2012. július 23., hétfő

Cullen's Anatomy III. Fejezet

Sziasztok!
Íme, el is érkezett a következő fejezet. Most hosszabb ideig nem leszek majd netközelben, a hétvége után, tehát nem tudom, mikor lesz újabb fejezet. De remélem, hogy ez a rész azért majd hagy némi izgulni valót maga után. Jó olvasást!
Puszi!
Carly







(Carlisle szemszöge)



Már korán reggel a kórházban voltam; otthon a gondolataim nem marasztaltak nyugalomra. Minden apró rezdülés, minden apró pillanat emlékeztetett egy lányra, egy nőre, akit nem is annyira régen ismertem meg itt, ennek a hatalmas épületnek a falai közt. Eddig a kórház volt az életem, a tanítóm, az én templomom…de mostantól már mindez eltörpült amellett, amit Tőle kaptam. A szívem mélyén tudtam, hogy Ő nem csupán egy rezidens, nem csupán egy a sok közül; Ő az én elixírem, az életadóm. Rá vártam ilyen hosszú időn át.
-Jó reggelt, Carlisle!-ült le mellém két barátom, Derek és Mark.-Mit csinálsz idebent ennyire korán?
-Nem bírtam aludni-válaszoltam halkan sóhajtva.-Ma reggel amúgy is műtétem lesz, hát bejöttem időben. És…rám fért valami pezsdítő-emeltem meg a kávémat.-Mint mondtam, szinte semmit nem aludtam.
-Apropó pezsdítő-pillantott az ajtó irányába, ahol Dr. Platt éppen elindult a női öltöző irányába.-Elég szemrevaló kis rezidens.
-Dr. Platt-nek hívják-válaszoltam kicsit dühösen az általa használt hangnemre. Mark mindig is ilyen volt, nőcsábász, de nem hagytam, hogy Őt is a prédáinak sorába terelje. Róla nem beszélhet így.-Tudod, remek barát  vagy, de a női lelket nem tiszteled. Ebből kezd picit sok lenni.
-Hoppá-eszméltek fel mindketten.-Csak nem tetszik neked…Ő?-biccentett abba az irányba.
-Én semmi ilyet nem mondtam-tiltakoztam, ám ezzel csak még nagyobb gyanút szítottam.
-Eddig nem érdekelt, ha Mark bármi ilyet is mondott-tette hozzá Derek.-Bólintottál, mintha érdekelne, amit mond…
-Hééé-szólalt fel Mark.
-Bocsánat, de szerintem már te is észrevetted, hogy mi nem így tekintünk a nőkre-vonta meg a vállát Derek, majd folytatta.-De most mintha valamit meggyújtottak volna benned. Egyszerűen kirobbantál, mikor ilyen stílusban beszélt róla. Nem tagadhatod, hogy érzel iránta valamit.
-Tagadni nem tagadhatom-adtam be a derekam.-De nem akarom, hogy mindez az Ő jövőjébe kerüljön. Ha most elkezdenénk…talán sosem mosná le magáról, hogy egy főorvossal volt kapcsolatban rezidens létére. Mindenki más azt hinné, hogy rajtam kapaszkodott fel, pedig rendkívül éles esze van. Addison is elmondta, milyen remekül helytállt, és hogy hatalmas jövő áll előtte. De én ezt tönkretehetném-tettem le a kávémat halkan sóhajtva. - Pedig annyira szerény és visszafogott nő…
-Na ide figyelj!-nézett szemeimbe Mark.-Én tapasztalatból mondom, hiszen…-köszörülte meg a torkát-nem egy rezidenssel volt már kapcsolatom. Ez nem befolyásolja a karrierjét, erről biztosítalak. Nézz csak Addisonra…
-Ha lehet, erről ne beszéljünk-állította le Derek.-Nem szeretném tudni, mit tettél a feleségemmel, mikor még New Yorkban volt rezidens.
-Nem is számít mit tettem-rázta meg a fejét.-De látod mi lett belőle? Elismert orvos, akit elismernek a szakmája minden terén. Ezen felül te sokkal becsületesebb ember vagy, mint én, nem is feltételeznék rólad, hogy bármi…illegális módon emeled őt fel a kórházi ranglétrán.
-Szerintetek próbáljak nála szerencsét?-pillantottam hol rá, hol Derekre.
-Bolond lennél, ha nem tennéd meg-nevettek fel mindketten.-Már itt is van-hallgattak el, mire pár pillanat múlva mellettem is állt a nem kis lelkesedéssel teli Dr. Platt.
-Jó reggelt, Dr. Cullen-köszönt rám széles mosollyal az arcán.-Már itt is vagyok. Mi lenne az a feladat, ami miatt a mai napot Önnel tölthetem?-erre Mark azonnal felkuncogott.
-Nos, Dr. Platt, a mai napomat egy rutinműtéttel kezdeném. Biciklis baleset, hasi trauma nyomán keletkezett sérv; minden olyan, mint a tankönyvekben. Szeretném, ha bejönne a műtőbe, és asszisztálna nekem.
-Én?-csillantak fel a szemei.-Én műthetnék maga mellett?
-Ennyire nem hisz nekem?-álltam fel, mire Dr. Platt alig bírta megállni, hogy ne vesse magát a karjaimba. Ám valójában nem is bántam volna, ha megölelhettem volna.
-Annyira köszönöm-pillantott fel szemeimbe.-Nem is tudom, miként hálálhatnám meg ezt magának.
-Nem kell semmit meghálálnia-simítottam meg a vállát, amire láthatóan elpirult. Nem tehettem róla; amit tettem, mindez akaratlanul volt.-De mielőtt elmenne bemosakodni, bemutatnám pár kollégámat. A magas, daliás úr; Dr. Derek Shepherd.
-Örülök, hogy megismerhettem, Dr. Platt-rázott vele kezet.-A feleségem már mesélt magáról. Tudja, Dr. Addison Montgomery…
-Én is örülök, Dr. Shepherd-húzódott arcára szelíd mosoly.
-Én pedig Dr. Sloan lennék-lépett ide Mark is.-Pontosabban Mark Sloan. Én is hallottam ám magáról, de nem egészen úgy, mint ahogyan Derek-kacsintott rám, mire idegesen túrtam bele a hajamba.
-Örülök, hogy magát is megismerhetem, Dr. Sloan-válaszolta picit ijedten.
-Nocsak-vette jobban szemügyre őt barátom.- Plasztikai sebész vagyok már lassan tizenhárom éve, de maga az első nő, akin semmi formálni valót nem látok.
-Ez…hízelgő-sütötte le a szemeit.
-Rendben, Mark, ennyi elég lesz-pillantottam rá kissé ingerülten, miközben Dr. Platt-et finoman magam felé húztam.
-Én nem akartam rosszat-emelte fel a kezeit megadóan.-Én csak próbáltam elmondani, amit látok, mert vannak itt emberek, akik mindezt nem merik megtenni-nézett rám célzóan.
-Hidd el, nélküled is menni fog-bólintottam alig hallhatóan, hogy Dr. Platt meg ne hallja.-De azért köszönöm-pillantottam vissza, majd lassan mindketten elindultunk a műtét előtti bemosakodásra.
Hamarosan neki is álltunk összevarrni a fiatalember sérüléseit, amik elő látásra talán komolynak tűntek, de egy egyszerűnek mondható műtéti eljárással helyrehozhattuk a hasfalon lévő kitüremkedést. Ez remek alkalomnak kínálkozott arra, hogy Dr. Platt is részt vehessen élete első műtétén, és én is kicsit többet lehessek vele, mint amennyit ezen a héten vele lehetnék.
-És már meg is lennénk-álltam neki az utolsó öltéseknek, ám mielőtt befejeztem volna…
-Dr. Platt szeretné maga befejezni az operációt?-emeltem rá a tekintetem.
-Megengedi?-nézett rám kicsit hitetlenül.
-Remekül csinált mindent-adtam a kezébe az általam használt eszközöket.-Magára merem bízni ezt a feladatot.
-Köszönöm-csillant fel a szemében egy könnycsepp, majd lassan összevarrta a sebet, és hamarosan mindketten kisétáltunk a műtő előtti váróba.
-Még mindig nem hiszem el-sóhajtott fel halkan, miközben a műtőssapkát kibontva leengedte hosszú karamellaszín haját.-Műtöttem, és varrtam…mindez annyira…
-Pedig elhiheti-sétáltam hozzá közelebb.-Műtött, és nem is akárhogy. Ilyen szép öltéseket még nem láttam rezidenstől, az ilyet évekig kell gyakorolni.
-Köszönöm, Dr. Cullen, de…
-Ne, kérem-hajoltam hozzá kicsit közelebb, mígnem alig pár centi volt az arcunk között.-Önnek csak Carlisle.
-Akkor én…-kezdett el kicsit hevesebben lélegezni-én magának pedig csak Esme.
-Tudja, ez a műtét-vontam meg a vállamat halványan-nem is volt rossz első randevúnak.
-Randevú?-pillantott rám picit megremegve.-Ön randevúra hív engem?
-Mit szólna a mozihoz? Ma este? Találkozhatnánk az aulában-ajánlottam. Nem tudtam, mi miatt gyorsítottam fel ilyen hirtelen a tempót, de valami azt súgta, hogy meg kell tennem. Talán Mark ösztönző célzása volt, vagy talán a belső hang, ami eddig még soha nem adott nekem tanácsot szerelmi ügyben, de minden esetre nem bántam meg, hogy kimondtam, amit gondoltam.
-Biztosan én kellek magának?-pillantott rám hatalmas palaszín szemeivel.-Nem valaki más? Hiszen én nem vagyok más, mint egy ügyetlen kis rezidens…
-Maga minden csak nem ügyetlen-simítottam meg óvatosan a kezét.-Esme, én önre vártam már lassan tizenegy éve. Miért kellene más, ha a tökéletes éppen itt áll előttem?
-Jaj, Carlisle-pirult el azonnal.-Ha ilyen szépeket mond, akkor mondhatnék én nemet?
-Remélem, hogy nem szeretne nemet mondani-sóhajtottam.-Akkor este találkozunk.
-Ott leszek, Dr. Cull…Carlisle-sütötte le a szemeit, miközben sietve indult el Dr. Montgomeryhez a délután hátralevő részére. Én pedig csak néztem Őt.

