Filmajánló: Álmok otthona

Sziasztok!

Nemrég volt szerencsém megtekinteni az Álmok Otthona (Dream House) c. filmet, ami egy az egyben lenyűgözött. Nem csupán azért mert nagyszerű színészek játsszák a szereplőket, hanem mert maga a történet is rendkívül rafináltan van kitalálva. Mindenkinek ajánlom ezt a kissé ijesztő, még is elgondolkodtató filmet.

Előzetes linkje: Dream House (2011) Official HD trailer
IMDb:  Dream House (2011) IMDb

§

Novella: Mindennek a premiere

Sziasztok!

Még így a késői órákban sikerült elkészítenem a Peter&Elizabeth novella második felét :) Remélem, ez is mindenkinek tetszik majd, és aki nem olvasta az első felét, az itt elolvashatja az előzményeket :) 

Puszi!
Carly

(Elizabeth szemszöge)

Istenem! Istenem, Peter vedd fel!-mondogattam magamban, miközben bepötyögtem Peter számát a telefonomban immár harmadjára, és figyeltem, hátha valaki felveszi a vonal túloldalán. Nem, ezt nem tarthatom meg magamnak, muszáj tudnia róla. Nincs jogom eltitkolni előle a dolgot, de az Isten szerelméért, miért nem veszi fel a telefont? Ám még mielőtt túlzottan is kétségbeestem volna, végre meghallottam a hangját a telefonba.

-Szia, Liz!-szólt bele simogatóan mély hangján.-Bocsánat, hogy nem vettem fel. Nem voltam itthon, én buta meg itthon hagytam a mobilomat. Valami baj van?

-Miért lenne baj?-ziháltam kicsit hevesen.-Miből gondolod, hogy valami baj van?

-Annyira hevesen veszed a levegőt, mintha kergetnének-nevetett fel halkan.-De ugye nem erről van szó? Nem akar senki bántani téged, igaz? Ha bárki ártani akar neked, csak mondanod kell, és kitekerem a nyakát.

-Ez kedves-kuncogtam fel én is.-Bá eféle szolgálatra nem lesz szükségem, mégis örülnék, ha idejönnél. Ha lehet minél gyorsabban. Muszáj lenne beszélnünk.

-Azonnal indulok!-mondta nyugtatóan, és szinte éreztem, amint megsimítja az arcomat.-Szeretlek!

-Én is szeretlek!-mosolyodtam el, majd miután leraktam a vonalat, kicsit ziláltan kezdtem el gondolkodni, miként is közölhetném Peterrel a dolgot. Hiszen, nem mondhatom azt neki, hogy bocsánat, nem figyeltünk eléggé, mert elragadott minket a hév. Ha már megtörtént a dolog, illő módon kell tálalnom, és felnőtt emberek módjára kell megbeszélnünk a továbbiakat. 

Hamarosan meg is hallottam az otthonom csengőjének hangját, mire én azonnal az ajtóhoz siettem. A szívverésem hirtelen felgyorsult, de megpróbáltam nyugodt maradni. Nyugodtnak kellett lennem, legalább Ő miatta.

-Szia, Peter!-köszöntem rá erőltetett mosollyal az arcomon, ami azonnal feltűnt neki, de nem szól.

-Szia, Liz!-simította meg az arcomat, miközben halovány csókolt lehelt az ajkaimra.-Látom még is van valami baj.

-Nem mondanám bajnak-remegett meg a hangom, miközben mind a ketten átsétáltunk a nappalimba.-De nem is tudom…

-Mondd el, mi bántja a lelked-simított ki egy hajtincset az arcomból.-Anélkül nem tudok neked segíteni.

-Hát…-sóhajtottam fel halkan-, emlékszel arra…mikor Saint Tropez-ban voltunk?-nyeltem aprót, amire Ő bólintott.

-Remek éjjelt töltöttünk ott kettesben-vette kezeimet kezeibe.-Semmi nem tudná velem feledtetni.

-Velem sem-húzódott arcomra -ezúttal- őszinte mosoly. Talán sosem voltam még annyira boldog, mint akkor. Minden annyira tökéletes volt, mint a mesékben.-És emlékszel, mennyire elragadott minket a hév? Mint két kamaszt.

-Hirtelen döntés volt, az biztos-emlte ujjait az arcomra.-De semmi pénzért nem vonnám vissza…soha.

