Kép (Carlisle & Esme)

Sziasztok!

Tegnap nekiálltam, hogy szerkesszek, és ez lett az eredménye :) Remélem tetszik majd nektek :) Mellesleg ez dal ihlette kép ;) Mindenkinek további kellemes hétvégét!

Puszi!

Carly :)

 

 Mellesleg a zene ezalatt a videó alatt ment ;)

Gyógyító szerelem XLII. Fejezet

Sziasztok! 

Végre megérkeztem az esküvő második felével. Remélem tetszeni fog nektek, és nem csalódtok sem Carlisle-ban sem pedig Esmében :)

Puszi!

Carly

Ez a zene az egyik zene a történet folyamán, amit majd "hallotok" :)

Ez meg a másik. A fejezetben a karaoke változat szólal meg, ezért ezt raktam ide :) 

(Tudom, a színe nem a legjobb, de csak You Tube-os videón tudtam ezt kirakni, mert valamiért nem enged két videót feltölteni )

(Carlisle szemszöge)

Kimondhatatlanul boldog voltam. Mindenem megvolt, amire valaha is vágytam, és ezt egyetlen nőnek köszönhetem, akit a halál karmaiból mentettem ki másfél évvel ezelőtt. Két csodálatos gyermekkel ajándékozott meg ezalatt az idő alatt, amit nem is reméltünk volna a balesete miatt. Nem is tudom, kívánhatnék-e ennél többet a sorstól.

-Milyennek ítéli az estét, Mrs. Cullen?-vontam fel a szemöldököm, miközben a zenekar csodálatos dallamára ringatóztunk.

-Valami hihetetlen-csillantak fel életvidám szemei.-Te csináltad?

-Volt benne részem-kacsintottam.-Én választottam zenét.

-Ennek mi a címe? Ismerős valahonnan-mondta tanácstalanul.

-A címe: Egy nap…

-Istenem! Amikor tizenhat voltam, beleszerettem ebbe a dalba-érte el a felismerés.

-Én is imádom-helyeseltem.-Van benne valami, ami mintha rólunk szólna.

-Ezek szerint „Sok asszony szeretett”?-nevetett fel halkan.

-Azt mondtam, van benne valami. Nem azt, hogy mindenben hasonlít- hajoltam hozzá csókra, ám ekkor hirtelen valaki megérintette a vállamat.

-Elnézést-lépett hozzánk Peter.-Szabadna felkérnem a lányom?

-Természetesen-nyújtottam át Esme kezét.

-Köszönöm!-biccentett illedelmesen.-Visszahozom.

-Azt nem kétlem-búcsúztam el tőlük örömtől virultan, miközben lassan útnak indultam a nem messze álló italos asztal felé. Ott kitöltöttem magamnak egy kis pezsgőt, majd a gondolataimba merülve kezdtem el nézni a táncoló tömeget, különös figyelmet fordítva egyetlen személyre.

Hihetetlen volt, mennyi minden történt velünk…illetve vele, és most még is milyen boldog. Amikor megismertem, még gondolni sem mertem ezekre a képkockákra, amik most a szemem előtt peregtek le, de talán valahol legmélyen…már akkor is gondoltam arra, hogy egyszer be fog következni ez a pillanat.

-Hát nem meseszép?-hallottam meg egy ismerős hangot a vállam mellett, mire meglepetten találtam szembe magam Elizabeth könnyektől csillogó arcával.

-A legszebb nő, akit valaha is láttam-sóhajtottam.-És hogy vannak az én apróságaim?

-Már eléggé fáradtak, de nemsokára hazaviszem őket-mondta, miközben én egy-egy apró puszit nyomtam a babakocsiban fekvő Jazzy és Rosie homlokára.

-Nem szükséges, nemsokára mi is indulunk-pillantottam fel arcára.

-Hidd el, nektek is jobb, ha ma este nálunk lesznek-nézett rám célzóan.

-Talán igazad van-kacagtam halkan.-De holnap délelőtt értük megyünk, jó?

-Ahogy jól esik-bólintott rá ajánlatomra.-Örülök, hogy te lettél a lányom férje. Jobbat nem is találhatott volna nálad.

-Ez igazán jól esik, Liz-öleltem magamhoz boldogan.-Csak arra lennék kíváncsi, haragudott-e rám azon a napon…

-Mármint melyiken?-kérdezte érdeklődve.

-Amikor kiderült, hogy Esme gyereket vár tőlem-válaszoltam komolyan.-Még nem voltunk házasok, ráadásul elég felelőtlenek is voltunk, ha érted mire gondolok…

-Természetesen-pirult el egy pillanatra.-A haragudás pedig egyáltalán nem volt ott a szívemben, mikor Esme felhívott, nekem elhiheted. Boldog voltam, hogy ő boldog, bár némi megnyugtatásra is szüksége volt, mert rettenetesen megijedt.

-Miért?-néztem rá értetlenül.

-Nem gondolta volna, hogy hét hónapos ismeretség után örülsz majd a dolognak-magyarázta.-Azt hitte, eltaszítod magadtól, esetleg magára hagyod, vagy pedig azt fogod mondani, hogy vetesse el a kicsit.

-Ilyenek meg sem fordultak a fejemben-reagáltam döbbenten Liz mondataira.-Nem is tudtam, mennyire megviselte a dolog…

-Jobban szeret téged a saját életénél is. Nem a terhesség tudata viselte meg, hanem hogy elveszíthet téged a maga hibájából. Csak hirtelen megijedt-simogatta meg a vállamat.-De én megmondtam neki, hogy nem létezik, hogy ezt tedd. Ismertelek, mintha a saját fiam lennél.

-Köszönöm, hogy bíztál bennem-mosolyogtam hálásan.-Más talán nem tette volna.

-Nincs mit köszönnöd-legyintett.-Viszont most indulnom kell, mert a piciknek már aludniuk kéne.

-További szép estét-nyomtam puszit az arcára búcsúzásként miközben a kicsikkel együtt lassan elindult a kijárat felé.

(Esme szemszöge)

-Miért sírsz, kicsim?-ölelt magához apu, miközben hatalmas könnycseppek kezdtek el csorogni az állam vonalán.

-Ezek mind örömkönnyek-töröltem meg az arcomat.-Annyira vártam már ezt a pillanatot.

-Hidd el, nekem is öröm látni titeket-simogatta meg a hajam.-Nem is tudod, mi mindent adtam volna azért, hogy ilyennek lássalak.

-Ugye nem bánod, ami történt?-kérdeztem aggódva.

-Egyáltalán nem-táncoltunk tovább.-Most mondtam el, mennyire örülök, de te nem is figyelsz rám. Tán elvonja valami a figyelmét, kisasszony?

-Nem erre gondoltam, hanem…Rosalie-ra és Jasperre-mondtam ki végül nehezen.-Emlékszel?