2012. július 18., szerda

Novella: Cote d'Azur

Sziasztok!
Bár a gépem mos nem jó, de egy másik eszközön sikerült megírnom ezt a kis novellát, ami Peter Facinelliről és Elizabeth Reaserről szól, Carlisle és Esme megformálójáról. Jelenleg ők most Franciaországban nyaralnak, és a minap beszélgettünk Winnie-vel, hogy mit csinálhatnak ott kettesben. A következő sorok a novellában a Petabeth rajongóknak tetszeni fognak ;) 
Puszi!
Carly

U.I.: Oh a novella mellesleg folytatásos, tehát lesz egy második része is, ami majd később játszódik. Szerintem Winnie tudja, hogy mi lesz benne.









(Elizabeth szemszöge)



Az idei Comic Con is véget ért, amivel együtt az életünk egy meghatározó szakasza is lezárult, mind az én, mind a többi stábtag pályafutásában. Nem, ez nem is a pályánk része volt már, hanem az életünk része is. Együtt töltöttünk minden percet, együtt nevettünk minden pillanaton, de főként egyetlen ember volt az, aki mindennél közelebb állt a szívemhez. Aki minden pillanatban mosolyt csalt az arcomra, aki mindig és mindenhol mellettem volt mind jóban, mind rosszban.
-Mik a terveid a mai estére, Liz?-sétált mellém a gondolataimban emlegetett személy, miközben lassan elértünk a szálloda ajtajába.
-Azt hiszem, kicsit elvonulok Amerika kíváncsi szemei elől-sóhajtottam, miközben tekintetem gyönyörű szürkészöld szemeire emeltem.-Kicsit sok volt hirtelen ez a rivaldafény, hiszen még csak alig jöttem vissza.
-Visszamész Franciaországba?-pillantott rám picit szomorúan.-Itt hagysz engem egyedül? Akkor kinek a napját mentsem meg, ha nem a tiédet?
-Hát nem is tudom-nevettem halkan, mikor meghallottam a már jól ismert mondatot.-De talán, ha lenne kedved hozzá-pillantottam rá kicsit félve-, eljöhetnél velem Saint Tropez-ba. Mit mondasz?
-Hogy lenne-e hozzá kedvem?-kacagott fel hangosan.-Hát hogyne lenne. Minden idő, amit veled töltök, az csodálatos.
-Ssshhh-tettem ujjaimat ajkaimra csendet intve.-Ne ilyen hangosan! Itt mindenki szerint mi csak barátok vagyunk, és nem tudják, hogy van itt...valami más is.
-Bocsánat-nézett rám lebiggyesztett ajkakkal.-Nem akartam, anyu!-erre már én sem bírtam ki nevetés nélkül. Olyan volt néha, mint egy kisfiú. Mintha soha nem vetkőzte le volna azt a gyermeki játékosságot, amit a legtöbb ember elveszít az élete során.
-Sosem tudnék haragudni rád-suttogtam halkan, miközben egészen közel hajoltam az arcához, ám amint emberek tömege indult el a szálloda ajtaja felé, pirultan húzódtam hátrébb, nehogy valakinek is feltűnjön a köztünk lévő viszony.
-Már alig várom, hogy ott legyünk, és megcsókolhassalak-hajolt hozzám, miután minden kíváncsi szem eltűnt a közelünkből.-Már annyira nehéz visszafognom magamat.
-Már csak néhány órányi repülés-simítottam meg az arcát,-akkor már annyit csókolhatsz, amennyit csak szeretnél.
-Nem felejtem el, amit mondtál-csillantak fel szemei.-De mit szólnál, ha taxi helyett inkább az új autómmal mennénk a reptérre? Nem kéne itt ácsorognunk, és hamarabb...ott lennénk- kulcsolta ujjait ujjaimba.
-Ha ez minden, amit szeretnél-nevettem halkan, majd lassan indultunk el a nem messze álló vadonatúj autó felé.
Hamarosan már az égben szálltunk, majd útra is keltünk az otthonom irányába. A táj már rettenetesen hiányzott, és amint az ablakon át kipillantottan, nem bírtam nem megcsodálni a Cote d'Azur csodálatos környékét. Az idelátszó, kékben pompázó tengert, A különleges növények, virágok tömkelege az utak mentén, mint valami miniparadicsom.
-Nagyon elmerengtél-nevetett fel Peter.-Valami gond van?
-Nem nincs semmi-pillantottam rá nyugtatóan.-Csak már hiányzott ez a hely. Néha úgy érzem, itt senki nem lát, és nem kell eltitkolnom semmit. Itt magam lehetek.
-Való igaz-bólintott.-Amerika kicsit mindig háttérbe szorítja az embert.
-De nem vagyok szomorú-vágtam rá hevesen.-Sőt, melletted inkább boldog vagyok. Nagyon is boldog.
-Azért én szeretnék tenni valamit a boldogságodért-csúsztatta kezeit a lábamra, mire finoman ajkaimba haraptam.-Mi lenne, ha elmennénk vásárolni? Nem is olyan messze tőlünk itt van Nice, és ott bármit megvennék, amit csak szeretnél. Amíg az autó bírja, addig akármennyit pakolhatsz bele-kuncogott fel.
-Ez rendkívül csábító ajánlat-nevettem halkan.-Benne vagyok-mondtam végül igent.
-Remek, akkor irány Nice?-pillantott rám kíváncsian.
-Akár most azonnal is-bólintottam, majd a táskámban lévő telefonhoz nyúltam.-De közben gondoltam valamire.
-Mit csinálsz?-pillantottam rám érdeklődve.
-Gondolom, azért az amerikai rajongóink kíváncsiak, hová is tűntünk-válaszoltam, miközben bekapcsoltam a fényképezőt.-Ha csinálnánk néhány képet, és azt időközönként kitennénk, azért nagyon hálásak lennének. Persze, csak ha te is egyetértesz velem.
-Jó ötletnek tartom-mondta helyeslően-, de azért legyünk óvatosak. A kapcsolatunkra egyenlőre nem derülhet fény, ezért mindenről csak szolidan nyilatkozhatunk.
-Persze, Peter, tudom-simítottam meg a vállát.-Mindössze annyit írok ki, hogy itt vagyunk a Cote d'Azur-on, és ma vásárlási napot tartunk Nice-ban. Meg, hogy mennyire rendes barát vagy-hangsúlyoztam a barát szót.-Ennyi és nem több.
-Hidd el, azt sem bánnám, ha világgá kürtölnéd a szerelmünket-simított végig az arcomon.-De ezt nem tehetjük meg a premierig. A film miatt még titkolnunk kell, pedig szívem szerint mindenki előtt megmutatnám, mennyire szeretlek.
-Egyenlőre az is elég, hogy én tudom-nyomtam gyors puszit az arcára, majd néhány perc elteltével meg is érkeztünk a tengerparti városok egyik legszebbikébe.
Hihetetlen napot töltöttünk el ott egymással. Minden annyira más volt most, hogy Ő is mellettem van, mintha minden sokkal szebb lett volna. Már a nap is lemenőben volt, mikor elindultunk a jól megrakott autóval az én kis otthonom felé.
-Istenem, ennél jobban nem is végződhetett volna a mai nap-sóhajtottam.-Annyi mindent vettünk, nem is tudom, hogy mindezt hová fogom tenni.
-Talán én tudok segíteni-mondta elgondokodva.-A fürdőruhát például majd fel is vehetnéd, amint visszajöttünk a vacsoráról és a buliról...
-Peter, én...-tiltakozni akartam, hiszen már így is rengeteget költött rám, és nem szerettem volna, ha a maradék nála levő pénzt is nekem szánná, ám mielőtt ezt megtehettem volna, ujjait puhán ajkaimra helyezte.
-Kérlek, hadd adjak meg neked mindent-kérlelt tovább.-Szeretnélek elkényeztetni minden jóval, hiszen ezt most megtehetjük. Szeretném, ha mindened meglenne, amire csak vágytál.
-De hisz itt vagy nekem te-simítottam meg az arcát.-Rajtad kívül másra nincs is szükségem.
-Amikor a fürdőruhákat próbáltad, nekem nem úgy tűnt-nevetett fel halkan, miközben lassan leparkoltunk a házam ajtajában.-Hol szeretnél enni?
-Hát...ha már egy olasz férfival vagyok itt, valamilyen olaszos étteremre gondoltam-válaszoltam kuncogva.-Nem igaz, Signore?
-Ahogyan parancsolja, Signora-hajolt hozzám közelebb, majd ajkait puhán forrasztotta rá az én ajkaira.
Imádtam, mikor megcsókol. Bárcsak többször lehettünk volna kettesben, mert a mostanában fellángolt figyelem miatt nem lehettünk annyit együtt, mint szerettünk volna. De most itt volt az alkalom.
-El kéne mennem átöltözni-suttogtam halkan.-Ha elmegyünk valamilyen buliba, talán nem ebben a ruhába kéne mennem.
-Bármiben is mennél, nekem akkor is tökéletes lennél-túrt bele lágyan a hajamba.-De ahogy gondolod. Addig én is lezuhanyoznék, ha nem baj.
-Menj csak!-biccentettem.-Itta földszinten is van egy fürdő, én pedig felmegyek a fentibe. Ez így megfelel?
