2013. november 24., vasárnap

Cullen's Anatomy XXII. Fejezet

Sziasztok!
Sikerült erre a hétre is összehoznom egy fejezetet, ami szép lassan átvezeti a szálakat egy másik helyzetbe, amire itt fény is derül.Ez most nem annyira cselekményes, mint inkább átvezető fejezet, de semmi esetre sem lényegtelen a történet folytatását illetően. Remélem, mindenkinek tetszik majd :)
Puszi! Carly



(Carlisle szemszöge)




Amint a recepciónál átvettük a vizsgálati eredményeket, izgatottan álltunk neki átlapozni a frissen kapott papírokat. A szemünk szinte átsiklott a lényegtelen részek fölött, mint a vércukorszint értéke vagy a koleszterin szint, bár pontosan tudom, hogy ezek a számok sem lekicsinyelni valók. Viszont most egy ennél sokkal fontosabb adatot kerestünk az eredmények hatalmas tömegében.
-Megvan-mutattam ujjammal a szöveg egy adott pontjára, mire szerelmem arca azonnal felvidult az ott leírt aprócska szó láttán.-Egyezés...
-Már három éve várnak egy donorra-bólintott meghatottan, miközben szemeiben halványan megcsillant néhány kósza könnycsepp.-Nem is hittem igazán, hogy az eredmény pozitív lehet, hiszen…ennek az esélye egy az egymilliárdhoz-nézett rám vissza.- Nem vagyunk semmilyen rokoni kapcsolatban, mindössze a vércsoportunk volt egy, és…mégis sikerült.
-Ennek így kellett történnie-simítottam meg a vállát.-Ide kellett jönniük ebbe a kórházba, hogy megismerhessenek téged-simultam hozzá még jobban.-Te vagy az Ő angyaluk.
-Ugyan-sütötte le a szemeit, mire azonnal elmosolyodtam szerénységén.-Csak azt teszem, amit bárki más is megtenne, ha lenne lehetősége segíteni egy beteg kislányon-pillantott rám őszinte, önzetlen csillámlással, mire a szívem ismét megtelt ámulattal. Még soha nem láttam ennyire csodás nőt mint Ő…
-De te nem bárki vagy-simítottam ujjaimat az arcára, mire szemeit ismét szemeimre emelte -Te Esme vagy; az én Esmém…az én szerelmem, az én…-folytattam volna,  ám ebben a pillanatban a csipogóm ismételten hangos jelzésbe kezdett kirántva engem a pillanatból. – A csudába…-csúszott ki a számon, amint a kijelzőre pillantottam.-Súlyos traumás baleset, mennem kell.
-Menj csak!-simította meg a vállamat.-Én majd visszamegyek a kantinba, miután beszéltem Brandonékkal. Eszem valamit-mutatott az említett helyiség irányába.-Ha végzel, ott megtalálsz…
-Majd sietek, amint tudok-nyomtam lágy puszit az ajkaira.-Szia!
-Szia!-mosolygott rám búcsúzóul, mire kissé nehéz szívvel indultam futásnak a trauma felé.
Amint bekanyarodtam a folyosón, már nem volt időm gondolkodni. Hallottam a szirénázó mentőautók hangját, a csikorgó fékeket, ami az emberben azonnal a magasba hajszolja az adrenalint, mint a dopamin injekció. Éreztem a lüktetést a mellkasomban, az ereimen át, éreztem az erőt, ami belülről hajtott…az életmentés vágya.
-Mit hoznak?-álltam meg Mark mellett, aki már ugrásra készen állt az ajtó előtt.
-Autóbaleset-válaszolta, miközben én is sietve felvettem a steril gumikesztyűt.-Nem tudom, pontosan mi történt, de…engem is megcsipogtattak.
-És engem is-állt meg a másik oldalamon Derek.-Vajon mi történt?
-Negyven éves férfi, súlyos trauma a mellkason és a fejen-nyílt meg ebben a pillanatban a sürgősségi ajtaja.-Volt vele egy nő is, Őt is mindjárt hozzák.
-Autó kontra szarvas-tolták be a mentősök a másik beteget.-Valószínűleg túl gyorsan hajtottak, és nem tudtak megállni időben-álltak meg, hogy mi is szemügyre vehessük újonnan érkezett pácienseinket.
A nő és a férfi is mind a ketten eszméletlenek voltak, bár a férfi sérülései jóval súlyosabbnak tűntek. Egy hatalmas üvegszilánk egyenesen a homlokába állt, ki tudja, milyen szöveti sérüléseket okozva ezzel a frontális lebenyben, mint ahogy a mellkasába is beékelődött egy jelentős darab rész a szélvédőből.
-Azonnal a műtőbe!-adta ki az utasítást Derek-Készítsék elő, és hívják Dr. Altmant is!
-A nőnek súlyosan roncsolódott az arca-állapította meg Mark.-Teli van vágásokkal, de más külső sérülést nem látok.
-CT, MRI, röntgen-soroltam a nőre váró vizsgálatokat.-Ha nincs semmi komolyabb, akkor Dr. Sloan átveheti-pillantottam Mark-ra, majd arra a néhány fiatal rezidensre, akik mögötte állva készültek átvenni női betegünket.-Ha bármi komoly fellépne, szóljanak nekem!
-Rendben, Dr. Cullen!-válaszolták kórusban, mire néhány pillanattal később én is útnak indulhattam a nem messze lévő műtők felé.



(Esme szemszöge)




-Remek hírem van!-léptem be Alice kórtermébe, mire a szülei azonnal rám kapták a tekintetüket.
-Mondja, doktornő, kérem!-pillantott rám Mrs. Brandon udvarias sürgetéssel, és láttam, hogy Mr. Brandon is tűkön ül, hogy hallhassa mondanivalómat.
-A teszt egyezést mutatott ki Alice és az én fehérjéim közt-mosolyogtam boldogan, mire láttam, hogy Mr. és Mrs. Brandon még így sem hiszik el, amit hallanak.-Ma elkezdjük a kezelést, így a jövőhéten az átültetésre is sor kerülhet. Alice-re egy hetes…
-Maga egy angyal-ölelt meg hirtelen Alice édesanyja, mire én sem bírtam megállni, hogy viszont ne öleljem. Éreztem, amint könnyeit a köpenyemre hullajtva kiadja magából a hosszú évek megpróbáltatását és mindazt a fájdalmat, amint anyaként kislánya betegsége miatt megélt…és túlélt -El sem hinné, micsoda ajándék ez nekünk.
-Ugyan-pillantottam ismét szemeibe.-Orvos vagyok, ez a dolgom…
-De nem átlagos, Dr. Platt-jegyezte meg Mr. Brandon.-Egy orvos se tette volna meg értünk azt, amit Ön-simította meg a vállamat, mire nem bírtam megállni, hogy el ne mosolyodjak dicséreteik hallatán.
-Viszont még hosszú út áll előttünk-folytattam valamivel komolyabban.-Alice-re egy hetes kemoterápia vár majd, ami a hibás sejteket elpusztítja a szervezetében. Csak akkor kerülhet sor az átültetésre, ha minden beteg sejt eltűnik a testéből, különben nem lesz hatásos…-ismertettem a tényállásokat.
-Akkor most…meg fogsz szúrni?-hallottam meg Alice vékony kis hangját, mire abban a pillanatban elállt minden szavam. Most pont az ellenkezőjét készülök tenni annak, mint amit ígértem neki.
-Sajnos meg kell tennem-léptem hozzá közelebb, mire halk nyöszörgés kíséretében húzódott össze erre a néhány szóra.-Ne félj!-ültem mellé az ágyon egy bátorító mosollyal az arcomon.-Én majd vigyázok rád, és minden rendben lesz. Ha minden jól megy, akkor soha…soha nem kell többé végigcsinálnod.
-Biztos?-csillantak fel pici szemei ijedten, mire nem bírtam megállni, hogy aprócska kezeit kezeimbe ne vegyem.
-Teljesen biztos-bólintottam.-Ismét egészséges kislány lehetsz, aki úgy mászik majd fel a fára, mint egy mókuska-koppintottam játékosan az orrára, mire alig hallhatóan felnevetett.-Hagyod, hogy meggyógyítsalak?
-Ha olyan lehetek, mint egy mókus…-jelent meg arcán egy bájos kis mosoly, mire én is azonnal elmosolyodtam.
-Remek-álltam fel mellőle, miközben szemeimet lassan ismét Alice szüleire emeltem.-Kijönnének egy kicsit?-biccentettem az ajtó irányába, mire Ők azonnal értették a célzásomat. Nem Alice fülének való téma következik. -A lányuk most kapni fog egy háromcsövű centrális kanült-álltam neki komolyan.-Nem tudom, láttak-e már ilyet, de…három cső áll majd ki Alice mellkasából, amin keresztül megkaphatja majd a gyógyszereket, az infúziót, és ha meg kell vizsgálnunk, itt könnyen vehetünk bármikor vért is. A jövőhéten pedig, miután alávetettem magam a műtétnek, a csontvelősejtjeimet is a kanülön át kaphatja majd meg közvetlenül a műtét után.
-Sajnos volt már szerencsénk látni-bólintott aprót Mr. Brandon.-De köszönjük, hogy elmondta!
-Hamarosan visszajövök-pillantottam mindkettejükre.-Akkor majd bekötöm Alice-nek a centrális kanült, és már kezdhetjük is a kemoterápiát.
-Reméljük a legjobbakat!-sóhajtott fel bizalommal a hangjában Mrs. Brandon.-Köszönjük, Dr. Platt!
-Nincs mit köszönniük-mosolyodtam el biztatóan, majd lassan indultam útnak a kemoterápiás eszközökért.




(Carlisle szemszöge)