-Nem is tudod, mennyire örültem-mondta őszinte odaadással.-Csupán rájöttem, mennyire gyorsan elrepült melletted a gyerekkor. Pillanatok alatt felnőtt nő lettél, és még azt sem volt időm feldolgozni, mikor megszülettek a kisbabáitok. Megrémültem.

-Ebben a dologban nagyon hasonlítunk-nevettem fel halkan.-Mikor megtudtam, én is eléggé megijedtem. Azt hittem, Carlisle már nem fog szeretni.

-Ez nem történhet meg…

-Mikor elmondtam neki a hírt, én is rájöttem-mosolyogtam.-Butaság volt ilyenre gondolnom.

-Mi volt butaság?-lépett hozzánk szerelmem hátulról átkarolva a derekam.

-Semmi-vágtam rá azonnal.-Inkább táncoljunk! Miénk az utolsó tánc-azzal közelebb vont magához, majd együtt kezdtünk lendületesebb táncba a ritmusosabb, gyorsabb zene hallatán.

Néha megpörgetett magam körül, miközben egyre szorosabbra fonta ölelését derekamon, én pedig erősen kapaszkodtam izmos vállába, nehogy eleresszem. Nem akartam elengedni soha többé…

Nemsokára el is indultunk hazafelé. A város már mindenütt sötétbe borult, csak néhány ablak világított a nem messze álló tömbházak falai közt. Azonban az autónkban uralkodó fény mintha az egész horizontot bevilágította volna, hajnalt varázsolva ezzel a sötét; éjféli égboltra. Fantasztikus érzés volt.

-Mit csinálsz?-nevettem fel halkan, mikor a karjaiba kapott.

-Beviszlek a házunkba-válaszolta értettlen arcom láttán.

-És mit akarsz tenni velem?-kérdeztem kihívóan.

-Hmm…nézzük csak-állított a lábaimra.-Mit szólnál valami zenéhez?

-Milyenhez?

-Ehhez-rakott be egy lemezt, mire azonnal felszólalt belőle az eljövetelünk előtt hallott utolsó szám dallama.

-Nos?-vonta fel a szemöldökét.

-Tökéletes-bújtam hozzá szorosan.

-Eztután pedig ez következik-emelte ajkait enyémhez, mire azok azonnal heves csókolózásban forrtak össze. Lassan kezdtünk el felhátrálni a hálónkban, ami most teljesen üresen várt ránk, hogy ismét egymásé lehessünk.

Gyöngéden eldöntött az ágyon, miközben lassú mozdulatokkal kezdte el simogatni az oldalamat, én pedig remegő kezekkel túrtam bele aranyszőke hajába. Végigcsókolgatta az arcom legapróbb felületét is, majd lassan elindult lefelé végig a nyakamon, vissza az állam vonalán, mire én egy határozott mozdulattal fordítottam a helyzetünkön, és immár én tekintettem le rá a derekán ülve.

-Nocsak, Mrs. Cullen-nevetett fel ziháltan.

-Mi az?-kuncogtam én is.

-Milyen kis heves ma este-markolta meg a csípőmet.

-Nem véletlenül-hajoltam egész közel hozzá.-Kérdezhetek valamit?

-Akármit-válaszolta kissé rekedt hangon.

-Szeretném, ha ma este megpróbálnánk…-nem igazán találtam a megfelelő szavakat.-Szeretném ha…

-Nem kell félned-simította meg az arcomat.-Nekem akármit elmondhatsz.

-Szóval szeretném, ha lenne még egy kisbabánk-mondtam ki végül nehezen, miközben a mondat végére erős pír húzódott az arcomra.

-Mindent megteszek ennek érdekében-kerültem ismét alulra, majd lassan elkezdtünk megszabadulni a maradék ruhadarabjainktól is. Egy könnyed mozdulattal lehámozta rólam a melltartómat, mire ezzel egy időben megszabadítottam őt a feleslegessé vált ingétől. Ezután lágy csókokkal kezdte el behinteni nyakam apró szegleteit, ezzel is halk sóhajokat kiváltva belőlem, míg én egy határozott mozdulattal körbefontam a derekát, ezzel is közelebb húzva magamhoz. Majd óráknak tűnő percek után, elkezdődött az első hivatalosnak vélt éjszakánk a szerelem jegyében…

Novella: Felhőtlen boldogság... (Szülinapi novella)

Sziasztok!

Most nem egy új fejezettel, hanem egy novellával jelentkeznék a héten.Ez lenne a nemsokára elkövetkezendő születésnap egyik meglepetése, de mivel sok mindent ígértem, nem szeretném egyszerre a nyakatokba zúdítani. Éppen ezért gondoltam, hogy kisebb dózisokban adagolom nektek a dolgot. Winnie mutatott nekem egy oldalt, amin Carlisle "válaszolt" kérdésekre, és volt rajta egy érdekes információ az esküvőjükkel kapcsolatban. De többet nem árulok el előre :D

(Az oldal: Carlisle Cullen, M.D.)

Puszi!

Carly :)

(Esme szemszöge)

- El bírsz kapni?- vontam fel a szemöldökömet kihívóan, mikor az ismét elérkező vadászatra készülődtünk.

Már kezdtem hozzá szokni a vámpírlét eme szokatlan formájához, habár a torkomat erősen mardosó vérszomj néha rossz utak felé akart csábítani. Nehéz volt küzdeni a bennem rejlő vaddal, aki minden pillanatban kitörni készült, de nem hagyhattam magam. Nem akartam csalódást okozni Carlisle-nak.

- Nem is tudom-karolta át a derekamat bátortalanul. – Nem inkább a szarvasokra kéne koncentrálnunk?

- Talán-bújtam hozzá.

- Te is tudod, miért nem lehet-simította meg az arcomat, de láttam, mennyire nehéz volt kimondania ezt a mondatot. Pontosan tudtam, mit érez, de az ő hite szerint nem lenne Istenhez méltó, ha házasság előtt töltenénk együtt az éjszakát. Nem mintha én a hit ellen lettem volna, hittem Istenben, de valami miatt nem bírtam türtőztetni az érzéseimet. Miután megcsókolt, minden nap érzem azt furcsa vonzást, és nem hagyott pihenni egyetlen pillanatra sem.

- Tudom-sóhajtottam- még nem vagyunk házasok.

- Már nem kell sokat várni, becsületemre mondom-puszilta meg a homlokomat, majd sietve indultunk útnak az erdő sűrűje felé.

Még mindig hihetetlen volt, mivé is váltam. Gyorsaságom elől semmi nem menekülhetett, ami még számomra is hihetetlen volt, és az állkapcsaim akár a legkeményebb csontot is porrá zúzták volna. Ha bármit a kezembe vettem, a legóvatlanabb mozdulattal is kárt tehettem benne, így féltem hozzá érni, még Carlisle-hoz is. Elmondta, mennyivel erősebb vagyok, így ha megcsókolt, akkor is arra törekedtem, nehogy túl erősen csókoljam vissza. Nem akartam bántani.

- Megvagy!- termett előttem ebben a pillanatban.