-Természetesen-mondta alig hallhatóan, majd egymás kezét fogva sétáltunk be nem is annyira kicsike otthonom ajtaján.
Ő azonnal a fürdőbe sietett, mire én sem vesztegettem az időmet, hűvös vízzel lezuhanyoztam, majd elindultam, hogy előkeressem a mai estének leginkább megfelelő ruhát. Mindössze egy törülköző volt rajtam, amikor...
-Minden rendben, Liz?-nyitotta ki az ajtót, majd amint meglátott, azonnal visszahátrált.-Bocsánat, én azt hittem már készen vagy.
-Semmi gond-pironkodtam, miközben picit szorosabbra csavartam magam körül a törölközőt.-Minden rendben, csak nem tudom eldönteni, hogy mit vegyek fel.
-Emlékszem-szólalt meg az ajtó mögül-, mikor nem is annyira rég, miután befejeztük a Breaking Dawn-t, és elmentünk vacsorázni. Az a ruhád meseszép volt.
-Gondolod?-kíváncsiskodtam.
-Nem kell gondolnom valamit, hogy a szemeim lássák-kacagott fel odakint, mire néhány pillanat hezitálás után fel is vettem az általa annyira szépnek tartott fekete-fehér ruhaszettet.
Az ég ma különösen szép volt, mindenhol fényes csillagok tömkelege sütött le ránk a telihold fényében. Az utcákon nyüzsögtek az emberek, mindenki vidáman vacsorázott, vagy sétálgatott a családjával, szerelmével, esetleg magányosan. De mindenki boldog volt.
-Nézd ezt a kis éttermet!-mutatott egy kicsiny bisztróra Peter.-Szerintem aranyos, mit szólsz hozzá?
-Kellemes helynek tűnik-pillantottam rá mosolyogva.-Szerintem tökéletes lenne.
-Egy asztal máris rendel-nevetett fel jóízűen, majd miután a pincér megmutatta az asztalunkat, le is ültünk az általunk kiválasztott kis sarokba.
-Te mit szeretnél enni?-érdeklődtem, miután már pár perce nézegettük az étlapot.
-Mi mást, ha nem bolognai spagettit-válaszolta széles vigyorral az arcán.-Ennél olaszabb ételt nem is találhatnánk.
-Akkor én is azt eszek-mondtam ki végül.-Utána majd hová megyünk?
-Mialatt te öltözködtél, én megnéztem a környéken található klubbokat-mesélte.-És akkor találtam egy nem messze lévő kis helyet, amiben remek koktélokat készítenek mindenféle egzotikus gyümölcsből. Van lehetőség táncolni, meg elvonulni is, de rövidebben csak annyit mondanék, hogy kiválónak tűnik.
-Jól hangzik-mondtam lelkesen.-De mindent csak mértékkel. Nem kerül túl sokba, ugye?
-Ez egy ingyenes szórakozóhely-csóválta meg a fejét.-De mi miatt nem szeretnéd, ha rád költeném a pénzemet?
-Mert ezt mind te kerested-indokoltam.-Arra kéne költened, amit te szeretnél.
-De hiszen arra költöm-simította meg az arcomat.-Én rád szeretném költeni, mert mindennél jobban szeretlek. Mindent megadnék neked.
-De ott vannak a lányaid is, és...
-Az másféle szeretet-állított meg.-De téged szerelemmel szeretlek-nézett szemeimbe őszintén.-Szeretlek, Liz!
-Én...-nem is tudtam, mit mondhatnék erre. Már eddig is szerettük egymást, hiszen éreztük. De most először mondta ki ezt a szót, most először hallhattam tőle, hogy „Szeretlek, Liz!”.-Én is szeretlek, Peter! Szeretlek...
Azzal hozzám hajolt, majd lágy csókokat hintett be puha ajkaival. Szerencse volt, hogy egy eldugott sarokban ültünk, mert különben hamar lelepleződött volna a kapcsolatunk. De itt, ahol senki sem látott, nem akartam megszakítani a csókunkat. Mindössze őt szerettem volna érezni.
-Nem akarlak elszomorítani, de mindjárt itt a pincér-vált el tőlem.-Ha Ő meglát minket, abból bajok lehetnek.
-Akkor ezt majd máshol folytatjuk-húzódtam hátrébb, majd mintha csak erre várt volna, meg is érkezett a kedves úriember, hogy felvehesse a rendelésünket.
A vacsora rendkívül finom volt, és amint végeztünk, el is indultunk a kis szórakozóhely felé, amiről Peter mesélt. Mindössze pár percnyire volt tőlünk, és amikor odaértünk, az ott játszó zenekar már javában pengette a gitár húrjait. A hely teljesen nyitottan, a szabad éjjeli ég alatt volt, mint valamilyen trópusi paradicsomban; és szinte nem is világított más, mint a nyílt lángol égő fáklyák és a hold ezüstösen csillogó fénye. Meseszép volt.
-Mit innál?-simította meg a vállamat.-Van itt minden. Koktél, üdítő, mentes és alkoholos ital...
-Mindenképp innom kell koktélt-mondtam azonnal.-Itt mindig is szerettem volna koktélt inni.
-Hát...most itt az alkaom-ültünk le az italos pult elé, majd ezt követően meg is kaptuk az igényesen elkészített alkoholos gyümölcskoktélt.
Még hosszú időn át ott voltunk, és már majdnem éjfél lehetett, mikor elkeztünk táncolni az egyre gyűlő tömegben.
Peter észrevétlenül karolta át a derekamat, miközben egészen közel húzott magához, és kezeimet én is a vállára raktam, majd a csípőnk egyszerre mozdult meg a zene hatására; ebben a ritmusban kezdve el táncolni.
-Hamarosan mennünk kéne-szólalt meg egyik pillanatban Peter.-Holnap is lesz nap, ki kell pihennünk magunkat.
-Máris indulhatunk-bólintottam.-Csak még ihatnánk valamit. Kicsit kimelegedtem-kezdtem el zihálni a melegben.
-Azonnal rendelünk valamit-mentünk vissza az italoshoz, majd nem kértem semmi különöset, mindössze egy pohár mentes vizet.
Nem szerettem volna, ha a sok alkoholos koktél rossz irányba fordítaná a mai esténket. Próbáltam mértékletes maradni, de már most is éreztem a fejemben, amit ez a nem túlzottan sok mennyiség is okozott.
-Most már mehetünk-tettem le a poharat.-Te nem érzed szomjasnak magad?
-Már ittam ma eleget-nevetett fel halkan.-Inkább induljunk!-kulcsoltuk össze ujjainkat, majd lassan sétálva indultunk el a házam felé.
Amint hazaértünk, mindketten kisétáltunk a kertembe, és csak nem tettünk mást, mint feküdtünk a fűben. Csak kémleltük a csillagok.
-Remek nap volt ez a mai-mondtam halkan, mire a tekintetünk ismét összeakadt.-Nem is tudom, mit csináltam volna, ha nem jössz el velem.
-Én sem tudom- csillantak meg szemei a holdfényben.-De veled minden annyira csodálatos, minden annyira...teljes.
-Mintha az én számból vetted volna ki a szót-hajoltam hozzá, mire ajkaink ismét összeforrtak az éjjel sötétjében. Ám most valami más volt.
Akaratlanul is átkaroltam Peter vállait, miközben Ő lassan felém gördült, és kezeimmel mellém támaszkodott. Az ereiben viharként száguldott a vér, mintha valami űzte volna, és bennem is hasonlóan menekült valami elől...illetve inkább valami felé.
-Peter-szakítottam meg csókunkat, mire a szemeimbe nézett.-Mi...mi...
-Érezni szeretném, amit te, Elizabeth-merült el a szemeimben.-Már annyira rég szerettem volna ilyen közel lenni hozzád. Ha nem szeretnéd, mondd meg most! Nem erőltetem.
-De-simítottam meg az arcát- mindennél jobban-azzal pillanatokon belül felemelt a karjaiba, és elindultunk az emeleten lévő hálónk felé.
Óvatosan a lábaimra állított, majd nekiálltunk lehámozni egymás testéről a fölöslegessé vált ruháinkat. Ujjait puhán futtatta végig a blúzom gombjain, miközben én kicsit ügyetlenül gomboltam ki az ő ingén lévő patentokat, mígnem fedetlen mellkasa elém nem tárult a holdfényben. Bár forgatásokon már láttam póló nélkül, mikor sietett, de ebben a pillanatban még is minden teljesen más volt. Ez lesz az első alkalmunk.
Hamarosan minden ruhadarab lekerült rólunk, és immár ott álltunk egymás előtt, miközben Ő felkapott a talajról, és most már én is a dereka köré kulcsolhattam a lábaimat.
-Gyönyörű vagy-suttogta, miközben ujjaival megsimította a gerincemet.-Mindig is az voltál, de talán most szebben fénylesz, mint valaha.
-Szeretlek, Peter-ziháltam halkam.-Mindennél jobban-puszilta meg az ajkaimat, majd hamarosan mindkettőnk teste összeforrt, miközben a szél halk sóhajaink hangját vitte tova a messzi távolba.



