Cullen's Anatomy XXXVII. Fejezet

Sziasztok!

Meg is hoztam a következő fejezetet :) Ebbe a fejezetbe is jóval többet terveztem, de mivel már így is meglehetősen hosszúra sikeredett, így ismét meg kellett hozzam a döntést, hogy a kis család napjának további részét majd egy harmadik fejezetben örökítsem meg. Remélem, azért így is tetszik majd nektek a fejezet, és igyekszem minél hamarabb hozni a folytatást.

Puszi!

Carly

(Carlisle szemszöge)

-Dr. Altman, hogy áll a mellkasi sérülésekkel?-pillantottam oldalra egy rövid másodpercig kolléganőmre, amint ujjaimmal nekiálltam kitapintani a beteg lépének vérző felszínét. Igyekeztem ujjaimmal tamponálni a sérülést, amíg a lép eltávolítására nem kerül a sor.

-A lobectomia kész-válaszolta, miközben tovább folytatta a páciensünk mellkasán is áthatoló faág okozta sérülések ellátását.-Kiszedtem az összes roncsolt tüdőrészletet, de van mit helyrehozni még idebenn-csóválta meg a fejét.-Ha a fickó túléli, mindenképp vennie kell egy lottószelvényt, mert akkora szerencséje volt, hogy az aortáját fél centivel elkerülte az a megtermett gally. Csak amiatt van még életben, mert az a kisebb ág okozta a sérülést az ascendensben, különben percek alatt elvérzett volna.

-És még szüksége is lesz arra a szerencsére-sóhajtottam, miközben a továbbra is vérző lépét ujjaimmal az általam ejtett bemetszés irányába pozicionáltam. -Electrocautert kérek!-álltam neki, mire Dalia sietősen a kezembe is helyezte az említett bipolár készüléket.-Köszönöm!-biccentettem, majd az eszközt a hasűrbe vezetve kezdtem neki leválasztani a vérző szervet annak függesztő szalagjairól. A kauter által keltett füst illata hamar belengte az egész aurámat.-Öblítést és szívást!-pillantottam a velem szemben álló ifjú szakorvos kollégámra, aki kérésemre előbb vízzel töltötte fel, majd leszívta a vérrel keveredett folyadékot a a beteg hasűréből.-Köszönöm, Dr. Elliot!-biccentettem, majd figyelmemet sietősen vissza is irányítottam a lép hilus szervet ellátó képleteire. Ujjaimmal finoman választottam el a két fő eret a környező képletektől, majd ezt követően a tőlem telhető legnagyobb gondossággal álltam neki finoman kipreparálni a lép vérellátását biztosító artériát és vénát a kezembe kapott szikével.-Még mindig elég sok vért veszít...-jegyeztem meg a szívó készülék tartályára pillantva, aminek tartalma több volt, mint amit látni akartam.-Dr. Brown-elemtem tekintetemet a líra mögött álló aneszteziológusra-, kérem, adjon a betegnek branülbe 2 mL Isuprelt!

-Azonnal, Dr. Cullen!-bólintott, mire én ismét visszairányíthattam figyelmemet az ujjaim közt lévő erekre.

-0-ás selymet-pillantottam Dalia-ra, aki pillanatok alatt a kezembe adta a tűbe fűzött nem felszívódó varróanyagot, így sietve neki is kezdhettem a lépkapu képleteinek lekötéséhez. Az idő meglehetősen ellenem dolgozott, mivel amíg a beteg lépe a keringés részét képezte, addig a vérzés tovább folytatódott súlyosbítva a páciensünk amúgy is vészes fizikális állapotát. Sietnem kellett.-Az arteria és vena lienalis lekötve-sóhajtottam némi megkönnyebbüléssel a hangomban.-Dr. Elliot, öblítést!-pillantottam rá, majd miután feltöltötte és leszívta a a felgyűlő folyadékot, jobban szemügyre vehettem az általam végzett munkát. Ahogy láttam a varrat stabilan tartott.-Remek, áttérek az arteriae és venae gactricae breves-ekre-folytattam, miközben rohamtempóban nekiálltam az előbbi manőverek újbóli megismétlésének. Az idő továbbra is túl gyorsan pörgött megnehezítve dolgomat, így minden kis idegsejtemmel arra koncentráltam, hogy minél gyorsabban és pontosabban kössem el a még megmaradt ereket.-Öblítést!-ismételtem meg kérésemet az utolsó öltés behelyezése után, így a folyadék leszívását követően láthattam, maradt-e vissza még esetleges vérzés. Szerencsére minden tiszta volt.-A hasűri vérzést elállítottam-pillantottam Dr. Altmanra, miközben kiemeltem a betegből annak roncsolódott lépét.-Zárom a hasfalat.

-Itt is nemsokára készen vagyunk-jegyezte meg Dr. Altman, miközben újabb öltést ejtett a páciens mellkasában.

-Nagyszerű-nyugtáztam elégedetten, amint a drain hasűrbe helyezése után sorra elkezdtem összevarrni a páciens hasfalának minden egyes rétegét.-1-es polyprophylen varróanyagot kérnék!

-Parancsoljon, Dr. Cullen!-helyezte a kezembe Dalia a tűfogóba fogott eszközt-És...hogy van a kislánya?-pillantott rám kíváncsian, mire nem bírtam megállni, hogy el ne mosolyodjam a maszkom mögött pici lányom említésének hallatán. Az ő gondolata még egy ilyen helyzetben is képes volt mosolyt csalni az arcomra.

-Nagyon jól-válaszoltam továbbra is mosolyogva.-Egy igazi kis örökmozgó, állandóan mocorog. Rendesen képes lefárasztani minket-kuncogtam, amint áttértem a hasfal következő rétegének zárására.-És nagyon kis ügyes is-jegyeztem meg apai büszkeséggel a hangomban.-Már magától képes feltámaszkodni, és átfordulni a hasáról a hátára.

-Tényleg ügyes kislány-mosolyodott el egyetértően Ő is.-És a másik Dr. Cullen? Ha jól emlékszem holnap különleges napjuk lesz.