-Csak tudod-tértem rá nehezen a témára-, éppen emiatt a hirtelen döntés miatt kell beszélnem most veled-sóhajtottam, miközben arcomon lévő kezét a kezembe vettem.-Ez körübelül másfél hónapja történhetett. És már most elmondom, hogy eddig én sem tudtam róla-tettem kezét a hasamra, mire a szemei egyszeriben csillogóvá váltak. Mintha ebből az apró mozdulatból minden gondolatomat kiolvasta volna, amit nem bírtam kimondani szavakban. De úgy tűnt, nem is kell kimondanom.

-Liz, te…te babát vársz?-teltek meg a szemei könnyekkel.-A mi kisbabánkat?-hangsúlyozta a többes számot, mire bólintottam.

-A tiéd…és az enyém-kuncogtam fel halkan.-Egy kis rész belőlem és belőled, ami anélkül az éjszaka nélkül nem valósulhatott volna meg. Én már imádom Őt, mindennél jobban…meghalni is képes lennék érte. De nem tudtam, te miként fogsz reagálni a hírre-pillantottam a föld felé, mert még nem mertem a szemeibe nézni.-Tehát…mit mondasz?

-Hogy mit mondok?-emelte meg ujjaival az államat, hogy a szemeimbe nézhessen, amik mostanra már megteltek könnyekkel.-Azt mondom, hogy mióta Fiona megszületett, azóta nem volt ennél csodásabb pillanat az életemben.

-Nem haragszol?-mosolyodtam el ismét.-Tényleg nem haragszol?

-Már miért haragudnék-ölelt meg óvatosan, mintha hirtelen porcelánná változtam volna.-Mindig is szerettem volna még egy kisbabát. De Jennie nem igazán szerette volna, és miután elhidegültünk egymástól, már esélyt sem adtunk neki. De aztán jöttél te-simította meg újra az arcomat.-Te ismét értelmet adtál ennek az  érzésnek, és mióta csak tudom, hogy mit érzek irántad, azóta erre a pillanatra vártam.

-Istenem, Peter!-nevettem fel halkan.-Akkor ezek szerint szülők leszünk? Lesz egy ici-pici rugdosónk, aki hamarosan itt lesz a karjainkban?

-Ezek szerint-tárta ki a karját, mire én örömtől telten fontam át remegő kezeimmel izmos vállát. Ő óvatosan magához vont, miközben puhán kezdte el simogatni a hátamat, mígnem sírásom lassan alább hagyott. De ezek már mind örömkönnyek voltak.

-Jaj, ne-szólaltam meg, mikor eszembe jutott az idő rohanása.-A premier.

-Mi van vele?-vonta fel a szemöldökét.

-Addigra már hatalmas lesz a hasam-simítottam meg aa most még lapos pocakomat.-Mit fognak hozzá szólni az emberek? Mit mondd majd erre a Summit?

-A Summit-nak nincs ehhez semmi köze-csitított.-Majd mindent elmondunk, amit érdemesnek tartunk rá, és nem lesz semmi baj. Elhiszed?

-Persze-bólintottam.-Mindössze kicsit megijedtem. Nem szeretném bajba sodorni a filmet, és a többi kollégánkat sem.

-Hidd el, minden rendben lesz-simította meg az arcomat, miközben egymást ölelve lassan eljutott a tudatunkig a kérdés, ami talán minden szülő fejében azonnal megfordul. Kisfiú vagy kislány lesz?

§

Hamarosan elérkezett a Breaking Dawn második részének premierje. Már mindketten elkészültünk, és az autóban ültünk, ami a helyszínre visz minket, azonban én még mindig ideges voltam. Bár már tudattuk a hírt a nagyérdeművel, miszerint együtt vagyunk, de arról még nem tudnak, hogy egy kis pocaklakó is úton van már az itteni világ felé. A barátaink mind megértőek voltak, hiszen előttük nem igazán titkolhattuk a dolgot, és nem mondtak el erről semmit a kinti világnak. Ám ezen az estén le kell rántanunk a leplet a titkunkról. Ez ma nem csak a film premierje volt…ez mindennek a premierje.

-Peter, én féltem a picit-sóhajtottam, mikor a kocsi megállt a vörös szőnyeg előtt.-Nem szeretném, ha bármi baja lenne.