- Te…Hogy?- kérdeztem meglepetten.

- Vannak titkaim-kacsintott rám sejtelmesen. – Azonban most már tényleg vadásznunk kéne, mert nemsokára lemegy a nap. Ha vissza kell fogjalak, azt sokkal könnyebb napsütésben, mert ha eltűnsz a szemem elől, akkor…

- Ne is mondd!- szakítottam félbe. – Inkább menjünk!

- Ez a beszéd!- nevetett fel halkan, miközben ismét üldözőbe vettünk a közelben lévő szarvascsordát…

Nemsokára végeztünk is, és elindultunk a hazavezető úton. Azonban az egyik pillanatban egy apró villanást láttam meg feltűnni a fák ágai közt, mire egy hirtelen mozdulattal irányt váltottam, és azonnal a fény nyomába eredtem. A fák lassan ritkulni kezdtek, mígnem teljesen eltűntek, és a szemem elé tárult a lenyugvó nap által fénybe borított táj.

Nem messze a fák ágaitól egy csodaszép tó állt ott egymagában. A vize zavartalan; csendes volt, még a madár sem csicsergett a környéken. A dús fűvel benőtt; virágos rét mögött, akadálytalanul tárultak a szemem elé a távoli hegyek hófödte csúcsai, ami a lemenő napsütésben szinte virított az egyre sötétedő horizonton. Teljesen elvarázsolt az egész.

- Esme!- kiáltott fel a távolban Carlisle. - Annyira megijedtem, mikor eltűntél. Miért nem szóltál?

- Nem bírtam ellenállni ennek a kísértésnek- nevettem fel halkan.

- Már azt hittem…

- Nincs semmi gond-hajtottam a fejem a mellkasára.

- Aggódtam miattad-nyomott puszit az ajkaimra. – Nem tudnám megbocsájtani magamnak, ha miattam keverednél bajba.

- Szerintem emiatt nem kell aggódnod-szippantottam mélyet bőrének illatából.- Isten mindenhol jelen van annak ellenére is, hogy a közelben nincsen templom. Nem hagyná, hogy bármi rosszat tegyünk.

- Talán igazad van-puszilta meg az arcomat. – Hihetetlen nő vagy, tudod?

- Eddig nem tudtam-kuncogtam. – Viszont eszembe jutott valami.

- Mi?- nézett rám érdeklődve.

- Ha Isten mindenhol jelen van, akkor össze is házasodhatnánk – vetettem fel a fejemből hirtelen kipattant ötletet.

- Már mint itt és most? - vonta fel a szemöldökét meglepetten.

- Persze, ha nem akarod, teljesen megértem, hiszen…

- Hát hogy ne akarnám-tapadt hirtelen ajkaimra. – Semmit nem szeretnék jobban.

- Akkor gyere gyorsan! – ragadtam karon, miközben sietve kezdtem el húzni a tó sekély része felé. A víz nagyon kellemes volt. Mindenhol a megcsillanó nap sugarai szikráztak, amik a bőrünkön is gyémántok ezreinek táncába kezdett egyetlen pillanat alatt.

- Nem is tudom, hogyan kezdjek bele-jöttem zavarba, mikor egészen egymás testéhez simulva ácsorogtunk a térdig érő vízben.

- Akkor én segítek-fogta meg a kezeimet. – Esme, fogadom neked, hogy örökké melletted leszek. Szeretni és óvni foglak, míg a halál közénk nem áll. Sőt még utánam is. Remélem, hogy Edwardot elfogadod fiadként, és úgy szereted majd, mint én, talán még jobban is.

- Akkor én következem-vettem mély lélegzetet. – Carlisle, fogadom neked, hogy hű és szerető feleséged leszek. Szeretni és tisztelni foglak egy örökkévalóságon át, és remélem nem kell megélnem azt a pillanatot, mikor el kell válnunk. Örömmel vállalom magamra Edward anyjának szerepét, és úgy fogom szeretni, mintha a saját vérem lenne. Pontosabban, mintha a te és az én kisfiam állna majd az oldalunkon.

- Szeretlek, Esme! – izzottak fel a szemei.

- Én is szeretlek! – válaszoltam meghatottan, miközben ajkaink egy gyengéd mozdulattal összeforrtak.

Talán még sosem voltam ennyire boldog. Mintha minden rosszat elfeledtem volna, ami valaha is történt velem. Mintha nem ízleltem volna meg a keserű bánatot, amit emberként megéltem.

Egész éjjel ott maradtunk a tónál. Néha forró csókban forrtak össze ajkaink, néha csak a felettünk elterülő csillagos égboltot szemlélve bújtunk szorosan egymáshoz, élvezve a megismételhetetlen pillanatokat. Nemsokára pedig elérkezett a hajnal.

- Min gondolkozol? – simította meg a kezem Carlisle.

- Rajtad… - válaszoltam. –Pontosabban rajtunk.

- És mire jutottál? – nézett rám kíváncsian.

- Biztosan tudni akarod?

- Hát persze-csókolt bele a hajamba.

- Akkor jó- hajoltam közelebb ajkaihoz, miközben a tőlem szokatlan hevességgel vontam őt közelebb magamhoz.

Talán túl hirtelen tettem, amit tettem, de nem akartam megállni. Szerettem volna, ha tudja, mennyire szeretem, ezért nem hátrálhattam meg ebben a pillanatban. Érezni akartam az érintéseit, a csókjait és minden apró mozdulatát.

Egy határozott mozdulattal fölém gördült, mire én sem tétlenkedtem tovább, hevesen fontam körbe lábaimmal izmos derekát. Ajkai nemsokára felfedezőútra indultak előbb az állam vonalán, majd fokozatosan vándorolt egyre lentebb egészen a nyakamig, ahol hosszasan elidőzött az érzékeny bőrfelületen. Ekkor azonban hirtelen elvált tőlem.

- Biztosan akarod?- nézett mélyen a szemeimbe. Az íriszei szinte koromfeketén izzottak.

- Mindennél jobban-vontam újra magamhoz, mire szerelmem is lelkesen viszonozta szokatlanul heves csókjaimat.

Lassan kezdtünk el megszabadulni egymás ruháitól, és nem siettünk el semmit. Ujjai selymes mozdulatokkal barangolták be a testem minden apró négyzetcentiméterét, miközben az  én kezeim is felfedező útra indultak izmos mellkasán. A felkelő nap sugaraiban jól láthatóan csillogott a bőrén előtűnő ezer meg ezer aprócska gyémánt, ami a vele együtt töltött három hónap alatt mindig csodálatra bírt. A mostani sem volt kivétel.  

- Szeretlek! – suttogta ziháltan.

- Én is… szeretlek!- mondtam akadozva, majd életemben először kínok nélkül egyesülhettem a szerelem szent kötelékében.

Kép :D (Breaking Dawn)

Sziasztok!