-Jól emlékszik-nevettem fel halkan, amint nekiálltam, hogy utolsó lépésként a bőrvarratokkal is egyesítsem az általam ejtet metszések vonalát.-Elég sok mindent terveztem az évfordulónkra, de hogy miket, az maradjon egyelőre az én titkom-jegyeztem meg sejtelmesen.-Olyan sokat dolgozott az elmúlt időszakban a családunkért és ezen felül még a munkában is meg kellett állja a helyét. Megérdemel egy különleges estét-mosolyogtam komolyabb hangnemre váltva, amire Dalia is egyetértően bólintott egyet. Rengeteget gondolkodtam azon, mivel hálálhatnám meg Esme-nek azt a rengeteg munkát és törődést, amit majdhogynem egyedül kellett viselnie, amíg talpra nem álltam. De egy valamiben biztos voltam már a kezdetektől fogva...hogy bármi is lesz az, még az sem fogja talán kifejezni, mennyi mindent köszönhetek neki azóta, hogy az életembe lépett.-Készen is vagyok-ragasztottam le a metszés vonalát egy nagyobb steril tapasszal.-Dr. Altman, gondolom most már nincs rám szükség-pillantottam a még mindig buzgón varró kolléganőmre, amint a véres kesztyűmet és köpenyemet a szemetes ledobóba ejtettem.

-Menjen csak nyugodtan!-erősítette meg előbbi mondatomat.-Most már nem kell sok és én is zárom a mellkast.

-Nagyszerű-jegyeztem meg, amint az előtérbe léptem egy gyors kimosakodása, majd miután visszatértem, sietve vettem kezembe az aneszteziológus asztalán pihenő telefonomat és csipogómat.-Ha keresne valaki az irodámban leszek-folytattam.-Ha megérkezik a páciens fia Los Angelesből, küldjék be hozzám-adtam ki az instrukciókat, miközben megcsipogtattam Esme csipogóját pár apró gombnyomással.- És Dalia, megtenné, hogy lekér 3 egység vért az osztályra a páciensünk számára?

-Természetesen Dr. Cullen!-biccentett egyet kérésemre.-Másvalami?

-Nem, köszönöm!-mosolyogtam elégedetten.-Szép munka volt emberek, öröm volt ismét önökkel együtt dolgozni-intettem egyet búcsúzásul, majd egy viszonzott „viszlát”-ot követően sietve iramodtam útnak a folyosón a traumás sebészeti osztály felé.

(Esme szemszöge)

-Á, üdv Dr. Cullen!-pillantott rám Dr. Shepherd maszkja mögött mosolyogva, amint a bemosakodás után én is beléptem a műtő légterébe a fotocellás ajtón át.-Hogy bírja a mai napot ezután a mozgalmas esti műszak után?

-A kávé óta sokkal jobban-nevettem fel mosolyogva, amint az egyik kedves műtősnőnk, Joyce rám adta a a steril műtősköpenyt.-És elnézést a késésért, csak meg kellett oldjam Lilly elhelyezését erre az időszakra.

-Nincs miért elnézést kérjen, hiszen nem késett-folytatta nyugtatóan, miután a steril kesztyűket a kezemre véve elfoglaltam mellette az asszisztensi helyet a műtőasztalnál.-Még csak most fertőtlenítettem a bőrfelszínt, úgyhogy épp időben jött-dobott a mellette lévő ledobóba egy Betadintól sárgára színeződött gömb alakú törlőt.-Meg is vagyunk. Megtenné, hogy felrajzolja a bemetszés vonalát a steril filccel?-biccentett az említett tárgy irányába.

-Hogyne-bólintottam, amint a kezeimbe vettem az említett steril rajzeszközt.-Lineáris vagy fordított kérdőjel bemetszést tervez, Dr. Shepherd?-pillantottam rá kérdően.

-Mondja meg maga, Dr. Cullen-csillant fel pillantása megmérettetésre invitálóan.-Hol helyezkedik el a tumor a páciensünk agyában, és az adott esetben esetben milyen bemetszés előnyösebb a tumor elhelyezkedése szempontjából?

-A temporális lebeny posterior részében-válaszoltam.-Ez esetben valószínűleg a fordított kérdőjel célravezetőbb, mivel jobb hozzáférést biztosít a tumor eltávolításához, mint a lineáris. Emiatt előnyt élvez az utóbbival szemben még akkor is, ha sebgyógyulás szempontjából a lineáris kedvezőbb lenne.

-Pontosan-mosolyodott el maszkja mögött elégedetten válaszom hallatán.-Látom odafigyelt arra, amit az elmúlt alkalommal mondtam.

-Igyekeztem-nevettem fel alig hallhatóan, miközben nekiálltam, hogy gondosan felrajzoljam az előbb említett vonalat. A sterilitás szabályait betartva kezdtem neki az apró vonások sorozatának a fül tragusa előtt, majd a fülkagyló tetejét elérve hátrafelé kanyarítottam a bemetszés tervezett vonalát egészen a linea temporalis superiorig, amit elérve annak mentén folytattam tovább a szaggatott vonal ívét egészen a hajvonalig.-Meg is van-pillantottam fel Dr. Shepherd-re, amint az utolsó vonást követően visszahelyeztem a tollat a mellettem lévő steril kendővel leterített műszerasztalra.

-Akkor kezdhetjük is-helyezkedett el a műtéti terület felett.-Egy újabb gyönyörű nap az életmentésre, nem igaz, emberek?-pillantott körbe mosolyogva, amire mi is mindannyian elmosolyodtunk maszkunk mögött előbbi ismerős mondata hallatán. Amióta csak beléptem az első műtétjére, egyetlen alkalommal sem mulasztotta el az első metszés előtt ezen lelkesítő szavakat.-Jól van, 10-es szikét kérek!-pillantott Joyce-ra, aki pillanatok alatt tenyerébe is helyezte a bőr bemetszésére szolgáló eszközt.-Köszönöm!-biccentett, amint nekiállt, hogy finom mozdulatokkal átvágja a bőrt és a felszínes fasciákat az általam felrajzolt vonal mentén, gondosan ügyelve arra, hogy minél kevesebb vérveszteséget okozzon az említett bemetszéssel.-Remek-emelte el a szikét a megmetszett bőr felszínétől-, Dr. Cullen, kérem emelje el a skalpot!

