2011. december 27., kedd

Carlisle és Esme (TimeLine)

Sziasztok!
Most egy különleges képpel jelentkeznék nektek, amit a Breaking Dawn majdnem összes Carlisle&Esme jelenetéből vágtam össze. Csak azért nem az összesből, mert az már valóban túl hosszú lett volna. Az első képkockákkal már találkozhattatok pár bejegyzéssel ezelőtt, így az azért lehet ismerős. Ezen kívül ez az idei év utolsó bejegyzése is. Mindenkinek jó mulatást szilveszterkor, és aki nem otthon tölti majd az újév első perceit, az vigyázzon magára!

U.i.: A Blogger nem engedni teljes méretben felrakni a képet, és emiatt nem látszik jól a jobb sarokban lévő pici Carlisle és Esme; még akkor sem, ha rákattintotok. Bár azzal valamivel jobb.
Puszi!
Carly



2011. december 26., hétfő

Küzdelem a kábítószer ellen!!!





 ~*~
Sziasztok!
Már egy ideje foglalkoztatott a szenvedélybetegségek elleni tétlenség, és most Juliet hatására vettem rá magam, hogy ne csak gondolatban, hanem írásban is hangot adjak ennek.
Az ENSZ hivatalos közlése szerint a világon több mint 30 millió ember él drogfüggőségben. Számoljunk csak utána! A világon kb. 7 milliárd ember él, és ennek a számnak még csak egy százalékát sem alkotja ez a szám, de ez a kevesebb mint egy százalék is hatalmas befolyással lehet a fiatalok többségére. Elég egy rossz társaság, egy félresikerül éjjeli kiruccanás, és már is visszafordíthatatlan mókuskerékben találhatod magad. A fiatalokra nagyon könnyen befolyással lehetnek a sztárvilág személyei is, és mostanában (és máskor is) elég sokat lehet hallani, hogy egy világsztár alkohol illetve drog miatt leli halálát az éjszaka közepén. Éppen ezért a tinédzser korúak a legveszélyeztetettebbek. Félre ne értsen senki, nem prédikálni akarok, de szeretnék tenni valamit annak az érdekében, hogy a fiatalabb korosztály épp ésszel kerülje el ezt a szörnyű sorsot, még ha csak ennyivel is tudok hozzájárulni. Kerüljétek a kétes helyeket, és ha gyanút fogtok, azonnal szóljatok valakinek! Aki csak teheti, adja tovább a bejegyzés linkjét!
Köszönöm a figyelmeteket!
Carly

Elhagyva XXIII. Fejezet

Sziasztok!
Ismét egy fejezettel jelentkeznék, ami egy átvezető fejezetnek készült, mielőtt Esme elszakadna a régi életétől. Innentől kezdve meg fog változni az élete, ezt majd ti is láthatjátok :)
Puszi!
Carly :)




(Esme szemszöge)



-Komolyan?-nézett rám meghatottan.-Valóban eljönnél velem Hoquiambe?
-Carlisle-sóhajtottam halkan, miközben kezeimmel továbbra is az arcát simogattam. Furcsa volt, mennyire hideg a bőre, azonban inkább az keltette fel a figyelmem, hogy mindez engem egyáltalán zavart.-Számomra te jelented az életet. Nélküled nem vagyok teljes.
-És mikor?-csillant fel szemében a lelkesedés.-Holnap? Esteleg pár hét múlva?
-Akár most azonnal is-válaszoltam határozottan. Minden épelméjű gondolat ellenére, én még mindig vele akartam maradni. E mellől pedig semmi más nem tántoríthatott el.
-El sem hiszem-nevetett fel halkan.-Akkor most még vissza kell mennem, de fél órán belül itt leszek érted. Addig öltözz fel melegen, a kicsit is tekerd be valamilyen melegítő lepedővel, és pihenj még egy picit. Amint visszaértem, már indulhatunk is.
-Rendben van-sóhajtottam.-Nekem is el kell még intéznem valamit.
-Szeretlek!-suttogta a fülembe, majd eltávolodott tőlem, és pár pillanattal később egyetlen ugrással eltávozott az ablakon át. Én lassan az ablakhoz sétáltam, és csak néztem, amint hihetetlen, számomra felfoghatatlan sebességgel száguldott el az éjjeli sötétben. Mintha nem is Ő lett volna már, hanem valami teljesen más; de mégis Ő volt. Semmiben nem változott, mindössze a szeme színe nem volt már a régi.
Lassan indultam el a szekrényem felé, majd Carlisle tanácsát figyelembe véve, a lehető legmelegebb ruháimat vettem magamra. Aurora azonban még mindig aludt, ezért inkább nekiálltam, hogy még elintézzem az eltűnésem előtti utolsó simításokat.
Nem tartottam helyesnek, amit tenni fogok, de máshogy nem maradhattam Carlisle mellett. Édesanyám nem tudhatott a történtekről, és emiatt én pontosan tudtam, hogy többé sem Ő sem senki más nem láthat engem. Emiatt kellett most levélben elbúcsúznom.
Szerető, Édesanyám!
Tudom, talán ez még korainak hangozhat tőlem; és talán ha személyesen mondtam volna el neked; el sem engedtél volna, de elérkezettnek láttam az időd, hogy a saját utamat járjam. Itt van nekem Aurora, és a lelkemben még Carlisle is velem van, de nem élhetem le az életem örökké veled. Meg kell tennem azt a lépést, hogy elhagyom a szülői házamat, és valahol máshol egy új életet kezdek a kislányommal, ahol az emberek nem ismernek, és nem néznek rám megvetően Aurora léte miatt. Szeretném megköszönni mindazt, amit értem tettél az elmúlt kilenc hónapban, és mindent, amit ezalatt a huszonegy év alatt az érdekemben cselekedtél. Jobb anyát nem is kaphattam volna a sorstól. Ezen szavakkal búcsúznék most tőled, és Leila-tól is. Ha ezt elolvastad, az ágyam alatt megtalálod a naplómat. Olvasd el, mit éreztem Carlisle iránt, és mindent meg fogsz érteni. Mindig szerettelek, és mindig szeretni is foglak!
Mindennél jobban szerető lányod: Esme
Amint az utolsó tollvonásokat megejtettem, a könnyeim akaratlanul is hullani kezdtek az arcomról. Mintha valamilyen éles szilánk állt volna a szívembe…A búcsúzás fájdalmán semmilyen más kín nem tehetett túl.
Ekkor, mintha csak megérezte volna zaklatottságomat, picike lányom ismét sírni kezdett. Ez a kis vékony hang mindig ösztönös védelmezésre sarkallt, mintha valamilyen beépített mechanizmus lett volna rá kiépítve a szívemben. Gondolkodás nélkül a karjaimba kaptam, ami némileg csökkentette a sírása intenzitását, de még mindig hullott néhány könnycsepp az arca vonalára.
-Ssshhh, nincs semmi baj-ringattam őt nyugtatóan.-Minden rendben, kicsim, minden rendben-pici szemei még mindig teli voltak könnyekkel, amitől alig látszott mennyire csodálatos kék szemei vannak az én angyalkámnak. Mióta megszületett, egyetlen pillanatra sem tudtam levenni róla a tekintetem, ha a karjaimban volt, és ez talán nem is volt véletlen. Mintha Carlisle arannyá vált szemei néztek volna vissza rám arról a pici kis arcról, akit hosszú időn át csak a pocakom védelmében ölelhettem magamhoz. De most már itt van…
-Aludj el! Vár az éj-kezdtem halkan énekelni-Fentről egy őrangyal véd. Álom szárnyán ha szállsz, fenn az égben is jársz. Nézd, milyen szép most az ég. Csillagfény ragyog rád, sok kis fák lombjain át- nem is gondoltam volna, de az éneklés hatására azonnal alábbhagyott a sírása. Pici szemeit ismét lecsukta, miközben ujjaival puhán átfogta a kis hasán lévő mutatóujjam, majd pár pillanaton belül már ismét az álmok útjait járta.
-Szép hangod van-érintette meg valaki a vállamat, amire hirtelen összerezzentem. Persze azonnal megismertem Carlisle-t, de annyira hirtelen lépett mögém, hogy abban a pillanatban teljesen megrémültem.
-Köszönöm-nevettem fel halk, remegő hangon.-Ezzel szerintem egyedül te és a pici vannak tisztában.
-Bocsáss meg-nézett rám megbánóan, mikor meglátta, mennyire remegek.-Nem akartalak megijeszteni.
-Nincs semmi gond-legyintettem.-Nem is ijesztettél meg, inkább csak…
-Meglepődtél-fejezte be helyettem.-Kicsit halkabban közlekedek; mint az emberek, de ez a ragadozó mivoltom egyik velejárója. Mint, amikor a vadmacska az erdőben lesi a prédáját.
-Azért van némi különbség-fordultam felé.-Tőled nem félek, azonban egy vadmacska láttán gondolkodás nélkül menekülőre fognám a dolgot. Ráadásul te sosem bántanál minket.
-Ha szándékosan nem is-simította meg az arcomat-de rettenetesen félek attól, hogy csupán véletlenül is fájdalmat okozhatok neked…illetve neki-emelte tekintetét a karomban szundikáló Aurorára. Láttam rajta, mennyire szeretné megérinteni, de annyi kétség volt benne, hogy egyszerűen nem merte megtenni. Én viszont bíztam benne…



(Carlisle szemszöge)