-Mindenki remek munkát végzett-pillantottam a műtét után Derekre és Dr. Altmanra, amint mindannyian a folyosóra értünk.-Remélhetőleg semmilyen maradandó károsodást nem szenvedett, és ott folytathatja az életét, ahol abbahagyta…
-Csak ne vezessen olyan gyorsan az olvadt jeges úton-jegyezte meg Derek kissé gúnyosan.-Majdnem megölte magát és a feleségét is, amiért nem képes betartani egy egyszerű szabályt.
-Elég felelőtlen, ezt el kell ismernem-vallottam be én is.-De egy ilyen trauma mindent megváltoztat. Nem hinném, hogy még egyszer valaha is száguldozni fog…
-Erre nem vennék mérget-pillantott ránk Dr. Altman.-Volt már nem is egy olyan páciensem, akikkel valami súlyos baleset történt, de még sem álltak le…például Mr. Harris, aki szenvedélyesen imádott sportvadászatokon részt venni, és egy balszerencsés napon egy vadásztársa mellkason lőtte. Ennek ellenére visszatért a versenyzéshez, és nem telt bele fél év, ismét elkövette azt a szabálytalanságot, hogy egy másik vadász elé került, így megint lelőtték…Ezt viszont már nem élte túl.
-Akkor inkább úgy mondom-módosítottam előbbi kijelentésem-, reméljük, hogy nem folytatja majd a száguldozást az utakon.
-Viszont nekem most mennem kell-pillantott a csipogójára Dr. Altman-, már vár rám egy koszorúér műtét a kardiológián. További szép napot!
-Önnek is, Dr. Altman!-köszöntem el mosolyogva, majd miután eltűnt a folyosó végén, ismét Derekhez fordultam.-Egyébként…nem tudod, hol van Addison?
-Azt hiszem, a szülészeten van-pillantott rám kissé furcsállóan.-Miért?
-Kell valamihez a segítsége-válaszoltam titokzatosan, amire Ő is azonnal felfigyelt. Nem hittem, hogy még túl sokáig rejtegethetem előtte a dolgot.-Majd később találkozunk-köszöntem el sietve, miközben megkönnyebbült sóhajjal az ajkaimon indultam el a szülészet irányába. Majdnem elszúrtam…
-Addison!-szóltam utána, amint bekanyarodva a szülészet folyosójára megláttam Őt.-Van néhány perced?
-A páciensem csak két centire van kitágulva, úgyhogy van-emelte rám a szemeit kíváncsian.-Miről van szó?
-Mutatnom kell valamit-húztam magammal a kezénél fogva. Találnom kellett egy olyan helyet, ahol senki más nem láthat meg minket, ahol csak mi ketten vagyunk. Erről a dologról más nem tudhat…
-Mi bajod van?-pillantott rám aggódva, amint megálltunk; mire alig hallhatóan felsóhajtottam. -Ezt nézd!-nyúltam a köpenyzsebembe izgatottan, ahol nem más lapult, mint egy kicsi, fekete bársonydoboz.-Na, milyen?
-Ez gyönyörű-vette át ámultan az apró, de annál hatalmasabb értéket képviselő ékszert.-Mikor akarod…
-Már néhány hete magamnál hordom-túrtam a hajamba halkan nevetve.-A megfelelő pillanatra vártam, ami már meg is volt, de… elszalasztottam. Most keresem az újabb alkalmat, de nagyon ideges vagyok. Mi van, ha nemet mond?
-Ne beszélj már hülyeségeket!-emelte rám szemeit biztatóan.-Nem fog nemet mondani, ebben biztos vagyok…
-És ha nem tetszik neki?-vettem ismét szemügyre az aprócska gyémántgyűrűt, ami a kórházi neonfényben sejtelmesen megcsillant az azt taró selyempárnácskák közt.-Nem túl…egyszerű?
-Tiszta és elegáns-állapította meg.-Pont olyan, mint a ti szerelmetek. Tökéletesebbet nem is találhattál volna.
-Annyira örülök, hogy ezt mondod-sóhajtottam fel megkönnyebbülten.-Féltem, hogy túl kicsi a gyémánt vagy esetleg a fehérarany nem illik egy ilyen alkalomra, és…jó ezt egy nő szájából hallani.
-Ha bármi kell, tudod, hogy rám számíthatsz-simította meg a vállamat biztatóan.-És mint mondtam, tökéletes lett. Tükrözi Esme visszafogottságát és szépségét, és…egyszerűen csodálatos-mosolyodott el őszinte csillámlással a szemeiben.-Legyetek nagyon boldogok!
-Köszönöm, Addison!-öleltem magamhoz hálásan, mire Ő alig hallhatóan felnevetett.-Tudtam, hogy te nem vagy olyan, mint Mark és Derek. Nekik nem merném elmondani, mert vagy viccet csinálnának belőle, vagy elkotyognák, mint két pletykás kisasszony a teadélutánon-nevettem fel alig hallhatóan, mire Ő is felkuncogott.-Fél napon belül tudná az egész kórház…
-Hát valóban-adott nekem igazat- a betegségeknél jobban csak a pletykák terjednek ezen a helyen…Apropó-jutott eszébe valami-, hallom, pozitív lett az eredménye a vérvizsgálatnak. Esme akkor jövőhéten átesik a műtéten?
-Valószínűleg-bólintottam.-El sem tudod hinni, mennyire büszke vagyok rá…
-Hát még én-mutatott magára mosolyogva.-Hihetetlenül tehetséges, minden megvan benne, hogy sikeres gyereksebész legyen. Empatikus, a szaktudása hibátlan, mindig tudja, mi a helyes döntés, és nem fél kockáztatni. Nem beszélve arról, mennyire jól ért a gyerekek nyelvén…
-Igazi anyatípus-sóhajtottam, miközben lassan visszaértünk a szülészet folyosójára.-Talán hamarosan…már mi is itt leszünk-pillantottam körbe.-Itt fog megszületni a mi gyönyörű kisbabánk, ami kis kincsünk-merültem el a gondolataimban, amik most egészen máshol jártak.
Szinte láttam magam előtt, amint először a kezeimben tarthatom majd a kislányomat vagy a kisfiamat; szinte éreztem, amint apró kis ujjait ösztönösen az én hatalmas ujjam köré csavarja, amint tudatosul bennem, hogy Ő az enyém…
-És te sem lennél utolsó apának-szakított ki merengésemből Addison, mire lassan ismét visszatértem a valóságba.-Valamint…tudod, miben vagyok még teljesen biztos?-emelte rám szemeit elgondolkodva.- Abban, hogy a gyerekeiteknek őrülten sok haja lesz, mert neked és Esme-nek is annyira sok van, hogy az hihetetlen-mosolyodott el halkan nevetve, mire én sem bírtam megállni, hogy el ne nevessem magam. -De most komolyan…hogy lehet két embernek ennyi haja?
-Talán genetika-pillantottam rá mosollyal az arcomon, majd néhány búcsúszót követően mindketten folytattuk utunkat a saját osztályunk felé…




(Esme szemszöge)



-Akkor kezdhetjük a kezelést?-pillantottam Mr. és Mrs. Brandonra, akik kissé rémülten tekintettel rám pillantva bólintottak egyet előbbi kérdésemre.
-Kezdhetjük, doktornő!-válaszolta Mr. Brandon.
-Dalia, segítene egy kicsit?-szólítottam meg az ajtóban álló nővért, aki egy bátorító mosollyal Alice-re pillantva sétált mellém az aprócska kislány ágyához.-Jól van, kicsim-emeltem rá én is a szemeimet, miközben a centrális kanült a kezembe vettem-, ezt most fájni fog, de…nem szabad mozognod, jó? Dalia néni majd segít ebben-csuklott el egy pillanatra a hangom, mikor rájöttem, milyen fájdalmat készülök ezzel okozni neki.
-De nem akarom, Esme néni!-emelte rám szemeit könyörgően-Ne!
-Muszáj, édesem!-emeltem szemeimet rémült kis tekintetére, majd miután ujjamat a centrális véna futásához helyeztem, a lehető legóvatosabban mélyesztettem a hosszú tűt pici mellkasába. Azonnal összeszorította szemeit a fájdalmas érzésre.
-Látod, már meg is vagyunk-simítottam meg az arcát, amint a hármas cső a helyére került.-Most már sokkal jobb, ugye?
-Már nem fáj annyira-pillantott rám vissza kissé könnyes szemekkel.-De ettől jobban leszek, igaz?
-Pontosan-akasztottam fel a kemoterápiás zacskót az infúziótartóra, miközben szemeimet lassan ismét rá irányítottam.-És nézd csak!-mutattam az előbb említett infúzióra.-Ragasztottam rá neked egy kis meglepetést-mosolyogtam, mire a még mindig kissé könnyes szemei azonnal felvidultak az infúzión lévő kis matrica láttán.
-Egy mókus!-mosolyodott el örömteli pillantással.-Mennyire aranyoooos!
-Segít abban, hogy minél hamarabb meggyógyulj-árultam el neki a matrica titkos erejét.-Emiatt varázslatos, tudod? Ha bármikor rosszul lennél, csak nézz rá, és eszedbe jut, miért csinálod mindezt. Hidd el, azonnal jobban leszel…
-Köszönöm, Esme néni!-csillantak fel szemei hálásan, amire én ismételten elmosolyodtam. El sem tudtam hinni, hogy képes még ennyi év szenvedéssel a háta mögött is mosolyogni. Hiszen annyira fiatal és annyira törékeny…de a lelke hihetetlenül erős, ehhez kétség sem fért.
-Nincs mit-emelkedtem fel mellőle, hogy a sóoldatos infúziót is beköthessem a kanülbe.-Ha rosszul lesz-fordultam a szüleihez-, szóljanak egy nővérnek, és Ő majd azonnal rám csipog.
-Köszönjük, Dr. Platt!-biccentett Mr. Brandon.-És még egyszer, nagyon hálásak vagyunk azért, amit értünk tesz. Megérte ebbe a kórházba jönnünk…
-És még egyszer…nincs mit köszönniük-mosolyodtam el, majd a kórterem ajtaján kilépve indultam el lassan, hogy elfogyasszam az első étkezésemet a mai napon.



2013. november 16., szombat

Cullen's Anatomy XXI. Fejezet

Sziasztok!
Meg is érkeztem a következő fejezettel, amiben történik néhány érdekes dolog, és a történet ismét előrébb rendül. A következő fejezetben pedig megtörténnek az ezzel kapcsolatos fontos előkészületek is, amik ismét újabb eseményeket mozdítanak majd előre, ami meg egy annál is újabbat. Remélem, tetszeni fog!
Puszi! Carly








(Carlisle szemszöge)




Amint a kezemben lévő kis üvegcsét szemléltem, nem hittem el, hogy a benne lévő vörös színű folyadék az szerelmem vére lenne. Nem hittem el, hiszen…lehet ember az, aki ennyire önzetlen? Aki ennyi mindent tesz feltétlen szeretetből, aki ennyire a lelkén viseli más emberek életét…az nem lehet földi. Minimum a mennyig kell menni ahhoz, hogy ilyen szívre lelhess, és még annak is a legmélyén kell kutatni, hogy olyannal találkozhass, mint az Ő lelke.
-Milyen szép kis üvegcséd van-szólalt meg Mark mellém sétálva, mire azonnal feleszméltem a gondolataimból.
-Esme mintája-pillantottam vissza a kémcsőre, ám amint szemeimet ismét Markra emeltem, azonnal szembe találtam magam elámult tekintetével.
-Csak nem terhes?-adott hangot a kérdésének, ami láthatóan már nagyon égette a torkát.-Ha gyereket csináltatok, akkor gratulálok, és…
-Nem, nincs semmi ilyesmiről szó-állítottam meg pergő mondandóját egy halovány kínos mosollyal az arcomon.-Ő szedi az Addison által felírt gyógyszert, és én is…óvatos vagyok, amikor együtt vagyunk-halkultam el picit, amint a témához értünk.-Megbeszéltük, hogy még várunk a kicsivel addig, amíg a gyakornoki vizsgáját le nem teszi, hogy a legnehezebb éven túl legyen. És szerintem ez a babának is sokkal jobb, hiszen így Esme is többet lehet majd mellette.
-Milyen kár…-sóhajtotta, mire alig hallhatóan felnevettem.-Pedig úgy megörültem, hogy láthatlak apukaként-pillantott rám kissé álmodozó tekintettel, amire ismételten nem bírtam megállni, hogy el ne mosolyodjak.-Viszont megértem Esme döntését. Az első év nagyon kemény tud lenni, nem is beszélve arról, ha az ember még babázik is közben.
-Ez nem az Ő döntése volt-vallottam be őszintén, mire Mark szemei ismét elkerekedtek a meglepettségtől.-Én javasoltam, hogy…így csináljuk a dolgokat, mivel nem szeretném, ha miattam adná fel a karrierjét. Tudom, hogy számára egy kisbaba nem járna együtt ezzel, de…Ő kell ennek a szakmának-mondtam ki végül.-El kell indulnia ezen az úton. Ha elindul, onnantól kezdve szárnyalni fog. Bár…szerintem már most is szárnyal-sóhajtottam fel büszkén.-Ha hiszed, ha nem, ma kapta meg az első önálló esetét.
-Máris?-csodálkozott el.-Gyorsan halad, ami azt illeti…
-A vérvizsgálat is emiatt kell-emeltem fel ismét a vörös folyadékot.-Ha egyezik a fehérjéje a beteg kislányéval, akit kezel, akkor odaadja neki a csontvelőjét-mondtam mérhetetlen csodálattal a hangomban.-Hihetetlen nő nem igaz?
-Mit ne mondjak-veregette meg a vállamat-, kifogtad a legjobb nőt az egész világon. És ha nem haragszol meg érte-állt neki óvatosan-, el kell mondanom, hogy amellett, hogy lélekben fantasztikus, én szívesen…
-Mark!-állítottam le.-Ne! Kérlek…
-Csak azt akartam mondani, hogy nagyon csinos nő-tette fel a kezeit védekezően.-Nekem is… megfelelő kategória, és…
-Mark, most már leállhatnál-hallottam meg Dereket mögöttem, mire néhány pillanattal később már mellettem állt.-És? Hova ez a nagy sietség?
-A laborba-válaszolta helyettem Mark.-Talán úton van a baba-sutyorogta dallamosan, mire szemeimet megforgatva mosolyodtam el Derek várható reakcióján.
-Esme terhes?-pillantott rám csodálkozva.-Komolyan?
-Nem, csak a bolondját járatja veled-mosolyogtam hátra.-Fehérjeanalízishez kell az első saját esete kapcsán.
-Ó, az első saját eset-révedt a múltba Derek.-Milyen rég volt…
-Annyira azért nem rég-szólt közbe Mark.-Csak a harmincas éveinkben vagyunk, ne tegyünk már úgy, mintha idős bácsik lennénk, akik a hintaszékben nosztalgiáznak-mondta kissé önérzetesen, mire Derek és én is alig hallhatóan felnevettünk.
-Carlisle viszont belehúzhatna a családalapításba-jegyezte meg Derek is, mire lemondóan megcsóváltam a fejemet. A barátaim most már mindig ezzel a témával fognak nyaggatni.-Ha már másból nem lesz apa közülünk…
-Engem miért húzol ki?-lepődött meg Mark kezeit széttárva, mire mi Derekkel azonnal egyre gondoltunk.
-Talán mert…nem tudsz megállapodni senki mellett-mondta ki óvatosan Derek.-És mivel mi Addisonnal már jó pár éve nem tudunk összehozni egy babát, valószínűleg a mi időnk is lejárt. Ha gyerek jön ebbe a baráti társaságba-mutatott hármunkra-, akkor az csak az Ő gyereke lehet.
-Én bármikor csinálok gyereket, ha ezt szeretnétek-ajánlotta fel, mire mi ismét felnevettünk merész kijelentését. Na, igen. Ez történik, ha valaki meg meri kérdőjelezni a képességeit.-De komolyan!
-Elhisszük-legyintett rá Derek.-Csak nehogy igazad legyen, mert akkor a nővérek, akikkel nemrég együtt voltál, hamarosan…gömbölyödni fognak-írt le egy ívet a kezével a hasa aljáig, mire Mark kissé megrökönyödve maradt le mögöttünk az előbb elhangzott mondat hallatán.
-Ez nem vicces!-szólalt meg a hangjából egy kisebb kétségbeesés Derek kuncogása hallatán, miközben láthatóan feldúlt lendülettel indult útnak a nővérszoba irányába.
-Azt hiszem, tényleg elfelejtett valamit-nevetett tovább alig hallhatóan legjobb barátom, mire én mosollyal az arcomon megcsóváltam a fejemet.
-Nem is értem, miért barátkozom veletek-csodálkoztam el magamon.-Olyanok vagytok, mint az óvodások.
-Ezért kell közénk egy felnőtt-veregette meg a vállamat, amire én némán felkuncogtam.-De visszatérve rád…Miután itt végeztünk, mit szólnál, ha egy kávé mellett elmesélnéd, miért is kell Esme-nek ez a vizsgálat? Ha jól sejtem, készül valamire…
-És nem is akármire-mosolyodtam el ismét büszkén.-Valami csodásra…