-Nem lesz semmi baja-mondta csitítóan.-Ha bármi baj is történne, én majd elhárítom a rosszat akaró személyt. Nem árthat nektek semmi és senki.

-Köszönöm-pillantottam szemeibe hálásan.-Akkor induljunk!-mondtam határozottan, majd egymásba karolva indultunk el a nem messze tomboló tömeg irányába.

Mindenhol újságírók vettek körbe minket, és bár nem bírtak a közelünkbe jönni, de még is tartottam attól, hogy netán valami miatt még sem tudják ott tartani őket. Nem szerettem volna, ha az én kicsikém közelébe jönnének, hiszen minden, ami az életemet jelenti, itt volt bent a hasamban. És nem szerettem volna, ha bármi baja esne.

-Elnézést-lépett elénk egy riporter, mire azonnal megrémültem. Azonban amint láttan, hogy az Entertainment Weekly embere áll előttünk, azonnal megkönnyebbültem-, ha nem vennék tolakodásnak, lenne néhány kérdésem.

-Természetesen-bólintottam bátortalanul, mire Peter is biccentett.

-Nem bírtam nem észrevenni, Elizabeth, milyen lenge kék ruhát vett ma fel-mutatott a pocakomra.-Nem hinném, hogy rosszat mondok, de szerintem Ön várandós. Van benne valami igazság?

-Nem is tudom, elmondhatom-e-pillantottam Peterre, majd vissza-, de nincs tovább mit elrejtenem. Várandós vagyok.

-És az apa minden bizonnyal Ön, Peter-fordult a mellettem álló szerelmemhez.-Nem tévedek?

-Nem, nem téved-bólintott ismét.

-Milyen érzés újra átélni mindezt?-fordult ismét hozzá.-Milyen érzés újra apának lenni?

-Semmihez sem fogható-mondta halkan.-Ismét kinyíltak előttem az ajtók, amik mióta a legkisebb lányom megszületett, eltűntek. És mintha ismét fiatal lennék, mintha ismét harminc lennék, és nem harminckilenc.

-Nyilvánvaló, hogy mindketten várják már a kicsit-nevetett fel a riporter.-Esetleg elmondanák milyen nemű csemetére számíthatnak a rajongók?

-Erről még mi sem tudunk semmit-kuncogtam én is.-Nem szereznénk tudni, amíg meg nem születik, de névötleteink már vannak. Ha kisfiú, akkor Joey-pillantottam Peterre-, de ha kislány, akkor Annie Mae-nevettem fel ismét, amivel egy időben azt is éreztem, hogy a kis rugdosóm ismét aprót moccan a pocakomban.

-Remek nevek-pillantott ránk.-Gratulálok, és kívánok minél jobbakat-köszönt el tőlünk, majd mi is lassan elsétáltunk a film vetítésének helyszínére.

A film végül hatalmas siker lett. Én mindvégig élveztem, és mikor megláttam a Peterrel közös jeleneteinket, mindig elfogott az a remek érzés, amit vele átélhettem a forgatás alatt. Már akkor is imádtam őt, de akkor még nem mertük bevallani egymásnak, mit is érzünk. De ez már a múlté. És ami előttünk áll, az a közös jövő.

§

Hamarosan elérkezett a terhességem kilencedik hónapja. Eddig minden rendben ment, semmi baj nem történt a picivel, aminek nagyon örültem. Ám picit féltem is.

Féltem, hiszen ezelőtt sosem szültem, és nem tudtam, milyen érzés lesz. Mindenhonnan azt hallottam, hogy az élet legszebb és legfájdalmasabb dolga egyben, ami miatt rettenetesen ideges lettem. Hiszen melyik ember ne félne a fájdalomtól?

-Minden rendben van?-simította meg a hasamat Peter, mikor az új otthonunk nappalijában ültünk.-Kicsit feszültnek nézel ki.

-Nem, nincsen semmi baj-pillantottam fel szemeibe.-Mindössze már nem győzöm várni, hogy a pici kibújjon innen-nevettem fel halkan, miközben ujjaimmal én is megsimítottam a pocakomat.-Szerinted, milyen lesz?

-Szerintem annyira gyönyörű, mint te-nyomott puszit az ajkaimra.-Okos, értelmes kis csemete lesz, efelől nincs semmi kétségem.