2012. július 11., szerda

Carlisle&Esme || We Found Love

Sziasztok!
Most egy kis meglepetéssel készültem, ami nem lenne más, mint egy videó. Nem túl hosszú, de a minap eszembe jutott, hogyan is ismerkedtek meg Carlisle& Esme, és emiatt készült el ez. Mindannyian ismerjük a történetet, mikor Esme fára mászott, eltörte a lábát, és Carlisle volt az, aki ellátta a tizenhat éves lány sérüléseit. Bárcsak láthatnánk ezt egyszer filmen is :) Remélem, mindenkinek tetszeni fog.
Puszi!
Carly



2012. július 9., hétfő

Cullen's Anatomy II. Fejezet

Sziasztok!
Már itt is van a Cullen's Anatomy második epizódja. Ebben a részben újabb szereplő kapcsolódik be a történetbe, és nem ő lesz az utolsó. Itt ismét kicsit bepillanthatunk Esme első napjába, ám a holnapja már nem lesz ennyire átlagosnak mondható. Remélem, mindenkinek tetszik majd! Puszi! Carly




(Esme szemszöge)



A folyosó végén találtam magamnak egy kis sarkot, ahol remélhetőleg majd senki sem zavar. Egy egészen eldugott kis pad volt, ránézésre meg lehetett állapítani, hogy nem sokan használták. A festék szinte érintetlen volt rajta, mintha frissen festették volna le fehér festékkel. De nekem tökéletesen megfelelt arra, hogy elvégezzem a papírmunka rám eső résztét.
Kinyitottam a felső kórlapot, és elkezdtem elkészíteni az aznapi jelentést.  A beteg egy kisfiú volt, aki elesett a biciklivel, és a kormány beleállt a hasfal alsó részébe ezzel komolyabb hasi traumát okozva. Nemrég műtötték meg a sérvét, és most is itt feküdt a 104-es kórteremben. Kell adni neki némi morfiumot, ami enyhíti a fájdalmait, és mivel itt az is fel volt jegyezve, hogy volt valamennyi hőmérsékletemelkedés az elmúlt éjszaka, talán egy kis gyulladáscsökkentőt is be kellene kötni neki. Oda is írtam észrevételemet, majd amint ezzel megvoltam már lapoztam is volna át a következő személyre, mikor…
-Nem zavarok?-hallottam meg egy férfihangot előttem, mire a tekintetem felemeltem az előttem heverő kórlapból. Egy én korombeli fiú volt az, aki nem sokkal volt magasabb, mint én. Sötétbarna haja és hatalmas, szürkéskék szemei voltak, mint egy őzikének. Bár szívem szerint nem szerettem volna, ha bárki is megzavarna, de látva elveszettségét, helyet adtam neki magam mellett.
-Dehogy is, ülj ide!-húzódtam arrébb, mire Ő is letelepedett mellém egy szintén hatalmas köteg papírral a kezében.
-Dr. George O’Malley-mutatkozott be, miközben karját kéznyújtásra emelte.-Ma van itt az első napom.
-Dr. Esme Anne Platt-ráztam vele kezet.-Én is ma kezdtem, bár elsőre olyan volt, mint valami rémálom-sóhajtottam.-Te sem találtál oda, ahova menned kellett?
-Én sem-nevetett halkan.-Mint valami útvesztő, olyan ez a kórház. De talán az erőd szó jobban illene rá.
-Nem is annyira rossz ötlet-kuncogtam én is, majd hamarosan mindketten elmerültünk az előttünk tornyosuló kórlapok tömegébe.
Néha-néha megszakítottuk a munkát, és picit beszélgettünk az egyetemi éveinkről. George kedves fiatalember volt, és sajnáltam, ami miatt sokan gúnyolták. Elmesélte azt is, hogy az egyetemen Bambi volt a beceneve, aminek egyáltalán nem örült. Bár igazából be kellett vallanom magamnak, hogy nekem is az őzike jutott róla eszemben az első pillanatban.
-Elnézést-lépett hozzánk egy hölgy, mire mindketten egyszerre néztünk fel.-A kisfiammal ma jöttünk vissza műtét utáni kontrollra. Nem tudják, merre van Dr. Montgomery?
-Oh, maguk lennének a mandulaműtétes betegek?-csillantak fel a szemeim.-Dr. Montgomery megkért, hogy én végezzem el a kontrollvizsgálatot. Dr. Esme Anne Platt vagyok.
-Örvendek, Dr. Platt-bólintott  a kisfiú anyja.
-Akkor kövessenek erre-mutattam, amjd mielőtt még elindultunk visszafordultam.-Majd még beszélünk, George.
-Rendben, Esme-intett még utánam, majd lassan elindultunk a nem messze lévő vizsgáló irányába.
Miután minden szükséges eszközt elővettem, segítettem felülni a kisfiúnak a vizsgálóasztalra, és neki is álltam a mandulájának vizsgálatához.
A szájürege szép tiszta volt, ám ahogyan lejjebb értem, mintha gyulladás jeleit véltem volna felfedezni a seb környékén, és mintha néhol kicsit vérbőbb is lett volna a torka.
-Hogy hívnak, kicsim?-pillantottam rá, mire kicsit reekedt hangon válaszolt.
-Adam-nek-szinte inkább már suttogás volt.
-Mikor műtötték a manduláját?-néztem az édesanyjára.
-Több, mint két hete-mondta.-Valami gond van, doktornő?
-Kicsit vérbő a torka-helyeztem kezem a homlokára. Érezhetően melegebb volt, mint amilyennek lennie kell.-Azonnal visszajövök, beszélnem kell Dr. Montgomery-vel-álltam fel, majd miután elnézést kértem, sietve kezdtem el keresni tanítómat. Szerencsére hamar megtaláltam, éppen az egyik nővérrel beszélt.
-Dr. Montgomery, lenne rám egy perce?-kérleltem szinte sürgetően.
-Egy pillanat Dalia-mondta a nővérnek.-Mi történt?-fordult hozzám kíváncsian.
-A kisfiú, aki műtét utáni kontrollra jött, nincs teljesen rendben-válaszoltam.-Elég vérbő a torka, és mintha láza is lenne. Szerintem bent kéne tartani, mert több mint két héttel a műtét után már nem szabadna ilyen tüneteknek lennie. Attól tartok valamilyen  gyulladás lehet, ami veszélytelen lenne, ha nem két hete operálták volna.
-Való igaz, Dr. Platt-jött utánam.-Mindjár kiderítjük, mi történt itt.-mondta, majd nem sokkal később vissza is értünk a kisfiú kórterméhez.
-Adam, csináltál bármit is, ami miatt begyulladhatott a torkod?-kérdeztem gyanakvóan.-Nem ittál túl hideg innivalót, nem játszottál olyan helyen, ahol megfázhattál?
-Hát…-sütötte le a szemeit, mire édesanyja is kíváncsian emelte fiára tekintetét.-Pár napja találtam egy hatalmas doboz fagylaltot a hűtőben, és úgy hittem, nem árthat-köhintett aprót. Így már minden világos volt.
-Mrs. Loui, a fiát bent kéne tartanuk pár napig-szólalt meg Dr. Montgomery.-A műtét miatt a tora sokkal érzékenyebb, és a hirtelen jött hideg étel miatt erősen begyulladt a torka. Nem szeretnénk, ha bármilyen vérzés fellépne a hegesedés sokár, és emiatt szerenénk minél hamarabb elmulasztani a gyulladást. Tudja, ez mindig rizikófaktor.
-Természetesen megértem-bólintott.-Veled meg még számolunk, amint hazamehetünk-nézett rá szigorúan.-Nem megmondtam, hogy nincs semmilyen fagyi?
-Bocsánat, mama-hajtotta le a fejét.
Valójában, a kisfiú szerencsés volt, hogy ma jöttek be kontrollra. Talán ha nem jönnek vissza, komoly baj is lehetett volna belőle. Hallottam már történeteket arról, hogy még három héttel a műtét után is haltak meg emberek a mandulaműtét utáni súlyos vérzéstől, mert óvatlanok voltak, esetleg a hegesedés miatt indult meg a vérzés. Semmi esetre sem kockáztattam volna meg, hogy ennek a kisfiúnak is ilyen sorsa legyen.
Remek munka, Dr. Platt-dicsért meg Dr. Montgomery.-Láttam már olyan rezidenst, aki minden tünet ellenére hazaengedett volna egy ilyen beteget. Szerencsére, Ön nem tartozik ezek közé.
-Köszönöm-pironkodtam.-Bár szerintem ez nem volt nehéz dolog. A fiú láthatóan rosszul volt, nyilvánvalóan nem stimmelt nála valami.
-De ez akkor is dicséretes-mondta bátorítóan.-Maradjon ilyen alapos, és minden rendben lesz. Holnaptól már nem csak nekem asszisztál, hanem Dr. Cullen is igényt tart a segítségére.
-Micsoda?-lepődtem meg, mire a szemeim tágra nyíltak a döbbenettől.-Dr. Cullen milyen igényt tarthat rám?
-Én nem tudom-tette fel a kezeit megadóan.-De amíg te a kisfiút vizsgáltad, beszélt velem, és személyesen kérte, hogy holnap hozzá is engedjem el néhány vizsgálathoz. Állítólag felejthetetlen élményben lesz része.
-Akkor holnap kinél kezdjek?-néztem rá tanácstalanul.-Önnél vagy Dr. Cullennél?
-A doktorúr már korán reggel bent lesz, és azt mondta, hogy a délelőttre kérné el magának. Délután pedig hozzám jönne.
-Rendben van-bólintottam.-Akkor holnap délután találkozunk, Dr. Montgomery-köszöntem el, majd elindultam, hogy az öltözködés után hazaindulhassak a mai, nem is kicsit eseménytelen, nap után.
Már majdnem átértem az aulán, amikor siető léptek hangjára lettem figyelmes magam mellett. Amint arcára pillantottam, azonnal felismertem az orvost, aki ma reggel segítségemre volt, mikor talán a legelveszettebb voltam.
-Jó estét, Dr. Platt-köszönt rám szelíd hangon.-Milyen volt a mai napja? Minden rendben ment?
-Igen, ma minden rendben volt-válaszoltam, miközben akaratlanul is kerülni kezdtem a vele való szemkontaktust. Ha a szemeire pillantottam, azonnal vér ömlött az arcomba, és fülig elvörösödtem. Nem akartam, hogy azt higgye, hogy egy reménytelenül szerelmes kis rezidenssel hozta őt össze a sors, aki amint meglátta, azonnal belehabarodott. Inkább megpróbálok túltenni ezen az érzésen, mielőtt beleőrülök abba, hogy olyan embert szeretek, aki sosem lehet az enyém.
-Remélem, Dr. Montgomery átadta az üzenetem-húzódott arcára apró mosoly.-Holnap reggel itt találkozzunk hét órakor. Feküdjön le korán, mert mint mondtam…felejthetetlen élményben lesz része.
-Már várom-ült ki halovány mosoly az arcomra.-Kíváncsivá tett.
-Remélem is-kacsintott rám, amire azonnal elvörösödtem.-Kellemes estét!-mondta szelíden, majd egyszerre indultunk el az ellenkező irányba.
Amint otthon voltam, sietve megvacsoráztam, lefürödtem, és amennyire hamar csak tudtam, lefeküdtem, hogy szemeimre álom ülhessen. De több órányi virrasztás után sem sikerült elaludnom, inkább simogattam Doki bundáját, miközben a gondolataim össze-vissza cikáztak. Ma minden rendben volt-gondoltam.-De mi lesz a holnappal?