(Esme szemszöge)




-Jó hírem van!-léptem be Brandonék kórtermébe, mire a karikás szemű, sápadt kislány azonnal rám emelte hatalmas kék szemeit.
-Nézd, Alice!-simította meg vékony kis kezeit anyukája.-Itt van az a doktornéni, aki majd segít rajtad…
-Nem akarok több tűszúrást!-nézett rám már szinte könyörgően, mire a szívem majd megszakadt csilingelő kis hangja hallatán.-Annyira fáj mind, nem szeretnék többet!
-Semmi baj, kicsim!-nyugtattam meg lassan közelebb lépve hozzá.-Nem foglak megszúrni, ígérem. Nincs nálam tű-mutattam meg a kezeimet, mire láthatóan nyugodtabbá vált.-Esme néni vagyok, a te saját doktornénid.
-Csókolom, Esme néni!-köszönt nekem kissé megszeppenten, miközben édesanyja lassan megsimította apró kis fekete haját.
-És mi a jó hír, doktornő?-pillantott rám kíváncsian Mr. Brandon, mire nekiálltam, hogy vázoljam az új felállást előttük is.
-Talán lenne Alice számára egy donor-mondtam ki egyenesen, mire a Brandon szülők szeme azonnal felcsillant.-Ez még nem biztos, de…a mintát nemrég küldtem le a laborba, és ha a fehérjeanalízis egyezést mutat, akkor megvan a donor, akire már három éve várnak.
-Hallod ezt, John?-mosolyodott el Mrs. Brandon reménykedően, mire férje szemeiben is felcsillant egy reményteli szikra.-Alice meggyógyulhat!
-Hallom, szívem-mosolyodott el Ő is, miközben lassan ismét rám emelte a szemeit.-És ki ez az ember? Férfi? Nő? De nem is számít-legyintett.-Csak szeretnénk megköszönni neki, hogy segít a kislányunkon.
-Hát…én lennék az-sütöttem le a szemeimet egy pillanatra, amint kimondtam ezeket a szavakat.-Az én vércsoportom is nulla negatív pont, mint Alice-é; és bár én nem vagyok hivatalos donor, de…
-Annyira köszönjük!-ölelt meg hirtelen Mrs. Brandon.-Köszönjük, köszönjük, köszönjük!-ismételte, miközben örömkönnyektől csillámló szemeit lassan ismét rám emelte.-El sem tudom mondani, hogy mennyire.
-Mi az, anyu?-pillantott ide kíváncsian Alice édesapja karjaiból, amire édesanyja azonnal visszasietett hozzá.
-Kicsim, lehet, hogy hamarosan meggyógyulsz-simította meg fáradt kis arcát.-A doktornéni talán tud segíteni nekünk, és minden rendben lesz.
-Viszont mint mondtam, nem biztos a siker-csitítottam el kicsit az örömöt, nehogy túl hamar beleéljék magukat a bizonytalan reménybe.-Van 50 százalék esély arra, hogy azok a bizonyos fehérjék, amik a csontvelő átültetéshez kellenek, megegyezzenek, de van másik ötven százalék arra is, hogy sajnos nem. Még bármi történhet, és ez a bármi nem biztos, hogy pozitív…
-Nekünk már 50 százalék is csodával ér fel-csillantak fel Mr. Brandon könnyes szemei is, mire abban a pillanatban rájöttem, mi is a reményük ereje. Ők már ebben az 50 százalékban sem reménykedhettek.-Köszönjük!
-Nincs mit köszönniük –mosolyodtam el én is örömük láttán.-Amint eredményeim lesznek, azonnal értesítem Önöket. Addig is menjenek, és igyanak egy kávét!-ajánlottam nekik, ám egymásra pillantásukból láttam, hogy nem szeretnék magára hagyni a kislányukat.-Nagyon fáradtnak tűnnek, és szerintem azok is. Én addig majd vigyázok Alice-re, nem lesz semmi baj.
-Köszönjük, Dr. Platt!-nézett rám hálásan Alice édesapja.-Szia, kicsim! Légy jó kislány, amíg távol vagyunk!-intett neki örömmel a hangjában, majd kislányuk kissé erőtlen nevetését követően megkönnyebbült mosollyal az arcukon indultak el a kórház kantinja felé.
Én eközben lassan egy széket húztam Alice ágyához, ahol ez az apró, törékeny kis manócska hatalmas szemekkel figyelt engem, és bár némiképp bizalmatlannak tűnt velem, mégis kissé nyugodtabban pillantott vissza szemeimbe, amint a sztetoszkópomat a szekrényre helyeztem.
-A doktornéni nem fog bántani, ugye?-csillant fel pillantásában némi félelem, mire kezeimet megnyugtatóan lassan  pici kezeire simítottam.
-Sosem bántottam még gyerekeket-pillantottam rá mosolyogva, mire ő alig hallhatóan felsóhajtott a megkönnyebbültségtől.-Ennyire félsz tőlem?
-Csak kicsit-vallotta be kissé megszeppenve.-Attól félek, hogy megszúrsz egy tűvel, vagy te is csövet vezetsz a mellkasomba, mint a többi orvos-mutatott a kis mellkasára, amin már látható nyoma volt a mögötte álló komolyabb kezeléseknek.
-Jaj, édesem-simítottam meg az arcát, amitől egy pillanatra megremegett, de nem húzódott el tőlem.-Tudod egyáltalán, mi zajlik most a testedben? Tudod, miért szurkálnak a doktornénik és a doktorbácsik mindenféle tűvel?
-Nem igazán-rázta meg a fejét.-Anyu elmondta, hogy van valami…leukémiám, és hogy az nagyon veszélyes-mesélte nekem szinte felnőtt komolysággal az arcán.-És még azt is tudom, hogy nem játszhatok a barátaimmal, és hogy nagyon kell vigyáznom magamra, bármit is csinálok. Ja, és hogy mikor megpróbálnak meggyógyítani, akkor kihullik a hajam, de utána majd visszanő, mint most is-mutatott kis fekete hajjal borított fejére, mire lágyan elmosolyodtam.
-És szeretnéd tudni, mi történik benned?-pillantottam ismét szemeibe, mire Ő kíváncsian bólintott rá előbbi ajánlatomra.- Akkor képzeld el, hogy az te és az én csontjaim is olyanok, mint a pillangó-óvodák-álltam neki néhány pillanat gondolkodás után egy gyermekbarát magyarázatnak. -A pici hernyók, amik a te vörös vérsejtjeid lesznek, születésük után ott tanulják meg, mi a feladatuk a világon, mit hogyan kell csinálniuk-magyaráztam, miközben pici arcára pillantva láttam, hogy érdeklődve figyel.-És miután mindannyian pillangóvá váltak, elindulnak, hogy a már megszerzett tudásukkal tartsák rendben a szervezetet. Azonban nálad-tértem rá a betegségére-, ezek a pillangók túl hamar hagyják el az óvodát, és még pici hernyók, akik nem tudják ellátni a feladatukat. Nem működik emiatt a szervezeted rendesen, és emiatt vagy beteg.
-És ha te segítesz rajtam-emelte rám hatalmas szemeit ismét kíváncsian-, akkor mi történne?
-Talám ott kezdeném, hogy a többi orvos már sokféleképp próbált segíteni rajtad-álltam neki ismét.-Megpróbálta elpusztítani azokat a kis hernyókat, amik idő előtt el akarták hagyni az óvodát, hogy olyanok születhessenek, amik ezt nem akarják. Ez azonban sajnos nem sikerült-sóhajtottam, mire Ő aprót bólintott előbbi mondatomra. Látszott rajta, hogy pontosan tudja, miről beszélek.-De ha szerencsénk van-folytattam-, akkor az én kis hernyóimat odaadhatom a te beteg hernyóid helyére, és akkor ezekből a hernyókból csodaszép, egészséges pillangók válhatnak.  Ismét egészséges lehetsz.
-És mi lesz, ha nem sikerül?-szöktek könnyek pici szemébe.-Mi lesz ha…meghalok?-tette fel a pici gondolataiban már régen megfogalmazódott kérdést, amire nem nagyon tudtam, miként felelhetnék. Egy öt éves kislánnyal miként beszélhetnék a halálról?
-Kicsim, erről…ne beszéljünk—húzódott arcomra erőltetett mosoly, hogy elűzzem az arcán megjelent bánatot.
-Tudom, hogy mindenki meghal-erősködött.-Volt egy cicám, akit sajnos nem sokat láthattam az utóbbi időben a betegségem miatt. A nagymamámnál lakott, és egyik nap nem ébredt fel. A mamám csak annyit mondott, hogy nagyon öreg volt, és amikor valaki megöregszik, egy idő után a mennybe akar menni. Cirmos is ezt tette-hajtotta le pici fejét szomorúan, majd lassan ismét a szemeimbe nézett.-De Ő öreg volt. Ha én halnék meg, hova kerülnék?
-Nem tudom, édes-töröltem le egy arcán lecsorduló apró könnycseppet.-Senki sem tudja, de minden bizonnyal angyal lennél-mosolyodtam el, mire az Ő arcán is megjelent egy apró hálás mosoly. Nem hiszem, hogy eddig bárkivel is tudott volna erről beszélni.
-Szeretném, ha anyuéknak nem fájna, ha majd elmegyek-szólalt meg néhány pillanatnyi csend után.-Már így is eleget sírnak miattam, amikor azt hiszik, nem hallom. Nem lenne jó, ha emiatt még többet sírnának.
-Nem fogsz meghalni-néztem rá komolyan, bár minden bizonnyal észrevette az én szemeimben is megcsillanó könnycseppeket.-Nem hagyom. Ha kell, az egész világot átkutatom a gyógymódért, de nem hagyom, hogy elmenj-simítottam meg vékony kis vállát.-Élni fogsz, hallod, Alice?
-Igen, Esme néni-mosolyodott el bizalommal a szemeiben, ám néhány pillanattal később meghallottam a halk léptek kíséretében kinyíló kórtermi ajtó hangját.
-Visszajöttünk!-pillantott kislányára Mr. Brandon, mire Alice azonnal ráemelte csillámló szemeit.-Minden rendben volt, doktornő?
-Nagyszerű kislányuk van-mondtam őszintén, miközben még mindig a bennem felgyűlt érzelmeket próbáltam visszafojtani.-Szerencsések, hogy van.
-Tudjuk-bólintott aprót Alice édesanyja, miközben ismét lánya mellé telepedett az ágyon.-A mi egyetlen kincsünk.
-Valóban-mosolyodtam el, majd miután halkan elköszöntem, ugyanilyen némán léptem ki a meghitté váló kórterem ajtaján. Szerettem volna kicsit magukra hagyni őket.
Alig, hogy kikanyarodtam a folyosóról, Addisonnal találtam szembe magam, aki amint rám pillantott, azonnal megindult az irányomba. A szemeiben láttam, hogy mindent tud, ám én ennek ellenére automatikusan megpróbáltam elrejteni a bal könyökhajlatomban lévő sebtapaszt, mint amikor egy kisgyerek félve a lebukástól a háta mögé rejti a máris gyerektől elvett játékot.
-Esme, beszélhetnénk?-pillantott rám komolyan, mire szemeimet azonnal a földre szegeztem.
-Tudom, hogy…nem lett volna szabad-álltam neki kissé megbánóan, ám legbelül éreztem, hogy még így is helyesen tettem, amit tettem.-Szólnom kellett volna…
-Kellett volna-nézett rám szigorúan.-Esme, te arra készülsz, hogy néhány napon belül megműtsenek!-emelte meg kissé a hangját, ám amint rájött, hogy kiabálni készül, visszafogta magát.-Egy csontvelő átültetés komoly műtét, és nem is éppen fájdalommentes. Mégis mikor akartad elmondani?
-Amint kiderül, van-e egyezés-vallottam be.-Carlisle vitte el a mintámat a laborba, és…
-Szóval Mark tőle tudja-rázta meg a fejét, amint elérte a felismerés.-Dr Sloan mondta el nekem véletlenül, mivel azt hitte tudok a dologról. De én csak néztem, és teljesen hülyének éreztem magam, hogy a gyakornokom a hátam mögött a saját műtétét szervezi.
-Hidd el, nem volt más választásom-nyeltem aprót, miközben ezt kimondtam.-Nem vagyok hivatalos donor, emiatt el kell végeztessek minden ehhez szükséges vizsgálatot, ami időbe telik. Ennek a lánynak viszont nincs túlzottan sok felesleges ideje-magyaráztam.-A vércsoportunk megegyezik, így arra is van esély, hogy megmenthessem az életét, és nem csak úgy, mint ahogy orvosként megtehetném.
-Túlzottan a szíveden viseled mindenkinek a sorsát…-csóválta meg a fejét lemondóan.-Jó, csináld, amit elkezdtél!-mosolyodott el végül néhány pillanatnyi feszült csend után, mire az én arcomra is széles mosoly húzódott.-De vigyázz magadra! Nem szeretném, ha a legjobb gyakornokomnak bármi baja esne…
-Köszönöm, Addison!-pillantottam rá hálásan.-Köszönöm!
-Csak nyugodtan!-intett Ő is búcsút, miközben én örömmel az arcomon indultam útnak, a kórház kantinja felé…