-Igen is, Dr. Shepherd-biccentettem, amit pillantásomat most én is műtősnőnk arcára irányítottam.-Joyce, adna egy horgas csipeszt?

-Parancsoljon, Dr. Cullen!-helyezte a tenyerembe, mire egy óvatos mozdulattal csippentettem közre a vékony bőrt a két kis kampó közé. Amint arrébb húztam a szövetet, csak akkor lettem figyelmes a metszések mentén minden gondosság ellenére is a kívántnál valamivel jobban szivárgó pirosló vérre.

-Dr. Shepherd, felteszek néhány Raney klippet-pillantottam fel arcára, amint Ő épp letesztelte a lékeléshez használatos elektromos fúróeszközt.-Eléggé szivárog a vér…

-Jó meglátás, csinálja!-biccentett egyetértően, miközben nekiállt, hogy finom, de biztos mozdulatokkal felitassa a szabaddá vált koponyacsont felszínét borító vért.-Én közben megkaphatnám a fúrót?

-Itt van, Dr. Shepherd-nyújtotta oda Joyce.-Azt pedig elvenném...-vette át a fogóba befogott használt bucit is.

-Köszönöm, Joyce!-idézett hozzá egy hálás pillantást.-Dr. Cullen, a klippek a helyükön vannak?

-Igen, most tettem fel az utolsót-válaszoltam.-Úgy látom már csökkent is a vérzés-állapítottam meg, amint egy gyors törlést követően ismét szemügyre vettem a sebszéleket.

-Nagyszerű-nyugtázta elégedetten, miközben kezében az elektromos fúróval ismételten visszairányította figyelmét a műtéti területre.-Nos, mit szólna egy újabb találós kérdéshez az ifjú kolléga?-csillant fel hangja ismét, amire nem bírtam megállni, hogy halkan fel ne nevessek.

-Ne kíméljen-mosolyogtam még mindig kuncogva, amint egy újabb törlést követően a ledobóba ejtettem a vértől pirosra színeződött törlőt.

-Tetszik a lelkesedése-jegyezte meg elégedetten, amint előbb rám, majd vissza a műtéti területre irányította tekintetét.-Akkor...mondja meg, hová fúrjam azokat a bizonyos lyukakat a koponyacsont felszínébe?

-Temporális craniotomiánál három vagy négy lyukat szoktak fúrni a koponya megnyitásához-álltam neki-, bár az eddig látottak alapján, Dr. Shepherd minden ilyen esetben négyet fúrt, mivel ez megkönnyíti a fűrésszel való munkát az ezt követő lépésekben-tettem hozzá, amire ő egy helyeslő bólintással válaszolt.-Egy lyuk kerül az arcus zygomaticus mögé-mutattam a járomív mögötti területre-, egy az oss zygomaticus felső elülső részére-irányítottam ujjamat a csont ezen részére-, a hátramaradó kettő pedig a bemetszés hátsó és felső részeihez kell kerüljön.

-Remek válasz-biccentett elismerően, miközben a fúrót a páciens koponyájához helyezte.-Jól van, akkor fúrjuk meg azokat a lyukakat-mosolyogta, majd a fúró duruzsoló hangja közepette állt neki, hogy kialakítsa a koponya megnyitásához szükséges jelző pontokat. Ez egy rendkívül kényes folyamat, mivel nagyon kell ügyelni arra, nehogy megsértsük a fúróval az agy felszínét borító agyhártyát, így minden alkalommal lenyűgözött, hogy Dr. Shepherd milyen magabiztos és pontos mozdulatokkal hajtotta végre az előbbi folyamatot. Megtiszteltetés volt őt munka közben figyelni.-Készen is vagyunk-adta át a fúrót Joyce-nak.-Dr. Cullen, megtenné, hogy kiszélesíti a nyílásokat? Mutassa meg, mekkora erő rejtőzik azokban a karokban-mosolyogta, mire nem bírtam megállni, hogy fel ne nevessek előbbi mondatán.

-Dr. Shepherd, egész nap hurcolok egy 4 kiló 20 dekás gyereket magammal babahordozóstul-jegyeztem meg továbbra is halkan kuncogva.-Szerintem sosem volt még olyan erős a karom, mint amilyen most-tettem hozzá mosolyogva, majd egy újabb törlést követően a velem szemben álló Joyce-ra pillantottam.-Kerrison csontcsípőt kérnék!

-Parancsoljon, doktornő!-helyezte a kezembe a csípőfogó elegánsabb unokatestvérére emlékeztető eszközt, mire így nekiállhattam, hogy szélesebbre formáljam a fúróval már kialakított kerek nyílásokat. Óvatosnak kellett lennem, legalább olyan óvatosnak, mint amikor a lyukak elkészültek. A beteg biztonsága érdekében egy pillanatra sem volt szabad, hogy meginogjon a kezem, miközben elég határozottan kellett cselekedjek ahhoz, hogy képes legyek kicsippenteni újra és újra a megfelelő mennyiségű csontállományt az optimális eredmény eléréséhez. A sebészek izgalmakkal teli kötéltáncát jártam.

-Nagyon szép munka-nyugtázta elismerően, amint munkámra pillantott.-Talán az a lyuk lehetne pár milliméterrel nagyobb-mutatott a hátsó felső nyílásra-, de a célnak ez is tökéletesen megfelel. A többi pedig teljesen hibátlan. Le a kalappal, kollegina!

-Köszönöm, Dr. Shepherd!-mosolyogtam, miközben visszaadtam a csontcsípő eszközt Joyce kezébe.

-Van hozzá érzéke-pillantott rám komolysággal a hangjában, amint a kezébe vette a csontfűrészt-És...hogy van a kis Lilly?-emelte rám vissza tekintetét, amint én a Penfield dissectorral óvatosan elkezdtem leválasztani a kemény agyhártyát a koponyacsont belfelszínéről.-Addison mondta, hogy múlthéten kapta meg a DTPa-IPV-Hib védőoltást…

-Remekül-mosolyodtam el ismét, amint eszembe jutott pici lányom csillogó kis pillantása.-Az oltás után volt egy kis hőemelkedése, de nem lázasodott be és azóta sincs vele semmi gond-válaszoltam kissé megkönnyebbülten.-Egészséges, mint a makk...és napról napra egyre aktívabb, mint egy igazi kis örökmozgó-kuncogtam.-Sosem unatkozunk mellette.

