2013. október 29., kedd

Cullen's Anatomy XVIII. Fejezet

Sziasztok!
Hosszú kihagyás után meg is érkezett az új fejezet. Sajnálom, ami miatt ennyit késett, de voltak technikai problémáim, időm sem volt sokáig, és ott van még a suli is. Viszont most úgy tűnik, ismét életre keltem, és szerintem ezen a héten egy újabb fejezetet is írok majd. Ez és a következő is egy-egy átvezető fejezet lesz, utána pedig ismét beindulnak az események :)
Puszi! Carly


[…]



 (Esme szemszöge)




-Szia, Esme!-lépett mellém Addison a folyosón, amint éppen a gyermekintenzívre igyekeztem.-Ma mennek el Hope-ék, nem igaz?
-De-bólintottam.-Éppen Annabellhez megyek. Már annyira várja, hogy hazamehessen.
-Mint minden kisgyerek- simította meg a vállamat.-Nincs is annál szebb, mint amikor elmennek innen…
-Semmi se- pillantottam fel mosollyal az arcomon, amint megjelent előttem Annabell örömteli kis mosolya. Ezt semmi sem tudná feledtetni…
-És milyen volt az első közös Karácsony?-csillantak fel Addison szemei kíváncsian.-Tudom, hogy nem tartozik rám, de…volt idő egy kis romantikára?
-Nem voltunk egyedül-sütöttem le a szemeimet pironkodva, amint tudatosult bennem a második kérdés.-Mind a kettőnk szülei eljöttek hozzánk, és a kis Jasper is ott volt, Carlisle unokaöccse-álltam neki mesélni.-Együtt megvacsoráztunk, ajándékot osztottunk…csodás volt. De talán senki nem örült annyira, mint Jasper-nevettem fel halkan, amire Ő is felkuncogott.-És ti?
-Mi csak ketten Karácsonyoztunk-válaszolta halkan sóhajtva.-Úgy volt, hogy Derek húga is eljön hozzánk, de mégsem jött el. Amolyan békülős vacsora lett volna, mivel az Ő kapcsolatuk nem túlzottan…jó-szisszent fel alig hallhatóan, mire tudtam, hogy ez még enyhe kifejezés volt arra, amit mondani akart.-De talán majd legközelebb…
-Sajnálom-pillantottam rá együtt érzően, mire Ő aprót legyintve állt meg az emeletre tartó lift ajtaja előtt.
-Ne sajnáld-nyomta meg a hívógombot.-Nincs mit sajnálnod- folytatta némi szünet után, majd lassan mind a ketten beléptünk a kettényíló liftajtón.-És…van valami tervetek mára? Nem belemászni szeretnék, mindössze…kíváncsi vagyok-csillant fel a tekintete, mire alig hallhatóan felnevettem.
-Nem mászol bele-mosolyodtam el, amint ismét kiléptünk a folyosóra.-Szívesen mesélek neked, hiszen…barátok vagyunk-pillantottam fel ismét, mire Ő is felkuncogott.-Jasperrel töltjük a délutánt. Tortát sütünk, filmet nézünk, és…bármi mást, amihez kedve van.
-A forró citromos tea kimaradt -halottam meg egy ismerős hangot, mire szemeimet azonnal annak széles mosolyú tulajdonosára emeltem.-Szia!
-Szia!-ült ki arcomra ismét egy szelíd mosoly.-Mehetünk Annabell-hez?
-Pont most kaptam meg az utolsó laborvizsgálat eredményeit-mutatott rá a kezében lévő mappára.-A vérkép és az általad kért EKG is teljesen normális-nyújototta át, mire én is azonnal olvasni kezdtem a legfrissebb tesztek eredményeit.
-Az RR távolság 20 mm-csillant fel a szemem lelkesen.-Ez azt jelenti, hogy beállt nála a normál pulzusszám. Semmi nyoma nincs…
-És a szinusz ritmussal sincs semmi baj-simította meg a vállamat.-Hazamehet…
-Minél előbb-csillant fel a hangom ismét, majd amint Addisonra pillantottam…-Nem lenne baj, ha…
-Menj, semmi gond!-intett mosollyal.-Kellemes ünnepet!
-Neked is-pillantottam vissza, majd lassan folytattam utamat Annabellhez, immár a jó hírrel a karjaimban.