-Nekem még elő kell keresnem Aurorának valami meleget-nézett rám csillogó szemeivel szerelmem.-Addig megfognád?
-Ahm…természetesen-adta a kezembe a csöppnyi kislányt, majd lassan sétálva indult el az ágya mellett álló szekrény felé.
Én a tekintetem a kislányomra emeltem, aki minden óvatosságom ellenére is felébred hűvös karjaimban. Azonban nem tört ki hangos sírásban.
Nem tudtam nem elmerülni azokban a csodálatos kék szemekben, amik arról a porcelán arcocskáról rám tekintettek. Annyira apró volt, hogy féltem, nehogy összetörjem; kicsi ujjaival pedig élénken próbálta átfogni hatalmas ujjaimat.
Kimondhatatlan érzés volt őt a karomban tartani, mintha mindent elfeledtem volna, ami rossz történt velem az elmúlt időszakban. Egyetlen pillanatra nem voltam vámpír, és nem voltam orvos…csupán apa voltam.
-Milyen pici-nevettem halkan, miközben egyik ujjammal akaratlanul is megcsikiztem pici pocakját.-Nem tudod, mennyivel született korábban?
-Korábban született?-nézett rám Esme meglepetten.
-Ha jól számoltam-mondtam elgondolkodva-akkor attól a naptól, amióta mi nem találkoztunk nyolc hónap és három hét telt el.
-Istenem!-csillant fel szemében az aggodalom.-De mindenki szerint teljesen…
-Nincs vele semmi gond-válaszoltam csitítóan kimondatlak gondolataira.- Mindössze nem is tudom elképzelni, milyen lenne, ha nem ma érkezett volna meg a mi csodálatos világunkba. Már most Ő az életem egyik legfénylőbb csillaga.
-Ez milyen szép-lépett hozzám meghatottan.-De mit értesz az egyik alatt?
-Az egyik csillagom, az Aurora; a másik viszont…Te lennél-hajoltam ismét hozzá, majd egy puha csókot nyomtam édes ajkaira. Ez az érzés…mikor megcsókoltam, mintha ismét azon a napon lettünk volna, mikor a téli hóesésben sétáltunk a városi parkban. Ahol minden kis bódénál gyermekként lelkesedünk a mézeskalácsért és a kisebb ajándékokért…Azt a pillanatot sosem tudnám elfeledni.
-Készen állsz?-pillantottam fel smaragdszín szemeibe.
-Készen-vette vissza tőlem kislányunkat, majd a karjaimba kaptam, és magamhoz ölelve ugrottam ki velük az ablakon át…

2011. december 25., vasárnap

Késöi Karácsonyi Meglepetés

Sziasztok!
Kicsit megkésve, de elkészítettem a karácsonyi ajándékot, ami természetesen mindenkinek jár. Ismét szeretnék kellemes ünnepeket kívánni, és további jó pihenést! A Team Carlisle-os emberek figyelmét pedig felhívnám a Twilight képregény második részét. 
Benne van Carlisle története!!!
Puszi!
Carly :)



2011. december 24., szombat

Kellemes Ünnepeket!!!


 ~*~
Sziasztok!
Szeretnék mindenkinek nagyon sok pihenés és boldogságot kívánni Karácsony alkalmával! Remélem, minden itt járó ember kellemes és boldog ünnepet fog átélni ezen a hétvégén, és kívánom; hogy minden tanuló diák élvezze a szünetet; a felnőttek pedig az esetleges szabadságot!
Puszi!
Carly :)

2011. december 23., péntek

Elhagyva XXII. Fejezet

Sziasztok!
Ma is egy új fejezettel jelentkeznék. Mivel már mindenki nagyon várta az újra találkozást, próbáltam sietni vele, amennyire csak tudtam. Remélem, nem okozok majd vele csalódást :)
Puszi!
Carly :)




(Carlisle szemszöge)



Nemsokára el is értem Forks erdeibe. A lábaim izgatottan hajtottak előre, mozdulatlan szívem pedig mintha újra verni kezdett volna, mikor tudatosulni kezdett bennem gyermekem születésének közelsége. Ha mindent jól számoltam, Esme nemsokára átlépi a kilencedik hónapot, ami annyit jelentett, hogy pár napon belül megszületik a mi közös kisbabánk. Már azóta erre a pillanatra vártam, mióta kiderült, hogy az én gyermekemet hordja a szíve alatt.
Mivel még elég világos volt, felugrottam az egyik fára, és a lombok ágai közt próbáltam meg eljutni Esme háza elé. Itt nem sok mindenki láthatott meg, de azért jobb volt elővigyázatosnak lenni, nehogy valaki olyan ember kerüljön az utamba, aki könnyedén felismerhet még az új arcom láttán is.
A házhoz legközelebbi fa körübelül tíz méterre ált Esme szobájától. Innen pontosan ráláttam a szobájára, és éjjelente; mikor idejöttem, szinte órákon keresztül tudtam itt ülni, mialatt a nyugodt szívverését hallgattam az itteni a faágról. Azonban mikor megérkeztem, nem az a nyugalom fogadott, mint vártam.
Legalább öt szív zaklatott ütemét véltem felfedezni odabentről, ami teljesen eltért a megszokottól, de ami különösen zavart, az az elhúzott sötétítő volt. Esme sosem húzta be a függönyt az ablakán, ezt kilenc hónap alatt kitapasztaltam. Valami nem volt rendben.
Azonban amint kicsit közelebb araszoltam, azonnal rájöttem, mi is történik a ház falai közt. A torkom hirtelen összeszorult, és egy szúró érzés kezdte el belengeni a szememet, de nem tudtam elhullajtani egyetlen könnycseppet sem. Csak némán figyeltem a kiszűrődő neszeket, pedig legszívesebben én is ott lettem volna, és fogtam volna szerelmem kezét a nehéz pillanatokban. Azonban ezt nem tehettem meg.
Már az éjjel is leszállt, mikor az én hallásomnak egy hihetetlenül erős, csodálatos dallam ütötte meg a fülemet. A mi kisbabánké...
Ekkor egy számomra ismerős hölgy szétnyitotta a függönyt, majd az ablakot is kitárta, hogy a pici azonnal friss levegőhöz jusson. A Mrs. Andreas néven ismert nővér a mi kórházunkban dolgozott, amikor még én is itt teljesítettem orvosi kötelességeim, és most az ő karjaiban láttam meg először az én csodaszép kislányomat.
Alig volt nagyobb, mint egy játék baba, mégis annyi erő volt már benne, hogy a nővérnek is nehezére esett őt a kezei közt tartani. Azonnal láttam, hogy az én hajam színét örökölte, az arca viszont sokkal inkább Esme-ére hasonlított. Olyan volt, mint egy földre szállt angyal.
-Jajj, azt hittem, már elkéstem-ugrott mellém Elezar az ágra, amitől hirtelen összerezzentem.
-Te mit csinálsz itt?-néztem rá meglepetten.
-Látni akartam, amint a legjobb barátomból apa lesz-válaszolta.-Ha jól sejtem, nem is jöttem hiába.
-Nem-nevetettem fel halkan.-Nézd! Most hozza vissza a fürdetésből Mrs. Andreas.
-Milyen szép kisbaba-húzódott arcára szelíd mosoly.-És amint látom, Esme is teljesen oda van érte.
-Akár csak én-sóhajtottam, miközben továbbra is figyelmesen szemléltem, a szerelmem karjaiban ringó újszülött kislányomat.
Esme láthatóan rettenetesen ki volt merülve, amit nem is csodáltam, viszont kimondhatatlanul büszke voltam rá. Annyi mindenen ment keresztül ezalatt a nehéz időszak alatt, amit a legtöbb nő nem mert volna bevállalni. Azonban ő végig helyt állt, és nem adta fel. Az ő érdeme, hogy ez a csodálatos kislány most itt lehet a világon.
-Mikor mész fel hozzá?-nézett rám kíváncsian.
-Nem szeretném most zaklatni-válaszoltam.-Este, mikor már alszik, ismét felnézek hozzá, és akkor közelebbről is megszemlélhetem a kislányomat. De nem tudom, mikor lesz megfelelő az alkalom a találkozásra.
-Akkor én nem is zavarlak tovább-veregette meg a vállamat.-Otthon várlak.
-Nem tudom, mikor megyek-köszöntem el én is, miközben lassan visszafordultam a csodálatos családom felé.
Esme még hosszú ideig simogatta az aprócska lányunkat, mire végül mind a ketten elfáradtak. Láthatóan alig bírta már nyitva tartani a szemeit, és a mi kis csodánk is  el aludt a karjaiba, így hát felkelt, és kicsiny testét selyempuhán a kényelmes bölcsőbe helyezte. Rettenetesen nehéz volt leküzdenem azon ösztönömet, hogy most azonnal oda ne rohanjak hozzá, és ne közölném vele, hogy életben vagyok. Szívem szerint magamhoz öleltem volna őket, és soha többé nem engedtem volna el …soha.
Nemsokára Esme is elaludt. A szívverése rendezetté vált, a légzése lelassult, így elérkezettnek láttam az időd, hogy meglátogassam az én kis csillagomat.
Csendben kinyitottam az ablakot, majd amilyen némán csak tudtam, elkezdtem megközelíteni az ágy melletti sarokban lévő kis bölcsőt. Szinte lelassult körülöttem az idő, és amint megpillantottam az a hófehér kislányt, minden más megszűnt létezni a világon.
Szőke kis haja, elbűvölő arcocskája békésen pihent a hozzá képest hatalmas párnák közt, miközben kicsi ajkaival néha felgügyögött, néha pedig elmosolyodott álmában. Ha tudtam volna, most biztosan sírtam volna. Azonban ebben a pillanatban a pici kezdett el sírni…
-Édesem, rosszat álmodtál?-hallottam meg Esme álmos hangját mögöttem, amire azonnal hátrakaptam a fejem.
A józan eszem azt súgta, hogy most azonnal tűnjek el a szobából, viszont a szívem; ami az erősebbik felem volt jelenleg; nem akart elmozdulni. Én pedig hallgattam a szív szavára.
Pár pillanattal később pedig összeakadt a tekintetünk...Egyikünk sem mert mozdulni. Csak dermedten álltunk, miközben ismét elmélyítettem tekintetem azokban a csodálatos zöld szemekben, amit már hosszú ideje nélkülöztem.
-Ezt nem hiszem el-szólalt meg ő elsőnek.-Nem ez…ez nem lehet a valóság.
-Esme…-kezdtem hozzá, azonban ő félbeszakított.
-Te most csak hallucináció vagy, igazam van?-kérdezte, mintha csak magával beszélne.-Már kezdek megbolondulni.
-Esme, nem vagy bolond-léptem kicsit közelebb, mire ő hevesen hátrálni kezdett.
-Ne gyere közelebb-állt védelmezően a kiságy elé.-Ha kísérteni akarsz, akkor gratulálok, mert sikerült. 
-Nem vagyok kísértet-néztem rá meggyőzően.-Én életben vagyok, Esme, nem haltam meg. Valóban itt vagyok.
-Ha mindez igaz lenne-nézett rám úgy, mint valami illúzióra.-akkor hol voltál kilenc hónapon át? Miért most tértél vissza, ha eddig felém sem néztél? Miért jöttél?
- Mindvégig veled voltam-csuklott el a hangom.-Ha nem is láttál, de minden nap eljöttem hozzád, amikor csak tudtam. Éjjelente őriztem az álmodat, hallgattam a szívverésed…Annyi mindent megadtam volna, hogy melletted legyek, de…
-De?-vonta fel a szemöldökét. Az arcán kezdett látszani, hogy már nem hiszi teljesen bolondnak magát. Mintha az előbbi szavaimmal némileg elkezdtem volna meggyőzni az igazamról.
-Ez lehet, hogy most sokként fog érni, de…-nem is tudtam, miként fogalmazzam meg anélkül, hogy egy alig fél napja szült nőt nehogy sokkos állapotba kergessek a mivoltom valódi kilétével.-Esme, én vámpír lettem-mondtam ki a teljes valóságot.
-Hogy micsoda?-hitetlenedett el ismét.-Jól hallottam?
-Minden egyes szót-erősítettem meg benne előbbi szavaimat.-Aznap éjjel, mikor eltűntem, éppen hozzád igyekeztem, és az erdő melletti rövidebb úton két ilyen természetfeletti lény-nem akartam ismételni a vámpír szót-megtámadott. Három napon át szenvedtem az erdőben, mire ismét magamhoz tértem, és akkor kellett szembesülnöm azzal, hogy nem térhetek vissza hozzád, mert…-ezt a mondatot már nem bírtam befejezni. Képtelen voltam kiejteni az ajkaimon, hogy a vérét akartam venni annak a nőnek, aki számomra a legfontosabb. De amint rá emeltem a tekintetem, azonnal megláttam a benne összegyűlt könnyeket.
-Te valóban itt vagy?-kérdezte még mindig kételkedve.-Ha átölellek, nem hullasz köddé a kezeim közt?
-Nem hinném-mosolyodtam el, mire ő nem is késlekedett tovább. Egyetlen pillanat alatt a nyakamba ugrott, miközben a szemeiből szinte patakzani kezdtek a könnyek. A teste forró volt az enyémhez képest, ami a benne hevesen áramló vértől még inkább felmelegedett, azonban ez egyáltalán nem zavart, és láthatóan az én hideg bőröm sem érdekelte őt igazán. Egyszerűen csak magához ölelt, és olyan erősen szorított, hogy féltem, netán saját magában tesz kárt az erőlködéssel.
-Annyira örülök neked-nézett a szemeimbe, miközben ajkait puhán az enyémhez érintette.-Még mindig nem hiszem el, hogy mindez a valóság, és nem csak valamilyen álom.
-Rettenetesen hiányoztál-kezdtem el simogatni a hátát.-Nem is tudom, mihez kezdtem volna, ha elküldesz.
-Sosem küldenélek el-húzódott arcára örömteli mosoly.-Nem emlékszel?
-El sem tudnám feledni-simítottam meg az arcát. Hihetetlen volt, hogy ismét hozzá érhettem…hogy ismét beszélhetek hozzá. Az illata mindennél jobban vonzott magához, de az a szeretet, ami jelenleg átjárta a testemet, magasan felül tudta múlni a vámpírság miatt kialakult erős ösztöneimet. Egyszerűen csak boldog voltam…mindennél jobban.
-Muszáj itt maradnod-nézett rám könyörgően.-Mindenkinek látnia kell, hogy életben vagy.
-Ezt sajnos nem tehetem-sóhajtottam fel halkan.-Már mindenki tudatában halott vagyok, és ha megjelennék, azzal nem csak az én, hanem a te életedet is tönkretenném.
-De ugye nem hagysz el?-csillantak fel a szemei.-Nem hagysz itt minket, mondd, hogy nem!
-Eszem ágában sincs-ültettem le az ágyra, hogy nehogy megerőltesse magát.-Arra gondoltam, mi lenne, ha…hozzám költöznél Hoquiambe.
-Hová?-nézett rám kicsit furcsán.
-Elezarnak van egy telke az erdőben-magyaráztam.-Megengedte, hogy te, én és a pici is beköltözzünk, és élhessük az életünket. Így ismét egy család lehetnénk.
-Várj!-szakított félbe egy pillanatra.-Ez az az Elezar? Mármint, akit farkasok támadtak meg?
-Bizony-nevettem fel halkan.-Teljesen jól van, viszont…Ő is vámpír lett. Neki köszönhetem, hogy valóban nem haltam meg, és kimenekített azoknak a szörnyetegeknek a karmai közül.
-Hűha-lepődött megy egy kicsit.-És ti akkor most…vért isztok?
-Így is mondhatjuk-bólintottam.-De mi mások vagyunk, mint a többi fajtánkbeli. Állati vérrel táplálkozunk, és nem oltunk ki ártatlan életeket. Rád sem jelentünk veszélyt, sem pedig a kis…
-Aurora-mondta ki a lányunk nevét.-A neve, Aurora Lena Cullen.
-Csodálatos név-néztem a bölcső felé mosolyogva.-És Ő maga is meseszép. Mintha egy igazi kis angyal lenne.
-Szerintem is-nevetett fel halkan.-Az előbbi ajánlatodra pedig igent mondanék…