-És ahogy látom, más se...-tette hozzá pillantását a távolba emelve, majd egy újabb iránymutató fejbiccentését követően, én is hátrafordítottam a tekintetem az által mutatott irányba. Meglepetésemre Izzie és George álltak fenn a galérián Izzie karjában síró kislányommal.

-Joyce, lenne olyan kedves, hogy kihangosítja nekem a galériát?-pillantottam rá kérlelően. Volt egy sejtésem, mi állhat a háttérben.

-Azonnal, Dr. Cullen!-bólintott, amint a nem messze mögötte található gombhoz lépett, mire az apró mozdulatot követően, azonnal betöltötte a műtő légterét Lilly éles, erőteljes kis sírásra.

-Szia, Esme!-hallottam ki pici lányom mindent bezengő hangja mögül George kissé bátortalan szavait.-Bocs, hogy zavarunk, de...Lilly már majdnem háromnegyed órája sír. Egyszerűen már nem bírunk vele tovább-vallotta be kínos megbánással.

-Újra pelenkáztuk, próbáltuk megetetni, de egyik sem használt-vette át tőle a szót Izzie, miközben tovább ringatva próbálta csillapítani kicsiny lányom heves kitöréseit.-Egyszerűen már nincs több ötletünk...

Tudtam, mi a baj; tudtam, hogy Lilly-nek most rám lenne szüksége, hiszen azonnal felismertem mit jelent ez a sírás...de félig vagyok egy páciens agyában, nem mehetek ki a műtőből csak úgy. Ki kell találnom valamit.

-Izzie, vidd Lilly-t közel a kihangosítóhoz, amennyire csak tudod-ötlött eszembe ekkor a megoldás, amint karomat biztosan megtámasztottam a koponyát egy helyben tartó kereten, nehogy kárt okozzak a beteg agyában.-Amint ott vagy, szólj!

-Itt vagyunk-válaszolta, mire egy mély lélegzetet követően, nekiálltam annak, ami minden ilyen helyzetben nyugalmat hozott Lilly pici kis szívének; annak, amit csak tőlem és édesapámtól fogadott el valamilyen ismeretlen okból kifolyóan…egy bizonyos kis dalnak.

Twinkle, twinkle, little star

How I wonder what you are

Up above the world so high

Like a diamond in the sky

[…]

Éles kis hangra riadtam az engem éppen csak elérő álomból. Amint fáradt szemhéjaim lassan felnyíltak, kezeimmel a hang forrásaként szolgáló babafigyelő után kutattam az éjjeliszekrényemen, miközben sietve igyekeztem összerendezni minden gondolatom és mozdulatom, hogy kissé álmatag tudatomból felébredve minél hamarabb pici lányomhoz siethessek.

-Semmi baj, Lilly-nyitottam be még mindig kissé álmos mosollyal arcomon szobájába, amint a kezemben lévő kellemesre melegített tápszert a nem messze a kiságy mellett lévő asztalra helyeztem.-Itt van anya, nincs semmi baj...-vettem őt karomba, miközben finoman megsimítottam könnyes pici arcát, majd finoman ringatva őt indultam el vele a kisasztal melletti kényelmes kis fotelhoz.

Amint azokba a sírástól csillogó pici szemeibe néztem, megannyi gondolat cikázott egyszerre a fejemben. Vajon mi lehet az oka ezeknek a könnyeknek?

Talán éhes? Esetleg megint a pocakja fáj? Fogalmam sem volt arról, mi lehet a válasz a magamban feltett kérdésekre, és jelen pillanatban szinte hihetetlen volt számomra, hogy számos anyuka már egyetlen kis nyöszörgés alapján tudja, mi a kisbabájának az óhaja, miközben én ennyire bizonytalan és elveszett vagyok.

Csak egy valamiben voltam biztos...mindent meg kell tennem érte, ami csak tőlem telik.-Jól van, kicsim-támasztottam meg egyik karommal apró kis testét, hogy kényelmes pozícióba emeljem őt az evéshez-, mit szólnál egy kis tápszerhez, hm?-emeltem ajkaihoz a cumisüveg száját, ám bárhogy is igyekeztem tartani pici fejét, hogy minél könnyedebben befogadhassa a cumisüveg tartalmát, pici szájával újra és újra elutasította az általam kínált táplálékot.-Látom, nem vagy éhes…-sóhajtottam némi csalódottsággal a hangomban, amint visszahelyeztem az üveget a mellettem lévő asztalra. Ha nem ez a probléma, akkor vajon mi állhat a sírása mögött?-Sssshhh, nincs semmi baj-ringattam őt tovább nyugtatóan, amint felálltam, hogy fürdőben álló a pelenkázó asztalhoz induljak vele. Nem éreztem ugyan piszkos pelus szagát, mikor a karjaimba vettem őt, de számításba kellett vennem, hogy esetleg az én orrom téved, és mégis csak van egy kis csomag abban a pelenkában. Ezt az eshetőséget semmiképp sem hagyhattam figyelmen kívül.-Semmi baj, Lilly-álltam neki kihámozni őt pici kezeslábasából-, anya meg fogja oldani, jó?-simítottam meg pici pocakját nyugtatóan, ámbár én se hittem el a saját szavaimat, amint a pelus kibontva tisztán találtam annak belsejét. Ha ez sem lehet a gond, akkor mégis mi lehet elhullatott könnyeinek oka? A lehetőségeim egyre csak fogytak, én pedig újra és újra falakba ütköztem.-Meg fogom oldani-ismételtem el előbbi szavaimat saját magam megerősítésére is, amint pici lányomat óvatosan vállamra fektetve indultam vele vissza a kényelmet nyújtó kis szobájába.

Miközben finoman ringatva simogattam pici hátát, igyekeztem számba venni minden lehetőséget...mindhiába. Percek múltak, órák teltek el…de akármivel próbálkoztam, akármivel próbáltam pici sírását enyhíteni, mintha az egyre csak intenzívebbé vált volna. Már úgy éreztem, belőlem is sírás tör fel pillanatokon belül, amint a kétségbeesés lassan felülkerekedett minden logikusnak mondható gondolatomon. Mindössze annyit tudtam tenni, hogy tovább ringattam őt nyugtatgatva, miközben kitörni készülő könnyeimmel küzdöttem.