(Carlisle szemszöge)




-Azt hisze, bajban vagyok-ült le hozzánk Mark a kantinba, miközben kissé idegesen emelte ránk riadt tekintetét.-És azt hiszem, te is-fordult hozzám.
-Kitalálom-állt neki Derek.-Teherbe ejtetted az egyik nővért, és megpróbáltad elhitetni vele, hogy Carlise vett rá arra, hogy lefeküdj vele. Tehát ez közvetve az Ő hibája.
-Nem!-rázta meg a fejét tiltakozóan.-Ennél sokkal rosszabb-folytatta komolyan.-Elszóltam magam Addisonnak, amiről nem is tudtam, hogy nem szólhatok. Elmondtam, hogy Esme mire készül, és teljesen kiborult.
-A csudába-túrtam a hajamba.-Elfelejtettem mondani, hogy ne mondj erről semmit…
-Ugyan, Addison sosem haragudna Esme-re-szólt közbe Derek nyugtatóan.-Talán mérges egy kicsit, de…mire egymás útjába kerülnek, megnyugszik.
-Viszont azt hiszem, téged megöl majd-nevetett fel Mark Derekre pillantva.-Talán említettem, hogy te is…velünk voltál, amikor Carlisle erről beszélt.
-Jaj, ne!-borult arccal az asztalra, miközben én ujjaimat idegesen összekulcsoltam magam előtt.
-Ott van Esme-szólalt meg Mark, mire szemeimet azonnal szerelmemre emeltem. Épp egy üveges ásványvizet vett a pénztárnál.-Nem néz ki túl szomorúnak…
-Talán csak nem találkozott még Addisonnal-mondta Derek szintén Őt figyelve, és most már én sem tudtam tovább csendben maradni.
-Szívem!-szóltam oda hozzá, mire Ő azonnal rám emelte palaszín szemeit.-Gyere!-intettem,  mire Ő kissé félénken sétált ide a szakorvosokkal teli asztalhoz.
-Jó, napot Dr. Shepherd!-köszönt udvariasan.-Magának is, Dr. Sloan!
-Üljön le, kedves!-mutatott a mellettem lévő szabad helyre Derek.-Szeretnénk kérdezni valamit.
-Találkoztál már Addisonnal?-simítottam meg a vállát, mikor mellém helyezkedett.-Mármint reggel óta…
-Igen, találkoztam-pillantott rám őszintén.-Pont néhány perccel ezelőtt beszéltünk a folyosón, és…
-Nagyon mérges volt?-szólt közbe hirtelen Mark, amitől szerelmem láthatóan meglepődött.-Mondott valamit arról, hogy mit fog tenni vele?-mutatott Derekre, aki kissé idegesen várta szerelmem válaszát az előbbi kérdésre.
-Kicsit-vallotta be.-De nem kiabált, és nem hinném, hogy bármit is tervezne Dr. Shepherddel-folytatta, mire Derek láthatóan megkönnyebbült.
-Na, csak nem lesz megvonás, Derek-veregette meg a vállát Mark, mire Esme azonnal lesütötte szemeit a kínos kijelentésre.-Reméljük, hogy ez nem a vihar előtti csend, és akkor nem lesz semmi gond. Tiéd az éjszaka…
-Én inkább…most elmennék-állt volna fel szerelmem sietve, ám Derek finoman visszatartotta.
-Maradjon csak!-mosolyodott el biztatóan.-Én és Dr. Sloannal úgy is indulni készültünk-tolta ki a székét, mire Mark is követte Őt.-Majd találkozunk, Carlisle!
-Rendben van-intettem én is búcsút, majd miután Esme ajkait is elhagyta egy „Viszlát!”, immár ismét kettesben maradtunk a kantin négyszemélyes asztalánál.
-Sajnálom a viselkedésüket-nyomtam puszit a homlokára, miközben Ő lassan kinyitotta a kezében lévő mentes vizet.-Kicsit túlontúl közvetlenek, ami a témát illeti…
-Semmi gond-mosolyodott el szelíden.-Felnőttek vagyunk, mindannyiunknak van szerelmi élete, és mindenkinek megvan a jóga, hogy beszéljen róla…
-Én viszont sosem adnám ki a titkainkat-simítottam meg a vállát, mire Ő arcát lágyan mosollyal a vállamra hajtotta.-De még ennek ellenére is az volt a mai téma, hogy esetleg terhes vagy.
-Komolyan?-nevetett fel halkan, mire én is felkuncogtam.-És mégis mi miatt hitték ezt?
-A vérminta miatt-magyaráztam.-Azt hitték, hogy terhességi teszthez kell, és ekkor mondtam el az egész fehérjeanalízist és minden mást…
-Pedig nem is lenne rossz, ha már úton lenne a baba-pillantott fel ismét a szemeimbe.-És tudom, hogy megbeszéltük, hogy várunk még, de…azért jó lenne.
-Igen, tudom-mosolyodtam el én is.-De azt is, hogy jobb a picinek, ha egy nyugodtabb évbe születik-pillantottam rá komolyabban.-Te is többet lehetsz majd mellette, és nem kell amiatt idegeskedned, hogy a túl sok ügyelés miatt nem lehetsz olyan anya, mint amilyen lenni szeretnél. Tudom, hogy ez mardosná a lelkedet…
-És jól tudod-húzódott arcára újabb mosoly.-Viszont remélem, hogy amint eljön az ideje, te is annyira örülsz majd annak a babának, mint én…
-Én leszek a legboldogabb férfi a Földön-nyomtam puszit ajkaira, ám mielőtt még tovább élvezhettem volna szerelmem édes érintését, a jól ismert pittyegő hang kiszakított minket ebből a pillanatból.
-A labor az-mondtam a kijelzőre pillantva.-Szóltam, hogy csipogjanak rám, amint megvannak az eredmények.
-Akkor most elmész értük?-pillantott rám kíváncsian, amint felálltam az asztaltól, ám én ekkor felé nyújtottam a kezemet.
-Elmegyünk értük-segítettem föl, mire egymás kezét fogva indultunk el a kórház másik végében lévő labor felé…




2013. november 9., szombat

Cullen's Anatomy XX. Fejezet

Sziasztok!
Meg is érkeztem a következő fejezettel, amiben most feltűnik egy újabb szereplő, aki meghatározó lesz a történetben. Szerintem mindenkinek egyértelmű lesz, ki az, és hogy mi miatt került be, és az ezt követő eseményeknek is fontos szerepe lesz majd Esme és Carlisle életében. Remélem, mindenkinek tetszeni fog! És aki szeretne még játszani, az ma estig megteheti!
Puszi! Carly






(Esme szemszöge)



[január 24.]