2011. december 22., csütörtök

Elhagyva XXI. Fejezet

Sziasztok!
Meg is érkeztem a következő fejezettel! Itt végre megszületik Esme kisbabája, és a következő fejezetben már a szeretett dokink is visszatér majd hozzánk. Egyenlőre nem mondok el még semmit, de nem ez a távolság volt az utolsó konfliktus a történetben ;)
Puszi!
Carly :)


 
(Esme szemszöge)



Szinte észre sem vettem, milyen hirtelen elsuhant mellettem a maradék három hónap. A pici rendesen fejlődött, és minden nappal egyre többet ficánkolt a pocakomban, ezzel is sok örömöt, na meg álmatlan éjjeleket okozva nekem, amit azonban nem bántam. A terhességem végéhez közeledve egyre izgatottabb voltam, és amint elérkezett az ősz, már nem nagyon mentem ki az utcára. Inkább felfeküdtem az ágyamra, és megpróbáltam a lehető legjobban kipihenni magam a nagy alkalomra.
-Szia, kicsim!-lépett be hozzám anyu, miközben én továbbra is az ágyon pihenve álmodoztam az őszi faleveleket figyelve.-Milyen érzés, hogy nemsokára anya leszel?
-Fantasztikus-sóhajtottam, miközben ujjaimmal lágyan végigsimítottam a hatalmas pocakomat.-A picur már alig fér el idebent. Most már ideje lenne előbújnia.
-Talán még várhat egy kicsit-nevetett fel halkan.-Legalább is addig, amíg Leila itt van-állt arrébb, mire legjobb barátnőm egy újabb ajándékkal a kezén lépett be a szobám ajtaján.
-Jaj, Leila-húzódott arcomra széles mosoly.-Ezt nem kellett volna, már bőven elég volt a kis mackó is.
-Én viszont láttam valamit a boltban, ami biztosan tetszik majd neked-adta a kezembe a kis dobozt.-Nézd meg, mi van benne!
Kíváncsian kezdtem el bontogatni a kicsiny ajándékot, és amint kinyitottam, a szemem elé tárult egy csodás kisruha látványa. A fehér alapon aprócska csillagok voltak ráhímezve, amik kölcsönöztek valamiféle nyugalmat az egész ruhadarabnak. Minta az én kis Aurorámra lett volna kitalálva.
-Ez meseszép-teltek meg a szemeim könnyekkel.-Mintha én magam álmodtam volna meg.
-Tudtam, hogy imádni fogod-nevetett fel halkan.-Mindenben illik majd hozzá, akár kisfiú, akár kislány.
-Teljesen-értettem vele egyet, miközben lassan felálltam, hogy a kicsiny ruhát a pici még üresen álló fiókjába rakjam. Azonban ekkor valamilyen éles fájdalmat éreztem a hasamban, és pár pillanattal később erősen görcsölni kezdtem.
-Anya-ziháltam halkan.-Azt hiszem, a pici nem akar tovább várni.
-Rendben van-ijedt meg hirtelen.-Feküdj le, és maradj nyugodt! Leila-fordult barátnőmhöz-két házzal arrébb lakik egy nővér. Menj át, és hívd fel Dr. Silvermant! A nővér pedig jöjjön át segíteni.
-Azonnal, Mrs. Platt-indult el sietve, miközben én próbáltam a lehető legjobban ellazulni.
-Kicsim-nézett a szemembe anyám.-Minden rendben lesz. Ez most nem lesz kellemes, de hidd el-simította meg az arcomat-az eredmény szívmelengető lesz.
-Tudom-nyögtem halkan.-Már felkészültem mindenre.
-Mit szeretnél?-nézett rám kíváncsian.-Bent maradjak a szülés alatt?
-Mindenképp-ziháltam. Talán még semmi más nem fájt ennyire, mint most. Mintha minden porcikám égett volna a fájdalomtól, de nem akartam elsírni magam. Azt szerettem volna, ha a pici egy erős, bátor anyával találja szemben magát a születése után.
-Ne aggódj!-ült mellém bátorítóan.-Nemsokára túl leszel rajta, és utána már a kezedben is tarthatod a kis Aurorát.
-Ezek szerint te is kislányra gyanakszol-nevettem halkan.-Ha kisfiú lesz, majd mindig emlékezni fogunk erre a pillanatra. A pillanatra, mikor még a születése előtt is mindenki kislánynak hitte őt.
-Nem venném a lelkemre-simított ki egy hajtincset az arcomból. Örültem, hogy mellettem maradt. Ha nem lenne itt, talán nem lennék ennyire erős, mint most.
Nemsokára meg is érkezett az orvosom, és kezdetét vette a végtelennek tűnő események sorozata. Hiába mondta, hogy mit csináljak, a fájdalomtól néha egyáltalán nem hallottam ki szavai közül az értelmet. Anyám mindvégig mellettem volt, és próbálta enyhíteni a fájdalmaimat azzal, hogy beszélt hozzám, azonban minden jóindulat ellenére sem volt sokkal könnyebb elviselnem az erőteljes görcsöket. Mintha már napok óta tartott volna mindez, és már azt éreztem, lassan feladom, mikor egy utolsó erőfeszítést követően meghallottam egy erőteljes, egészséges sírást felhangzani a doktor karjaiban.
-Kislány lett-adta oda a nővérnek a törülközőbe csavart aprócska babát.-Fürdesse meg, kérem, addig én megvizsgálom Miss Platt-et.
-Máris, Dr. Silverman-sietett át vele a fürdőbe, miközben az orvos elkezdte felmérni az állapotomat. Hihetetlenül fáradt voltam, de semmi nem számított, amíg nem láthattam a kislányomat. Számomra most ő volt a legfontosabb.
-Úgy tűnik, minden a legnagyobb rendben-vette el a sztetoszkópot a mellkasomról.-A vérnyomása még kicsit magas, de ez teljesen rendben van a szülés után. Pihenjen rengeteget, és ne nagyon mászkáljon az elkövetkezendő pár napban. Értette, amit mondok?
-Hol van a lányom?-ziháltam erőtlenül. Természetesen hallottam, amit mondott, de nem akartam ilyen mellékes dolgokra pocsékolni a kislányom első perceit. Vele akartam lenni.
-Mrs. Andreas mindjárt idehozza-válaszolta.-Teljesen makulátlan, boldog baba. Remélem, sok örömüket lelik majd benne.
-Köszönjük, doktor Úr!-lépett hozzá anyám.
-Nincs mit köszönnie-sóhajtotta.-Viszont most vissza kell mennem. Már harminc perce bent kéne lennem a rendelésen.
-Akkor nem is rablom az idejét-nevetett fel halkan-Viszlát!
-További jobbulást!-köszönt el ő is, majd pár pillanattal később már el is tűnt a házunkból. Azonban én még mindig nem láttam a kislányomat. Már azt fontolgattam, hogy berohanok a fürdőbe, mikor…
-Sajnálom, hogy ilyen sokáig tartott-sétált oda hozzám a nővér.-Csak a kicsi annyira élénk, hogy nem szerettem volna, ha kiesne a karomból. Óvatosan kellett vele bánnom.
-Istenem, milyen gyönyörű-vettem a karjaimba, és nem bírtam megállni, hogy a könnyeim el ne kezdjenek hullani az arcomról. A szemei olyan kékek voltak, mintha csak Carlisle szemeit láttam volna magam előtt, apró kis haja halvány szőke tincsek formájában lapultak kicsi fejére, és a bőre, akár a friss téli hó. Még sosem láttam nála gyönyörűbb teremtést az egész földön.
-Gyönyörű kisbaba-simította meg pici arcát anyu.-Gratulálok, angyalom!
-Pont olyan, mint az apukája-kezdtem el cirógatni, amire kislányom hangosan gügyögve mutatta ki tetszését.-A szeme, a haja…Mintha még mindig velem lenne.
-Szerintem rád is hasonlít-nevetett fel boldogan.-Aurora Lena Cullen.
-A legszebb kisbaba, akit valaha láttam-emeltem fel ajkaimhoz, miközben egy aprócska puszit leheltem kicsiny buksijára. Azonban nemsokára már nem tudtam nyitva tartani a szemeimet, így hát elérkezettnek láttam az időt, hogy a kislányomat a bölcsőbe  rakjam.
Mikor felkeltem, kicsit feszített a hasam, de ezen kívül semmilyen fájdalmam nem volt már a pici születése után. Már ő is kimerültnek látszott, és hamar el is aludt a karjaimba, majd miután betakargattam, visszabújtam a takaró alá, és szinte én is azonnal elaludtam. Még hallottam, mikor anya bejött, hogy ellenőrizze az állapotunkat, majd végül teljesen elnyomott az álom, miközben nyugodt szívvel hallgattam Aurora békés szuszogását….