Mint a cím is mutatja, ismét egy képpel jelentkeznék ma reggel, amit a Breaking Dawn új előzetese ihletett. Remélem, elnyeri majd a tetszéseteket, és lenne egy kérdésem is hozzá:

Szeretnétek, ha a BD mozis premierjéig ez lenne kint a blog fejléceként?

Gyógyító szerelem XLI. Fejezet

Sziasztok!

Még is csak elkészült ez a fejezet, hála az új Breaking Dawn előzetesnek :) Rengeteg ötletet adott, és remélem el fogja nyerni a tetszéseteket! Megjegyzem, az esküvő második fele még hátra van!

Puszi!

Carly :)

Augusztus 10.

-Te meg mi a csudát művelsz?-nézett rám kérdően Addison.-Nem kéne öltöznöd?

-Nem-ziháltam futás közben.-Még nem!

-Esme, állj le!-szólt rám kissé emelt hangon.-Semmit nem érsz azzal, ha túlhajtod magad.

-Félek…mi lesz…ha nem tetszem…Carlisle-nak -lihegtem tovább.

-Elég volt-állított le határozottan-most azonnal velem jössz!

-Addison!

-Nincs semmi Addison-húzott magával az emeletre.-Gyorsan megfürdesz, és már indulunk is az esküvődre. De ezt miért nekem kell mondanom?

-Nem tudom-szöktek könnyek a szemembe.-Annyira megrémültem, amikor a tükörbe néztem, hogy minden szabadidőmet edzéssel töltöttem. Ma sem hagytam abba, csak amikor a kicsiknek kellett enni adnom.

-Istenem! Miért csináltál ilyen hülyeséget?

-Mint mondtam, fogalmam sincs-válaszoltam, miközben lassan elértünk a fürdő elé.

-Tessék-nyomta a kezembe a törölközőket.-De most siess! Már nincs sok időnk.

-Rövid pórázon tartasz-nevettem fel halkan, majd miután becsuktam az ajtót, sietve kapkodtam le magamról az összes ruhámat.

A meleg víz kifejezetten jól esett a feszült idegállapotomnak. Az izmaim lassan ellazultak, az ereim kitágultak a melegben, és lassan minden idegességem alább hagyott, ahogyan a levendula illatú tusfürdővel alaposan megmosakodtam.

Amint kiszálltam, gyorsan megfésülködtem, de még így is látszott, mennyire nyúzott az arcom a napok óta tartó koplalás miatt. El sem hiszem, hogy ezt tettem magammal.

-Jól vagy?-kopogott be aggódva.

-Persze-vágtam rá azonnal.-Mindjárt megyek.

-Nem tudsz változtatni a történteken-tette kezét nyugtatóan a vállamra.-Különben sem nézel ki rosszul. Csak a szemeid karikásak, de olyan vékony vagy, amit minden anyuka megirigyelne. Carlisle elégedett lesz veled.

-Majdnem tönkretettem magamat-sóhajtottam.-Normális ez?

-Talán szülés utáni depressziód van-állapította meg komolyan.-De ezzel most ne foglakozz. A mai nap csak a tiéd, és ezt semmi nem ronthatja el.

-Köszönöm!-öleltem magamhoz hálásan.

-Nincs mit köszönnöd-húzódott arcára széles mosoly.-Nos? Készen állsz?

-Készen-húzódott az én arcomra is szelíd vigyor, miközben nekiállt, hogy kicsinosítson engem az esküvőre.

Addison nagyon tehetséges sminkes volt. Egy fekete szemceruzával halványan megkontúrozta a szememet, hogy ne látszanak a kimerültség lila karikái, majd miután ezzel megvolt, egy elég élénk színű rúzzsal pontosan kifestette a számat. Az arcomra halvány púderrel rózsácskákat csinált, a hajamat pedig konty magasságba tűzte, de ahelyett, hogy föltekerte volna hagyta, hogy a göndör tincsek leomoljanak a vállamra. Mintha nem is én tekintettem volna vissza magamra a tükörből.

-Meseszép vagy!-hangzottak ezen szavak lelkesen ajkaiból.-Mint egy mesebeli hercegnő!

-Az azért túlzás- vörösödtem el azonnal, miközben elégedetten néztem a fehér ruhával borított- talán már túlzottan is vékony -testemet.  Nyoma sem volt annak, hogy valaha is terhes voltam. Talán még is megérte ennyit szenvedni? Egyedül a csípőm tűnt kissé szélesebbnek a réginél, de már ez sem zavart igazán.

-Mikor jön anya?-néztem rá kérdően.

-Azt mondta mindjárt itt van-válaszolta.-Addig ne nagyon mozog, nehogy koszos legyen ez a csodálatos ruha.

-Valóban gyönyörű-helyeseltem bólintva, majd hirtelen megcsapta a fülünket Carlisle Mercedes-ének dudája.

-Carlisle kölcsön adta az autót?-lepődtem meg hirtelen.

-Azt szerette volna, ha a kocsi más szempontból is avatott lenne-nézett rám célzóan.-Vajon mire gondolt?

-Te is pontosan tudod-böktem meg kacagva, miközben anya is megérkezett a mi kis társaságunkba.

-Kicsim, te egyszerűen csodálatos vagy!-kapta kezeit szája elé meghatottan.

-Köszi, anyu!-sütöttem le a szemeimet zavaromban.

-De mit ácsorgunk itt? Vár minket a templom-ragadott karon, majd úgy, hogy nehogy bekoszolódjon a fehér anyag, kisiettünk a fehér virággal az orrán díszelgő fekete Mercedes elé.

Az úton végig nagyon izgultam. Az ujjaimat idegesen tördeltem, nehogy a ruha anyagát kezdjem el gyűrögetni, és mire a templom elé érünk, egy szövethalmaz maradjon belőle. Szerencsére azonban a ruha megmenekült ettől a szörnyű sorstól, és mikor megálltunk a templom hatalmas ajtói előtt, nagy levegőt vettem, és kiszálltam az autóból, ahol apu már izgatottan várt,

-Istenem, Esme, milyen gyönyörű vagy!-morzsolt el egy apró könnycseppet a szeme sarkában.

-Köszi, apu!-öleltem meg óvatosan.

-Akkor indulhatunk?-nézett rám érdeklődve.

-Csak ne hagyd, hogy elessek-nevettem fel halkan.

-Soha-mondta határozottan, majd belé karolva léptünk be a templom hatalmas, fából készült kapuján.

Odabent rengeteg ember üldögélt a székeken, akik mind felpattantak a helyükről, amint beléptem az épületbe. Ott volt Emmett, Izzie, Derek, Carmen, Lily, Nick, Alex meg még sok olyan ember, akikkel találkoztam a kórházban látogatásaim során. És Ő… 

Szőke haja aranyként csillant meg a mögötte fellobbanó gyertyafényben, és fehér bőre mintha porcelán vagy márvány hatását keltette volna tökéletes vonásaival. Egy csodálatos fekete-fehér öltöny volt rajta, ami csak még jobban kiemelte haja arany színét. Éreztem, ahogyan felgyorsul a pulzusom, és egyre görcsösebben kapaszkodom apa karjába. Nem mintha eddig nem reagáltam volna ilyen hevesen a jelenlétére, de ebben a helyzetben, még is kínosan hatott.