2012. július 8., vasárnap

Cullen's Anatomy I. Fejezet (Prológus)

Sziasztok!
Íme, itt lenne az új történet első fejezete. Itt némiképp bevezetem ami majd a történetben lesz, de már feltűnik benne pár ismerős szereplő is ;) Remélem, mindenkinek tetszik majd, és amint tudom, majd hozom a folytatást is. 
Puszi! 
Carly





(Esme szemszöge)



Szokták mondani, hogy az élet csupa küzdelemből áll. Mindenért harcolnod kell, különben a ranglétra alján maradsz, és semmire sem jutsz az életben. Mindig tanulnod és tanulnod kell, mindig valami újat kell mutatnod, és mindezt hamarabb, minthogy azt bárki más megtenné előtted. Én is lenni akartam valaki. Emiatt lettem orvos.
-Doki! -mordultam rá cicámra, aki kora hajnalban ébresztgetett dorombolásával. - Pamacs, ha nem hagysz aludni, akkor ma nem játszunk a gombolyaggal-mondtam álmosan, ám mivel csak nem hagyta abba, nehezen kinyitottam a szemeimet. Azonnal az órára esett a tekintetem, mire rájöttem, hogy nincs is annyira korán, mint gondoltam.
-Jaj, ne! -eszméltem fel. - Ne, ne, ne! Nem késhetek el az első munkanapomról -motyogtam magamban. -Doki, nem láttad a ruhámat?- erre mindössze egy halovány nyávogás volt a válasz, bár mit is gondoltam. Mit mondhatna egy macska?
Amennyire gyorsan csak tudtam lezuhanyoztam, felvettem a ruhámat, és miután mindezzel megvoltam, jutalmul adtam még egy kis ennivalót Dokinak, mielőtt elindultam volna a Seattle Grace épülete felé.
Tehát emiatt lettem orvos. Legalább is sokan azt hitték, mindössze ez az, ami ebbe az irányba hajtott. De számos más okom is volt, hogy ezt a döntést hoztam meg annak idején. Mindig is szerettem volna segíteni az embereken. Az élet fontossága számomra szent volt, és sajnos sokszor kellett szembesülnöm azzal, az emberek milyen könnyen eldobják maguktól ezt az értéket. Sok ismerősöm volt az egyetemen, akik mind alkoholba és különböző drogokba folytották sikertelen vizsgáik okozta bánatukat, és olyanok is, akik végső elkeseredésükben öngyilkosok lettek, pedig még nem is éltek igazán. Az ilyen embereknek szerettem volna segítséget nyújtani.
Amint beléptem a hatalmas épület ajtaján, minden szem rám szegeződött, még ha csak futólag is. Mindenkinek szemet szúrt, mennyire bizonytalan és zavarodott vagyok a sok folyosó és ember láttán, és hogy nem igazán tudom, merre is kéne most mennem.
Már néhány perce tanácstalanul járkáltam, mire találtam egy liftet, ami az emeletre visz. Megnyomtam a hívógombját, mire a számok lassan elindultak a csökkenés irányába, és már majdnem itt volt, mikor…
Hallottam, hogy valaki megállt mellettem. Nem mertem azonnal felnézni, mivel még mindig zavarban voltam az ügyetlenségem miatt; de amint pillantásomat még is ráemeltem, Ő azonnal elmosolyodott.
-Hallottam a hallban, hogy láttak egy rezidenst, aki nagyon elveszettnek tűnik -nevetett fel halkan. - Nem Ön volt az véletlenül?
-Öhm…talán -pirultam el azonnal. Nem tudtam elhinni, hogy ennyire béna vagyok. Ennyire feltűnő lett volna a zavarodottságom? Remek, ennél jobb kezdésem nem is lehetne a kollégáim előtt.
-Segíthetek Önnek valamiben? -szakított ki gondolataim közül. - Esetleg, ha megmondaná, milyen osztályra igyekezett éppen, el tudnám igazítani.
-Én…én a gyerekosztályra vagyok ma beosztva -válaszoltam kissé dadogva. - De nem igazán találom még a liftet sem ebben a kórházban.
-Pedig jó irányba jött-húzódott arcára újabb mosoly. - Ezzel a liftel -nyílt ki éppen az ajtó, mire mindketten beléptünk- amint felért, el kell fordulnia jobbra, aztán a folyosó végén balra, és már ott is van. Ott keresse Dr. Addison Montgomery-t. Minden világos?
-Igen, köszönöm! -mosolyodtam el végül én is. - Nem is tudom, miként hálálhatnám meg Önnek…
-Dr. Carlisle Cullen -mutatkozott be. - Sebész főorvos.
-Örülök, hogy megismerhetem Dr. Cullen-pillantottam ismét szemeibe. Eddig fel sem tűnt, milyen csodálatosan kék szemei vannak. Mindezidáig annyira ideges voltam, hogy nem is tudtam huzamosabb ideig a szemeibe nézni.-Dr. Esme Anne Platt. Bár az Anne-t nem használom. Ma van itt az első munkanapom.
-Akkor értem, mi miatt tévedt el-kuncogott fel halkan, miközben a lift is megérkezett, és egyszerre léptünk ki annak ajtaján.-Jöjjön! Inkább elkísérem. Nem ismer itt senkit, jól sejtem?
-Igen- pirultam el ismét. - Nem rég költöztem ide.
-Akkor majd én bemutatom néhány embernek-ajánlotta.-És ha szabad ilyet mondanom…Ön elbűvölő hölgyemény. Teljesen biztos lehet benne, hogy mindenki hamar megszereti.
-Köszönöm- sütöttem le a szemeimet, mire mind a ketten elindultunk az általa elmondott irányba.
Még soha nem mondta nekem senki, hogy elbűvölő lennék. Ilyet utoljára édesanyámtól hallottam még kislánykoromban, de mástól még sosem hallottam ezt a jelzőt. Főleg nem egy ilyen férfitól, mint Ő.
Ahogyan sétáltunk, félszemmel óhatatlanul is felpillantottam arcára. Nem csak a szeme, hanem a vonásai is különlegesek voltak. Annyira puhák, annyira lágyak, mintha márványból lettek volna tökéletesre csiszolva. A haja tisztábban csillant meg a neonfényben, mint a tiszta arany, az ajkainál pedig alig látható kis gödröcskék húzódtak az arcán, mint valamilyen kisfiúnak. Eddig nem is hittem, hogy a szőke herceg valóban létezik; bár nem fehér lovon, hanem fehér köpenyben sétált most mellettem.
-Áh, Dr. Montgomery -szakított ki hangja kábulatomból. - Jó reggelt! Nem hiányzik Önnek egy rezidens?
-Jó reggelt, Dr. Cullen!-emelte rá tekintetét a magas, izzóan vörös hajú nő.-De, már itt kellene lennie, de még nem láttam.
-Most már itt van -mutatott rám. - Dr. Esme Platt. Ma van itt először, és nem talált ide valami könnyen. Én segítettem neki eligazodni.
Hálás voltam neki, ami miatt nem járatott le Dr. Montgomery előtt. Megtehette volna azt is, hogy ideküld, én pedig kapok egy kiadós fejmosást a késésért. De nem tette.
