülük azokon a napokon, amikor a bánat miatt az élethez is alig volt kedvem…Ők mindig felvidítottak, akármi is volt a baj, és mosolyt csaltak az arcomra, akármennyit is kellett dolgozniuk rajta…

-De szép kutyák-nézett rám egy szelíd mosollyal az arcán Carlisle- Skót juhászok, igaz?

-Igen, Lucy tizenkét éves , Selly pedig három-válaszoltam.- Mindkettejüket elkobozták a kegyetlen gazdájuktól, és így kerültek hozzám…

-Rendes dolog volt tőled-mondta elismerően-Lehet, hogy elpusztultak volna az előző lakhelyükön…

-Ráadásul mivel Lucy öreg, az állatmenhely már elaltatta volna-sóhajtottam-Nem engedhettem, hogy ilyen sorsra jusson…

-És  Izzie még azon csodálkozott, hogy hogyan szerettem beléd-nevetett fel halkan, miközben a fejét kezéhez dugó Selly-t kezdte simogatni.-Még soha nem láttam hozzád hasonló, érző embert…

-Köszönöm!-sütöttem le a szemeimet zavaromban-Viszont én sem találkoztam még hozzád hasonlóval…Más nem biztos, hogy megértette volna a gondjaimat.-sóhajtottam-Talán már akkor megköttetett?

-Mi?-nézett rám érdeklődve.

-Az, hogy mi egy pár leszünk-magyaráztam.

-Talán…talán nem-mondta elgondolkodva.-De nem is számít, amíg itt vagyunk egymásnak, nem igaz?-sóhajtotta, miközben ajkaink egy lágy csók kíséretében összeforrtak. Még mindig lenyűgözött az az érzés, mikor hozzám ért. Mintha még sosem csókoltam volna meg őt, és talán nem is éltem, amíg rá nem találtam…Vagy is ő talált rám, de ez már csak részletkérdés…

A romantikus pillanatból Selly türelmetlen nyüszítése szakított ki, amint azon volt, hogy közém, és Carlisle közé furakodjon.

-Selly!-néztem rá rosszallóan-Te meg mit csinálsz?

-Féltékeny…ha jól látom-nevetett fel Carlisle.

-Ne csináld már-simítottam meg a buksiját - Mi értelme féltékenykedni, te lány? Nekem mindig is fontos leszel, hisz tudod…

-Szerintem érzi hogy köztünk van valami-magyarázta-Csak fél, hogy elveszti a gazdáját.

-Sajnos nem vihetem magammal, mert Lucy már öreg, és szüksége van egy társra. Ő pedig nem elég erős az utazáshoz…

-Igazán nem zavartak volna engem-mosolyogta-Legalább lenne két házőrző a háznál…

Ebben a pillanatban farkasüvöltés hallatszott fel a távolban, mire Selly és Lucy hangosan ugatva kezdtek rohanni a birtokunk határa felé, másodpercek múlva pedig teljesen eltűntek a szemem elől.

-Szerintem ideje lenne bemennünk-nézett rám aggódva Carlisle.

-Ugyan…itt éltem húsz évig, és még senkit nem bántottak a farkasok. Anya csak engem félt, azért mondja, hogy veszélyes.

-Azért én hallgatnék édesanyádra-mondta komolyan-Mindig akad egy-két kivétel, és abból lesz aztán a baleset.

-Na jó-sóhajtottam-De holnap elviszlek téged egy kirándulásra a környéken…Persze, ha nem baj…

-Dehogy baj-nevetett fel halkan-Még nem sokszor jártam Amerika ezen területén, úgyhogy szívesen megismerkednék ezzel a vidékkel…

-Remek!-lelkesedtem fel hirtelen-Akkor korán kell kelni, úgy hat-hét körül.

-Menni fog, ne aggódj…-simította meg az arcomat nyugtatóan-Hozzászoktam az ügyeletben a virrasztáshoz és a korai keléshez is. Nem lesz itt semmi gond…

(Carlisle szemszöge)

-Hát…azt hiszem ideje elbúcsúznunk-mosolyogta, miközben kissé szomorúan markolta meg a szobája ajtaján levő kilincset-Reggel találkozunk…

-Ne nevezzük ezt búcsúzásnak, hiszen itt leszek nem messze - mosolyogtam- De addig is… ez a tiéd-nyújtottam felé egy apró dobozt, de mielőtt még bármit is mondhatott volna, ujjaimmal gyengéden elhallgattattam.