-Parancsoljon, Dr. Cullen-nyújtotta oda kezemet apám.-Mostantól az Öné.

-Köszönöm, Peter!-szorította meg a kezemet, miközben izzó tekintetét rám szegezte.-Gyönyörű vagy!

-Köszönöm!-suttogtam, miközben anya is megérkezett Rosalie-val és Jasperrel a babakocsiban. Hihetetlen volt, milyen nagyot nőttek az elmúlt időszakban. A fél karomnyi kisbabák hét hónap alatt élénk, értelmes csecsemőkké fejlődtek, akik teli energiával töltik fel a mindennapjainkat. Néha el sem hittem, hogy mindez a valóság része.

-Tisztelt egybe gyűltek!-kezdett hozzá a pap.-Ma azért jöttünk ide, hogy Isten színe előtt is egy párrá avassuk az itt megjelent Dr. Carlisle Cullent és jövendőbeli feleségét, Esme Anne Platt-ot. Mert amit Isten összeköt, azt ember szét ne válassza!-ekkor Carlisle felé fordult, aki még mindig a kezemet szorongatta, majd feltette az ilyenkor szokásos legfontosabb kérdést.

-Carlisle Cullen, kívánja feleségül venni az itt megjelent Esme Anne Platt-ot? Mellette fog állni jóban; rosszban, egészségben; betegségben, míg a halál el nem választ?

-Igen, még a halál után is-jeletette ki határozottan.

-Esme Anna Platt-fordult most hozzám-férjedül fogadod az itt megjelent Carlisle Cullen-t? Szerető felesége leszel jóban; rosszban, egészségben; betegségben, míg a halál el nem választ?

-Túl a halálon is-gördült le egy könnycsepp arcom vonalán.

-Kíván valamelyikük mondani valamit?-tette fel a végső kérdést.

-Én igen-válaszolta szerelmem, miközben szemeit az enyémba mélyesztette.-Esme, tudnod kell, hogy még soha életemben nem találkoztam hozzád hasonló nővel. Kedves vagy, szeretettel teli, lelkiismeretes, és nem utolsó sorban gyönyörű. Teljesen megbabonázol a tekinteteddel, és el sem tudnám képzelni az életemet nélküled. Ha nem lennél, egy senki lennék a világban, aki magányosan éli le a mindennapjait a kórház és a hatalmas, még is üres ház között. Tudnod kell, mennyire szeretek, és büszke vagyok, hogy te vagy a gyerekeim anyja. Nagyon szeretlek!

-Én is szeretlek!-nyögtem ki meghatottan, de ennél többre nem futotta örömtől zokogó szívemnek. Egyszerűen csak boldog voltam, és ezt a boldogságomat úgy éreztem semmi nem tudja elűzni, még maga a halál sem.

-Ezennel házastársakká nyilvánítom önöket. Mostantól hivatalosan is Mr. és Mrs. Cullen a nevük. Csókolja meg a menyasszonyt!

Azzal Carlisle nem is tétlenkedett, mohón vette birtokban cseresznye színű ajkaimat, amit én is heves csókokkal viszonoztam.

Hogy hittem-e eddig a csodákban? Nem, de Carlisle megtanított arra, hogyan higgyek a lehetetlenben. Így lettem rövid időn belül az, akinek soha nem tudtam volna elképzelni magam azóta a szörnyű nap óta, mikor bekerültem a kórházba. De immár megtörtént, és ki merem mondani…Élő vagyok!

Carlisle így nézett ki az esküvőn :)

Esme pedig ezt a ruhát viselte :)

XL. Fejezet

Sziasztok! :)
Sikerült elkészítenem a friss fejezetet :)Ezután egy kis ugrás lesz az időben, ami már majdnem az esküvőnél tart majd. Remélem, tetszeni fog!
Puszi!
Carly :)

(Carlisle szemszöge)

Másnap eldöntöttem, hogy a lehető legromantikusabb estét szeretném nyújtani kedvesemnek. Tudtam, mennyire hiányzom neki annak ellenére is, mennyire csodás éjszakát töltöttünk el a Mercedes-em hátsó ülésén. Nekem sem volt részem még soha hasonló élményben, de be kell vallanom, ő többet érdemel ennél. Mécsesekkel és rózsákkal teli szobát, ahol a lehető leggyöngédebb mozdulatokkal adok meg neki mindazt, amire a teste és a lelke vágyik.

-Min gondolkodtál el ennyire?-ült le mellém Derek, miközben jóízűen majszolgattam az ebédemnek szánt sonkás szendvicsem.

-Szeretném valamivel meglepni Esme-t –válaszoltam.-Nem tudod véletlenül, hol lehet nagy mennyiségű rózsához jutni?

-Nem messze innen van egy bolt, ahol nagyon szép rózsákat árulnak-mutatott az utca irányába.-Mire készülsz?

-Az inkább maradjon az én titkom -kuncogtam fel sejtelmesen.

-Mióta vagy ilyen titokzatos?-nézett rám kíváncsian.

-Csak nem szeretném, ha kitudódna-magyaráztam.

-Netán évfordulót ünnepeltek?-nevetett fel halkan.

-Méghozzá az első randevúnkét-bólintottam.

-Nem is tudtam-lepődött meg hirtelen.-Gratulálok!

-Köszönöm!-sóhajtottam halkan.-De lassan indulnom kell. Azt szeretném, ha minden tökéletes lenne, mire kedvesem hazaér.

-Mindenesetre drukkolok neked-veregette meg a vállam.-Sok szerencsét! Remélem, minden sikerülni fog.

-Azt én is-nevettem fel halkan, miközben én is elindultam, hogy beszerezzem a még szükséges hozzávalókat.

-Jó napot!-köszönt rám egy úriember a pult mögül.-Segíthetek valamiben?

-Igen, száz rózsát szeretnék vásárolni-válaszoltam.

-Nocsak, milyen alkalomra lesz?-kérdezte érdeklődve.

-A menyasszonyommal most ünnepeljük az első randevúnk évfordulóját-mosolyogtam büszkén.

-Nagyon szeretheti a hölgyet, ha még az ilyen alkalmakat is megünneplik-kezdte el levágni a rózsák tüskéit.

-A világnál is jobban-sóhajtottam halkan.-Eszembe sem jutna nem megünnepelni egy ilyen alkalmat.

-Mikor lesz az esküvő?-érdeklődött tovább.

-Augusztus első hetében-válaszoltam, de mielőtt visszakérdezett volna, folytattam.- Nemrég születtek meg az ikerbabáink, ami miatt nem házasodhatunk össze azonnal.

-Ezek szerint szép kis családjuk van-húzódott arcára széles mosoly.-Gratulálok!