2011. december 21., szerda

Elhagyva XX. Fejezet

Sziasztok!
Most egy kicsivel hosszabb fejezettel jelentkeznék itt Karácsony előtt. Itt most nagy részben nyugalom lesz, azonban felmerül egy kérdés majd, amire még maga Carlisle sem tud majd választ adni. De nem is beszélek tovább feleslegesen, inkább jó olvasást kívánok!
Puszi!
Carly :)




(Esme szemszöge)


Az idő hamar heves rohanásba kezdett, és ha Carlisle nélkül lassabban is, mint vártam, de kezdtem visszaszerezni a régi önmagamat. Az arcom elkezdett kikerekedni, ami részben édesanyám gondoskodó ellátásának, részben pedig a terhességemnek is köszönhettem; a hányingerem is lassan alább hagyott, amint átléptem a negyedik hónapba; és lassan a hasam is növekedésnek indult, ami most az ötödik-hatodik hónap határára már egyértelműen megmutatta állapotom előrehaladottságát. Na, meg az állandó fáradtság…
-Kicsim, nem szeretnél felkelni?-jött be anyu a szobámba.-Már a reggeli is elkészült.
-Nem aludhatnék még egy kicsit?-nyögtem fel halkan, kezeimet továbbra is a hasamon tartva.
Mióta a picit már nem csak a gondolataimban érezhettem a magaménak, szinte le sem vettem a tekintetem a pocakomról. Éjjel-nappal simogattam őt, ezzel is megmutatva neki, mennyire szeretem már most, és a kezeim éjjelente is vigyáztak az álmaira. Legalább is édesanyám szerint.
-Nem lehetsz ennyire fáradt-nevetett fel halkan.-Tudod, milyen nap van ma?
-Milyen?-nyitottam ki a szemeimet kíváncsian.
-Ma kell elmennünk a bölcsőért-mondta izgatottan.-De ha nem kelsz fel, akkor hol fog aludni a picur, ha majd megszületik?
-Rendben van-sóhajtottam.-És mi a reggeli?
-Rántotta, pirítós, és meleg tej-emelte le rólam a takarót.-Segítsek valamiben?
-Nem kell, köszönöm!-utasítottam el finoman.-Már tegnap elővettem a ruháimat a mai napra, csupán fel kell öltözzek.
-Rendben aranyom-nevetett fel ismét.-Lent megtalálsz.
-Próbálok sietni-álltam fel az ágyamról, majd amennyire a testi állapotom engedte, igyekeztem minél hamarabb elkészülni az öltözködéssel. Már közel sem voltam annyira dinamikus, mint a terhességem előtt, de emiatt egyáltalán nem zavartattam magam. Számomra most senki nem volt fontosabb az én kincsemnél, akit nemsokára már ténylegesen is a karomban tarthatok majd, ha eljön az ideje. Ebben a pillanatban sem vágytam jobban semmi másra.
-Már meg is jöttem-lépdeltem le a lépcsőn.-Remélem, azért a tej még nem hűlt ki.
-Nem, még mindig finom meleg-simította meg az arcomat, miközben helyet foglaltam az asztalnál.-És milyen kedve van ma a picinek?
-Mocorgós-nevettem halkan.-Nem is te, hanem ő ébresztett ma az állandó rugdosásával. De mióta megmozdult, azóta állandóan ficánkol.
-Te is sokat mocorogtál, mikor telihold volt-húzódott arcára szelíd mosoly.-Szerintem ezt tőled örökölte.
-Lehet-kuncogtam halkan.-De remélem, azért nem szeret annyira bent lenni, hogy ne akarjon majd előbújni, amikor kell. Mert, ha annyira kényelmes, mint mostanában én, akkor még jövő ilyenkor is idebent fog pihenni-simítottam meg a hasamat.
-Nem hiszem-tette kezét hasamon pihenő kezemre. Láthatóan, ő is teljesen odavolt az én kis apróságom iránt, és szinte el sem tudtam képzelni, hogy öt hónappal ezelőtt, még az is kérdéses volt, hogy vajon megtarthatom-e. Mintha meg sem történt volna az a vita kettőnk közt.-El sem hiszem, hogy el akartam vetetni az unokámat.
-Jaj, anyu!-öleltem meg óvatosan.-Szerintem ő sem haragudna rád. Semmi rosszat nem tettél, csupán…nem is tudom…
-Megijedtem-mondta ki helyettem is.-Féltem, mennyire kihathat ez a további életedre, és nem akartam, hogy emiatt mindenedet elveszítsd. Nem tudtam volna elviselni, ha nem lennél teljesen elégedett az életeddel.
 -Nem is lehetnék elégedettebb-sóhajtottam.-Bár van valami, ami még mindig hiányzik az életemből-teltek meg szemeim könnyekkel, mikor felvillantak előttem az álmaimban látott boldog jelenetek.
Carlisle nélkül minden annyira más lesz. Ha kisfiam születik, egyedül kell megtanítanom majd a férfias dolgokra, meg kell tanítanom a lehető legfinomabban viselkedni a lányokkal…Miután én is apa nélkül nőttem fel, sejtelmem sincs arról, miként kell viselkednem majd a kicsi apjaként.
-Hidd el, idővel minden rendben lesz-nézett rám bíztatóan anya.-De most már edd meg a reggelidet, mert sosem indulunk el, ha nem sietünk!
-Rendben van-mosolyodtam el halványan, miközben sietve töltöttem meg a kicsi miatt igen csak kívánós gyomromat.
Amint elindultunk a városban, szinte minden szem rám szegeződött az utcákon. Nem volt olyan tekintet, ami ne nézett volna rám megvetően; és nem volt olyan ember, aki meg ne fordult volna utánam a jól látható pocakom láttán. Hiába próbáltam meg nem figyelembe venni ezeket a jeleket, a szituáció még is rettenetesen megalázó volt.
-Nincs más dolguk?!-szólalt fel egyik pillanatban anyám.-Menjenek dolgozni, vagy csinálják amit elkezdtek! Nincs ezen semmi nézni való!
-Hagyd csak!-csitítottam.-Vállaltam, ami most történik.
-Akkor sem hagyom, hogy ilyen szemmel tekintsenek rád!-nézett szemeimbe aggódva.-Te nem érdemled meg ezt.
-Pedig amit tettem, az nem helyes-sóhajtottam.-Azzal, hogy annyira szerettem Carlisle-t… teljesen tönkretettem a családunk nevét. Már nem nézhetek többé az emberek szemébe anélkül, hogy ne látnám felcsillanni bennük a megvetés morzsáit.
-Én mindig melletted leszek-simította meg a vállamat.-És Leila is.
-Talán többre nincs is szükségem-hajtottam fejem a vállára, majd pár perc sétával később meg is érkeztünk egy aprócska bolt elé.
A bölcső hihetetlenül szép volt. Minden kis metszés, minden apró szabás tökéletesen volt elkészítve rajta, és szinte magam előtt láttam, amint éjjelente belehelyezem majd az én kis csodámat, az egyetlen lényt; aki még velem van belőle ebben a világban…