-Én inkább arra gondoltam, hogy rád fog hasonlítani-kuncogtam.-De hamarosan kiderül.

-Hamarosan-bólintott, miközben elindult a konyha felé. Én is utána szerettem volna menni, ám ekkor egy erős görcsöt éreztem meg a hasamban, mire azonnal visszarogytam a székre. Éreztem, hogy ez nem egy sima összehúzódás, hanem ez már komoly dolog. Azonnal felkiáltottam.

-Peter!-ziháltam halkan.-Peter, itt az idő! Mennünk kell!

-Azonnal indulunk-rohant be a szobánkba, ahol már pár hete ott állt az előkészített bőröndöm a mai alkalomra.-Lélegezz lassan!

-Nem megy-csuklott el a hangom egy újabb összehúzódáskor.-Induljunk már, kérlek!

-Gyere, segítek!-emelt fel a székről, majd miután beültünk az autóba, már útnak is indultunk a legközelebbi klinika felé.

Hamarosan kaptam is egy kórtermet, amiben átvészelhettem a vajúdás fájdalmait. Kényelmesen lefeküdtem az ágyba, miközben Peter végig mellettem ült, és táplálta bennem a lelket, amikor a fájdalmaim még erősebbek lettek. Elmondta, milyen fantasztikus lesz meglátnod a saját véred, a saját vonásaidat egy másik kis személy arcán, látni az életet a szemeiben…Az előttem lévő képek hatására szinte teljesen ellazultam, ám még három órával később sem hoztam világra az én kis csillagomat.

Azonban hat órával az után, hogy Peterrel megérkeztünk a kórházba, a szülészorvos kezében felhangzott egy éles kis sírás, amitől fáradt szemeim azonnal könnybe lábadtak. Hallottam, ahogyan levegőt vesz, láttam, ahogyan kapálózik az orvos karjaiban, és már is tudtam, hogy teljesen egészséges. Nem kellett ehhez orvos, mert tudtam, egy anya megérzi az ilyesmit.

-Kislány lett, Miss Reaser-mondta.-Mi lesz a neve?

-Annie Mae Facinelli-ziháltam fáradtan, miközben tekintetemet Peter büszke arcára emeltem.-Látod, milyen gyönyörű?

-Hihetetlenül apró-cseppent le az Ő arcáról is egy kicsiny könnycsepp.-De minden kétséget kizáróan csodaszép kislány. Már el is felejtettem, milyen egy kisbaba; hogy mennyire törékeny.

-Viszont ezek szerint te még mindig lányos apuka vagy-nevettem fel erőtlenül.-Ő a negyedik lányod.

-Nem bánom-nyomott puszit a homlokomra-,hiszen Ő a mi kicsikénk. A mi kis Annie-nk.

-Már alig várom, hogy a karjaimba foghassam Őt-sóhajtottam.-Szeretném már végre látni, hiszen még nem is volt alkalmam megszemlélni Őt.

-Nemsokára visszahozzák-simított ki egy hajtincset az arcomból.-Viszont nekem el kell mondanom, mennyire büszke vagyok rád. Nagyon bátor voltál.

-Köszönöm-pirultam el, bár a kimerültségtől piros arcomon, nem hiszem, hogy túlzottan feltűnt neki.-Nézd, már itt is van!-vékonyodott el a hangom, mikor egy nővér behozta Annie-t a szobánkba, majd óvatosan a karjaimba helyezte őt.

A pici haján már most is látszott, hogy olyan színű, mint az enyém, mert nem volt annyira sötét, mint az apukájáé. A pici orra is inkább az enyémre hasonlított, ám a szemei…mintha Peter csodaszép zöldeskék szemeit örökölte volna, és még a formája is pontosan ugyanolyan volt, mint az övé. Szavakba ölteni sem tudtam, mennyire gyönyörű volt, talán még gyönyörűbb, mint első látásra. A mi kis angyalkánk…

Hamarosan hónapok teltek el, majd lassan évek. Annie Mae hamar növekedni kezdett, és nem sokkal később, már egy életvidám négyéves kislány volt, aki minden nappal több szeretetet hozott az életünkbe. Hosszú, világosbarna haja volt, aminek a tincsei göndörkés fürtökben omlottak a vállára, mint egy kis hercegnőnek, és emellett még egy igaz kis angyal is volt a lelkében. Mindig imádott velünk jönni a forgatásokra, és miután Ő is nőni kezdett, szívesen maradt mellettünk akár napokig is.