-Az enyém!-sóhajtottam alig hallhatóan, miközben a hevesen jelző csipogó után nyúltam, ám álmos szemeimmel alig találtam meg az ütemes hangot hallató kis készüléket.-Bocsánat, hogy felébreszettelek-nyomtam ki a jelzést, amint megéreztem Carlisle mozgolódó kezeit a derekamon.
-Semmi baj-mondta fáradtan, amint ujjait a vállamra simítva vette le rólam óvó karjait-, menj csak…-sóhajtott fel Ő is, miközben bódult csillogással a szemeiben lassan felpillantott az én szemeimbe.-Szeretlek!
 -Én is szeretlek!-nyomtam puszit ajkaira, majd mosollyal az arcomon hagytam el az ügyeleti szoba csendes kis nyughelyét.
Amint a gyermekintenzív felé tartottam, minél hamarabb igyekeztem az egy heti kimerültséget kidörzsölni a szemeimből. Hosszan ügyeltem minden nap, mint ahogy Carlisle is, mivel a nemrég fellobbant influenzajárvány miatt rengeteg orvos esett ágynak, ami azonnal magával hozta a hosszabb munkanapokat, és az annál is hosszabb ügyeleti órákat a talpon maradottaknak. Szinte minden erőm elszállt ezalatt az egy hét alatt.
-Nem nézel ki jól-pillantott rám Addison, amint a gyermekintenzívre érve a csipogó által jelzett kórteremhez sétáltam.-Hány órája vagy bent?
-Lassan már 96 -ásítottam aprót próbálva összeszedni magam.-Sajnálom…
-Semmi gond-simította meg a vállamat.-96 óra után nem csoda, ha kimerült vagy. Még én sem töltöttem ennyi időt egyhuzamban a kórházban, pedig nem most kezdtem a szakmát-sóhajtott fel együttérzően, mire én halványan elmosolyodtam.-Viszont a mai nappal egy fordulóponthoz értünk-nyújtott át nekem egy vaskos betegkartont, mire azonnal elképedtem a papírköteg vastagságán.-Az első önálló eseted. Nem szólok bele semmibe, csak akkor, ha már mást nem tehetek. De előre elmondom, hogy lesz nem könnyű...
-A hatalmas mennyiségű vizsgálati eredményt látva, nem is gondoltam, hogy könnyű lesz-lapoztam fel a súlyos jegyzethalmot, aminek első lapján azonnal felvillant a vészjósló név: onkológia.-Ez teljesen az én esetem?
-Teljesen-bólintotta büszkén.-Be kell vallanom, te vagy a leggyorsabban fejlődő rezidens a pályám alatt, így rád merem bízni ennek a kislánynak a kezelését vagy éppen…nem kezelését-mondta kissé szomorúan.- Itt most minden felett te döntesz…
-Köszönöm a bizalmat-mosolyodtam el kissé erőltetetten, mikor átvillant az agyamon az előbbi néhány szó értelme. Egy rákos kislány lesz a betegem; és én felelek az életéért.
-Jól van-simította meg a vállamat biztatóan, mikor meglátta az arcomon előtűnő kisebb félelmet.-Sok sikert!
-Köszönöm!-pillantottam rá hálásan, majd miután Ő eltűnt a folyosó végén, magamra maradva ültem le a kórteremtől nem messze lévő kis váróba.
Csak bámultam a szörnyű szavakat, mint az akut promyelocitás leukémia, az APL, ami a myeloid leukémiák egy nagyon ritka és nagyon veszélyes válfaja, vagy mint a túlélési arány, ami ennél a betegségnél mindössze 20-30 százalékos, ha időben észreveszik a kórt. Ami azonban elborzasztott, hogy ez a kislány csupán öt éves, és már három éve küzd ezzel a szörnyű kórral.
-Szia, Esme!-hallottam meg George hangját, mire azonnal felkaptam a fejemet.-Hű, te aztán fáradt vagy.
-96 óra-sóhajtottam, mire azonnal megértette, mire is gondolok.-És te hogy vagy? Már túl vagy az influenza nehéz részén, ha jól látom…
-Különben nem lennék itt-ült le mellém ő is halkan felsóhajtva, mire néhány pillanat múlva az ő szemeit is megragadta a kezeimben lévő hatalmas papírköteg.-Kié az eset?
-Az enyém-válaszoltam szelíd mosollyal az arcomon.-Az első saját…
-Micsoda mázlista-ámult el.-Én a legtöbb műtétet csak nézhetem, neked meg már saját eseted van?
-Nem tudom, hogy ez mázli-e-csóváltam meg a fejemet, amint tovább olvastam a vészjósló számokat.-Akut promyelocitás leukémiában szenvedő kislány. Mindössze öt éves. Az eredményei rettenetesek. A legutóbbi vérképében is a fehérvérsejtszám nagyon alacsony, minössze 1,3, a hemoglobinja 7,5, a hemokritja 18,4, a trombocitaszáma 81 ezer, a neutrofilja pedig 0,6. Nem is beszélve a 12 százalékos prmyelocita, az 5 százalékos blastocitáról…Mintha nem is kezelnék már három éve.
-Ez valóban nem túl biztató-állapította meg Ő is.-És mit fogsz tenni? Tudod már, milyen kezelést adsz neki?
-Nem igazán-vallottam be őszintén.-Már háromszor csinálta végig a kemoterápiát, de nem használt-túrtam a hajamba.-És mint tudjuk, ha ennél a betegségnél kimerítünk egy kezelési lehetőséget, az többé már nem bizonyul hatékonynak, viszont…
-Viszont?-pillantott rám kíváncsian, mikor hirtelen eszembe jutott valami.
-Viszont még nem esett át csontvelő-átültetésen-mondtam ki az újonnan megszületett ötletem.-Ez lesz az. 
-Csontvelő-átültetést javasolsz nekik?-pillantott rám kicsit furcsállóan.-Nem gondolod, hogy volt már olyan orvos, aki ezt megtette?
-Talán-vontam meg a vállamat.-Talán nem. De nem fogom hagyni, hogy ez a kislány betegen távozzon ebből a kórházból-mondtam ki határozottan, mire sietve indultam vissza az első saját kis betegem kórterme felé.
Amint az ajtóhoz értem, megtorpantam egy pillanatra. Biztos, hogy jó döntést hoztam? Nem, nem szabad kételkednem magamban-gondoltam, majd egy határozott mozdulattal lenyomtam a kilincset.
-Jó reggelt!-köszöntem udvariasan, mire az ágy mellett ülő nő és férfi azonnal rám emelték a tekintetüket.
-Jó reggelt, doktornő!-köszönt vissza a magas, fekete hajú férfi, mire a mellette ülő, hozzá képes aprócska, szintén fekete hajú nő is biccentett egyet.
-Dr. Esme Anne Platt vagyok-mutatkoztam be halkan, mivel láttam, hogy a kislány mélyen alszik a hatalmas párnák között. Szinte teljesen eltűnt közöttük vékony kis karjaival és lábaival, mindössze nagyon rövid, tépett kis fekete haja árulta el hollétét a felhőszerű paplan alatt.-Én leszek Alice kezelőorvosa.
-John Brandon-mutatkozott be a férfi is, majd a mellette ülő hölgy felé fordult.-Ő pedig a feleségem, Anna Brandon.
-Örvendek, Dr. Platt-szólalt meg Ő is, ám hangjában nem volt semmi erő…mindössze csak fáradtság és beletörődés.
-Hogy indult a mai napjuk?-érdeklődtem kicsit, hogy oldjam a kialakult feszültséget.
-Egyenesen a kórházba jöttünk-sóhajtotta Mr. Brandon-, egy másik kórházból. Ott már nem tudtak nekünk többet segíteni.
-Hallottuk, hogy milyen remek orvosok dolgoznak itt-mondta vékony hangját Mrs. Brandon.-Reméltük, hogy itt tudnak tenni valamit, hogy itt tudnak segíteni-hullott le egy apró könnycsepp az arcára, amit gyorsan le is törölt.-Ez az utolsó lehetőségünk, nincs több…
-Bízzanak bennem, én mindent megteszek, ami csak emberileg lehetséges-nyugtattam meg őket.-De az orvosok sajnos nem Istenek. Egy ponton túl, mi sem tudunk mit tenni.
-Tudjuk, doktornő-bólintott rá előbbi mondatomra Alice édesapja.-De mi nem adjuk fel a reményt…
-Nem is szabad-adtam neki igazat, majd folytattam.-Nem tudom, felajánlották-e már Önöknek  a csontvelő-átültetés lehetőségét…
-Fel-nyelt nagyot Mr. Brandon.-De sajnos nem vagyunk alkalmasak donornak.
-Az én vércsoportom megfelelne-szólalt meg ismét Alice édesanyja-, de a fehérjeanalízis kimutatta, hogy az átültetéshez szükséges hat fehérjém nem egyezik az Alice fehérjéivel.
-Úgy látom, 0- a lányuk vércsoportja -pillantottam  a kórlapra.-Gondolom már felkerültek a donorra várók listájára.
-Már három éve-biccentett az apa.-De eddig semmi egyezés…
-Körülnéztek már a rokonságban?-tettem fel a következő kérdést.-Nagyszülők? Nagynéni? Nagybácsi?
-Sajnos a szüleink már nem élnek-mondta Mrs. Brandon.-Egykék voltak, ahogy mi is, és Alice-nek sincs testvére.
-Akkor rokoni úton nincs megoldás-gondoltam magamban, majd hangosan folytattam.-Mindent megmozgatok, hogy megtaláljam a megoldást-mondtam nekik komolyan, mire ők bizalommal a szemeikben bólintottak egyet előbbi mondatomra.-Hamarosan visszajövök-indultam el az ajtó felé, majd amint kiértem, azonnal a nem messze lévő padra csuklottam.
A gondolataim össze-vissza zakatoltak. Számok és szavak kavalkádja özönlötte el a fejemet, szinte már teret sem hagyva más gondolatoknak, és én hiába próbáltam megtalálni bennük az értelmet, nem ment. Mígnem eszembe nem ötlött egye aprócska szó.
-Nulla negatív-motyogtam magamban, mire azonnal felpattantam, majd sietve indultam útnak az orvosi eszközök raktára felé.
Az én vércsoportom is 0-. Ritka, nagyon ritka; emiatt is nehéz donort találni az ilyen embereknek. De talán ha sikerülne…ha lenne egyezés…talán megmenthetném ennek a lánynak az életét.
Amint beértem a raktárba, azonnal keresgélni kezdtem. Steril tű, steril géz, vacuette cső, érszorító, sterilizáló folyadék. Steril tű, steril géz, vacuette cső, érszorító, sterilizáló folyadék…-ismételgettem magamban ezt a néhány szót, és amint minden megvolt, a kezemben ezzel a néhány dologgal indutam el a legközelebbi orvosi szoba felé.
Benéztem, de senki nem volt ott, így gyorsan becsuktam magam mögött az ajtót, majd az eszközöket a középen álló asztalra pakolva húztam magam alá az egyetlen közelben lévő széket.
Hirtelen azt sem tudtam, hogyan álljak neki. Nem azért, mert nem tudok vért venni, hanem mert magamon még soha nem próbáltam vérvételt végezni. Ráadásul, ha jól sejtem, nem is túlzottan szabályos, amit én teszek.
-Hát jó-sóhajtottam halkan, majd a kezembe vettem a fertőtlenítőt, és a gézre öntve kezdtem el vele lefertőtleníteni a bal karomban futó vénás területet.
Amint ezzel megvoltam, elővettem az érszorítót, és a tervezett szúrásom helyétől egy tenyérnyire helyeztem fel, mint ahogy azt a szakkönyvek is előírják. Ezt követően a másik kezembe vettem a steril tűt és a vacuette vérvételes csövet, amit miután összeszereltem, lassan kezdtem el közelíteni vele a karom felé. Ám ekkor…
-Esme, te meg mit csinálsz?-hallottam meg Carlisle rémült hangját az ajtó felől, mire azonnal felkaptam a tekintettem.-Várj, majd én segítek!-lépett mellém semmi mást nem kérdezve, majd a kezemből átvette a vérvételes csövet, és lassan szúrta bele a kezemben a három centis tűt, amire alig hallhatóan felszisszentem.-Bocsánat!
-Semmi baj-mosolyodtam el szelíden.-Egyébként…az első önálló esetem miatt kell a vér-álltam neki mesélni.- Akut promyelocitás leukémiás kislány nulla negatív vércsoporttal, mint amilyen az enyém is, de már három éve nem találnak neki csontvelődonort. És…
-Ha egyezés van, te felajánlod a tiédet-emelte rám a pillantását, miközben lassan kihúzta kezemből a vérvételes tűt.-Ez rendkívül önzetlen…-mosolygott rám büszkén, mire azonnal lesütöttem a szemeimet.-És nem mellesleg…gratulálok az első saját esetedhez is.
-Köszönöm!-mosolyodtam el én is, miközben a steril gézt a szúrás helyére szorítottam.-Nem csak a gratulációt, hanem a segítségedet is-emeltem rá szemeimet hálásan, mire ő válaszul ismét elmosolyodott.
-Én ezt akkor elviszem, és leadom a labornak-zárta le a kis üvegcsét, miközben én is felálltam, hogy egy sebtapaszt keressek a szúrás után maradt kis sebre. –Fehérjeanalízist kérjek, igaz?
-Igen, köszönöm-bólintottam hálásan, miközben a steril gézt a szemetesbe dobva ragasztottam le a karomon lévő szúrásnyomot.-Én addig visszamegyek Brandonékhoz. Rájuk fér némi biztatás-sóhajtottam.-Nagyon maguk alatt vannak.
-Elhiszem-nyomott puszit az ajkaimra.-Később találkozunk…
-Rendben-mosolyodtam el ismét.-Szia!
-Szia!-simította meg ujjaival az arcomat, majd miután még egyszer visszapillantott, lassan indult el a kórház laborja felé…



2013. november 5., kedd

Szülinapi Kvíz

Sziasztok!
És íme az új és az utolsó szülinapi ajándék is megérkezett. Remélem, mindenkinek tetszettek az ajándékok, a képek és az új fejezet is. Itt lenne néhány kérdés, ami a történettel kapcsolatos, és amin kipróbálhatjátok, mennyire emlékeztek az eddigiekre. A válaszokat kommentbe írjátok! Puszi!
Carly