(Carlisle szemszöge)



-Mit csinálsz?-nézett rám furcsállóan Elezar, miközben én tovább faragtam a kezemben lévő fadarabot.
-A kiságyat-válaszoltam tekintetemet le sem véve az említett tárgy háttámlájáról, ami már majdnem teljesen kész állapotban volt.-Miért?
-Nem igazán hittem, hogy valóban elkészíted-nevetett fel halkan.-Mióta csinálod?
-Ma reggel kezdtem-mosolyogtam büszkén.-Mivel egyre inkább azt érzem, hogy kislányom lesz, megpróbálok minél lányosabb motívumokat belefaragni-fejeztem be az utolsó vonást is.-El is készültem.
-Nagyon szép-méregette dicsérően.-Látom, sok mindent felhasználtál a természetből is.
-Eltaláltad-vettem én is szemügyre.-A Nap, a Hold és a csillagok mind a védelmezője jelképeként került rá-magyaráztam.- Tudom, talán kicsit babonásan hangzik, de mióta rájöttem, hogy létezik a természetfeletti, mindent meg akarok tenni annak érdekében, hogy ők elkerüljék ezt a sorsot.
-Elhiszem-sóhajtotta.-De Esme sem maradhat örökké ember.
-Ez hogy érted?-vontam fel a szemöldökömet.-Nem, nem teszem olyanná, mint én. Ő annál sokkal többet érdemel, minthogy ilyen szörnyeteggé váljon.
-És mit teszel, ha majd megöregszik?-kérdezte komolyan.-Ő nem marad fiatal, te viszont nem öregszel. Egyszer minden ember meghal, a kutatásaink alapján viszont mi sosem. Mihez kezdesz, ha ő már nem lesz?
-Erre nem is szeretnék gondolni-állítottam le finoman.-Most el kell mennem. Hajnal körül számíts rám, annál hamarabb ne-azzal kiugrottam az ablakon, majd sebesen indultam útnak Forks felé.
Már annyira régen láttam Esme-t, hogy muszáj volt ismét látnom őt, ha csak pár pillanatra is. Ez a találkozás számomra rettenetesen fontos volt, hiszen most látom majd utoljára, mielőtt megszületne a pici, mivel nem szerettem volna túlságosan felzaklatni a látogatásaimmal. Én sem voltam láthatatlan, és ha véletlenül még is idő előtt találkoznánk, azzal talán örökre elveszíteném őt magam mellől.
Nemsokára meg is érkeztem Esme-ék háza elé. Az éjjel ma különösen csendes volt, csak három szívverés hangját véltem felfedezni a ház falai mögött. Közülük az egyik valamivel gyorsabb volt a másik kettőnél, és orvosként tudtam, mit is véltem felfedezni különleges hallásommal.
Egyetlen ugrással fent termettem az ablakban, majd amilyen halkan csak tudtam, kinyitottam az ablakot, miközben néma csendben másztam be a mostanra már kicsit átrendezett szobába. Az ágyat kicsivel arrébb tolták, hogy a fal mellett helyet kaphasson a picike kis bölcső, ami egyenlőre még üresen álldogált az ágy melletti sarokban, a fésülködőasztal tetején pedig egy kisebb plüssmackó üldögélt, amit a rajta lévő masni alapján Esme ajándékba kapott a pici érkezésének alkalmával. És megláttam őt…
Arca rózsás és kerek volt, már egyáltalán nem tűnt fáradtnak, ráadásul a bőre színe is sokkal élettel telibb volt, mint a legutóbbi találkozásunk alkalmával. Annyira mélyen aludt, hogy még az sem ébresztette volna fel, ha véletlenül becsapódott volna mögöttem az ablak, de ami azonnal megfogott, az a mostanra már szépen kikerekedett pocakja volt.
Szinte hallottam, amint a pici szíve egyszerre ver az övével, bár a baba szíve valamivel gyorsabban vert az övénél, ami teljesen természetes volt egy anya hasában lévő magzat esetén. Mégis…mintha már most itt lett volna köztünk.
Nem bírtam megállni, hogy oda ne térdeljek az ágya mellé, és ne hallgattam volna egy picit ezt a csodálatos dallamot. Lehunytam a szemeimet, majd amennyire csak tudtam, teljesen elmerültem ebben a csodálatos melódiában, amit egy nemsokára születendő élet szívének hangja adott egy édesanya erőteljes szívének hangjával. Csak akkor tértem magamhoz, mikor az ajtó másik oldala felől hangosabb neszezést hallottam.
Néma csendben ugrottam a lábaimra, majd már indultam is, azonban egy pillanatra megtorpantam. Nem bírtam megállni, hogy ne adjak halovány csókot puha arcára. Visszasuhantam az ágyához, majd amilyen gyengén csak tudtam, egy aprócska csókot leheltem pirosló arcára. Hiába csábított az illata, a szeretetem sokkal erősebb volt minden más kísértésnél, és szívem szerint itt maradtam volna vele ameddig csak lehet. Azonban ekkor kinyílott az ajtó, de én már el is tűntem az éjszakába a nyitott ablakon át…

2011. december 18., vasárnap

Elhagyva XIX. Fejezet

Sziasztok!
El is készültem a következő fejezettel, ha kicsit késve is. Mint ígértem, Carlisle szemszögéből olvashattok most a készülődésről és némi aggályáról is, de ezek teljesen alaptalanok, mint tudjuk. Talán nemsokára már a pici is meg fog születni, de még nem mondom el, mikor ;)
Puszi!
Carly :)



(Carlisle szemszöge)



Nemsokára meg is érkeztünk Elezar nemrég vásárolt otthonához. Láthatóan nem volt még sokat használva, mivel mindenhol rend és tisztaság uralkodott, ami egyáltalán nem volt jellemző legjobb barátom vérmérsékletére. A hatalmas kandalló sokkal otthonosabbá tette a fehér falak miatt kissé hidegnek tűnő épületet, nem is beszélve az átlagosnál nagyobb ablakokról, amik a napfelkelte irányába néző konyhában tette sokkal kellemesebbé a beáramló napfénnyel a hangulatot. Még nem volt sok bútor a szobákban, mindössze a nappali és a háló volt teljesen berendezve, a többiben; mint a fürdő és a konyha; még félkész állapotban voltak, és egy teljesen berendezetlen szoba is volt az emeleten.
-Szép ház-néztem rá elismerően.-Mikor akartál beköltözni?
-Nem tudom-vonta meg a vállát.-De nem mostanában. Még volt néhány elintéznivalóm, mielőtt visszatérek. El akartam még menni Alaszka néhány városába, mint Denali ; Palmer vagy Nome, aztán pedig Kanadába mentem volna. Csak ezután tértem volna vissza ebbe a városba.
-Értem-bólintottam.-Gondolom ezért nincs még teljesen rendben.
-Eltaláltad-nevetett fel halkan.-De most legalább annyi haszna van ennek, hogy van lehetőséged berendezni a saját ízlésed szerint. Most már ez a ti házatok, használd egészséggel.
-Elezar, ezt nem fogadhatom el-tiltakoztam.-Mindez túl sok lenne…nem tehetem.
-Figyelj ide, Carlisle!-tette kezeit a vállamra.-Ha Esme megszüli a babát, akkor szüksége lesz egy otthonra, ahol pihenhet és nevelheti a kicsita. Ez rendben is van, de ha te visszamész…akkor nem maradhattok tovább Forks-ban. El kell költöznötök, és itt békében élhetnétek.
-Ebben igazad van-válaszoltam.-De ez akkor is a te házad. Nincs hozzá jogom, hogy egyszerűen elvegyem tőled a saját érdekemben.
-Nem veszed el-legyintett.-Carlisle, vámpír vagyok. Nincs szükségem alvásra, nem fázom; Esme viszont ember, és melegre, kényelemre van szüksége, főleg miután rengeteget kell pihennie a kezdeti időszakban. De mindezt te is tudod, hiszen orvos lennél, vagy nem?
-De-sóhajtottam.-Viszont ez a vámpír dolog...Nem is tudom. Nem tartom magam megfelelő apának.  
-Miért is?-vonta fel a szemöldökét.-Szereted Esme-t, szereted a picit, van házad; ahol élhettek. Még is miért ne lennél az?
-Talán, mert a bőröm hideg; mint a jég , az erőmmel porrá őrölhetem a legkeményebb sziklát is, ráadásul bármelyik pillanatban elveszthetem az önkontrollt a vérszomjam felett.-emeltem meg a hangom.-Mi lesz, ha bántom Esme-t vagy a kicsit?
-De ez nem történhet meg-nézett rám komolyan.-Az önuralmad már most is rettenetesen erős, amit…
-De talán nem eléggé-szakítottam félbe.-Minden nap el kell mennem vadászni, ha mindennel el akarok készülni a találkozásunk napjára. Meg kell tanulnom emberek közé menni, ismét munkába kell állnom, és elő kell készítenem a házat is. Erre talán nincs elég időm.
-Én majd segítek-ajánlotta.-De most azonnal neki kell állnunk.
-Rendben-mondtam határozottan.-Mivel kezdünk?
-El kell mennünk újra vadászni, mielőtt felmennénk a városba-válaszolta.-Ott majd beszerezzük a bútorokat, a falfestéket és minden mást; ami még hiányzik. Utána pedig…
-Pedig?-pillantottam rá kérdően.
-Elkezdhetsz készülni az apaságra-villantotta meg sokatmondó mosolyát.-Lehet, hogy orvos vagy, de tartottál már valaha kisbabát a karjaidban? Tudod, mit kell csinálni, ha sír? Nem várhatod el, hogy mindent Esme csináljon majd, amikor ideköltöztök.
-Nem is várnám el tőle-nevettem halkan.-De mégis...Honnan tanuljam meg?
-Veszünk egy könyvet, amiben minden le van írva. Este pedig kikérdezlek belőle-nézett rám komolyan.-Nem vicceltem!
-Nem is hittem-nevettem tovább.-Csak vicces, mennyire rövid pórázon tartasz.
-A legjobb barátom apa lesz-sóhajtotta.-Ha nem te lennél az illető, nem is pazarolnék rá ennyi időt, nekem elhiheted. Viszont mivel te leszel, ezért szeretném, ha nem okoznál csalódást álmaid hölgyének.
-Hát én magam sem szeretném-mondtam kicsit izgatottan.-Remélem, nem rontok el semmit.
-Ki van zárva-nevetett ő is, majd nekiiramodtunk, hogy a vadászatot követően elindulhassunk Hoquiam belseje felé...
Ahogy lassan elértük a város szélét, azonnal megcsapta az orrunkat az emberi vér édeskés aromája. Nem volt annyira intenzív, mint Esme esetében, de még ez is erősen próbára tette egyenlőre még gyengébb lábakon álló önuralmamat. A köd automatikusan rátelepedett az agyamra, és nagyon nehezen bírtam visszafojtani a bennem rejlő ragadozó dühös kitörését.
-Én ezt nem tudom megtenni-kezdett hátrálni Elezar.-Már most is az őrület szélén állok.
-Ne is mondd-vettem mély lélegzetet.-Valóban hatalmas a kísértés, de…meg kell csinálnunk.-mondtam határozottan.-Be kell mennünk.
-Egyszer még meg lehet csinálni-nyelt nagyot.-De ha te dolgozni akarsz, akkor…
-Minden nap meg kell tennem-fejeztem be helyette.-Ráadásul a kórházban állandó a vér és a sérülés. És sebész lévén a műtő is elkerülhetetlen.
-Remélem, nem holnap akarsz munkába állni-csukta le a szemeit, ezzel is csökkentve a beérkező inger mennyiségét.-Azzal mindent kockára tennél.
-Tudom-bólintottam.-De ha nem is holnap, viszont pár hónap múlva muszáj lesz. Mire Esme-t idehozom, már szeretnék belelendülni a dologba.
-Adj magadnak két hónapot-mondta komolyan.-Te már most is sokkal jobban bírod, mint én, addigra menni fog.
-Ha nem akarsz, nem muszáj velem jönnöd-ajánlottam, mikor megláttam a kísértéstől torzuló arcát.-Csak akkor gyere, ha bízol magadban.
-Menni fog-vett erőt saját magán.-Menjünk!-indult el határozottan, majd pár perc futást követően meg is érkeztünk Hoquiam belvárosába. Az emberek sokkal sűrűbben jártak, mint Forksban, ezt le sem lehetett volna tagadni, de éppen ezért hozzánk is sokkal közelebb voltak. Minden egyes elhaladónak megcsapta az illata az orromat, és néhányan kíváncsian méregettek fehér bőrünk és mostanra már aranyszín szemünk láttán, ami csak mégjobban feszélyezett minket ebben az amúgy is feszült helyzetben. Végül sikerült elérnünk a festékes üzletbe…
-Mit gondolsz-nézett rám kíváncsian Elezar.-Fiad vagy lányod lesz?
-Nem is tudom-mondtam elgondolkodva.-Szerintem lányom, de ebben nem vagyok teljesen biztos, és nem is lehetek.
-Akkor olyan színt kell választanod, ami mindkét lehetőségnek megfelel-tanácsolta.-Van valami ötleted?
-Esme szobájának bézs színe van-válaszoltam.-Talán nekem is azt kéne választanom, mivel ha a kicsi abba a környezetbe születik, talán könnyebb lenne neki megszokni ezt az otthonát is, ha hasonlít a régire.
-Ráadásul illene a többi szoba hangulatához is-állapította meg.-Szerintem jó ötlet.
-Szerintem is-mosolyodtam el halványan, miközben a gondolataimban előre láttam a kislányom boldog, élettől viruló arcát.
Ahogyan pici szemeivel rám nézett…mintha Esme-t láttam volna állandóan magam előtt, és nem tehettem róla. Valami miatt, ha a gyermekemre gondoltam, mindig egy kislányt láttam magam előtt, aki halkan kacarászva rohangál majd az otthonunk előtt elterülő kisebb mezőn, vagy amint Esme-hez futva ugrik édesanyja nyakába. A szívem ilyenkor mintha újra dobbant volna egyet.
-Akkor már csak a bútorok és a könyv van hátra-sóhajtotta.-Hosszú még a mai nap.
-Legalább is nekünk-kuncogtam fel halkan, miközben lassan útnak is indultunk a következő úti célunk felé…