Persze voltak alkalmak, amikor nem jöhetett velünk, és ilyenkor Nikki mindig szívesen vigyázott rá. És persze Annie sem unatkozott barátnőm mellett, mindig csináltak valami mókásat, amíg nem voltunk itthon.

-Anyu, anyu-rohant ide hozzánk, amikor egy hosszabb útról hazaérve beléptünk a házunk ajtaján.-Jaj, annyira örülök nektek!

-Mi is neked, csillagom-öleltem meg, miközben puszit nyomtam a buksijára.-Milyen volt Nikkivel? Mit csináltatok a héten?

-Sokat játszottunk, és megmutatta, milyen voltam, amikor kicsi voltam-mutatott rá egy közel öt éves újságra, amiben először mutattuk meg a mi kincsünket. Ez volt az első fotója a nyilvánosság előtt.-Én lennék a Twilight baba, nem igaz?

-Pontosan-simította meg az arcát Peter is.-Ha majd picit idősebb leszel, megnézheted, milyen filmben ismerte meg egymást a mama és a papa, de még csak egy kicsi lány vagy-csiklandozta meg a hasát.-A kicsi lány nem szeretne Micimackót nézni?

-De, nagyon!-kiáltott fel izgatottan, majd mindketten elindultak a nappaliban lévő TV irányába. Én pedig nem tudtam mást tenni, mint csodálni az én kis csillagomat, és a férfit, aki megajándékozott vele. Ők voltak az életeim. 

És ilyen lenne Annie Mae :)

Cullen's Anatomy V. Fejezet

Sziasztok!

Tudom, hogy már nagyon régen volt friss fejezet, de íme ennek is eljött az ideje. Ebben a fejezetben nincs túl sok mozgalom, ám a végén van némi fordulat, ami már is meghatározza a következő fejezet témáját :) 

Remélem, mindenkinek tetszik majd :)

Puszi!
Carly

(Esme szemszöge)



-Esme!-hallottam meg a nevem halk suttogás formájában a fülem mellett, mire ha picit lassan is, de nyitogatni kezdtem ólomsúlyúnak érzett szemhéjaimat. Azonnal láttam, hogy nem az otthonomban vagyok, hanem valahol teljesen máshol nyomott el az álom, ám pillanatnyi zavaromban még azt sem tudtam felidézni, hogy hol töltöttem az éjszakát.

Mindössze akkor tudatosult bennem minden, mikor a kissé homályosnak mondható látványból egy ismerős arc tekintett vissza az én szemeimbe.

-Mikor aludtam el?-ültem fel az ágyon, miközben szemeimet én is Carlisle arcára emeltem.-Mennyi az idő?

-Már majdnem hat óra-mondta a karján lévő órára pillantva.-Éppen ezért ébresztettelek fel, hiszen nem hinném, hogy ne lenne valami fontos, ami miatt haza kell menned.

Ebben a pillanatban ért el a felismerés, miszerint teljesen elfeledkeztem az én egyetlen lakótársamról.

-Uram Isten!-ugrottam fel hirtelen.-Doki! Elfeledkeztem Dokiról!

-Ki az a Doki?-pillantott rám kíváncsian, miközben kinyitotta nekem az ajtót, és elindultunk a kijárat irányába.

-Doki a cicám-válaszoltam.-Elfelejtettem, hogy  nem mentem haza enni adni neki, mielőtt eljöttem volna a randevúnkra. Mostanra már biztosan nagyon éhes lehet-mondtam lelkiismeret furdalással a hangomban.

El sem tudtam képzelni, miként lehettem ennyire felelőtlen. Hiszen Ő csak egy cica, akinek szüksége van arra, hogy gondoskodjak róla. Ha már egy macskára sem tudok figyelni, mi lesz, ha majd később gyerekeim lesznek?

-Esme, biztosan nincs semmi baja Dokinak-simította meg a vállamat nyugtatóan, miközben lassan elértünk a hatalmas kórház kijáratának ajtajához.-Mi lenne, ha hazavinnélek? Autóval még is csak jobban lehet haladni, mint gyalog.