-Szia, kicsim-hallottam meg apa hangját az ajtó felől, mire azonnal ráemeltem gyűlő könnyekkel teli pillantásomat-,minden rendben?

-Jaj, apa, nem akartalak felébreszteni-csuklott el a hangom, miközben tovább csitítgattam Lilly ismét felerősödő kis sírását.

-Úgy látom, nincs-csukta be maga mögött az ajtót, amint lassan elindult irányomba.-Ha elmondod, talán tudok segíteni…

-Semmi, csak…-álltam neki-, csak már mindent megpróbáltam-csuklott el hangom ismét.-Megpróbáltam megetetni, de...de nem éhes. Tisztába tettem, de az sem...az sem oldotta meg a sírást-nyeltem aprót, hogy visszafogjam kitörni készülő könnyeimet.-Óvatosan megmasszíroztam a pocakját, hátha csak...hátha csak a hasa fáj, de az sem segített-simogattam meg újból pici lányom hátát reménykedve, hátha ezúttal használ a nyugtató simítás, ám hiába ismételtem már meg sokadjára a mozdulatot az eredmény ugyan az volt.-Már nincs semmi ötletem és...nem tudom mit csináljak-vékonyodott el a hangom, amint megpróbáltam visszafojtani a megint csak előtörni készülő sírást. Teljesen elvesztem.

-Átvehetem Lilly-t?-pillantott rám engedélyt kérőn, mire egy apró bólintást követően óvatosan karjaiba helyeztem a még mindig síró kicsi lányom. Csak reménykedni tudtam abban, hogy Ő tudja mi a teendő.-Tudod...amikor még olyan pici voltál, mint most Ő-simította le Lilly könnyes kis arcát-,volt egy kiváló módszerem arra, ha megrémültél valamitől. Ez volt az én titkom, amiről még édesanyád se tudott-folytatta sejtelmesen, mire én kissé értetlenül emeltem rá megfáradt szemeimet. Sejtelmem se volt, mi járhat a fejében.-Talán...talán ez nála is működni fog.

Twinkle, twinkle, little star
How I wonder what you are
Up above the world so high
Like a diamond in the sky
Twinkle, twinkle little star
How I wonder what you are

When the blazing sun is gone
When he nothing shines upon
Then you show your little light
Twinkle, twinkle, all the night
Twinkle, twinkle, little star
How I wonder what you are 

Hihetetlen volt. Minden egyes eldalolt sorral csitulni látszott Lilly eddig heves sírása, és mire az utolsó dallamos hangjegy is felcsendült, pici lányom erős kis hangja is alig hallható kis hüppögéssé halkult. Alig hittem a saját fülemnek, amint ismét betöltötte a szobát a már órák óta nem hallott békés csend.

-Jóóóóól van, nagylány-kuncogott fel apa, amint finoman letörölgette unokája pici arcocskáját.-Nincs semmi gond, látod-e?

-Hihetetlen vagy-húzódott arcomra apró mosoly, amint fáradtságtól nehézkes fejem apa vállára hajtottam. Pár pillanattal később azonban a hosszú órákon át visszatartott könnyek megállíthatatlanul utat törtek maguknak arcom vonalán, engem kényszerítve végtelennek tűnő sírásba.

-Add ki magadból, kicsim-simogatta meg vállamat felém eső karjával nyugtatóan, miközben másik kezével továbbra is biztosan tartotta aprócska kislányomat.-Sírj csak nyugodtan, hadd könnyebbüljön meg a lelked…

-Hiányzik-sóhajtottam fel záporozó könnyeim közt ezzel kimondva a lelkemben megbúvó keserédes érzelmeim okát.-Elterveztük, milyen lesz Lilly-t hazahozni...hogy hogyan osztjuk meg a szülői teendőket-simítottam le az arcomról néhány könnycseppet.-A lehető legjobban akartuk csinálni.

-Jól is csináljátok-pillantott rám biztatóan, mire én is ráemeltem még mindig könnyes pillantásomat.-Tudom, hogy most egyedül érzed magad...úgy érzed, összecsapnak a fejed fölött a hullámok-simított ki egy, az arcomba lógó hajtincset.-De hidd el, jól csináljátok. Talán nem így terveztétek az első napotokat itthon családként-emelte pillantását előbb Lilly-re, majd vissza rám-, de tudnod kell...nem maradsz egyedül ebben a helyzetben.

-Tudom-pillantottam rá hálás mosollyal az arcomon, amint ismét lesimítottam róla egy újabb kósza könnycseppet.-Csak tudod, úgy érzem, tudnom kéne mire van szüksége Lilly-nek, hiszen...én vagyok az anyja-hagyta el ajkaimat a másik engem gyötrő kétely.-De össze vagyok zavarodva, mert...semmi sem megy olyan könnyen, mint ahogy gondoltam, és tudom...tudom, hogy ebbe is bele kell tanulni, de mi van, ha én még se fogok? Mi van, ha sosem leszek olyan anya, mint amilyen lenni szeretnék?

-Kicsim, már most jó anya vagy-nyomott apró puszit a homlokomra, amitől ismét apró mosoly húzódott kissé kimerült arcomra.-Szívedet-lelkedet kiteszed ezért a kis liliomszálért-kuncogta, amint ismét visszahelyezte karjaimba most már békésen pihenő pici lányomat.-Egy nap nagyon büszke lesz arra, hogy ilyen anyukája van.

-Köszönöm, apa!-jelent meg arcomon egy fárad, ám annál őszintébb mosoly, miközben lassan megcsillantak az ablakon a megannyi tűlevél között halványan átszűrődő lágy téli nap sugarai egy következő nap hajnalán.

[…]

Twinkle, twinkle little star

How I wonder what you are

-Lenyűgöző-pillantott rám őszinte ámulattal Dr. Shepherd, ahogy a pici dalocska hatására ismét csend hullott a műtő levegőjére.

-Köszönöm, Dr. Shepherd!-mosolyogtam, miközben ismét nekiálltam, hogy leválasszam az agyhártyát annak anatómiai pozíciójából.-Izzie, George-emeltem vissza pillantásom a galériára-, most már meglesztek?