1. Hol találkoztak először Carlisle és Esme?

  a. a kórház bejáratánál
  b. a liftben
  c. a lift előtt





2. Hol volt Carlisle és Esme első randevúja?

  a. a kórházban
  b. egy étteremben
  c. a West Point Lighthouse-nál





3. Mi volt Esme első betegének a keresztneve?

  a. Emily
  b. Adam
  c. Jason





4. Mi volt a Carlisle és George közötti konfliktus okozója?

  a. egy beteg kezelésében felmerülő kérdés
  b. egy műtét közben fellépő komplikáció
  c.  az Esméhez való viszonyuk





5. Miért volt különleges Esme és Carlisle második randevúja?

   a. a társaság miatt
   b. az étel miatt
   c. az időpont miatt





6. Hogy hívják Esme cicáját?

  a. Cirmi
  b. Bolyhos
  c. Doki





7. Hogyan halt meg Carlisle húga?

  a. autóbalesetben
  b. repülőszerencsétlenségben
  c. szívbetegségben





8. Mi volt Esme rémálma?

  a. Jasper eltöri a lábát
  b. Carlisle halála
  c. a cicája eltűnik az erdőben





9. Hogy hívják Carlisle édesanyját?

   a. Lilly
   b. Lena
   c. Lilian





10. Hogy hívják Esme édesapját?

    a. George
    b. William
    c. James





11. Mit adtak egymásnak Karácsonyra Carlisle és Esme?

   a. virágot és bonbont
   b. karkötőt és fényképalbumot
   c. fényképalbumot és karórát





12. Mi Carlisle és Esme „szerelmi jelképe”?

   a. egy macska
   b. egy jelzőlámpa
   c. egy nyíllal átlőtt szívecske





13. Mi Jasper kedvenc étele?

   a. csokitorta
   b. pizzás csiga
   c. eperfagyi





14. Milyen betegsége volt Annabellnek?

   a. szívritmuszavar
   b. tüdőgyulladás
   c. influenza





15. Mit játszott először Esme Jasperrel?

   a. baseballt
   b. kosárlabdát
   c. bújócskát





16. Milyen gúnynévvel illették Esme-t kislánykorában?

   a. vörös róka
   b. cirmos cica
   c. sárgarépa





17. Milyen filmet nézett Jasperrel Esme és Carlisle?

   a. Verdák
   b. Micimackó
   c. Toy Story





2013. november 3., vasárnap

Cullen's Anatomy XIX. Fejezet

Sziasztok!
Roham tempóban meg is érkeztem az újabb fejezettel, ami elég hosszúra sikeredett, ami azt illeti :) Sok minden történik benne, ami remélem, megmosolyogtat majd benneteket, és azt is remélem, hogy élvezni fogjátok minden pillanatát. Ezután fejezet után egy kisebb időugrás jön majd, és akkor majd nagyon felgyorsulnak az események is :)
Puszi! Carly




(Esme szemszöge)



Amint megálltunk a kórterem ajtaja előtt, Carlisle lágyan visszahúzta a kilincs után nyúló kezemet. Láttam rajta, mennyire nem szeretné, ha megtenném, de azt is láttam, hogy bármit tennék, támogatna. Csillámló pillantása mindent elárult a számomra…
-Ne aggódj!-simítottam meg a kezét.-Bízz bennem! Tudom, hogy mit teszek.
-Ha bármi gond lenne, én itt leszek-nézett rám biztatóan, majd miután mosollyal az arcomon apró puszit hullajtottam ajkaira, lassan léptem be a motoros balesetet szenvedett fiú kórtermébe.
-Háh, egy „vörös róka”!-emelte rám a szemeit gúnyosan, amikor még az ajtót sem csukta be, így Carlisle azonnal meghallotta előbbi mondatát. Szinte láttam, amint minden izma megfeszült erre a néhány szóra.-Nem úgy van, hogy állatokat nem lehet behozni a kórházba?
-Neked is jó napot!-mosolyodtam el, mintha meg sem hallottam volna; mivel ez volt az egyik olyan módszer, ami hatásosnak bizonyult már kislány koromban is a sértegető osztálytársaimmal szemben.-Szerintem kezdjük elölről, jó?-pillantottam rá én is, mire láthatóan meghökkent határozottságomon.-Dr. Esme Anne Platt vagyok. Téged hogy hívnak?
-Steven-nézett rám ismét fél szemmel-Steven Cloud.
-Steven…-húztam oda az ágya mellé egy széket.-Ugye szólíthatlak Stevennek?
-Hogyne-biccentett aprót, miközben végre mindkét szemével rám pillantott.
-Mindössze azért jöttem, hogy beszélgessünk-pillantottam rá komolyan.-Nem megvizsgálni akarlak, nem közelítek hozzád tűvel…csak beszélgetni fogunk.
-Jaj, ne! Maga agyturkász? –sóhajtott fel kissé indulatosan.-Már csak ez hiányzott…
-Nem, nem vagyok sem pszichológus sem pszichiáter, ha erre gondolsz-nevettem fel alig hallhatóan.-Gyermeksebész szereznék lenni.  Most még csak rezidens vagyok, de remélem, hogy néhány éven belül szakvizsgás orvos lehetek. Te mi szeretnél lenni?
-Csak akkor mondom el, ha nem mondja el utána senkinek-nézett rám bizalmat kérően, ami egy eddig ismeretlen gesztus volt felém nézve.-Megígéri, hogy nem mondja el?
-Természetesen-bólintottam.-Egyrészt köt az orvosi titoktartásom, ami miatt, ha akarnám sem mondhatnék el semmit, amit a beteg bizalmasan megoszt velem. Másrészt nem is áll szándékomban elmondani semmit abból, ami tőled ebben a szobában elhangzik.
-A „Szöszi” mégis feszülten figyel minket-biccentet a folyosóra néző ablak felé, ami mögött Carlisle állt. Láttam rajta, hogy még mindig kissé feszült a fülét megütő első mondat miatt.
-Tudod a „Szöszi”-álltam neki-,akit történetesen Dr. Carlise Cullennek hívnak, a barátom. Egy végtelenül kedves férfi, aki többet ér annál, minthogy „Szöszinek” hívják.
-Tehát maguk kavarnak-nevetett fel halkan.-És mi a helyzet a fekete hajú dokival? Aki megműtött engem, és olyan hentes munkát végzett, hogy a jobb kezem nem működik rendesen-mordult fel kissé dühösen, mire én kezemet nyugtatóan a rosszabbul működő kezére helyeztem.
-Figyelj!-állítottam le.-Ez nem Dr. Shepherd hibája. Nem tudom, mennyit értesz a biológiához, de…a gerinced olyan helyen sérült, ami befolyásolja a motoros funkcióidat, tehát a mozgásodat. Amiatt rosszabb a jobb kezed, hogy az erősebb a gyulladás azon a területen, így a csigolya nyomja a gerincvelődet. De ez a gyulladás néhány napon belül majd enyhülni kezd, és hamarosan ismét teljesen működik majd a kezed.
-És biztos ebben?-nézett rám kérdően.
-Teljesen-bólintottam-, ennél biztosabb nem is lehetnék benne.
-Rendben van-pillantott rám ismét.-Hiszek magának, mert őszinte velem. Legalább is így hiszem-sóhajtotta, majd folytatta.-Valamilyen jogi foglalkozást szeretnék kitanulni-válaszolta előbb feltett kérdésemre.-Gyermekvédelmi jogász  talán…
-Az nagyon szép szakma-mosolyodtam el elismerően.-Annyit hallani családon belüli erőszakról, ahol a gyermek az elszenvedője mindennek. Kell olyan, aki kiáll mellettük… mindig. Becsüllek mindezért…
-Köszönöm, Dr. Platt!-emelte rám szemeit félénken.
-Inkább én köszönöm, Steven!-simítottam meg a kezét.-És most…mi lenne, ha mesélnél egy kicsit magadról? Hallottam, hogy árvaházban nőttél fel…
-Valóban-mondta alig hallhatóan. Látszott rajta, mennyire nehéz erről beszélnie.-Semmit nem tudok a szüleimről. Soha nem voltam nevelőszülőknél. Amit a szüleimtől kaptam, az mindössze a nevem. Steven…
-És a Cloud?-emeltem rá pillantásomat kíváncsian.
-Ez érdekes-mosolyodott el először, mióta itt voltam mellette.-Tudja…az otthonban mindig úgy volt, hogy az újonnan jött babákat az időjárásról nevezték el.
-Ez valóban érdekes-mosolyodtam el én is.-És vannak barátaid? Tartod valakivel a kapcsolatot most, hogy már nem laksz az otthonban?
-Van egy lány-jött zavarba-, Emma. Beleestem...De nincs merszem megszólítani.
-Legyen merszed-pillantottam rá unszolva Őt.-Meséljek valamit én is?-erre azonnal kíváncsian bólintott egyet, mire nekiálltam.-Tudod, Dr. Cullen és én…mindössze három hónapja ismerjük egymást. Amikor idejöttem, nem is hittem, mennyire más lesz  majd minden, amint megismerem. Ő állt elő minden újjal…
-Tehát lépjek?-csillant fel a pillantása.-Ennyi?
-Mindössze ennyi-kuncogtam alig hallhatóan.-Hívd fel, amint tudod!
-Köszönöm, Dr. Platt!-emelte rám szemeit hálásan.-És ha már itt tartunk…Szeretnék elnézést kérni a… „vörös róka” miatt. Maga nagyon csinos, és ha megbántottam ezzel, akkor…nagyon sajnálom.
-Felejtsd el, Steven!-legyintettem.-Ha tudnád, hogy kislányként hányszor hallottam ezt a nevet-nevettem fel alig hallhatóan.-Vegyük semmisnek azt a kis incidenst.
-Köszönöm!-ismételte el újból, majd néhány pillanat múlva ismét rám nézett.-És ha lenne olyan kedves, megmondaná Dr. Cullennek és Dr. Shepherdnek, hogy megbántam, amit mondtam?
-Persze-mosolyodtam el ismét, amint felálltam mellőle.-Te meg hívjad Emmát!
-Amint tudom, meglesz-bólintott aprót.-Kellemes napot, Dr. Platt!
-Kellemes napot, Steven!-pillantottam vissza.-Gyógyulj meg minél hamarabb!-tettem még hozzá, majd néhány pillanat múlva meg is láttam Carlisle aggodalomtól csillámló szemeit a folyosón.
-Minden jól ment?-pillantott rám, mire ismét elmosolyodtam.-Hallottam, amit mondott az elején…
-Nincs semmi baj-állítottam meg.-Semmi baj…
-Na, hogy ment?-állt meg mellettünk Dr. Shepherd is.-Valami baj van?
-Nincs semmi- hangsúlyoztam ismét, mire mindketten izgalommal pillantottak fel ismét az arcomra.-Megbánta, amit tett. Ő egy mindennél többet megélt fiú, és mindezek ellenére semmihez sem fogható szíve van. Mindössze fél…
-Köszönöm, Dr. Platt!-mosolyodott el Dr. Shepherd amint lassan ismét rám pillantott.-Tudtam, hogy maga jót tesz majd ennek a fiúnak, semmi kétségem nem volt az alapján, amit eddig hallottam és láttam.
-Nincs mit, Dr. Shepherd-mondtam örömmel a hangomban.-Steven remek fiú, öröm volt megismerni.
-Dr. Shepherd!-állt meg mellettünk Dalia is, mire Ő szemeit azonnal ráemelte.-Dr. Altmannak sürgős műtéte van, amihez Ön is kellene.
-Azonnal ott leszek- bólintott, majd visszapillantott rám.-Nem csalódtam magában, Dr. Platt. Szerzett nálam egy jó pontot, ami a jövőjét illeti-mosolyogta, majd miután búcsút intett, pillanatok alatt eltűnt a műtők felé vezető folyosó ajtajában.