-Ugyan, nem kérnék tőled ekkora szívességet-hárítottam finoman. Biztos voltam benne, hogy neki is van elég elintéznivalója, és több gondja is van annál, minthogy engem hazavigyen.

-Ez nem szívesség-fogta meg a kezemet.-Örömmel megteszem, hiszen nincs semmi más dolgom, és ezen kívül egy úriembernek kötelessége hazakísérni a hölgyet, miután kettesben töltöttek némi időt egy randevú keretében-húzódott arcára féloldalas mosoly, amire nem tudtam nemet mondani. Mintha egyetlen mozdulatával is képes lett volna magába bolondítani a másodperc töredéke alatt, és ez ellen nem tudtam mit tenni. Talán bennem van valami féle gyengeség?

-Rendben van-mondtam pironkodva.-Ha nincs más dolgod…

-Nálad nincs semmi fontosabb jelen pillanatban-simította meg csuklómat puha ujjaival.-Gyere, a kocsim nem messze parkol!-biccentett az oldalsó parkolósáv irányába, majd kicsit szaporább léptekkel sétáltunk el a nem messze álló autók tömegéhez.

Miközben Carlisle kocsiját kerestük, azon morfondíroztam, vajon milyen autója is lehet egy ilyen orvosnak, mint neki. Sokszor hallottam már, hogy az autó tükrözi tulajdonosának minden vonását, ami az illető tulajdonságait illeti. Carlisle visszafogott, mégis erős jellemmel bír, ezt már most el tudtam mondani róla. Azonban mégis volt benne valami szenvedély, valami rejtett erő, amit a visszafogott viselkedés alatt rejtegetett. Amit nem mutat meg akárkinek, akivel összefut a világon.

-Itt lennénk-állt meg egy éjfekete autó előtt, majd egy halk csipogás kíséretében kinyitotta a jármű ajtaját.-Parancsoljon, hölgyem!

-Köszönöm!-mosolyodtam el szelíden, miközben kényelmesen elhelyezkedtem a sofőr melletti oldalon.

Az autó nem csak kívülről, hanem belülről is elegáns volt. Minden vonalából áradt valami féle nemesség, amit a fehér bőrüléssel még inkább kiemeltek. A műszerfalat és a kormányt finom faborítással vonták be, amin jól látható helyen volt elhelyezve az általam is jól ismert, fénylő Mercedes embléma.

-Már indulhatunk is-helyezte be a slusszkulcsot az indítóba, és amint a kezeit a kormányra rakta, azonnal felfedeztem a párhuzamot kocsi és tulaja között. Carlisle nemes természete, és eleganciája mintha át lett volna ültetve ebbe az autóba.-Merre laksz?

-Nem messze-válaszoltam-, ha elindulsz a főúton, akkor a második utcán fordulj balra, és már ott is vagyunk.

-Hamar ott leszünk-kanyarodott ki az útra-, nem kell féltened a cicádat-mondta nyugtatóan, majd lassan elindultunk az én kicsinyke otthonom felé.

Miközben a mellettünk elsuhanó épületeket figyeltem, lassan a nap is megjelent a horizont narancsos peremén. A csillagok szinte már teljesen eltűntek, mire abba az utcába értünk, ahol a lakásom található.Carlisle óvatos mozdulatokkal parkolta le a kocsit a bejárat előtt, éppen úgy, mintha csak műtött volna. Majd miután leállította a motort, az ajtómhoz sétálva nyitotta ki nekem azt udvariasan.

-Köszönöm-húzódott arcomra halovány mosoly, miközben a táskámban kutatva vettem elő a bejárati ajtóm kulcsát.

-Nincs mit-karolta át a vállamat.-Akkor én már…

-Nem kell elmenned-tartottam vissza, amint el akart indulni visszafelé.-Ha már ennyit meséltem neked Dokiról, akkor szerintem ideje lenne bemutatnom neked-csavartam el a kulcsot, mire szinte azonnal csavarodott lábaim köré hófehér cicám, miközben panaszos nyávogásával jelezte egyértelmű étkezési szándékait.

-Jaj, Pamacs-vettem fel a karjaimba, amire Ő halkan dorombolni kezdett.-Doki, Ő itt Carlisle.