-Köszönöm!-mosolyogtam én is.-Viszlát!

-További kellemes napot!-köszönt el ő is, majd a kezemben a hatalmas csokorral indultam el a hazavezető úton.

Amint otthon voltam, azonnal elkezdtem lehámozni a szirmokat. Lassan beterítettem vele az egész nappalit, ami most úgy nézett ki, mintha egy hatalmas esküvő készülődne benne. Mindenhol mécsesek és illatgyertyák lángja lobogott, és az összes lámpát lekapcsoltam, hogy még véletlenül se rontsa el ezt az idilli hangulatot.

Amikor rápillantottam az órámra már majdnem fél hét volt. Ennyire elszaladt volna az idő?

-Már meg is jöttünk-tolta be Esme boldogan a babakocsit.-Hát itt meg mi történt?

-Ma este ünnepelni fogunk-ültettem le döbbent kedvesem a nappaliba.

-Istenem, Carlisle-kezdtek el hullani a könnyei-ez valami csodálatos!

-Reméltem, hogy tetszeni fog-nyomtam puszit a homlokára.-Most felviszem a kicsiket, de te addig maradj itt! Azonnal jövök!

-Mondhatnék erre nemet?-nevetett fel halkan, mire én a gyerekeinkkel a karomban azonnal rohanni kezdtem az emelet felé.

(Esme szemszöge)

Tudtam, milyen fontos alkalom ez a mai. Még most is emlékszem annak a napnak minden pillanatára. Mikor a hintán ülve bolondoztunk; mint két kisgyerek, vagy amikor főzni tanítottam Carlisle-t; aki kicsit nehezen, de sikeresen eltanulta tőlem a spagetti-főzés tudományát. Összerezzentem az érintésére; mikor hozzám ért, de erre ma már nem a félelem, hanem a szerelem szava vesz rá minden alkalommal. Kell ennél több?

-Már meg is jöttem-rohant le hozzám kedvesem.-Bocsáss meg, csak kicsit nehéz volt elaltatni a babákat!

-Ugyan már-legyintettem-nincs semmi gond. Inkább ülj ide mellém!

-Nem is kell kérned-kacagott fel halkan.-Mit szólnál valami italhoz?

-Mire gondoltál?-néztem rá kérdően.

-Nemrég vettem ezt a vörös-bort -mutatott egy bontatlan üvegre.-Ha az emlékezetem nem csal, akkor a közelmúltban…

-Ilyet ittunk-vágtam rá azonnal.

-Pontosan-nyomott csókot ajkaimra, miközben lassan elindultunk az asztal felé.

-A csudába!-nevettem halkan.

-Mi az?

-Semmi, csak annyira nincs kedvem inni-válaszoltam komolyan.

-Akkor mit akarsz csinálni?-kérdezett rá ismét.

-Szerintem ezt te is tudod-hajoltam hozzá suttogva, mire egyszerre kezdtünk újabb heves csókolásba.   

A kezem és a lábam remegett, miközben óvatosan az asztalra emelt. Ujjai lassan indultak útnak az oldalamon, mire én hevesen húztam magamhoz őt, hogy minél jobban érezzem lüktető szívverését. Minden dobbanással csak növekedett a bennünk tomboló szenvedély.

-Nem kényelmetlen az asztal?-nézett rám izzó szemeivel.

-Már szóltam volna-sóhajtottam halkan.

-Ha valami kellemetlen, nyugodtan szólj!-mondta komolyan.

-Minden rendben lesz-simítottam meg nyugtatóan.-De szerintem ez nem nekem kéne mondanom.

-Tudom-nevetett fel halkan.-Szeretlek!

-Én is szeretlek!-válaszoltam, miközben testben és lélekben is ismét egésszé váltunk...

Díj (újra)

Sziasztok! :)

Mostanában sok díjat kap a blog, amit újra és újra szeretnék megköszönni.

Ezúttal CsicseriiGurll-nek, Winnie-nek, Alicebrandon-nak és Dórucikkának köszönném meg ezt a csodás jutalmat. Köszönöm! :)

Szabályok:
1.Tedd ki a logót a blogra!
2.Köszönd meg annak, akitől kaptad!
3. Írj magadról 5 dolgot!
4. Küdd tovább 5 embernek!
5. Értesítsd őket a díjazásról!

Öt dolog rólam (de nem biztos, hogy lesz annyi):
-Odavagyok a Rómeó és Júlia c. musical előadásért :)
-Mindig sírok a Titanic végén.
-Az iskolai teendők mellett nem sok időm van pihenni, de akár a legrövidebb szabadidőmet is képes vagyok rááldozni az írásra.
-Még sosem láttam igazi horror-filmet (tudom, ez elég fura)
-Már számolom a napokat a Breaking Dawn-ig :)

Akiknek továbbküldeném:
-Alice656:http://aliceinwonderland-alkonyat.blogspot.com/
-Froeira:http://froeira.blogspot.com/
-Juliet:http://carlisle-esme-cullen.blogspot.com/
-Vanília:http://vanilia-gondolatok.blogspot.com/
-Lilly:http://halalangyala00.blogspot.com/

Még egyszer, köszönöm!
Carly :)

Gyógyító szerelem XXXIX. Fejezet

Sziasztok!

Ismét egy friss fejezettel jelentkeznék :) Ezt a rövidített hétnek köszönhetitek, bár még így is van mit tanulnom, de szerencsére még nem annyi. Jó olvasást!

Puszi!

Carly :)

(Esme szemszöge)

-Most megfürdetünk titeket-vettem a kezembe Jazzt, míg Carlisle Rosalie-t is kiemelte békés álmából.

-Remélem nem fognak megint akkora rumlit csinálni-kuncogott fel halkan.

-Nem hiszem-simítottam meg kisfiam buksiját -akkor nem volt valami jó a hangulatuk, és azért voltak annyira morcosak.

-Emlékszem, amikor először a kezembe adták Rose-t, már akkor is megjegyezte a nővér, mennyire nem szereti a melegvizet-sóhajtotta.- Azóta mennyi minden történ…

-Sokat nőttek, az biztos-vettem le kisfiamról az utolsó ruhadarabot is, majd lassan a kellemesen meleg vízbe helyeztem.

-Most tényleg nem sír-lepődött meg szerelmem.

-Biztosan örülnek az ajándékodnak-húzódott arcomra apró vigyor.

-Szerencsére gyerek méretben is meg tudtam csináltatni, ezért már öt éves korukban is felvehetik, ha akarják-magyarázta.

-Egy ilyen csodálatos ajándékot ki ne szeretne?-tisztítottam meg közben Jazzy arcát.

-Remélem, hogy igazad lesz-öltöztettük fel a gyerekeket, miközben lassan mi is elkezdtünk visszarázódni a napi rutinunkba.