-Azt hiszem-válaszolta George némi bizonytalansággal a hangjában, ám ekkor egy csipogó ütemes hangja űzte el ismét a műtőből a mindössze pillanatokkal ezelőtt visszatért csendet.

-Dr. Witman-fordult Dr. Shepherd a nem messze tőlünk a páciens monitoron megjelenő értékeit jegyzetelő aneszteziológus kollégánkhoz-, megnézné kérem, hogy kinek a csipogója jelez?

-Dr. Cullené-válaszolta felém pillantva, amint kezébe vette még mindig követelőző csipogómat.-A kód: 5-972-143-342*

-Köszönöm, Dr. Witman!- mosolyogtam, amint lefordítottam magamban a kódolt üzenet jelentését, miközben ismét barátaim felé fordultam.-Carlisle most végzett-folytattam, mire azonnal látszott a megkönnyebbülés arcukon ezen hír hallatára.-Ha úgy gondoljátok hozzá is nyugodtan vihetitek Lilly-t.

-Azt hiszem...élünk a lehetőséggel-jegyezte meg kuncogva Izzie, amin én sem bírtam megállni, hogy alig hallhatóan felnevessek. Volt egy olyan érzésem, hogy egy ideig nem vállalkoznak majd önként erre a feladatra.

-Köszönöm, hogy eddig vigyáztatok rá, srácok!-pillantottam rájuk mérhetetlen hálával szavaimban.-Nagyon sokat segítettetek ezzel.

-Igazán nincs mit-mosolyogta Izzie, amint az immár csendes pici lányommal a karjában lassan elindultak vissza a sürgősségi osztály felé.-Majd beszélünk!

-Sziasztok!-köszöntem el én is még mindig mosollyal az arcomon, majd miután elhagyták a galériát, ismét visszafordultam az előttem álló teendők hosszú listájához.-Már készen is van a dura leválasztása, Dr. Shepherd!

-Ismét nagyszerű munka, Dr. Cullen!-vette szemügyre az általam végzett procedúra eredményét, amint én visszahelyeztem a használt Penfield dissectort Joyce felém nyújtott kezébe.-Ha gondolja...szívesen tanítanám önt, mint leendő idegsebészt.

-Engem?-pillantottam rá meglepetten szavai hallatán. Dr. Derek Shepherd, az ország egyik legjobb idegsebésze. Valóban engem akarna tanítani? Alig hittem a fülemnek.

-Mint mondtam, van hozzá érzéke-folytatta meglepett arcom láttán.-Ügyes keze van, ami egyszerre képes finom eljárásokra és akár csonttörésre. Ezt nem lehet tanulni, ezzel születni kell. Gondolkodjon el azon, hogy esetleg ezt a szakterületet választja…

-Mindenképp…-válaszoltam még mindig kissé zavarban, amint újból visszairányítottam figyelmem az előttem lévő műtéti területre. Amióta csak erre a pályára készültem, gyereksebész akartam lenni. Egészen eddig a pillanatig egyszer sem inogtam meg az általam választott szakirány helyességében, ám most még is elgondolkodtam azon, mi lenne ha…

(Carlisle szemszöge)

-Jaj, de nagyon ügyes itt valaki-mosolyogtam mérhetetlen büszkeséggel hangomban, amint az irodám padlójára terített kis babatakarón feküdve igyekeztem buzdítani picike lányom apró kis szárnypróbálgatásait. Ahogy azokon a pici kis mancsocskáin támaszkodva egy más szemszögből tekintett körbe a világra, láttam rajta a meglepettség és boldogság kalandra hívó elegyének csillogását. Csak remélni tudtam, hogy ez csillogás soha sem huny majd ki a szemeiből.-Hát milyen erős kislány vagy-cirógattam meg mosolygós kis arcocskáját.-Apa se tudná ügyesebben csinálni, nézd!-utánoztam le én is az általa kivitelezett támasztó mozdulatot, amire pici ajkait mosolygós kis gőgicsélés hagyta el. Azonnal melegség árasztotta el a szívemet erre a kis hangra.-Jaaaj, apa nem bírja tovább tartani magát-imitáltam tettetett összecsuklást, mire ő ismét vidáman kacarászni kezdett engem is kuncogásra késztetve. Nem is tudom, mi lenne velem enélkül a csöppke kis angyal nélkül.-Nem tudok versenyre kell ezzel a kitartással és erővel…

-Elnézést a zavarásért, Dr. Cull…-akadt el mondandójával egy pillanatra Dalia, amint a szobába lépve meglepetten tapasztalta hiányomat az íróasztalom előtt.

-Dalia!-intettem oda neki, miközben feltápászkodtam a padlóról, mire azonnal hangom irányába kapta a tekintetét.

-Oh, nem láttam, hogy ott van-nevetett fel halkan, amint Lilly-t óvatosan a karomba véve indultam el visszafele az asztalom irányába.-A fizioterapeuta felszólt az osztályra, hogy felszabadult egy hely, és mehet korábban a mai terápiára, ha úgy gondolja. Az időpont 10 perc múlva esedékes.

-Mondja meg neki, hogy élek a lehetőséggel-válaszoltam, amint Lilly-t az ölembe ültetve ismét helyet foglaltam a megszokott helyemen.-Még elintézek valamit, de időre ott leszek.

-Rendben, Dr. Cullen!-biccentett, miközben pillantását mosolyogva Lilly-re majd vissza rám irányította.-További jó mulatást.

-Köszönjük!-köszöntem el mosolyogva, majd miután becsukta maga mögött az ajtót, ismét ráfókuszálhattam minden figyelmem az ölemben ücsörgő picike lányomra.-Jól, van, Lilly-támasztottam meg őt elölről egyik kezemmel, hogy kényelmesen ülő helyzetben maradhasson az elkövetkezendő pár percben-, mi lenne, ha most megnéznénk azt az állatos mesét, amit annyira szeretsz, mielőtt apának fizioterápiára kéne mennie? Mit szólsz?-nyitottam meg a kis animált történetet tartalmazó mappát a laptopomon, mire azonnal vidám kis mosoly húzódott rózsás arcocskájára, amint meghallotta a már számtalanszor lejátszott kis animációs történet bevezető dallamát. Mindig, amikor ezt az öt kiskacsáról szóló dalos kis mesét néztük, az arca egyszerűen kivirult. Lenyűgözték őt az élénk színek, a fülbemászó kis dalocska, így bármikor amikor csak alkalom adódott rá, szakítottam öt percet arra, hogy láthassam ezt az örömteli kis mosolyt az arcán.