2011. december 17., szombat

Kis kép (+kérdés)




 ~*~
Sziasztok!

Először is...ezt a képet tegnap előtt készítettem, és remélem tetszeni fog nektek. Annyit fűznék hozzá, hogy ez a történet azon részéhez tartozik, amikor Carlisle és Esme együtt voltak azon a téli éjjelen. ;)
A második pedig ez:
Kinek a szemszögéből szeretnétek a következő fejezetet olvasni? Ezt azért kérdezem, mert végül is mind a kettőt megvalósíthatom majd egymás után, de melyiket előbb? Szeretnétek, ha most egy picit Esme érzései lennének az előtérben, és majd utána jönne Carlisle és Hoquiam?
Komiban megírhatjátok a választ.
Puszi!
Carly :)

2011. december 13., kedd

Elhagyva XVIII. Fejezet

Sziasztok!
Most is egy újabb fejezettel jelentkeznék, azonban az is biztos, hogy a hétvégéig már nem lesz, és talán az is csak vasárnap. Majd meglátjuk, hogyan alakulnak a dolgok. Mindenesetre ebben a fejezetben kissé enyhülnek a dolgok, már ami Esme-t és az anyukáját illeti. 
Puszi!
Carly :)



(Esme szemszöge)



-Hozzak neked valamit enni?-simította meg a vállamat Leila.-Esetleg kell takaró, hogy hamarabb átmelegedj?
-Egy takarónak valóban örülnék-húzódott arcomra hálás mosoly. Nem is tudtam, mit csináltam volna, ha ő nem enged be magához. Talán egész éjjel kóboroltam volna az utcán, és el is veszítettem volna a picit ebben a hatalmas hidegben. Már annak is örülök, ha ezek után nem lesz semmi baja.
-Rendben, azonnal hozom-nézett rám bíztató mosollyal az arcán.-Meglátod, minden rendben lesz.
-Ebben nem vagyok annyira biztos-cseppent le ismét egy könnycsepp az arcomról.-Édesanyám látni sem akar. Azt hiszem, mostantól egyedül kell boldogulnom.
-Mi itt leszünk neked-mondta bátorítóan.-John sem bánná, ha néhány napig itt lennél, és a kicsi is örülne egy új játszótársnak. Nálunk addig maradsz, amíg szeretnél.
-Jaj, nem azért mondtam-kezdtem mentegetőzni.-Mindössze sejtelmem sincs arról, mihez kezdek majd, ha a hatalmas pocakom miatt már nem tudom elrejteni a dolgot. Mindenki meg fog vetni, akivel csak találkozom, és ennek majd a pici látja kárát, hiszen ha majd óvodába megy, nem lesznek barátai, az iskolában csúfolni fogják, és…
-Ne gondolj ilyenekre!-terítette az ölembe a kisebb lepedőt.-Szerintem, Williammel...-kezdett volna a mondatába, azonban egy csöppnyi kis hang félbeszakította a mondanivalóját.
-Azt hiszem, Willy felébredt-sóhajtotta.-Mindjár idehozom.
-Persze, menj csak!-húzódott szelíd mosoly az arcomra, miközben gondolataimba merülve dőltem hátra a hatalmas kanapé támlájának.
Nem tudtam másra gondolni, mint arra, hogy vajon édesanyám mit érezhet most. Vajon csalódást okoztam neki azzal, hogy igazán szerettem valakit? Eddig úgy tekintettem rá, mint a legtökéletesebb anyára a világon, azonban azzal, hogy el akarta vetetni az én kisbabámat, egy életre megremegett benne a hitem. Azt éreztem, talán most minden elromlott, ami csak elromolhatott az életemben. A szerelmem, akit mindennél jobban szerettem, meghalt; az anyám, akit mindennél jobban tiszteltem, kitagadott; és talán egyedül maradok majd a nagyvilágban az én kis apróságommal, aki a többiekkel szemben is komoly hátránnyal vág majd neki az élet nehéz útjainak. Már nincs semmi, ami ezután jöhetne…
-Már meg is jöttünk!-tért vissza hozzám Leila egy tündéri kisfiúval a karjaiban.-Willy, Ő itt Esme.
-Szia, nagyfiú-nevettem fel halkan.-Te milyen nagy baba lettél! Kész úriember!
-Mi lenne, ha kicsit átvennéd tőlem?-nézett rám kíváncsian.
-Szabad?-hatódtam meg hirtelen.
-Hogyne-kuncogott fel csendesen.-Legalább te is gyakorlod az anyaságot, mielőtt belecseppennél a sűrűjébe-adta a kezembe az piciny kis Willy-t.
Ahogy pici kezeivel megkapaszkodott az enyémbe, mintha a világ összes baját elfeledtem volna, és csak az járt a fejemben, hogy nemsokára én is átélem azt a csodát, amit barátnőm is élvez lassan egy éve. Hirtelen minden ösztön feléledt bennem, és szívem szerint maagamhoz öleltem volna azt a pici testet, de azt is tudtam, hogy nem szabad ezt tennem egy ilyen idős babával. Viszont abban is biztos voltam, hogy az én kis Aurorám is ennyire gyönyörű lesz, ha nem szebb. De nem ítélkezem ennyire, hiszen az is lehet, hogy kisfiam van érkezőben.
-Kedvel téged-állapította meg nevetve.-Csak akkor mosolyodik el, ha valaki szimpatikus neki.
-Én is imádom őt-simítottam meg pici kis fejét.-Olyan, mintha előre ugrottam volna kilenc hónapot, és már a saját kisbabámat tartanám a karjaimban.
-Ismerem az érzést-simította meg a vállam.-Mikor én állapotos lettem, majdnem minden kisbabát meg akartam ölelni, akit az utcán láttam-nevetett fel halkan. Ekkor azonban meghallottunk egy halk kopogtatást az ajtón, amire Leila azonnal felugrott, majd pár pillanattal később ki is nyitotta az ajtót.
-Esme, valaki hozzád érkezett-mosolyodott el örömében, majd nem sokkal később megláttam az ajtón belépő édesanyámat.
-Anya!-kezdtek el folyni a könnyek az arcomon, miközben meghatottan szaladtam oda kitárt karjaiba. Leila elvette tőlem Willy-t, így rövid idő múlva az én kezeim is szabaddá váltak, majd így öleltem magamhoz szorosan a szintén zokogó édesanyámat. A szívem majd kiugrott az örömtől, és annyira hevesen sírtam, amennyire talán még sosem. Még sem gyűlölt meg engem.
-Jaj, kincsem!-szólalt meg végül halkan.-Annyira örülök, hogy itt találtalak-simogatta meg a hátamat.
-Honnan tudtad, hogy hová mentem?-néztem mélyen a szemeibe.
-Mindenkit megkérdeztem a városban, hogy nem láttak-e téged-válaszolta.-Amint elmentél, rájöttem, mekkora butaságot csináltam. Te nem tehetsz semmiről, és Carlisle-ra sem haragszom. Egyszerűen így alakult.
-Nem akartalak megbántani-töröltem le az arcomat.-Mindössze meg akartam védeni a kisbabámat. Számomra most ő a legfontosabb, és…
-Nincs semmi gond-simította meg az arcomat.-Inkább én kérek elnézést, amiért ennyire keményen bántam veled…illetve veletek. Tudom, mennyire nehéz most neked, és szeretném, ha hazajönnél hozzám.
-Valóban?-teltek meg a szemeim ismét könnyekkel.-Tényleg szeretnéd, ha hazamennék?
-Mindennél jobban-ölelt ismét magához.-Szeretném, ha az unokám olyan környezetbe születne, ahol a mamája is felnőtt. Majd együtt berendezzük a szobádat, hogy az megfeleljen a picinek is, veszünk majd ruhákat neki, és segítek a névválasztásban is.
-Azt hiszem…a neveket már kitaláltam-pirultam el azonnal.
-Erre én is kíváncsi lennék-csillant fel Leila szeme.-Milyen ötleteid vannak?
-Hát-kezdtem bele zavaromban.-Ha kislány, akkor Aurora lenne a neve, ami annyit jelen, Hajnal-vörösödtem el mégjobban.-Ha pedig kisfiú…akkor teljesen biztos vagyok benne, hogy Carlisle lenne a neve.
-Aurora Platt-ízlelgette magában anyám.-Nekem kifejezetten tetszik.
-Aurora Cullen-helyesbítettem.-Pontosabban, Aurora Lena Cullen.
-Lena?-nézett rám meghatottan.-Te rólam nevezted volna el a kisbabádat?
-Mindenképpen-nevettem fel halkan.
-Istenem!-ölelt ismét magához.-Én annyira…nem is tudom, mit mondjak!
-Ne mondj semmit-csitítottam.-Inkább induljunk! Már annyira szeretnék otthon lenni.
-Elhiszem-nevetett fel ő is.-Előtte viszont szeretném megköszönni Leila-nak, hogy befogadott-fordult hozzá.-Köszönöm, hogy nem küldted el a lányomat!
-Nincs mit köszönnie, Mrs. Platt!-legyintett.-Szívesen tettem. Ráadásul kiderült, hogy Esme-ből nagyszerű anya lesz.
-Ezt örömmel hallom-nézett rám anyu büszkén.
Nem is hittem volna, hogy a mai nap után még ilyen érzelmeket látok az arcán. Mintha teljesen eltűnt volna belőle a düh, és visszakaptam volna azt az anyukámat, aki huszonegy éven keresztül becsülettel nevelt engem.
-Jó éjszakát!-köszönt el barátnőm mosolyogva.
-Nektek is!-néztem rá boldogan, miközben lassan elindultunk a jól megszokott otthonom felé…