(Carlisle szemszöge)



-Hogy ment a műtét?-pillantott rám kíváncsian, amint a folyosón sétáltunk.-Minden rendben volt a motoros fiúval?
-Hatalmas szerencséje volt-sóhajtottam.-Eltört majdnem minden bordája, és megrepedt az L1-es, az L2-es, valamint a T1-es csigolyája is. Semmi más baja nem lett, ami maga a csoda.
-Tényleg az-bólintott ámultan.-És milyenek a motoros funkciói?
-A jobb keze némileg rosszabb, mint a bal-álltam neki.-Valószínűleg a gerinccsigolyák miatt gyulladás alakult ki, és ettől nyomódik a gerincvelő.
-De nem bénult le-pillantott rám komolyan.-És ez az, ami számít, nem?
-Traumás sebészként-sóhajtottam ismét.-De mint ember…nem hinném. Mindössze tizennyolc éves. Állítja, nincs semmi, ami megállíthatja...
-A szülei? Mikor jönnek?-csillant fel palaszín pillantása, ám én mindössze egy valamit mondhattam.
-Árva-nyeltem nagyot, amint ezt kimondtam-, nincs családja.
-Szegény fiú-simult hozzám.-Nem csoda hát, amit tett…Lázad amiatt, amit az élet művelt vele, ami miatt a szülei…
-Elhagyták-simultam hozzá én is.-Ma még be kell mennem hozzá, de dühös…Szemtelenül beszél, nem tisztel semmit. Neki mindössze csak „Szöszi” a…nevem.
-„Szöszi”?-hallottam meg Derek hangját.-Ez még mindig jobb, mint a „Hentes”, amivel engem illet.
-„Hentes”, „Szöszi”…-simítottam ujjaimmal a hajamba.-Nem könnyű eset…semmilyen szempontból. Valamit muszáj tenni…
-Valamit-pillantott Esme-re, mire azonnal rájöttem, mire gondol.-Dr. Platt, lenne kedve segíteni nekem?
-Ne, Derek!-szóltam rá, hiszen tudtam, mit szeretne szerelmemtől.-Ne csináld…
-Tudom, mire kérem, Carlisle-emelte rám szemeit komolyan, majd lassan visszafordult a meglepettséggel telt szemekkel minket figyelő Esme felé.-Tehát…lenne kedve nekem segíteni?
-Te..természetesen-bólintott kissé félénken.-Mit kéne tennem?
-Miután végzett Hope-éknál, szeretném, ha bemenne ehhez a fiúhoz-válaszolta, mire alig hallhatóan felsóhajtottam. Mondhatok én akármit Dereknek, Ő akkor is véghezviszi, amit akar.-Szerintem a viselkedését nem is a szülők, hanem a szülők egyike, az édesanya hiánya vitte ilyen irányba. Carlisle szerint különösen jól ért a fiatalok nyelvén, valódi anyatípus…Addison szintén ezt mondta-mosolyodott el.-Ennek a fiatalembernek helyre kell tenni a lelkét, és ezt egy pszichológus nem tudja helyrehozni.