-Helló, haver!-hallottam meg ekkor Mark hangját az ajtó felől, mire egy köszönés erejéig én is feltekintettem arcára az előttem lévő képernyőről.-Hát ti meg mit csináltok?

-Az Öt kicsi kacsát nézzük-válaszoltam, miközben megsimogattam Lilly ujjaim közé vett pici kis markát.-Utána meg mennem kell fizioterápiára.

-Imádom Lilly-t- vett egy mély lélegzetet, miután néhány pillanatig némán hallgatta a mese alatt szóló dallamot-, de ez valami borzadály-kuncogta, miközben fájlalóan megdörzsölte a homlokának.-Hogy bírod ki ezt füldugó nélkül?

-Hidd el, mikor már sokadjára hallod, egészen fülbemászó-nevettem fel én is előbbi mondatán.-Lilly pedig nagyon szereti.

-Hát kisasszony...nincs valami jó ízlésed-rázta meg a fejét tettetett csalódottsággal, amire ismételten felnevettem.-De majd ha nagyobb leszel, mutatok neked néhány valódi zenét-hajolt hozzá, amint a videó végeztével felálltam, hogy belehelyezzem kicsi lányomat a kényelmes kis hordozójába.- Egy kis Imagine Dragons, The Lumineers, Green Day...meg persze a klasszikusok, mint a Rolling Stones.

-Ezt az ötletedet most kivételesen támogatom-veregettem meg a vállát egyetértően, amint kezembe véve a hordozóban fekvő kislányomat, vállamon pedig a váltóöltözetet tartalmazó táskával indultam el az irodám ajtaja irányába.-Viszont most le kell mennem a fizikoterápiára…

-Megyek veletek-indult el ő is az általam meghatározott irányba.-Derek még műt, úgyhogy úgy is csak unatkoznék egyedül, amíg üresjárat van.

-Remek-örültem meg ennek hallatán, miközben a liftbe belépve megnyomtam a földszintet jelző gombot.-Legalább lesz egy kis segítségem Lilly-vel amíg folyik a terápia.

-Ó, ezer örömmel-pillantott előbb rám, majd vissza Lilly-re.-De ugye...nem kell többet meghallgatnom azt a borzasztó dalt, amit az előbb?-kapta vissza egy pillanatra rám a tekintetét aggódva, mire alig bírtam megállni, hogy előtörjön belőlem egy újabb nevetés.-Csak mert nem bírnám ki még egyszer…

-Nem kell-biztosítottam efelől, miközben a liftből mindketten ráfordultunk a fizikoterápia folyosójára.-Csak figyelni fogsz rá, hogy nehogy kiessen a hordozóból és megüsse magát. Semmi több.
-Ez szerintem még nekem is menni fog-jegyezte meg magabiztossággal a hangjában, majd néhány pillanat múlva továbbra is nevetve érkeztünk meg a terápia helyszínére.

Miután átöltöztem, neki is álltam a már jól ismert gyakorlatok hosszú sorának. A zsámolyról fel le lépkedve felidéződtek bennem az emlékek, milyen nehéz is volt megtennem ezeket a lépéseket az első foglalkozáson. Emlékeztem arra mély, idegi fájdalomra, ami akkortájt kínzott minden mozdulatom során, és arra a tehetetlenségre, amit akkor éreztem, mikor a testem nem cselekedte azt, amit az agyam elrendelt. Úgy éreztem magam mint egy kisgyerek, aki járni tanul, de újra és újra elesik.

-Remek, most nyújtsunk kicsit-adta ki a következő feladatot Dr. Parks, néhány percnyi lépegetős gyakorlat után.-Tudja, csak úgy, ahogy szoktuk-folytatta.-Álljon szépen a szélére, hogy a sarkai ne érintsék a zsámoly tetejét!

-Igenis-bólintottam, amint érintett lábamat a zsámoly széléhez toltam, majd másik lábammal teljesen a zsámolyon támaszkodva álltam neki sérült lábam sarkát a föld felé feszíteni.-Még nem is volt alkalmam megköszönni Önnek, amit értem tett-ragadtam meg a pillanatot.-Önnek hála immár teljes része lehetek a kislányom életének-pillantottam Lilly-re, majd vissza kolléganőmre.- És nem mellékes az sem, hogy ma visszatérhettem a műtőbe is.

-Ehhez az eredményhez mindketten kelletünk-jegyezte meg elismerően.-Lelkiismeretes beteggel könnyű a munka.

-Köszönöm!-mosolyogtam, amint tovább végeztem az általa elrendelt gyakorlatot. Éreztem, ahogy minden egyes rost és izom megfeszül a lábamban.

-Jól van, ennyi elég lesz-intett megállásra, mire leszálltam a dobogóról.-Most végezzünk pár dinamikus feladatot a következő nyújtás előtt.-javasolta, amint átvezetett az egyensúly párnákhoz.-Nézzük meg, hogy mennyi ideig bír megállni a sérült lábán.

-Rendben van-válaszoltam, majd pár pillanatnyi hezitálást követően némi bizonytalansággal a mozdulataimban álltam rá fél lábbal az említett eszközre. Számtalan sikertelen élmény kötődött emlékezetemben ehhez a látszólag egyszerűnek tűnő tárgyhoz, mivel a sérült lábam gyengeségéből adódóan nem mindig bírta el magában a teljes súlyomat. Ezzel a feladattal gyűlt meg a legjobban a bajom az eddigi foglalkozások során.

-Remek, nagyon ügyesen csinálja-nyugtázta elégedetten, miután több, mint egy perce végeztem kitartóan a feladatot. Az izmaim némiképp megremegnek a terhelés hatására, de nem hagytam, hogy ismét eluralkodjon felettem átvéve az irányítást. Folytatnom kellett.-Egyértelmű javulás látszik a terhelhetőségében-állapította meg, amint lejegyzett néhány apróságot a kezében lévő aktámba.-Befejezheti.