-Szia, cica-simította meg a buksiját.-Tudod, milyen szerencsés vagy? Esme-nél jobbat nem is kaphattál volna gazdának-erre a mondatra azonnal elpirultam. Azonban Pamacs nem hagyott tovább pironkodni, és egy újabb éhes pillantással jelezte, mennyire várja már a finom harapnivalókat.

-Már is adom, kicsim-indultam volna el, ám mielőtt beléptem volna, még visszafordultam.-Nem szeretnél bejönni?

-Nem szeretnélek zavarni-pillantott mélyen szemeimbe.-Inkább visszamegyek a kórházba, és ott lezuhanyozom.

-Nem zavarnál-nevettem fel halkan.-És nálam is lezuhanyozhatsz. Én addig adok enni Dokinak, és készítek valami reggelit. Gondolom, nem csak a cica éhes hármunk közül.

-Rendben van-sóhajtott alig hallhatóan.-De miattam nem kell nagy reggeli készítésbe fognod. Elég lesz valami, amit te is mindennap eszel-állt ismét mosolyra az arca, majd engem előreengedve sétáltunk be a nem túlzottan nagy lakásomba.

Mindössze egy kényelmes kis nappali, egy konyha, és egy fürdőszobás háló alkotta az egészet, de én mégis örömmel jöttem ide haza minden nap. Mintha sugárzott volna valami nyugalmat a meleg színeivel és a meghitt, otthonos külsejével.

-Ha átmész a szobámon, ott van a fürdő-mutattam meg neki.-Találsz ott törülközőt is, és mindent, amire csak szükséged van.

-Köszönöm-pillantott rá hálás csillogással a szemében, majd a szobám ajtajában eltűnve lépett be a kicsiny fürdőbe.

Én azonnal elővettem Doki eledelét, amit a hűtőben tartottam, majd miután már Ő is jóízűen falatozott, elkezdtem elkészíteni egy ízletes omlettet a mi reggelinkhöz. Már majdnem teljesen elkészültem, mikor megszólalt a lakásom csengője.

Félretoltam az ételt a tűzhelyről, majd miután az ajtóhoz siettem, meglepetten tapasztaltam egy ismerős arc látványát a bejáratnál.

-George-szólaltam meg meglepetten-, te mit csinálsz itt?

-Erre jártam-vonta meg a vállát.-És ha már itt voltam, én arra…arra gondoltam-kezdett el dadogni zavarában-, hogy mi lenne, ha együtt mennénk el a…munkába.

-Jaj, George-sóhajtottam fel halkan-, ez nem fog menni. Tudod…

-Esme!-hallottam meg Carlisle hangját, majd miután hátrafordultam, mindössze egy szál törülközőben pillantott ki a szobám ajtajából, mire a tekintetemet azonnal a föld felé szegeztem zavaromban-Ki van itt?

-Csak George-válaszoltam, majd amint ismét George szemeibe néztem, azonnal megláttam a szemeiben valami…valami féle bánatot. Szinte örvénylettek az érzelmek azokban a szürkéskék szemeiben, és szinte alig bírt levegőt venni emiatt az érzés miatt.

-Sajnálom, hogy megzavartam a ti…romantikázásotokat-köszörülte meg a torkát.-Majd találkozunk a kórházban-fordított nekem hátat, majd sietve indult el az ellenkező irány felé. És nekem ekkor jutott el az agyamig, mit látott, és mit hitt rólam. De már nem tudtam neki megmagyarázni.

A frissröl...

Sziasztok!

Sajnálom, hogy ilyen hosszú ideje nem volt friss fejezet az oldalon, de bizonyos tényezők miatt egyszerűen nem volt időm írni. Ennek legfőbb oka az iskola. Mindenesetre ma szándékomban áll ismét nekiállni az írásnak, és ha minden jól megy, talán még ma lehet friss fejezet, még akkor is, ha ennek az esélye minimális. Szeretném, ha nem haragudna rám emiatt senki.

Puszi!
Carly

Breaking Dawn pt. 2 final trailer !!!

Sziasztok!

Ma reggel volt szerencsém megtekinteni az előzetest, és nem lehet szavakkal kifejezni, mennyire imádtam :)  Ez némileg felvidított a tegnapi nap után, amiért mindenképp hálás voltam ennek a kis részletnek. Hamarosan itt a film! Ki és hogyan készül a Twilight széria utolsó részére? 

Ha bármi hozzáfűzni valótok van ---> itt

Puszi! Carly