-Örvendek, Dr. Platt-mosolygodott rám.-Dr. Addison Montgomery. Ma és még az elkövetkezendő pár napban én leszek az, aki istápolni fogja. Nem lesz könnyű, de mindent szép lassan meg fog tanulni, és hamarosan remek orvos lehet magából.
-Én is örvendek, Dr. Montgomery -válaszoltam kicsit ijedten. - Remélem, majd jól kijövünk egymással. Nem szeretnék senkivel acsarkodni.
-Akkor én most magukra hagyom a hölgyeket-nevetett fel halkan Dr. Cullen. - Sok szerencsét a mai naphoz -köszönt el tőlem, majd miután az én számat is elhagyta egy „Köszönöm!”, sietve indult vissza a lift irányába.
Nem bírtam nem utána pillantani, pedig nem lett volna szabad ennyire csodálnom Őt. Hiszen Ő főorvos én pedig csak egy rezidens vagyok a sokból. Biztos vagyok benne, hogy a kórház minden női rezidense és a nővérek is fülig belé vannak zúgva, és arra is fogadni mernék, hogy Ő már régen házas. Kizárt, hogy egy ilyen férfinak ne lenne valakije.
-Látom, valakit nagyon elbűvöltek-pillantott rám célzóan Dr. Montgomery, mire ismét fülig vörösen szegtem le fejemet a padló irányába.- Hát valóban, Dr. Cullen nem egy átlagos külsejű orvos, ami azt illeti. És nekem elhiheti, hogy a lelke is tiszta, mint a hó.
-Nem, én csak...én csak…nem is tudom. Én nem akartam, nekem ez nem állt szándékomban-kezdtem el hirtelen hadarni-Sosem állnék egy férfi és a felesége közé, én nem vagyok házasságtörő. És nem hiszem, hogy egy ilyen embernek ne lenne felesége.
-Pedig elhiheti -mondta komolyan.-Nincs senkije, Ő egy magányos farkas. Még csak barátnője sem volt, mióta itt dolgozik.
-Ez elég hihetetlen -mondtam elképedve. -De még akkor se lenne nála esélyem, hiszen mindössze egy kis rezidens vagyok. Miért pont én lennék az a valaki?
-Nem tudom, de Dr. Cullen még sosem volt ennyire kedves rezidenssel-válaszolta.-Mindig kedves és jólelkű, de itt valami más is volt a levegőben…maguk közt-mutatott rám, még arra a helyre, ahol az előbb még Dr. Cullen állt. - De térjünk át a munkára. A mai napra nem kap nehéz feladatot, hogy picit belelendülhessen. Adok pár aktát, és ma jön vissza egy kisfiú is az édesanyjával a mandulaműtétje utáni kontrollra. Őket is Önre bíznám-adott a kezembe egy hatalmas köteg papírt. - Menni fog?
-Természetesen, Dr. Montgomery -bólintottam. - Igyekszem mindent a legjobban megcsinálni.
-Remek hozzáálás -nézett rám dicsérően, majd lassan elindultam, hogy a számomra kiosztott feladatokat elvégezzem...

2012. július 6., péntek

Elhagyva LI. Fejezet (Epilógus)

Sziasztok!
Immár elérkeztünk a történet utolsó fejezetéhez. Remélem, mindenkinek tetszett ez a picit néhány helyen túlkombinált sztori, és remélem, továbbra is olvasni fogtok nálam :) Ha az új történetről szeretnétek olvasni, akkor ITT megnézhetitek. Öröm volt nektek írni! :)
Puszi! Carly


[húsz évvel később]



(Carlisle szemszöge)


Rohanó élet, változó világ, változatlan szeretet…Nincs is fontodabb az életben, minthogy egy nap megtaláld azt a személyt, akivel mindig és mindörökké boldog lehetsz. Nem számít milyen kor szülötte vagy, nem számít, mit mondanak az emberek, mert ha valakit szeretsz, annál az érzésnél semmi nem lehet tökéletesebb.
Lassan négy évtized is eltelt már, de még mindig pontosan emlékszem minden pillanatának arra, amikor először átélhettem ezt a tökéletességet. Pillantása tudatomba égett, mosolya az én arcomra is mosolyt csalt, és mindez nem változott mostanáig sem. Esme lett az életem, ám hamarosan már nem csak Ő volt életem legfényesebb csillaga.
Az én kicsi csillagom, Aurora, nem sokkal szerelmünk kezdete után látta meg először a telihold halovány fényét. Talán soha életemben nem láttam még ennyire tökéletes és gyönyörű kislányt, mint amilyen Ő. Intelligens volt, mindent hamar megtanult, és sokkal ütemesebben fejlődött, mint a többi gyermek. Mindig is különleges volt.
-Szia, papa!-lépett be rendelőm ajtaján kislányom, megszakítva ezzel múltban való elmerengésem.-Gondoltam feljövök hozzád, miután végeztem a nővéreknek való segítéssel.
-Ennek örülök, kicsim!-nyomtam puszit az arcára.-És? Milyen az önkéntesség?
-Remek-válaszolta lelkesen.-Mindig is erre vágytam. Segíteni akartam az embereknek, akár csak te.
-És mostantól teljesülhet a vágyad-simítottam meg a vállát.-Bár orvos nem lehet belőled, de az iskola mellett bátran bejárhatsz a kórházba nekem segíteni, amikor csak szeretnél. És ha szeretnéd, be tudlak csempészni néhány műtétre is.
-Az annyira jó lenne-csillantak fel a szemeim.-Még sosem láttalak műteni, de az elmondásaid alapján biztosan hatalmas élmény lenne.
-Ez több mint élmény-sóhajtottam.-Ilyenkor minden elcsendesedik, nincs más zaj, mint a monitorok hangja. És amint a beteg felépül, minden visszaáll az életében, amit neked köszönhet. Ennél fantasztikusabb nincs is.
-Imádom, mikor ilyen beleéléssel mesélsz a munkádról-indultunk el a folyosón.-Bárcsak én is olyan lennék, mint te.
-Hidd el, te is pont ilyen vagy-simítottam meg hosszú szőke haját, miközben lassan megálltunk az aulában.-Szerintem indulj el haza, mert nekem még van egy pici dolgom. A mama már vár rád, hogy elkészüljetek a ma esti bálra.
-Jaj, majdnem elfelejtettem-temette arcát kezeibe.-Köszi, hogy emlékeztettél rá, máris indulok!
-De azért óvatosan-szóltam még utána.-Ne rohanj, nehogy valami bajod essen!
-Na, de papa!-ölelt meg halkan nevetve, amire én is felkuncogtam. Tudtam, hogy túlságosan féltem, és azt is tudtam, hogy Ő már nagylány, de nem tudtam mit tenni. Nem bírtam volna elviselni, ha valami baja esik. Túl sok szörnyűséget láttam már az életem során a kórház falai közt.-Nem lesz semmi bajom, ígérem. Tudok vigyázni magamra.
-Jól van, hercegnőm-nyomtam búcsúpuszit a homlokára.-Puszilom a mamát!
-Átadom neki-integetett még vissza, majd lassan elindult az erdőben álló otthonunk irányába.