(Carlisle szemszöge)




-Csodát tettél ezzel a fiúval-simítottam meg a vállát, amint lassan elindultunk az öltözők felé.-Nem lehettél bent többet, mint öt perc, és…teljesen megváltozott. Mit mondtál neki?
-Én magam sem tudom-nevetett fel alig hallhatóan.-Arra gondoltam, ha én lennék az ő helyében...vajon mi lenne az, amit hallani akarnék. Mi lenne a módja annak, hogy több évnyi fájdalmat kiadjak magamból úgy, hogy ne kiabáljak senkivel…
-Bármit is mondtál, jobban nem is csinálhattad volna-nyomtam puszit a homlokára.-Büszke vagyok rád-vontam magamhoz, mire Ő arcát puhán vállamra hajtva simult szintén az oldalamhoz.
Nem bírtam megállni, hogy a gondolataim el ne kalandozzanak néhány pillanatra. Szinte láttam magam előtt, mennyire jól bánik majd a saját gyermekeinkkel, hogy mennyi szeretettel és örömmel halmozza majd el őket. Szinte láttam, amint minden reggel uzsonnát készít nekik, mielőtt iskolába mennek; amint estimesét mond minden éjjel…Tudtam, hogy csodás anya lesz majd, amint eljön az ideje.
-Akkor találkozzunk néhány perc múlva az aulában-mosolyogtam, amint válaszúthoz érkeztünk.-Mi legyen a további napirend?
-Szerintem Jasper legyen az első-javasolta.-Biztos élvezné a vásárlást, és így Ő maga választhatja ki, mit szeretne enni és inni ma délután, és hogy milyen csokit szeretne a tortájába.
-Minden bizonnyal örül majd ennek a hírnek-nyomtam puszit ajkaira.-Akkor hamarosan az aulában-simítottam meg az arcát, majd egy búcsúpillantás után, mindketten elindultunk az öltözőink felé.
Amennyire sietősen csak tudtam, felvettem a nadrágomat és a pulóveremet, majd miután a karórám és a sálam is a helyére került, a kabátomat magamra kapva indultam el a bejárati aula felé, ahol Esme már várt rám.
Mint mindig, most is lenyűgözően gyönyörű volt. Ahogy a lila sál a nyakára tekeredett szinte már irigyeltem azt a szövetdarabot, hogy Ő ennyire közel lehet hozzá, én pedig nem; és amint a kabát a testéhez simult…a lélegzetem majd’ elállt tőle, és az sem számított, hogy ma egész nap gyönyörűnek láttam. Sosem tudom elégszer gyönyörűnek hívni Őt.
-Annyira gyönyörű vagy-hullajtottam csókot ajkaira, mire Ő azonnal elmosolyodott.
-Ezt mondtad reggel is-sütötte le a szemeit, mire nem bírtam megállni, hogy magamhoz ne öleljem az enyémhez képes apró testét.
-De, ha egyszer igaz-simítottam bele vörös hajába, mire Ő lassan ismét a szemeimbe nézett. Órákon keresztül tudtam volna merengeni azon a felhő-szürke, csillámló szempáron .-Akkor indulhatunk?
-Természetesen-bólintott örömteli mosollyal az arcán, majd egymás kezét fogva léptünk ki a Seattle Grace hatalmas ajtaján.
Amint beültünk az autóba, azonnal útra is keltünk a szüleim otthona felé. Tudtam, hogy Jasper már alig várja, hogy eljöhessen hozzánk, és szinte biztos voltam benne, hogy már minden kis játékát összekészítve ül lent a nappaliban, és csak minket vár. Ez a gondolat pedig azonnal mosolygásra késztetett.
Hamarosan meg is érkeztünk a régi otthonomhoz, aminek udvarát most mindenhol hatalmas hó borította. Az erdő, ami körülvett bennünket, szinte nem is látszott, amint a kocsiból kilépve a verandához sétáltunk, a talpunk alatt ropogó hó pedig halványan megcsillant, amint a nap halovány sugarai megtörtek a fehér tájon.
-Sziasztok!-nyitott nekünk ajtót anya széles mosollyal az arcán.-Már annyira vártunk titeket, készítettem egy kis süteményt is.
-Anya, ezzel igazán nem kellett volna fáradnod-simítottam meg a vállát, amint Esme-vel együtt beléptünk az ajtón.
-Az nem hinném-intett az ujjával.-Tudom, hogy amikor dolgoztok, egész nap nem esztek, és arra is fogadni mernék, hogy a vércukorszintetek most a padlón van.
-Hát…-álltam neki, miközben Esme-vel lassan összenéztünk-valóban nem ettünk ma még semmit, de csak azért, mert már nagyon korán bementünk. Az ebédszünet pedig most mindkettőnknél elmaradt, és…
-Pont erről beszéltem-vette a kezébe az üvegtálat, amiben a sütik voltak.-Gyerünk! Egyetek!-unszolt minket.-Vaníliapudingos kockák, Carlisle és Lilly kedvence is volt gyerekkorukban, illetve Carlisle-nak még most is kedvence-simította meg az arcomat.-Nem beszélve, hogy Jasper is odavan érte…
-Akkor mindenképp muszáj megkóstolnom-vett el Esme a tálcáról egy finom falatot, mire én sem bírtam megállni, hogy ne vegyek egyet édesanyám kedvenc házi süteményéből.-Hmm…Lilian, ez mesés!
-Pont olyan jó, mint minden alkalommal, anya-nyomtam puszit az arcára.-Ezzel most megmentetted az életünket.
-Akár vihettek is belőle-ajánlotta fel.-A torta úgy is lassan készülő étel, addig legalább lesz mit nassolni.
-Nagyon szívesen-mosolyodott el Esme.-Legalább édes rágcsát már nem kell vennünk a boltban.
-Azonnal csomagolok nektek-sietett el a konyhába.-Addig menjetek be nyugodtan a nappaliba, Jasper ott nézi a Verdákat-mosolygott még vissza, mire lassan mind a ketten besétáltunk a mesefilmhangoktól zajos szobába.
Jasper törökülésben ücsörgött a hosszú, fehér kanapén; oly annyira elmerülve a mesében, hogy észre sem vette, amint beléptünk a szobába. Csak hatalmas szemekkel nézte Villám McQueen és Matuka kalandjait, miközben folyamatosan a film soron következő monológjait mondogatta hatalmas mosollyal a pici arcán.
-Jasper, hát nem is köszönsz Carlisle-nak és Esme-nek?-lépett be anyám, mire Ő azonnal felkapta pici fejét.
-Carlisle! Esme!-rohant ide hozzánk, majd előbb engem, majd Esme-t is szorosan magához ölelte.-Annyira örülök nektek!
-Mi is neked-simította meg szerelmem unokaöcsém szőke tincseit.-Na, indulhatunk? Hatalmas bulit csapunk ma délután.
-Öhm…lenne itt valami-szólt közbe anya, amire mi mindketten figyelőn felpillantottunk.
-Az ovistársaim nem hívtak meg az ottalvós buliba-mondta szomorúan Jasper, mire Esme vigasztalóan mellé guggolva vonta magához szomorkodó kis unokaöcsémet.
-Arra gondoltam, hogy ma este ott aludhatna nálatok-folytatta anya.-Természetesen csak akkor, ha ez nem okoz problémát, és…
-Hát hogyne aludhatna nálunk-nyomott puszit Esme Jasper arcocskájára, mire Ő azonnal felnevetett.-Majd meglátod, hogy sokkal jobb pizsi party-t tartunk ma este, mint amilyet az ovis társaid valaha.
-És legalább nem kell kiválasztanod a kedvenc filmjeid közül, melyiket nézzük-simítottam meg a buksiját amint én is mellé guggoltam.-Mindet megnézhetjük, amelyiket csak szeretnéd!
-Jaj, de jó!-ugrott a nyakamba, mire én is viszont öleltem.-Köszönöm, Carlisle! Köszönöm, Esme! Ti vagytok a legjobb barátaim az egééész világon!
-Köszönjük, kicsim!-pillantott rá csillogással a szemeiben Esme amint Jasper ismét felnézett.-Akkor indulás! Hozzad gyorsan a pizsidet, és az összes többi filmet is, amit meg szeretnél nézni, jó?
-Rohanok-mosolygott vissza, majd pillanatokon belül el is tűnt az emeletre vezető lépcsősor tetején…



(Esme szemszöge)