Kedvesem átöltözött a munkába menetelre, miközben én is tiszta ruhát vettem magamra, mivel nekem is volt elintéznivalóm az iskolában. Gondoltam, nem baj, ha a gyerekeket is magammal viszem, ezért alaposan betakargattam őket a babakocsiba, nehogy megfázzanak a hűvös levegőn.

-Biztos, hogy ne vigyelek el?-nézett rám érdeklődve.

-Nem kell, jót tesz most egy kis séta-vettem magamra a kabátomat.

-Miért kell bemenned az iskolába?

-Carmen helyettesít engem, amíg szabadságon vagyok-kezdtem magyarázatba-és mondta, hogy a gyerekek már nagyon hiányolnak.

-Ezért bemész meglátogatni őket-érte el a felismerés.

-Pontosan-bólintottam, miközben megmarkoltam a babakocsit, majd lassan elindultam az iskola felé.

-Szia, Esme! Hát megjöttél?-üdvözölt engem Carmen.

-Csak bejöttem meglátogatni az osztályomat-válaszoltam.

-Nem is tudod, mennyire hiányolnak téged-mesélte lelkesen.- Mindig azt mondják, hogy Esme néni ezt így csinálta; meg úgy tanította…

-Nem is hittem volna, hogy ekkora befolyással lennék rájuk-néztem rá meglepetten.

-Nézd  csak meg a saját szemeddel-nyitotta ki az ajtót,  mire az eddig csendes osztálytermet hangos zsivaly zaja töltötte be egy pillanat alatt.

-Esme néni, de jó, hogy itt tetszik lenni-ölelt magához hirtelen Nick.

-Én is örülök, kincsem-simítottam meg az arcát boldogan.

-És ők a tanárnéni kisbabái?-kérdezte érdeklődve Lily a babakocsi szélébe kapaszkodva.

-Lily, csak óvatosan-szedte le a csimpaszkodó kislányt a kocsiról-nehogy kiborítsd a piciket!

-Ugyan, Carmen, nem lesz semmi baj-léptem oda a megszeppent Lily-hez.

-Én nem akartam rosszat csinálni-csöppent ki egy könnycsepp pici szeméből.

-Nem csináltál semmi rosszat-simítottam meg az arcát-csupán csak megijesztetted Carmen nénit.

-Elbűvölő kisbabák-vette alaposabban szemügyre őket kolléganőm.

-Szerintem mindenben Carlisle tulajdonságait örökölték-húzódott arcomra apró mosoly.

-Tényleg nagyon hasonlítanak-állapította meg nevetve-de nem csak rá, hanem rád is.

-Esme néni, mikor tetszik visszajönni?-tette fel a következő kérdést Lily.

-Nem tudom-válaszoltam komolyan.-Ha a kisbabáim elég nagyok lesznek, akkor mindenképpen visszajövök.

-Örülök, hogy a tanárnéninek és a bácsinak vannak gyerekei-húzódott arcára őszinte mosoly.

-Köszönöm, kicsim!-öleltem magamhoz.

-Nincs, mit Esme néni-ölelt viszont, majd egy gyors búcsúzást követően lassan elindultam, hogy lefektessem a kicsiket…

(Carlisle szemszöge)

-Szia, kicsim!-szóltam bele a telefonba, miközben az utolsó aktákat pakoltam be a táskámba.-Haza értél?

-Már a kicsiket is lefektettem-válaszolta nyugodtan.- Te mikor jössz?

-Csak a papírokat kell elrendeznem, és már indulok is haza-húzódott arcomra széles vigyor.

-Ennek örülök-sóhajtotta-már azt hittem, hogy bent kell maradnod éjszakára.

-Te csak ne reménykedj!-kuncogtam halkan.

-Nem is szándékoztam-nevetett fel ő is.-Itthon várlak.

-Sietek!-dobtam neki egy puszit.-Szia!

-Szia!-rakta le a telefont, miközben sietve indultam útnak a parkoló felé.

Minnél hamarabb szerettem volna otthon lenni. Hiányzott a családom, és ezt semmilyen munka nem tudta elfeledtetni velem, akármiről is legyen szó. Még a műtőben is fel-felvillant néha szerelmem életvidám arca, ami erőt adott, amikor semmi más nem vigasztalhatott volna. Számomra ők voltak a remény.

-Siettem, ahogy tudtam-öleltem magamhoz hevesen, mikor megláttam boldog arcát.

-Istenem, de hiányoztál-húzott magához mosolyogva.

-Te is nekem-sóhajtottam.-Nem is tudtam másra gondolni, mint rád.

-Készítettem vacsorát-ragadott karon, miközben a konyha felé kezdett húzni.-Valami könnyűt akartam készíteni, mert estére nem jó ötlet zsírosat enni. Ezért esett a választásom a párolt csirkemellre.

-Azt imádom-lelkesedtem fel hirtelen.-Zöldséggel vagy krumplival?

-Természetesen zöldséggel-válaszolta.

-Te olvasol a gondolataimban-nyomtam puszit az arcára.

-Csak jól ismerlek-ültünk le egyszerre az asztalhoz, majd kényelmesen álltunk neki a már megmelegített finomságnak.

Esme mindig is remekül főzött. Pontosan tudta, mit kell kezdeni az étellel ellentétben velem. Ezért mindig is becsültem, és becsülni fogom.

-Na, hogy ízlik?-nézett rám kíváncsian.

-Isteni-válaszoltam elégedetten-ennél jobbat még sosem ettem.

-Ennek örülök-húzódott arcára szerény mosoly.

-Ne szerénykedj!-simogattam meg bátorítóan.-Fantasztikus vagy!

-Azért remélem, nem a főztömért szerettél belém-kuncogott fel halkan.

-Talán annak is van némi köze hozzá-húzódott arcomra széles mosoly.-De mint mondtam, azért szeretlek, aki vagy. Se több, se kevesebb nem számítana.

-Aranyos vagy-hajolt közelebb suttogva, miközben egy könnyed mozdulattal összeforrasztottam az ajkainkat.

-Nem kéne aludnunk?-váltam el tőle egy pillanatra.

-Talán-válaszolta-de itt is maradhatunk.

-Sajnálom, de holnap dolgoznom kell-simítottam meg puha arcát.

-Értem-húzódott hátrébb önfegyelmezően.

-Kárpótollak, ígérem-nyomtam puszit az arcára, miközben lassan elindultunk a hálószobánk felé.

Gyógyító szerelem XXXVIII. Fejezet

Sziasztok! :)

A hét végére még is sikerült összehoznom a fejezetet :) Ebben is lesz egy-két meglepi, bár nem tudom, hogy nektek mennyire az. Remélem tetszeni fog!

Jó olvasást!

Puszi!

Carly :)

(Carlisle szemszöge)

-Szívem, mennünk kell!-hallottam meg egy angyali hangot a fülem mellett, mire álmos szemeim egy lassú mozdulattal kinyíltak. A hevességünktől párás ablakon éppen csak átszűrődtek a nap gyengéd sugarait, amik szivárványként törtek meg kedvesem apró cseppekkel borított, törékeny testén. Mintha egy angyal jött el volna hozzám az éjszaka.