-Ha Dr. Shepherd szerint ez a megoldás…-bólintott rá, mire Derek arca azonnal felvidult.-Természetesen.
-Nagyszerű!-simította meg a vállát, majd sietve indult tova egy rá váró kraniotómiára. Én eközben kissé aggódva pillantottam fel szerelmem arcára, mire láttam, hogy nem igazán érti, mi miatt féltem Őt ennyire ettől az ártalmatlan fiútól.
-Mi a baj?-csillantak fel szemei kíváncsian, mire ismét alig hallhatóan felsóhajtottam.
-Semmi-sütöttem le a tekintetem-, csak kicsit féltelek, hiszen…ez a gyerek szemtelen. Szavakkal többet lehet ártani, mint bármilyen más fizikai fegyverrel.
-Azt hiszed, összetörök egyetlen bántó szó hallatán?-simította ujjait a csuklómra, mire kínos mosollyal az arcomon pillantottam fel ismét a szemeibe.-Carlisle…el sem hinnéd, hányan bántottak már engem szavakkal.-csillant fel hangjában némi fájdalom.-Csak rám kell nézni. Vörös a hajam, ami, amikor az ember kisgyerek, feltűnőbb nem is lehetne. Még halvány szeplőim is voltak, amik alig látszottak-nevetett fel halkan-, de ezek az osztálytársaim szemében mintha virító vörös pöttyökként jelentek volna meg. Négy hosszú éven át minden nap „vörös rókának” vagy, ha éppen olyan hangulatuk volt, „pöttyös vörösnek” hívtak. Édesanyám tanított meg ezekkel a sértésekkel szemben keménynek lenni, és semmisnek tekinteni. Ha Ő nem lett volna akkor mellettem…nem is tudom, mi lett volna.
-Jaj, szívem-öleltem magamhoz, mire Ő arcát lágyan a mellkasomra simította.-El sem tudom képzelni, mi miatt bántottak téged. Hiszen-nyúltam puhán az álla alá-, annyira csodás vörös hajad van, amilyet még soha életemben nem láttam. A szeplőid pedig-simítottam meg az arcát-sehol nincsenek, de ha lennének, azokkal együtt is imádnálak.
-Hihetetlen vagy-mosolyodott el, mire nem bírtam megállni, hogy ne nyomjak apró csókot selymes ajkaira.-Köszönöm!
-Mindössze azt mondtam, ami igaz -simítottam bele karamella színű tincseibe.-Gyere, menjünk! Engedjük haza Annabellt!-kulcsoltam össze ujjaimat ujjaival, majd lassan indultunk el ismét Annabell kórterme felé…