(Esme szemszöge)



Miután apám letávozott, mindent sötétben kezdtem el látni. Nem tudtam, mit kéne most tennem, mit kéne most érezzek, mert hirtelen minden zavarossá vált. Akire támaszkodni tudtam, az a családom volt, és nekik köszönhettem, hogy kikerültem a kicsit mélyebb gödörből. Mindig mellettem voltak, mikor szükségem volt rájuk, és nem hagytak magamra a bajban. Carlisle és Aurora nélkül mindez nem ment volna, de immár sikerült feldolgoznom az elmúlás fájdalmát.
-Mama, megjöttem-hallottam meg lányunk hangját a földszintről, mire azonnal lesiettem hozzá.
-Szia, angyalkám-öleltem meg.-Milyen volt a kórházban?
-Minden remekül ment-húzódott arcára büszke mosoly.-Mondd, hogy holnap is mehetek-nézett rám könyörgően.
-Ha a papa megengedi, akkor teljes nyugalommal-simítottam meg pirosló arcát.-De most indkább kezdjünk el készülődni, mert hamarosan indulnunk kell. Apa mikor jön?
-Azt mondta, még maradt egy kis elintéznivalója-válaszolta, miközben lassan elindultunk az emeletre.-És puszil téged.
-Én is őt-nevettem halkan, miközben beléptünk a szobája ajtaján.-Milyen frizurát szeretnél?
-Valami egyszerűt-kezdte el felvázolni.-Nem kell több, mint valamilyen virág vagy dísz a hajamban, de te tudod a legszebben kifésülni, és szeretném, ha megcsinálnád. Ma Nocte is ott lesz, és szeretnék szép lenni.
-Ez teljesen érthető, kicsim-ültettem le a fésülködőasztalához, miközben elővettem pár szálat abból a jácintból, ami az udvarunkon nőtt minden évben.-Mikor én annak idején megismerkedtem apáddal, és elkezdtünk találkozgatni, akkor én is mindig nagyon ügyeltem a külsőmre. Bár igazából-mondtam elgondolkodva-ez most sem változott túl sokat-nevettem halkan. Ekkor pillantásom óvatlanul is az Aurora ágyán pihenő plüssfarkasra esett.
Mindig mikor megláttam a kis játékot, annyi szép emlék villant fel a lelkemben, de közben megannyi fájdalom emléke is előbújt a sötétből. Mindig eszembe jut, mikor még pici lánykaként olvasni tanítottam, mikor hármasban játszottunk az erőben, mikor együtt ünnepeltünk karácsonykor, és a nélküle töltött idők is…
-Emlékszel?-sóhajtottam.-Mikor kislány voltál mindig azzal a farkassal játszottál. Mindenhová magaddal vitted, akárhová is mentünk.
-Emlékszem-kuncogott.-Egyszer még az erdőbe is elvittem magammal, de nem lett jó vége. Szegénykét beleejtettem a patakba.
-De hamar megszáradt, és ismét játszhattál vele-tűztem a hajába az utolsó kis virágot.-Készen is van.
-Gyönyörű lett-csodálta meg a tükörben.-Köszönöm, anyu!
-Nincs mit, kicsim-pusziltam meg az arcát.-De most már én is elkezdek készülődni, mielőtt a papa hazaér, mert már majdnem beesteledett. Ha nem lenne gond…
-Persze, menj csak!-mosolyodott el halványan.-Én addig felöltözöm, hogy én is minél előbb kész legyek-indult el a szekrénye irányába, amivel egy időben én is átsétáltam a Carlisle-lal közös hálószobánkba. Már előre kikészítettem a halványlila selyemruhát, amit ma este fogok viselni.
Mivel szerettem volna, ha a családunk egyedi ruhadarabban jelenne meg a mai estén, emiatt saját magam vartam meg mindhármunk ruháját. Aurora ruhája  hasonlított az enyémhez, bár valamennyivel fiatalosabbra és rövidebbre terveztem, hiszen mégis csak tizenéves. Carlisle-nak pedig egy fekete öltönyt varrtam, ami alá tökéletesen illik majd szerelmem kedvenc ingje.
Amint mindezzem megvoltam; megfésülködtem, felvettem a magassarkú cipőmet, és mire a földszinten voltam, már Carlisle is megérkezett a házunk előtti verandára.
-Milyen gyönyörű vagy- lépett hozzám, miközben halovány csókot lehelt ajkaimra.-Mi lenne, ha inkább itthon maradnánk?-kulcsolta karjait derekamra.
-Na, de uram!-pillantottam a föld felé zavaromban.-Mi lenne a bállal, ha a város elismert orvosa nem jelenne meg az ünnepélyen?
-Nem hiszem, hogy annyira hiányolnának-csókolt meg ismét.-De mindenképp el kell mennünk. Elezar és Carmen is eljönnek ma ide, és a lányunk is szeretne találkozni az udvarlójával.
-Én is így gondoltam-nyomtam még egy puszit az arcára.-De most már siess! A ruhádat előkészítettem, ott van az ágyra terítve.
-Köszönöm, szívem-simította meg az arcomat, majd sietve indult el az emelet felé.
Hamarosan már úton is voltunk a város belseje felé. Mindenki  ki volt öltözve, akivel találkoztunk, szinte minden ember az estélyre sietett. Talán nem is volt ennél nagyobb ünnepély Forks-ban.
Öröm volt ismét itt élni, ebben az eldugott kisvárosban. Minden innel indult, és minden itt kezdődött az életünkben. Bár a mostani generáció már nem ismer minket, mégis mintha mindenki ismerős lenne az itt járkáló emberek között.
-Üdvözlöm, Dr. Cullen-köszöntött minket egy fiatalember.-Örülök, hogy mindannyian eljöttek erre a csodálatos estére.
-Mi köszönjük-bólintott férjem.-További szép estét, uram!
-Önöknek is-nyitotta ki nekünk az ajtót, majd mindannyian beléptünk a picit túlzsúfolt terembe.
Aurora azonnal meglátta Nocte-t, mire pillanatok alatt odarohant hozzá. Öröm volt látni, mennyire boldog, és azt a szerelmes tekintetet, amivel a fiú ránézett a lányunkra. Remek párt alkottak.Mi is táncolni kezdtünk, ám néhány óra múlva a zenén is áthallatszó farkasvonítás zengte be a terem visszhangzó falait.
Lányunk és Nocte azonnal összenéztek, és tudták, hogy a dallam nekik szól. Amennyire feltűnésmentesen csak tudtak elindultak a kijárat felé, de mi vámpírhallásunkkal hallottuk, amint a nem messze lévő erdőben farkassá alakulva vágtatnak el a sötét éjszakába.
Az emberek innentől kezdve újra és újra felhozták a helybéli legendát beszélgetéseikben. A mondában egy fehér farkasról szólnak, aki minden éjjel vonítja a késő esti holdat. Eredetét angyalinak tartják, aki amiatt jött a város melletti erdőbe, hogy az itteni lakókat védje. Egyesek Farkas Hercegnőnek is hívták, hiszen mindig a falka élén szaladt, és az átlagnál nagyobb termetű farkasokból álló falkából is magasan kitűnt eleganciájával és bátorságával. Ő volt a mi Auroránk.


Vége

Cullen's Anatomy || történetötlet ||

Sziasztok!
Most ismét egy új történet ötletével jelentkeznék, ami ismét emberi témájú lenne. Nem árulnék el sok mindent előre, mindössze az alapötletet mondanám el, és ha tetszik, akkor majd minden kiderül a történet folyamán. 
Puszi! Carly

-*-



Esme Platt, a frissen végzett fiatal orvos, megérkezik első munkanapjára a Seattle Grace-be, Seattle legelismertebb kórházába. Minden annyira új, minden más, ám amint elindul a hatalmas folyosón, a lift előtt találkozik…vele. Dr. Carlisle Cullen, az elismert sebész, szintén ott áll a liftre várva. Félve pillantanak egymásra. Ami itt történt, mindent elindított, amit elindíthatott. Itt indult el a kettejük élete…


2012. július 2., hétfő

Elhagyva L. Fejezet

Sziasztok!
Íme itt lenne az utolsó előtti fejezet (ha semmi új nem ugrik be közbe nekem XD). Hamarosan  itt a történet vége, ám ezzel nem fejeztem be semmit. Novellák is tervben vannak, és egy új történet is, amiről még ejtek szót később. De ami a  mostani frisset illeti...egyáltalán nem vidám, egyenesen szomorú, de az epilógus majd remélem némiképp enyhíti az itteni keserűséget. Abba sok mindent terveztem :) Remélem, mindezek ellenére tetszik majd!
Puszi! Carly