-Hova megyünk?-pillantott ránk kíváncsian Jasper, miközben lassan Seattle belvárosa felé haladtunk.
-A Kress IGA Supermarketbe-pillantottam hátra.-Veszünk mindent, amit csak szeretnél a tortához, vagy amit szívesen ennél…
-Csokit!-mosolyogta lelkesen, mire Carlisle és Én is alig hallhatóan felnevettünk. Nem is Jasper lett volna, ha nem ez az első, ami eszébe jut a bolt szó hallatán.-Ugye vehetek csokit?
-Legfőképp azért megyünk-mosolyogta Carlisle, amit bekanyarodtunk a 3rd Avenue-ra.-Hiszen ha nem vennénk csokit, hogyan készülne el a csupa csokis torta?
-És veszünk valami rágcsálnivalót is, jó? Készítek majd vacsorát a torta mellé, de addig is kellene enned valamit-folytattam, miközben Carlisle lassan leparkolt a szupermarket előtti parkolóba.-Na, gyere!-pillantottam hátra, miközben én is kikapcsoltam az övemet.-De ne szaladj el!-tettem hozzá aggódva, mikor láttam, mennyire hirtelen kipattant az autóból, ám azonnal megnyugodtam, amint a kocsiból kiszállva láttam, hogy Carlisle már megfogta a kezét.
-Menjünk, hozzunk egy bevásárlókocsit-szorította meg lelkesítően Jasper kezét, mire sietve indultunk el mindhárman a bolt hatalmas üvegajtói felé.
A mozgólépcsőhöz érve Carlisle azonnal felkapta Jaspert a földről, mivel nem szerettük volna, ha a hatalmas tömegben elkeveredne, és amint leértünk az eladótérbe, Jasper lelkesen bár már kissé türelmetlenül kezdett el nézelődni Carlisle karján ülve.
-Hadd menjek!-nézett ránk könyörgően.-Miért nem mehetek?
-Mert nagyon sokan vannak, kicsim-simítottam meg az arcát.-Ha itt eltűnsz, akkor nem tudunk megtalálni.
-De nem megyek messzire-győzködött tovább minket.-Nem akarok elmenni…
-Jól van-sóhajtotta Carlisle, amint lassan a földre helyezte Jaspert.-Maradj a bevásárlókocsi mellett, és ha szeretnél megnézni valamit, szólj!
-Jó leszek-ígérte meg mosolyogva, majd lelkesen szaladt előre a bevásárlókocsi elejéhez.
Hihetetlen volt, mennyire élvezi az egészet. Hatalmas csillogó szemekkel szemlélte a polcokon sorakozó ételeket, italokat; folyamatosan mosolygott, ám amint meglátta az édességekkel teli polcsort, az eddigieknél még hatalmasabb lelkesedés öntötte el pici szemeit.
-Tejcsoki! Mogyorós csoki!-nyújtózkodott utánuk a polcok szélére állva, mire  Carlisle finoman lefejtette kis kezeit, nehogy leessen nagy igyekezetében.
-Csak óvatosan, öcskös-emelte fel a földről, hogy elérhesse, amit szeretne.-Na, most már választhatsz.
-Akkor szeretném ezt-mutatott egy piros csomagolású mogyorós csokoládéra- és ezt a zöldet is-fogta meg kis kezével az amellett lévő tejcsokit.-Oh, és ez is naaagyon finom-mutatott rá egy még annál is magasabban lévő tejcsokira, amit bár Ő így sem ért el, de Carlisle segítségével hamarosan már a harmadik tábla édességet is a kis kezeiben tarthatta.
-Valamint még kell vennünk egy csomag étcsokit is-nyúltam én is a polchoz.-Ez kell a tortabevonóhoz; és ha már itt tartunk, szükségünk van némi vajra is, mert nem hinném, hogy van elég belőle otthon.
-Akkor irány a tejtermékekhez-rakta le Carlisle Jaspert, majd a mi kis szőkeségünkkel az élen indultunk el a nem messze innen található pult felé.
Hamarosan minden a kosárban volt, ami a tortához kell, és a Lilian által sütött vaníliás kockák mellé is vettünk még néhány finom sós ropogóst, ami majd kitart a vacsora és a torta elkészültéig.
A kis Jasper pedig mindvégig nagyon ügyes segítség volt, igazi úri ember módjára vette át tőlem a könnyebb csomagokat a fizetés után, és Carlisle-t is folyton unszolta néhány zacskóért, azonban azokat a súlyuk miatt már nem kaphatta meg.
Miután mindent bepakoltunk az autóba, pillanatokon belül útra is keltünk az otthonunkhoz vezető úton. Jasper élénken figyelte a mellettünk elsuhanó hópelyheket, amik egyre sűrűbben hullottak az újonnan érkező hatalmas felhőből, és én is teljesen elmerültem a vastag hóval fedett fenyőerdő csodálatában. Mintha a hó vonzotta volna az emberi szemet…Egyedül Carlisle maradt koncentrál, aki biztos kezekkel irányította fekete Mercedes-ét még a legcsúszósabb útszakaszokon is.  
-Már itthon is vagyunk-állította le a motort, majd hátra fordult.-Verseny a nappaliig?-pillantott Jasperre, akinek erre azonnal felcsillantak a szemei. Nem is kellett többet mondani neki, azonnal kiugrott az autóból, mire válaszul Carlisle is rögtön kipattant a kormány mögül, és sietve kezdett el futni Jasper után a bejárati ajtó irányába.
Mire utól értem őket, már javában folyt a játék. Jasper a földön hanyatt feküdve kacagott, miközben Carlisle a hasát csikizte, és Jasper kis kezei játékosan próbálták eltaszítani Carlisle az övéhez képest hatalmas kezeit. Megható volt őket így látni.
-Esme!-kacagta a nevemet.-Esme, segíts!
-Leszedjem rólad Carlisle-t?-ajánlottam fel közelebb sétálva hozzájuk, mire Ő a hatalmas nevetése közepette apró bólintással adta tudtomra válaszát.
-Na, gyere csak!-álltam neki csikizni ezúttal Carlisle-t, mire Ő azonnal földre hullott a nevetéstől.
-Ne, Esme!-kacagott tovább.-Ne kínozz! Kérlek! Ne, ne ne-nevette egyre hangosabban, amitől már én sem bírtam megállni, hogy mosolyom nevetésbe ne forduljon. Ő persze azonnal kihasználta pillanatnyi elgyengülésemet, és gyorsan fordított a helyzetünkön, így én kerültem alulra, és váltam áldozattá.
-Carlisle!-kacagtam fel hangosan.-Hagyd abba, mert…mert…- azonban nem tudtam befejezni a mondatomat. Ajkai puhán simultak rá az én ajkaimra, miközben kezeivel az arcom mellett támaszkodva simul hozzám közelebb, szinte már egy résnyi helyet sem hagyva kettőnk között. Azonnal elvesztem verdeső szívének ritmusában…
-Lovacskázzunk!-hallottam meg Jasper vidám kis hangját, mire én azonnal összeszorítottam a szemeimet közelítő léptei hallatán.-Gyite!-huppant fel Carlisle hátára, mire végre rávettem magam, hogy lassan kinyissam a szemeimet. Nem bírtam megállni nevetés nélkül, ahogy a felettem támaszkodó Carlisle arcára pillantva láttam, hogy nem tudja, hogyan szabadítson ki engem ebből a szorult helyzetből.
-Jasper-szólalt meg tőlem pár centire-, megtennéd, hogy egy pillanatra leszállsz a hátamról? Csak mert…mindjárt összenyomjuk szegény Esmét.
-Jaj! Bocsi, Esme!-hallottam meg vékony kis hangját, mire néhány pillanat múlva Carlisle is elgördülhetett felőlem.-Nem akartam rosszat.
-Semmi baj, kicsim-ültem fel a földről, miközben megsimítottam az arcát.-Inkább menjünk, és csináljuk meg a tortát, jó?-ajánlottam neki, mire eddig kissé ijedt szemei ismét csillogással törtek meg.-Még a csomagok a kocsiban vannak; ha megtennéd, hogy segítesz Carlisle-nak behozni őket, akkor sokkal gyorsabban haladnánk, és addig  én is össze tudnám készíteni a többi hozzávalót idebent. Jó lesz így?
-Aha-bólintott lelkesen, majd mind a ketten mosollyal az arcukon indultak el a kocsi csomagtartójában lapuló hozzávalókért.
Amint mindent előkészítettünk, neki is álltunk a csupa csokis torta elkészítésének. Először kikevertük a tésztát, amibe nem kevés kakaópor került a kis szőkeségünk kedvéért, majd miután beletöltöttük a sötétbarna masszát a tortaformába, már mehetett is a sütőbe, hogy néhány órán belül mind a három tortaréteg készen álljon a fogyasztásra.
-Na, akkor most van egy kis időnk-poroltam le a kezeimről a maradék lisztet.-Mit csináljunk addig?
-Nézzünk meg egy filmet!-vágta rá azonnal Jasper.-Hoztam egy csomót, ti melyiket szeretnétek? Itt van nálam a Toy Story, a Micimackó és a 101 kiskutya-mesélte lelkesen.-A Verdákat csak azért nem hoztam, mert azt ma már megnéztem otthon.
-Akkor legyen a Toy Story-pillantott rám Carlisle kérdően.-Szerintem azt mindenképp látnunk kell.
-Szerintem is-bólintottam, miközben elővettem három teafiltert.-Én még előtte gyorsan elkészítem a citromos teákat, és utána már kezdhetjük is.
-Gyere, Carlisle!-fogta meg a kezeit Jasper.-Addig megmutatom neked, milyen játékokat hoztam magammal-húzta lágyan a nappali felé, miközben lassan én is elkészítettem a gőzölgő, forró italunkat.
-Na, betettétek már a filmet?-pillantottam rájuk kíváncsian, amint az asztalra helyeztem a teás bögréket.
-Már bent van-bólintott Jasper-, csak téged vártunk.
-Akkor már indíthatod is-ültem le Jasper másik oldalára, miközben odanyújtottam mindenkinek a saját bögréjét.-Vigyázzatok, mert forró!
-Hmmm…de nagyon finom-kóstolt bele Carlisle.-Nem igaz, öcskös?-fordult Jasperhez, mire Ő is lelkesen bólogatni kezdett.
-Nagyon-villantotta rám széles kis mosolyát, majd néhány perc múlva mindannyian elmerültünk a Toy Story filmek varázslatos világában.
A film végére minden sütemény és tea elfogyott. Jasper majd kivirult az örömtől, hogy ismét megnézhette az egyik kedvenc filmjét immár velünk, és mire a stáblista lement, addigra a három tortalap is elkészült. Közösen elkészítettük a rétegek közé a tortakrémet, amit aztán gondosan eloszlattuk a frissen készült piskótán, így nem maradt más hátra, mint a friss tortabevonóval a rétegeket bevonni.
-Készen is vagyunk-mosolyogtam elégedetten, mikor a barna máz is a helyére került.-Most néhány percre betesszük a hűtőbe, hogy finom friss legyen, és már ehetjük is.
-De szuper!-kezdett el ugrálni örömében Jasper.-Torta, torta, torta…
-Gyorsan menj fel, és fürödj meg!-unszolta Carlisle.-Utána megvacsorázunk, tortát eszünk, és  addig játszunk, amíg el nem alszunk, jó?
-Jóóóó-kiáltotta lelkesen, majd sietve indult futásnak az emeleti fürdőszobánk felé. Annyira édes volt a végtelen lelkesedése…Mikor láttam, hogy mennyire boldog, hogy mennyire gondtalan…az teljesne átmelengette a szívemet.
-Annyira aranyos-sóhajtottam halkan, amint Carlisle-ra pillantottam.-Ha az ember ránéz, nem is hinné, miket élt át néhány hónapja.
-És ez az, ami fantasztikus-karolta át a derekamat lágyan, mire azonnal elpirultam.-Ha te nem lennél, most nem lenne ennyire boldog.
-Ugyan-sütöttem le a szemeimet, majd folytattam.-Inkább gyere, segíts egy gyors levest készíteni, hogy ne csak édeset együnk egész nap.
-Ahogy óhajtja, hölgyem-nyomott lágy csókot a homlokomra, majd készségesen állt neki a zöldségek apróra kockázásához.
Mire Jasper visszajött a fürdésből, már a leves is majdnem elkészült. Carlisle segítségével felvágták a tortát, mindenkinek a tányérjára egyet egyet helyeztek belőle, és mire a kis villákat is az asztalra tették, én is kiszedtem a finom húslevest az erre szolgáló mélytányérokba.
-Hmmm…ez isteni-tűzött a villájára egy újabb tortaszeletet Jasper, miután a leves elfogyasztását követően az édességre tértünk.-Annyira….csokis!
-Ez volt a cél-nevettem fel alig hallhatóan, miközben én is a számhoz emeltem egy finom falatot. Valóban ízletesre sikeredett.
-Ennél finomabbra nem is lehetne csinálni-tette le a villáját Carlisle az utolsó falat után.-Teljesen megteltem…
-Én sem panaszkodhatom-kuncogtam fel ismét, majd miután Jasper is megízlelte az utolsó falatot, mindannyian áttelepedtünk a nappali kanapéjára.
Még órákon át játszottunk. Jasper a Woody-s pizsamájában meglovagolta Carlisle-t, aki magára öltötte Szemenagy szerepét, rám pedig Wendy karakterét osztva játszottuk el a nemrég megtekintett film néhány részletét. Olyannyira beleélte magát Jasper, hogy a végére annyira kimerült, hogy  alig bírt elvánszorogni a hálószobánkig, ahol azonnal elnyomta az álom, amint kis arca a párnát érintette.
-Azonnal elaludt-sétáltam ki Carlisle-hoz, aki a kanapén ülve iszogatott egy újabb pohár teát.-Szerintem nagyon jól érezte magát.
-Szerintem is-karolta át a vállamat, amint leültem mellé.-Már nagyon rég nem láttam Őt ennyire boldognak-nyomott puszit az arcomra.-És ezt neked köszönhetem…
-Neked ugyan annyi szereped van mindebben-pillantottam rá ismét.-Családot adtunk neki, amilyet megérdemel. És ehhez mind a ketten kellünk…
-Mind a ketten-hajolt hozzám ismét, majd lágyan érintette össze ajkait az én ajkaimmal. Amint újra és újra megérintett, ujjai nyomán égni kezdett a bőröm, mintha valami belülről hevítené, mintha a szívem lángokat pumpált volna az ereimen át, és nem a hevesen folydogáló véremet. Teljesen elbódított minden forró érintése, és mindössze akkor józanodtam ki egy kicsit, mikor elhátrált, hogy szemeimbe nézhessen.
-Tudom, hogy tegnap éjjel…elaludtam, mielőtt bármit is csinálhattunk volna-sóhajtottam megbánással a hangomban.-De most itt van Jasper, biztos, hogy jó ötlet ez?
-Nem azt mondtad, hogy alszik?-hajolt a nyakamhoz, mire ajkainak érintésére ismét halkan felsóhajtottam.-Majd halkak leszünk-tért át a nyakam másik oldalára.-Nagyon, nagyon halkak…
-Ti mit csináltok?-hallottuk meg Jasper vékony kis hangját, mire mind a ketten azonnal szétrebbentünk.
-Csak…szeretjük egymást, kicsim-igazítottam meg a pulóveremet kissé vöröslő arccal, miközben lassan Carlisle-ra néztem. Láthatóan Ő is zavarban volt.-Gyere ide, mi a baj?
-Nem tudok aludni-ült az ölembe.-Egyedül nem megy…
-Jaj, drágám-simítottam meg szőke hajacskáját.-Gyorsan feküdj vissza, és mi is mindjárt ott leszünk, jó?
-Jól van-bólintott álmosan, majd lassú léptekkel indult vissza a nem messze lévő hálónk irányába.
-Sajnálom-pillantottam Carlisle-ra együtt érzőn.-Majd holnap…
-Nincs semmi gond-nyomott puszit ajkaimra.-Inkább fektessük le a mi kis cowboy-unkat, hogy kipihenje magát holnapra-simította meg a vállamat, majd mi is mind a ketten elindultunk a hálószobánk álmot adó csendjébe…