-Ne mondj semmit, és ne is nyisd ki, amíg azt nem érzed, hogy itt az idő-magyaráztam.

-Miért? Mi van benne?-nézett rám kíváncsian.

-Ha elmondanám nem lenne meglepetés-kacsintottam, majd egy utolsó búcsúpillantás után én is lassan elindultam a nekem előkészített szoba felé.

El sem tudom mondani mennyi erő kellett ahhoz, hogy magára hagyjam. Nem tudtam nem gondolni tökéletes vonalaira, meleg érző tekintetére…Mintha egy lárhatatlan erő kötött volna hozzá , amit képtelenség lenne elszakítani…Szinte nem is tartott más a földön, csak ő…

Másnap nagyon korán felkeltem, hogy még időben elkészüljek a mi kis kirándulásunkra. Talán még öt óra sem volt, mert a nap még csak alig virrasztott az égbolt sötét horizontján, és Esme is mélyen aludt, így lementem a konyhába, hogy egy kis vizet töltsek magamnak, mielőtt csomagolni kezdenék. Ekkor azonban két apró kéz érintését éreztem meg a vállamon…

-Esme?-néztem rá meglepetten-Te nem alszol?

-Azt hiszed bármennyit is tudtam aludni a tegnap történtek után?-nevetett fel halkan-Anyáék viselkedése kicsit meglepett, és egész este azon járt az agyam, hogy miért viselkedtek úgy, ahogy…

-Nem érdemes ezen gondolkodni-karoltam át akaratlanul is, ám ahogy rájöttem, mit is teszek, visszarántottam a kezeimet.-Bocsánat…

-Nincs semmi gond… Már nem zavar…-nyújtotta kezeit karom után mosolyogva, miközben visszahelyezte őket a derekára. Én meglepettségemben meg sem tudtam szólalni, úgyhogy ő törte meg a csendet, ami erre a pár másodpercre közénk férkőzött.

-Hol is tartottunk?-kérdezte kacagva.

-Ja, bocsánat…-ráztam meg a fejem józanítóan-Kicsit elbambultam, de a pakolásnál tartottam, mielőtt lejöttél.

-Akkor…ami a legfontosabb, hogy vizet, és néhány szendvicset vigyünk magunkkal, mert nem tudjuk meddig maradunk…Beszéltem Emmett-tel, és megengedte, hogy elvigyük a kocsiját, mert nem szeretném, ha a szép Mercedesnek bármi baja is lenne…Végül pedig egy térkép, mert könnyen el lehet kavarodni a sűrű erdőben-sorolta fel teendőink listáját.

-Te aztán felkészült vagy-néztem rá elismerően.

-Nem először járok ezen az úton, amit most mutatni fogok neked-mosolyogta-Tudom, mi az amire figyelni kell…-nyomott ajkaimra gyöngéd csókot, amitől csak még jobban elkábultam. Még soha nem éreztem őt ilyen közel magamhoz…Teste szinte teljesen hozzáért az enyémhez, arca pedig olyan közel volt, hogy éreztem a tusfürdő illatát, amivel zuhanyozott… Csukott szemekkel próbáltam úrrá lenni a bennem hirtelen fellobbant vágyon…

Nem Carlisle, ő még nem áll készen rá…hiába tűnik úgy, hogy igen, de nem. Ahhoz még korai lenne...Egyszerűen még nem tette túl magát a múlton…

-Valami baj van?-nézett rám aggódva, mikor már több mint fél perce győzködtem magam.

-Nem, nincs semmi…-hadartam gyorsan-Akkor kezdhetjük?

-Persze, csak én még átöltözöm…Addig bepakolnád a vizeket abba a táskába?-mutatott a fal mellett lévő hátizsákra.

-Persze, ahogy akarod…- nyomtam még egy gyors puszit az arcára, majd elkezdtem végrehajtani a számomra kiosztott feladatot.

Még ez a dolog is megterhelő volt számomra, ha  rá gondoltam… Minden egyes pillanatban bevillant a pár perce történtek emlékképe. Mintha egy beakadt lejátszó tekerte volna vissza újra és újra a felvételt…

-Készen vagyok!-rohant le zihálva az emeletről-A szendvicsek a hűtőben vannak. Kiveszem, és már indulhatunk is…

-Én is elkészültem-mosolyogtam-Akkor hová is megyünk?

-Megmutatom neked a gyerekkorom nagy emlékeit- mosolyogta, miközben az udvaron álló hatalmas kocsi felé kezdett húzni…