2011. december 10., szombat

Elhagyva XVII. Fejezet

Sziasztok!
Ma is egy fejezettel érkeztem nektek, de a jövőhét folyamán már nem lesz ennyi időm frissíteni, sem pedig írni. De...Ebben a fejezetben megtudhatjuk, miként reagál Carlisle a baba hírére. Remélem tetszeni fog nektek!
Puszi!
Carly :)




(Carlisle szemszöge)



-Szerintem, még nem állsz készen-nézett rám bizonytalanul Elezar, mikor megemlítettem neki, hogy visszatérek Esme-hez.-Mi lesz, ha bántani fogod?
-Nem fogom-morogtam kissé idegesen.-Ennyi idő alatt már halálra aggódhatta magát értem. Nem várhatok tovább.
-Csak egy hónapja lettél vámpír-termett előttem.-Én lassan már kettő, és még sem érzem magam elég erősnek. Miért hiszed, hogy neked menni fog?
-Mert én egyszer sem ittam emberi vért-válaszoltam.-Nem tudom, mi az, ami hiányzik, így a testem sem sóvárog rá annyira.
-Ne jöjj nekem megint ezzel a kábítószeres hasonlattal-forgatta meg a szemeit.-A kettő nem ugyan az.
-De nagyon is hasonlít-mondtam komolyan.-Amíg nem próbálod ki, addig a tested sem igényli a fogyasztását. Ezzel szemben Esme már az én heroinom. Nem tudok létezni nélküle.
-Micsoda vámpír vagy-nevetett fel halkan.-Menj akkor, ha ennyire akarsz! De én előre szóltam…
-Én pedig meghallgattalak-nevettem én is, majd sebes léptekkel indultam meg  Esme otthona felé. 
Rettenetesen ideges voltam, de próbáltam úrrá lenni a heves érzelmeimen. Nem szerettem volna, ha megijesztem a hirtelen megjelenésemmel, ezért nem akartam azonnal lerohanni. Meg akartam várni a megfelelő alkalmat, amikor már egyedül van, és senki nem láthat meg.
Azonban nagyon féltem, hogy elrontok valamit, esetleg a vámpírénem felülkerekedik rajtam, és véletlenül bánthatom. Ha csak egyetlen kis zúzódás is lenne rajta…azt sem bocsájtanám meg magamnak soha többé.
Nemsokára meg is éreztem az illatát. Azt a bódító, mézédes illatot senkiével nem tudtam volna összetéveszteni, ráadásul valami miatt most sokkal intenzívebb volt, mint a legutóbb. A lábaim azonnal gyorsulni kezdtek az agyam által küldött automatikus jelre, azonban amint észbe kaptam, lassítani kezdtem, és megpróbáltam visszanyerni az irányítást az ösztöneim felett. Annyira magamhoz akartam őt kaparintani, mintha a túlélést jelentette volna számomra az, hogy megölelhessem.
Amint elég közel voltam, emberi tempóba kezdtem el sétálni, majd meg is hallottam az ő csodaszép, csilingelő hangját. Most is legalább olyan gyönyörű volt, mint emberként, azonban valami még sem stimmelt…
-Erről nem te döntesz-kiabálta kétségbeesetten. - Ő az én gyermekem, és én döntöm el, hogy megszülöm-e. Ez az én felelősségem.
-És mondd el, mit kezdesz majd egyedülálló anyaként?-hallottam meg az édesanyja hangját.-Nem lesz férjed, nem lesz munkád, mert a baba mellett kell lenned. Mit csinálsz, ha nem lesz pénzed?
-Ő az életem-csuklott el a hangja.-Nincs nála fontosabb a számomra, és bármit megtennék érte….
Nem is igazán tudtam, mire véljem a dolgot, csak ide-oda kapkodtam a fejem, hogy tényleg jól értettem-e, amik odabent elhangzottak. Esme ilyen hamar túllépett volna rajtam? Már is gyermeket várna valaki mástól? Nem, ez nem lehet, Ő nem ilyen. Viszont akkor…
Azonnal futásnak iramodtam az ellenkező irányba. Hirtelen annyi minden kezdett kavarogni a fejemben, hogy muszáj volt egyedül maradnom csak egy kis időre, amíg minden tisztázódik. Egyszerűen nem tudtam elhinni, hogy az történt, ami történt. Pedig annyira vigyáztam, hogy ne történjen baj…illetve ez nem is baj, de nem akartam, hogy emiatt Esme becsülete csorbát szenvedjen. Még is elvesztettem a fejemet, mikor együtt voltunk azon a csodás éjjelen, és akkor nem is gondoltam a következményekre. Azt hittem, örökké együtt lehetünk, és ha lenne is belőle valami, én mellette lennék. Most még sem voltam ott, amikor kellett volna…
-Carlisle, állj meg!-rohant utánam Elezar.-Mi történt?
-Annyira...-nem is tudtam mit mondhatnék.-Ez annyira hihetetlen…
-Mondd már el!-rázott meg józanítóan.-Mit műveltél? Csak nem bántottad?
-Most nem-döntöttem a fejemet az egyik fatörzsnek.-De mielőtt vámpír lettem…az előtti éjszaka egy komoly dolgot követtem el ellene.-sóhajtottam.-Együtt töltöttünk egy éjszakát a lakásomon.
-Jaj…-érte el a felismerés.-Csak nem?
-De-szorítottam össze a fogaimat.-Teherbe ejtettem Esme-t.
-Ember-nevetett fel halkan.-Ebben nincs semmi rossz. Gratulálok!
-Mármint mihez?-nevettem fel keserűséggel a hangomban.-Nem lehetek mellette, Ő pedig szégyenben marad az egész város előtt. És ez csak is miattam van.
-Ne marcangold már magad-nézett rám komolyan.-Ha meg bírtad állni, hogy az illata ne csábítson vissza, akkor nemsokára együtt nevelhetitek az ifjú Cullent.
-És ha soha többé nem akar látni?-csillant fel a szememben az aggodalom.-Nem élném túl, ha emiatt nem fogadna vissza magához. Ráadásul ha nem nevelhetném a kisbabánkat, akkor én…nem is tudom, mihez kezdenék.
-Figyelj ide!-tette kezeit a vállamra.-Miért állsz még mindig itt? Menj vissza!
-Nem tehetem-sóhajtottam.-Az illata…a pici miatt sokkal édesebb, mint az első alkalommal. És amint kicsivel állapotosabb lesz…
Bele sem mertem gondolni, mi történne, ha elveszteném a fejemet, mikor már előrehaladottan várandós. Ha csak egy pillanatra nem tudom uralni a vérszomjamat…
-Rendben van-adott nekem igazat.-Talán nem most kéne visszamenned. De amint megszületik a pici…
-Azonnal ott termek-válaszoltam azonnal.-E felől nincs is kétségem. Számomra ők jelentik nekem a mindent. Most már ez az én családom.
-Akkor ideje lenne tenned ezért valamit-húzódott arcára bátorító mosoly.-Ha nincs ellenedre, költözzetek majd be a házamba. Nem rég vásároltam Hoquiam-ben, mikor még ember voltam. Szívesen felajánlanám.
-Köszönöm!-öleltem meg hálásan.-Nem is tudom, mi lenne, ha nem lenne hová mennünk. Örömmel elfogadom az ajánlatodat.
-Akkor van…kilenc hónapunk a felkészülésre-nevetett fel viccelődve.-Kell bölcső, ruha, cipő…
-Szerintem, Esme mindent elintéz-csitítottam.-Nekem csak megfelelően kell időzítenem a látogatásomat. Na meg egy babaágy sem ártana. Én magam fogom megcsinálni.
-Ezt viszont megnézem-nevetett fel ismét, majd lassan mindketten elindultunk az újabb vadászatunkra…