-Nos, Becka...-hallottam meg Mark hangját a hátam mögül, amint az egyensúlypárnáról lelépve ismét két lábbal állhattam a földön-, látom nagyon ért a férfiak testéhez. Mit szólna egy randihoz?-villantotta rá ilyenkor jól bevált mosolyát, mire kolléganőm szemöldök felvonva fordult oda hozzá az előbbi szavai hallatán.

-Dr. Sloan-állt neki néhány pillanatnyi hideg hallgatás után.-Először is, magának csak Dr. Parks-jegyezte meg, mire alig bírtam megállni, hogy el ne nevessem magam a Mark arcáról lefagyó mosoly láttán.-Másodszor pedig...férjnél vagyok-mutatta fel a bal kezének gyűrűsujján díszelgő gyűrűt.-Úgyhogy ha megtenné, a jövőben tartózkodjon az ilyen megjegyzésektől. Nem hiszem, hogy szeretné megismerni a férjemet... aki nem mellesleg nyomozó.

-Elnézést, Dr. Parks-emelte rá pillantását némi megbánással a hangjában, amit aztán sietve át is irányította a mellette élénken figyelő pici lányomra. Mark-nak sem volt még része hasonló visszautasításban, ebben biztos voltam.

-Jól van, menjünk át a futógépre-fordult ismét hozzám kolléganőm ezzel megtörve az előbb kialakult kínos helyzetet.-5 km/h-val kezdjük, aztán fokozatosan emeljük majd most már 15 km/h-ig. Menni fog?

-Remélem-mosolyogtam bizakodva, majd egy gombnyomást követően neki is álltam ennek az erőnlétet erősítő dinamikus gyakorlatnak. A kellemes tempójú sétát fokozatosan váltotta fel először a lassú tempójú kocogás, majd ahogy a km/h mutató felfelé mászott, szép lassan el is értem a 15 km/h futósebességet. Meglepett, hogy a múlt alkalommal elért 10 km/h-t ennyivel túlszárnyaltam.

-Kiváló-jegyezte meg elégedetten.-leállíthatja a gépet.

-Nem gondoltam volna, hogy meg tudom csinálni-jegyeztem meg két légvétel közt, amint a futópadról lelépve pár mélyebb lélegzettel igyekeztem visszaállítani a normál szívfrekvenciámat.-Rég nem futottam ilyen sebességgel.

-Valóban nagyon szépen fejlődik-pillantott rám ismét elismerően.-Még csináljunk pár lelazító nyújtást és mára végeztünk is.

-Ön szerint még hány alkalomra lesz szükség?-emeltem rá tekintetem kíváncsian, miközben a padlón kényelmesen elhelyezkedve a lábamra erősítettem a a nyújtásban segédkező pántszerű szerkezetet.

-A mai nap alapján én még két alkalmat javasolnék-válaszolta némi gondolkodást követően.-Kicsit még erősítenünk kell az erőnlétet a sérült végtagban, de összességében elégedett vagyok az elért eredménnyel, sőt…

-Ez remek hír-válaszoltam örömteli hangon, amint hanyatt feküdve a földön a pánt két szabad részét szorosan megmarkolva álltam neki a mennyezet felé feszíteni a pántok által rögzített sérült végtagomat.

-Annyi javaslatom lenne, hogy az elektroterápiát folytassa majd még pár hétig-tette hozzá.-Ha bármilyen nemű fájdalmat tapasztalna, akár hetente többször is mehet, megbeszélem a kollégámmal.

-Mindenképp megfogadom-bólintottam egyetértően, miközben újra és újra végrehajtottam az izmaimat tovább nyújtó feszítő mozdulatot.-Nagyon köszönöm!

-Nincs mit-csukta össze a mappámat egy elégedett mozdulattal.-Akkor mára végeztünk-jelentette ki pár pillanat múlva, amire én is alábbhagytam a hátsó izomcsoportomat nyújtó gyakorlattal.-A jövőhéten majd találkozunk a megszokott időpontban.

-Itt leszek-biccentettem, miután leszerelve magamról a nyújtáshoz használt segédeszközt ismét talpra álltam.

-További szép napot Dr. Cullen!-búcsúzott el mosolyogva.-Dr Sloan...-vetett rá valamivel komorabb pillantást, mire ismételten alig bírtam visszafogni igen csak kitörni kívánkozó nevetésemet.

-Önnek is, Dr. Parks!-köszöntem el én is, majd miután kolléganőm kilépett az ajtón, én is nekiiramodtam, hogy ismét csatlakozzak a rehabilitációs terem szélén sorakozó padok egyikén ücsörgő barátomhoz és kislányomhoz.-Na, hogy viselkedett ez a nagylány?-vettem ki Lilly-t a hordozóból, mire pici lányom azonnal hallatni kezdte boldogságtól mosolygós gőgicsélő kis hangocskáját.

-Nagyon jól, semmi baj nem volt vele-állt fel a padról Mark is.-Egy igazi kis angyal.

-Reméltem is, hogy jól viselkedsz majd-nyomtam egy apró puszit nevetgélő kis arcára.-Na, menjünk, nemsokára anya is végez. Eszünk egy jót, mit szólsz?-cirógattam meg pici pocakját amint visszahelyeztem Őt a hordozójába, amire ismét egy örömteli kis gőgicsélés volt a válasza.-Na ez a beszéd.

-Nekem meg fél óra múlva műtétem lesz, úgyhogy én most mennék is-jegyezte meg Mark az ajtó felé indulva.-Persze csak, ha nem gond…

-Menj csak, már így is nagyon sokat segítettél-pillantottam rá hálásan.-Lilly, köszönj szépen Mark bácsinak-imitáltam integetést kicsi kis mancsocskájával, mire Mark sem bírta megállni, hogy fel ne nevessen a látványon.

-Szia, Lilly!-intett vissza mosolyogva.-És jó étvágyat nektek!

-Köszönjük!-intettem neki én is, majd miután gondosan rögzítettem pici lányomat a hordozóban, mi is útnak indulhattunk a nem messze lévő öltöző irányába.

*Jelentése: Szia, végeztem. Szeretlek és hamarosan találkozunk.