(Esme szemszöge)



-Szia, kicsi lány!-pillantottam rá, amint beléptem.-Milyen a mai napod? Nem fájt semmid az este?
-Semmim, Esme néni!-csillantak fel hatalmas szemei.-És Esme néninek milyen napja van? És a bácsinak?
-Csodás a mai napunk, kicsim!-simítottam meg az arcát.-Csodás, mivel ma végre hazamehetsz.
-Ezt annyira jó hallani-hallottam meg Annabell édesanyját, amint belépett a kórterembe egy hatalmas tábla csokival a kezében.-Parancsolj, kincsem! A kedvenc tejcsokidat hoztam-nyújtotta neki oda, mire Annabell lelkesen vette kis kezeibe az ujjai közt alig elférő csokitáblát.-Köszönöm, Dr. Platt! És önnek is Dr. Cullen!-pillantott ránk.-Az, hogy most Anna teljesen egészséges…ennél csodásabb dolog nem is történhetett volna velünk.
-Nincs mit köszönnie, Mrs. Hope-mosolyogta Carlisle, miközben puhán megsimította a vállamat.-Nem mellesleg…a dolgok nagy részét Dr. Platt végezte. Remekül gondját viselte Annabellnek.
-Hihetetlenül hálás vagyok…Mindkettejüknek-csillantak fel az Ő szemei is.-Végre nyugodtabban zajlik majd az életünk. Annabell játszhat más gyerekekkel, és jövőre iskolába is mehet…Köszönöm!-ismételte, és láttam amint néhány könnycsepp megcsillant a szemeiben. Ezek azonban mind örömkönnyek voltak.
-Anyu, apu hol van?-emelte rá tekintetét kíváncsian Annabell, mire édesanyja szemeiből kitörölve azt a néhány könnycseppet fordult vissza lányához.
-Éppen a számlát intézi-simította meg hosszú barna haját.-Gyerünk! Indulás öltözni! Már várnak rád otthon az ajándékok!
-De jó!-ugrott volna ki az ágyból, mire én azonnal utána kaptam.
-Lassabban, kicsim!-ültettem vissza, majd óvatosan kihúztam a kicsi kezében lévő infúzió tűjét, majd miközben egy vattát szorítottam rá a vérzés ellen, elővettem a fiókból egy mintás kis sebtapaszt.-Na, most már mehetsz-ragasztottam a tű helyén maradt pici sebre.
-De jó, Hello Kitty-s!-mutatta anyukája felé.
-Nagyon szép!-nyomott puszit a kis kezére.-Apu a recepciónál van, és nála van a tiszta ruhád. Menj, és lepd meg Őt!-simította meg ismét a buksiját, mire most már akadály nélkül kezdhetett el rohanni a folyosó végén lévő recepció felé, bár némiképp sántítva a bal lábára.-Mondd, hogy én is mindjárt megyek!
-Mrs. Hope-szólítottam meg ismét-, van még néhány apróság, amire mindenképp figyelni kell az elkövetkezendő néhány hétben.
-Mikor Annabellt műtöttük-vette át a szót Carlisle, aki az eljárás ezen részét végezte-, egy apró bemetszést ejtetünk a combjának azon a részén, ahol az artérián át a szíve felé juttathattuk a katétert-magyarázta.- Dr. Platt varrta össze az ennek nyomán keletkezett kis sebet, így most Ő ismertetné ennek az utólagos kezelését.
-Mint Ön is látta, Annabell picit sántít-folytattam.-Ez amiatt van, hogy a varratok miatt kissé érzékeny lehet a bal combjának az a területe. Vigyázni kell, hogy lehetőleg ne mozogjon még túl sokat, nehogy felszakadjon a varrat nyomán a seb. Inkább feküdjön, mint üljön; és ha gyulladás jele látszik, azonnal hozzák be! Ez bármitől előjöhet, úgyhogy nagyon tisztán kell tartani a seb környékét.
-Rendben, mindent úgy lesz, ahogy mondta-bólintott-Akkor ideje lenne visszafognom Őt a rohangálásban-nevetett fel, mire mi is halkan felkuncogtunk.-Viszont látásra! Illetve…-állt meg egy pillanatra- a „viszont nem látásra”.
-Reméljük!-mosolyodtam el, mire néhány pillanat múlva a teljes Hope család elhagyta a már néhány hete bitrokukban lévő, szinte már családiassá váló kórtermet…és ez felemelő érzés volt.
-Hihetetlen, nem igaz? –pillantott rám szinte olvasva gondolataimban, mire halk sóhajjal simultam hozzá folyton fel és le mozduló mellkasához.
-Nem csak hihetetlen-emeltem rá ismét szemeimet-ez sokkal több annál…Kimondhatatlan, mennyire jó érzés.
-Emiatt érdemes orvossá lenni-simította meg a vállamat.-Emiatt a pillanatért…
-Pontosan-sóhajtottam alig hallhatóan, mire Ő puha puszit nyomott a homlokomra.-Viszont nekem most mennem kell…Tudod, a motoros fiú miatt.
-Én is veled megyek-mondta határozottan.-Ha már Derek meggyőzött, hogy menj be az oroszlán barlangjába, én ott őrködöm majd a bejáratnál.
-Aranyos vagy-nyomtam puszit az arcára-, de nem kell féltened. Tudok vigyázni magamra, még ha nem is tűnik úgy.
-Éppen emiatt féltelek-simította meg az arcomat.-Gyere, menjünk!-biccentett az a jó felé, mire lassan indultunk el mindketten a kórház neurológiai osztálya felé.