2011. december 9., péntek

Elhagyva XVI. Fejezet

Sziasztok!
Mostanában elég aktív vagyok, és ez nem másnak köszönhető, mint a télnek. Bár még így is nagyon sokat kell tanulni, de sokkal több időm adódik az írásra, és amint adódik lehetőség, azonnal leírom ezeket a fejezeteket. De nem is beszélek tovább feleslegesen. Ez a fejezet kissé keserű hangulatú lesz, de nem hagyom sokáig ilyen állapotban Esme-t.
Puszi!
Carly :)


(Esme szemszöge)



A tekintetem akaratlanul is a hasamra vándorolt, és nem bírtam megállni, hogy meg ne simítsam a most még teljesen lapos hasamat. Mintha egyik pillanatról a másikra megváltozott volna az életem, ami valójában így is volt. Szinte hihetetlen volt kimondani magamnak, de nemsokára anya leszek.
-Ne aggódjon, nem mondom el senkinek-szakítottak ki a gondolataimból az orvos szavai.-Köt az orvosi titoktartás.
-Mármint mit?-ocsúdtam fel hirtelen, de azonnal rájöttem, mire is gondolt az előbb. Ez a pici nem házasságon belül fog megszületni.
Mintha egy kést döftek volna a szívembe, úgy ért el a felismerés. Nem is tudtam, miként nézzek ezek után édesanyám szemébe, mivel ezt nem rejtegethetem sokáig. Ráadásul nem is lett volna helyes. De ha elmondom, talán soha többé nem szólít majd kicsimnek…talán sosem leszek már a lánya, mert egyszerűen kitagad majd maga mellől. Istenem, mit csináljak?
-Valami gond van?-nézett rám aggódva Dr. Silverman.-Teljesen elsápadt, netán rosszul érzi magát?
-Nem, nincs semmi-ugrottam le a vizsgálóasztalról.-Viszont ideje lesz indulnom.
-Rendben van-nyitotta ki udvariasan az ajtót.-További kellemes napot!
-Köszönöm!-erőltettem mosolyt az arcomra, miközben lassan elindultam a hazavezető úton.
Nem igazán tudtam, hogy egyenesen a házunkhoz szeretnék-e menni. Mi lesz, ha édesanyám észreveszi a zaklatottságomat? Vajon azonnal rájönne a dologra? Egyáltalán el merjem mondani neki, hogy ilyen fiatalon unokája lesz? Annyi minden kavargott a fejemben, hogy hirtelen magammal sem tudtam mit kezdeni. A szívem a torkomban dobogott, és észre sem vettem, mikor cseppent le egy könnycsepp az arcom vonalán. Egyszerűen nem bírtam már ezt a sok megrázkódtatást, ami az elmúlt napokban ért, de most erősnek kellett maradnom. Ennek a picinek szüksége lesz rám, akármi is történjen, és talán most van arra a legnagyobb szüksége, hogy vigyázzak rá. Ha most elhagyom magam, talán az ő életét teszem tönkre…
-Jaj, kicsim, hol jártál eddig?-ölelt magához anyu, mikor beléptem az ajtón.-Már halálra aggódtam magam, azt hittem, valami bajod esett az úton.
-Nem, nincs semmi bajom-nyeltem.-Viszont muszáj lenne beszélnünk…valamiről.
-Ugye nincs komoly bajod?-csillant fel a szemében az aggodalom.-Nem kaptál el semmilyen komoly vírust?
-Szerintem, inkább ülj le-vezettem az asztalhoz, mire ő kissé félénken, de érdeklődve emelte rám a tekintetét, mire én egy nagyot sóhajtottam.
-Az orvos szerint…-kezdtem hozzá-az orvos szerint babát várok.
Amint ezt kimondtam, minta anyám szellemet látott volna, úgy fehéredett el az arca egyik pillanatról a másikra. A szemei teljesen kifejezéstelenek voltak, az arcizmai teljesen ledermedtek, már attól féltem, hogy elájul. Ekkor azonban hirtelen magához tért, és a kezdeti döbbenetet, egy annál sokkal komolyabb, haragosabb tekintet kezdte átvenni.
-Hogy mit mondtál?-suttogta halálos nyugalommal a hangjában, ami azonnal hátrálásra késztetett.-Azt mondtad…terhes vagy?
-Figyelj, mindjárt elmondok mindent...-kezdtem mentegetőzni, de ez csak olaj volt a tűzre.
 -Ne mondj nekem semmit!-emelte meg hirtelen a hangját, amire én ijedten hátraugrottam.-Még is mit képzeltél? Azt hitted tárt karokkal fogadom majd a hírt?
-Nem, én…
-És még is ki az apja?-lépett ismét közelebb, mielőtt befejezhettem volna az előbbi mondatom.-Ki volt olyan rendes, hogy kihasznált téged ilyen csúnya módon?
-Carlisle az apja-néztem komolyan a szemeibe.-És nem használt ki, én is akartam a dolgot.
-Rád sem ismerek-túrt a hajába.-Mi történt veled? Mi lett az én kislányommal?
-Felnőttem-mondtam hidegen.-És ideje, hogy anyja legyek valakinek-simítottam meg a hasamat.-Mint amilyen te voltál nekem.
-Nem tarthatod meg-szisszent fel a fogai közt, majd hátat fordítva nekem indult el a konyha felé. És ez volt az a pont, ahol elszakadt nálam a cérna.
-Erről nem te döntesz-emeltem meg én is a hangom, miközben követtem őt.-Ő az én gyermekem, és én döntöm el, hogy megszülöm-e. Ez az én felelősségem.
-És mondd el, mit kezdesz majd egyedülálló anyaként?-fordult ismét felém.-Nem lesz férjed, nem lesz munkád, mert a baba mellett kell lenned. Mit csinálsz, ha nem lesz pénzed?
-Ő az életem-tettem kezeimet a hasamra.-Nincs nála fontosabb a számomra, és bármit megtennék érte. Ha kell…
-Márpedig nem tartod meg-mondta keményen.-Az édesanyádként én mondom meg, mit kell tenned, és én azt mondom, hogy nem tartod meg! Értetted?
-És őt ki védi meg?-teltek meg könnyel a szemeim.-Leendő anyaként ki kell állnom a lányom illetve a fiam mellett. Ha én nem teszem, akkor ki más?
-Majd megvéded azt a gyermeked, akinek édesapja is lesz-szállt szembe ismét velem szikrázó szemeivel.-Neki nincsen. Ráadásul még férjnél sem vagy. Mit szólnak majd a városban?
-Szóval innen fúj a szél-nevettem fel keserűen.-Inkább elvetetnéd az unokádat, minthogy a város valamit is terjesszen rólam?
-Kisasszony, ez nem ilyen egyszerű-nézett rám fenyegetően.-Tudod te, mennyire megvetik az embert egy ilyen dologért? Már azért is beszédtéma voltam, hogy apád itt hagyott három hónapos korodban. Pedig én házas voltam.
-Én ezt nem bírom tovább-temettem arcomat a kezeimbe.-Nem hagyom, hogy bármi is ártson a picinek! Főleg nem a saját édesanyám-vettem le a kabátomat a fogasról, majd mit sem szólva hozzá, elindultam a téli hóesésbe.
Nem akartam több stressznek kitenni magam, mert féltem, hogy ezzel kárt teszek a piciben. Már senki nem létezett számomra, csak is Ő, mintha visszakaptam volna egy kis darabot abból, ami Carlisle eltűnésével elveszett belőlem. Számomra ez a dolog egy kisebb csodával ért fel, mintha az ég azért küldte volna Őt, hogy enyhítsen a lelkem mélyén dúló viharon.
Azonban sejtelmem sem volt, hová mehetnék. Nem maradhattam kint a hidegben, hiszen azzal nem csak magamnak, hanem a leendő kisbabámnak is súlyos gondokat okoztam volna. Viszont nem volt kitől segítséget kérnem. Ha Carlisle itt lenne velem, most biztosan nála aludnék, miközben erős karjaival gyengéden magához von, és így melegítene egész éjszaka.
Észre sem vettem, mikor kezdtem zokogni, de mire legközelebb tisztán gondolkodtam, már jócskán besötétedett az égbolt a város felett. A hó még mindig esett, és lassan már négy órája jártam a várost a hidegben, mikor végre eszembe jutott valami.
Az egyik kolléganőm, Leila Berry, már lassan egy éve nem jár dolgozni, mióta megszületett a kisfia. Ő biztosan segítene rajtam, hiszen remekül kijöttünk egymással annak idején, és csupán egyetlen éjszakáról lenne szó, amíg rendeződnek a dolgaim. Csak reméltem, hogy nem küld el magától…
-Esme-nézett rám meglepetten, mikor kinyitotta az ajtót.-Te mit csinálsz itt? És miért vacogsz ennyire?
-Segítened kell-dideregtem a könnyeimmel küszködve.-Nincs hová mennem, és…babát várok. Nem szeretném…ha bármi baja lenne.
-Miért nem mondtad előbb?-csillantak fel a szemei.-Gyere, mielőtt komolyabb bajotok lesz-invitált be a lakásba, mire én sietve léptem be az előre befűtött lakás ajtaján…