(Esme szemszöge)



Ebben a pillanatban hatalmas fájdalmat éreztem a mellkasomban, mintha valaki tőrt szúrt volna a szívembe. Azonnal felkiáltottam a kínra, mintha ismét azon a napon lettem volna, mint amikor vámpírrá váltam, mert amit éreztem, majdnem annyira kínzott. Carlisle azonnal elemelkedett mellőlem…
-Esme, kincsem, mi a baj?-pillantott rám ijedten, ám én nem tudtam neki válaszolni. Mintha elszorították volna a torkomat, miközben egy súlyos terhet raktak a mellkasomra. Inkább összeszorítottam a fogaimat, hogy legalább a kiabálásommal ne fájdítsam a lelkét.-Kérlek, mondj valamit!
-Nem…nem tudom-szűrtem ki végül nehezen fogaim közt, mire párpillanat múlva éles villanások kezdtek el peregni a szemem előtt, mint valami látomás.
Erdő…mindenhol fenyők. Hatalmas villanás…mindent átható dörrenés. Apám a földön feküdt, hatalmas fekete farkasként, mire a többiek mind odasiettek, beleérte pici lányunkat is. James oldalából szivárgott a vér, testét pedig újra és újra halk nyüszítések hagyták el, amivel egy időben arca mindig eltorzult. A falka tanácstalan volt.
Idehozom apámat!-hallottam meg lányunk hangját.-Tudja, mit kell tenni…
-Istenem!-vettem hirtelen levegőt.-Nem, ne…
-Nincs semmi baj-simította meg arcomat csitítóan.-Mi történt?
-Az apámat…-sírtam halkan-az apám…mennünk kell-nem volt időm mindazt elmondani, amit láttam, inkább kipattantam a puha paplan alól, majd pillanatok alatt magamra kaptam a mellettem heverő ruháimat. Carlisle látva ijedtségem semmit nem kérdezett, Ő is nekiállt öltözni, majd amint elindultunk az erdő irányába, szembe is találtuk magunkkal lányunk rémült arcával.
-Mama, mama-rohant hozzánk.-James…James…
-Minden rendben, kicsim-ölelte meg apukája, mire picit lassabban kezdett lélegezni.-Mi történt?
-James-t…lelőtték-zihálta.-Mikor vámpírra vadásztunk, én álltam a falka élén. Egyik pillanatban ember illatát éreztem meg, mire mindennél hamarabb le akartam vadászni, nehogy kárt tegyen benne. És nem figyeltem…-kezdtek el hullani a könnyei.-Elém ugrott, mikor rájött, hogy vadász van a közelben, és ekkor hatalmas dörrenés hallatszott.-hajtotta le a fejét.-Minden az én hibám volt.
-Ne sírj, angyalom-simította meg szőke tincseit Carlisle.-Hol vannak?
-Nem messze-mondta, miközben letöröltem az arcán guruló könnycseppet.-Nincs messze a folyótól, ami itt fut a közelben.
-Induljunk-pillantott rám biztatóan, majd sietve indultunk el, a nem messze csobogó folyó irányába.
 Már messziról hallottam a kétségbeesett falka morajlását, halk nyüszítésüket, tanácstalan gondolataik pedig csak úgy visszhangzottak a fejemben. A szívem összeszorult, mikor már apám halk, gyengülő szavait is hallottam, és amint megláttam…a szemeim azonnal megteltek azzal a szúró érzéssel, ami könnyeim hiányába szomorúságomat jelezte.
-Apa-rohantam oda hozzá, mire a földön fekvő hatalmas farkas nehezen rám emelte a tekintetét.
Kisányom-hallottam meg alig hallható szavait.-Nincs semmi baj, minden rendben.
-Nem tűnik úgy-simítottam meg fekete bundáját, mire hatalmas fejét az ölembe hajtotta. Furcsállottam, hogy nem taszította vámpír mivoltom.
-James, megengedi, hogy megvizsgáljam?-hajolt mellém Carlisle, mire ha alig láthatóan is, de édesapám rábólintott az ajánlatra.
Tudod, kicsim-sóhajtott halkan-mikor megszülettél, aznap éjjel telihold volt. Emlékszem, hiszen ott voltam, és én voltam az első, aki a karjaiba vehetett téged-ekkor megállt egy pillanatra, hogy levegőt vegyen.-Apró pici lány voltál, és annyira féltettelek, mintha te lennél a szemem világa. Valójában az is voltál, és még most is az vagy…
-Apa, ne beszélj így!-túrtam ismét bundájába.-Nem lesz semmi baj, Carlisle meggyógyít.
Akármennyire is okos ember a te Carlisle-od-sóhajtott halkan-, én már tudom, mi lesz mindennek a vége.
-A szövetei erősen roncsolódtak-szólalt meg szerelmem.-Gyorsan gyógyul, a sima szövetein már látszik is, de…olyan szerveit is érintette a lövés, ami ennek következtében rettenetesen vérzik. A test nem képes elállítani a vérzést, akármennyire is próbálkozik. Többek közt a szíve is…-pillantott rám szomorúan.-Mindössze amiatt van még életben, hogy a gyors gyógyulás képessége még próbálja megmenteni a sérülés tulajdonosát.
Mondtam én, csillagom-pislantott apám.-Nincs sok hátra.
-Nem mehetsz el-mondtam kétségbeesetten.-Még alig volt alkalmunk beszélni egymással, még nem volt szerencsém megsimerni az apámat.
Sajnálom-cseppent le egy könnycsepp éjszínű bundájára.-Sajnálom mindazt, amit tettem. Nem voltam jó apád, és nem voltam jó nagyszülő sem. Ha az elttem volna, nem hagylak el titeket, és nem viszem el a lányodat. Én eddig csak fájdalmat okoztam neked…
-De emiatt lettem erős-ellenkeztem.-Mindezek nélkül semmi nem lenne ilyen, mint a mostani. Nem lenne Aurora sem.
-Mit mondasz, papa?-állt mellé lányunk, mire szerelmem halkan felsóhajtott. Azonnal tudta, mit jelentenek apja néma szavai.
Tudod, miről álmodtam a minap?-pillantott rám lassan.-Te, a férjed és a pici Aurora eljöttetek hozzánk látogatóba. Ő még alig volt pár hónapos, talán annyi sem, mert könnyen elfért még a te karjaidban is. Én és anyád még mindig együtt voltunk, és lelkesen figyeltük, amint behozzátok az ajtón a mi csodaszép unokánkat. Varázslatos pillanat volt…
-Nincs semmi baj-töröltem le egy újabb könnycseppet szeme alól.-Talán az életünk nem mondható átlagosnak, de emiatt annyira különleges minden pillanat, amit benne élhetünk. Sosem hittem volna, hogy természetfeletti lény lehetnék, nem is vágytam rá igazán. Ám az elmúlt évek annyi minden meglepetést hoztak, amire sosem számítottam. Kislányom született, vámpír lettem, a lányomból pedig alakváltó-nevettem fel halkan.-Tartalmas életem volt, és semmit nem bántam meg. Te se bánd!
Rendben, csillagom-nevetett fel némán.-De csak miattad.
-Köszönöm!-néztem rá hálásan.-Mindent köszönök!
Még hosszú időn át mellette voltam, miközben csak simogattam a hatalmas fekete állat bundáját, némán; és próbáltam enyhíteni a fájdalmait, amik még a hátralévő időben kínozták őt. Bármit megtettem volna most, hogy én legyek a helyében; hogy én szenvedjek, és ne Ő. Bár szinte nem is ismertem őt, mégis az apám volt, és már a gondolata is fájt, hogy hamarosan már nem látom felcsillanni a szemeit.
-Apa-szólaltam meg végül halkan.-Kérdezhetek valamit?
Amit akarsz csillagom-jött a válasz.
-Mi lesz most Aurorával?-emeltem tekintetem a Carlisle mellett ácsoró lányunkra.-Mi lesz most az Ő sorsa?
Át kell vennie a falka vezetését-emelte rá pillantását.-Bár még kis zöldfülű, idővel beletanul majd a dologba-kuncogott fel halkan.-Pedig annyi mindent kellett volna még tanítanom neki…
-Semmi gond, James-lépett közelebb könnyes szemmel kicsiny lányom.-A falka mellettem lesz. Azzá válok majd, akinek lennem kell.
Legalább most ne hívj James-nek-sóhajtott aprót.- Ha már csak kis időre is, de hadd lehessek a nagyapád.
-Rendben, nagyapa-cseppent le az arcáról újabb könnycsepp, amivel egy időben én is sírni kezdtem.
Nem bírtam tovább magamban tartani, amit éreztem, és mikor apám szemei lecsukódtak, mindennél erősebb bánat ülte meg a szívemet. Nem bírtam elereszteni dús bundáját, zöld szemeit…a hiánya rettenetesen fájt, és nem hittem, hogy ezt valaha is fel tudom majd dolgozni. Mert az idő múlik, ám van olyan fájdalom, amit semmi nem gyógyít meg; még maga az idő sem…