-Tudom, de még úgy maradnék-sóhajtottam, miközben végigsimítottam nedves arcát.

-Ne búsulj!-csókolt meg vigasztalóan.-Most már akármikor megismételhetjük ezt az alkalmat, te is tudod.

-Csak annyira csodás volt veled lenni-mosolyogtam.- Már nagyon hiányoztál.

-Te is nekem-szorította meg a kezemet-de tudod, hogy várnak a gyerekeink.

-El sem tudnám felejteni őket-csókoltam meg lágyan.- De ahhoz előbb meg kéne találnunk a ruháinkat.

-Nem mehettek messze-fordult körbe maga körül.

-Talán az első ülésen lesznek-hajoltam előre óvatosan.

-Hagyd csak-húzott vissza magához-majd én megkeresem!

-Jól van, szívem-pusziltam meg óvatosan.-Akkor viszont siessünk, mert már nem maradt sok időnk az indulásig!

-Még a végén itt ragadunk még egy napra-kuncogott fel halkan, miközben keresgélni kezdtük a tegnap szétdobált ruháinkat.

-Hát itt vagytok?-ölelte magához Esmét Addison, mikor végre hazaérkeztünk a kirándulásról.

-Igen, most már megérkeztünk-nevetett fel halkan.

-Minden rendben volt?-kérdezte érdeklődve.

-Nem is tudod, mi mindent csináltunk-válaszoltam, mire kedvesem láthatóan zavarba jött.

-Elhiszem, Dr. Csábító-bökött mellkason-de most már visszafogottan a picik előtt!

-Megígérem, Dr. Addison-nevettem fel hangosan, amit már Esme sem bírt megállni kacagás nélkül.

 -Inkább menjünk be-kuncogott tovább Addison-a babák már nagyon várnak titeket!

-Nekünk is nagyon hiányoztak már-sóhajtotta szerelmem, majd egymás kezét fogva sétáltunk fel az emeleten lévő babaágyak mellé.

Mikor felértünk, a gyerekek még mélyen aludtak. Szinte egyszerre mozdult apró kicsi mellkasuk, miközben néha-néha gőgicsélni kezdtek álmaikban. Hihetetlen volt, milyen nagyot nőttek.

-Köszönjük, Addison!-fordultam hozzá hálásan, miközben óvatosan magamhoz öleltem szerelmemet.

-Igazán nincs mit-mosolyogta-szívesen tettem.

-Nem volt velük semmi baj?-kérdezte Esme érdeklődve.

-Tündéri gyerekek-nevetett fel ismét.-Ha akarnának, sem tudnának nekem bajt okozni.

-Ezt örömmel hallom-húzódott arcomra büszke vigyor.

-További szép napot!-köszönt el tőlünk mosolyogva, majd nemsokára már úton is volt a lakása felé…

(Esme szemszöge)

-Nézd, milyen édesen mosolyog!-lelkesedtem boldogan, miközben meghatottan figyeltem a kisfiam arcára kiülő aprócska vigyort.

-Az első nevetés, nagyfiú?-csikizte meg a pocakját.

-Pont úgy csinál, mint te-ért el hirtelen a felismerés.

-Ezt hogy érted?-nézett rám érdeklődve.

-Az arcán ugyan olyan mosoly van, mint a tiéden-magyaráztam-de ezen kívül sok egyéb dologban is hasonlítotok egymásra.

-Például?

-Például a szemetek-válaszoltam.-De a szemetek Rosie-val is nagyon hasonlít, talán még jobban is.

-Az arca pedig olyan, mint a tiéd-simította meg az állam vonalát.

-Valamilyen szinten mind a kettőnkre hasonlítanak-mondtam ki végül határozottan.-Mintha bizonyos vonásainkat erősebben örököltek volna, mint bármi mást.

-Ikrek, még is mit vártál?-kuncogott fel hangosan.

-Mintha nem tudnám-böktem mellkason.-Szerinted ki hordta őket kilenc hónapig a hasában?

-Jól van, te nyertél-adta meg végül magát-de ne mondd, hogy nem ismerem a gyerekeimet!

-Eszemben sincs-nyomtam puszit az arcára.

-Még azt is tudom, mikor nyögött fel először Jazz- húzódott arcára büszke vigyor.

-Gratulálok, ezt nem is gondoltam volna-mondtam elismerően.

-És van még valami-vett elő a fiókból két aprócska dobozt.

-Mik ezek?-kérdeztem kíváncsian.

-Nézd meg magad-adta őket a kezembe, mire izgatottan kezdtem el kibontani az apró csomagokat. Majd megláttam…

-Istenem, de gyönyörűek!-vettem ki az apró párnákra elhelyezett ékszereket.

-Apámnak volt egy gyűrűje, amin ugyan ez a címer volt látható-magyarázta a nyakláncon és karszíjon elhelyezett mintára mutatva.-Ez most jelenleg is nálam van, de eddig nem éreztem arra méltónak magam, hogy én is viseljem.

-És mit jelentenek a minták?

-Az oroszlán a bátorság, a lóherék az öröklét, a kéz pedig az őszinteség; a hit és az igazságosság szimbólumai.

-Öröklét?-kérdeztem vissza érdeklődve.

-Édesapám vallásos volt, és erősen hitt a túlvilági életben -magyarázta.

-Varázslatosak-csodáltam tovább-egy igaz családi címer.

-Neked is van-húzódott arcára halovány mosoly, mire én azonnal felkaptam a fejem.

-Hol?

-Emlékszel a dobozra, amit a szüleidnél adtam neked?

-Te már akkor tudtad, hogy egy család leszünk-szöktek szemeimbe meghatott könnycseppek.

-Én már akkor tudtam, mikor megláttalak-csókoltam meg lágyan.-Ha idehozod, akkor fel is adom neked.

-Máris-öleltem magamhoz lelkesen, majd gyors léptekkel szaladtam át, a szobánkban levő kis éjjeliszekrény felé.

Emlékszem, azt mondta, hogy csak akkor nyissam ki, mikor úgy érzem, elérkezett az idő. Sosem értettem, mire is gondolt ezzel, így nem igazán tudtam, mit kéne érezzek. Pedig olyan kézzelfogható volt a válasz, hogy észre sem vettem. A válasz, a család.

-Parancsolj!-helyezte rá a csuklómra a díszes karperecet.

-Én nem is tudom, mit mondjak-suttogtam zavaromban.

-Ne mondj semmit!-hallgattatott el az ujjaival.

-Ez túl nagy megtiszteltetés-ellenkeztem-hiszen én még nem is vagyok Cullen.

-Számomra mindig is az voltál-húzta fel a pecsétgyűrűt az ujjára.-Te vagy az, aki teljesen megváltoztattad az életem. És te ne lennél Cullen?

-Köszönöm!-néztem rá hálásan, miközben lassan visszaindultunk az ikrek szobája felé...