Videoooo! :)

Sziasztok! Hoztam nektek egy videót! remélem mindenkinek tetszeni fog :) ez egy beharangozó az egész fanfictionhoz :)Az eleje az előző videóból való, kicsit kiegészítve :) u.i: az új feji is fent van :)
Puszi!
Carly

XV. Fejezet Hazatérés

Sziasztok!!!
Meghoztam az új fejezetet! Remélem mindenkinek tetszik majd! Elárulom, hogy a következő fejezet majd karácsonyos lesz :)
Puszi!
Carly
u.i.: Még egyszer bocsánat a késésért! Szívesen várom a komikat!!!

(Esme szemszöge)

Amilyen gyorsan csak tudtuk, el akartuk hagyni a környéket. Az jár a fejembe, hogy messzebb, messzebb, és még messzebb . El akartam felejteni a történteket. Mindent el akartam felejteni. Csak a szépre akartam emlékezni, de nem ment. A sokk, mindent leblokkolt az agyamban. Nem is figyeltem arra, hogy mit csinálok, csak futottam, futottam, és futottam. Végül lassítottunk a tempón,és megálltunk az erdő közepén. Engem pedig elfogott a zokogás, és arcomat Carlisle mellkasába temettem, miközben továbbra magamhoz szorítva tartottam Edwardot.

-Nyugodj meg kedvesem...most már minden rendben lesz!-suttogta miközben orrát a hajamba fúrta, így nyomva csókot fejem tetejére. Hangja , és illata hatására lassan kezdtem megnyugodni, végül alábbhagyott zokogásom.

-Ha te nem vagy, már nem élnénk-jelent meg egy apró hálás mosoly az arcomon, mikor utolért a sokk utáni felismerés.

-Kárhoztam volna el ott, mint hogy bajotok essen.

-Kik voltak ezek?-tértem rá habozva erre a kérdésre. Nagy levegőt vett, és láttam, hogy ő is elgondolkodik, mit is mondjon.

-Tudod, a vámpírok nem korlátlanul élnek a világon. Ha így lenne, mindenki tudna rólunk. Van egy klán, aki mindent irányít, és mindenki felett rendelkezik. A Volturi a vámpírok királyi családja. A legnagyobb hatalom a mi világunkban.

-És miért akartak ártani Edwardnak?-simogattam meg kisfiam arcát, aki vigasztalóan ölelte át nyakamat.-Mi volt ez az átváltoztatás?

-Van egy olyan törvény, hogy gyereket tilos vámpírrá változtatni. A halhatatlan gyermekek ugyanis fegyelmezetlenek, és közveszélyesek. Nem tudják betartani a a törvényeket és megtartani a titkot. Ezért a Volturi megsemmisíti őket.

-Képesek megölni egy gyereket?-néztem rá elképedten.

-Sajnos igen-mondta szomorúan, miközben ő is megsimogatta Edwardot. El sem akartam képzelni, hogy mi történhetett volna, ha nem tudjuk megmagyarázni ez a félreértést.

-Az a férfi, Aro...ő ismert téged. Nem tűnik tolakodónak ha megkérdezem, hogy mi közötök van egymáshoz?-néztem rá bocsánatkérően kérdésem célzatossága miatt.

-Régen, még nagyon régen, egyszer én is közülük való voltam. Egy ideig , pontosabban 11 évig ott éltem velük, de ember vért akkor sem ittam. Nem tudtak rávenni , hogy elveim ellen szegüljek. Ez valamikor az 1800-as években volt. Nem vagyok büszke arra az időszakomra.-hajtotta le fejét szomorúan, és láttam, hogy azon idők emlékei tényleg nyomasztják őt.

-Sajnálom...-mondtam szomorúan.

-Mit sajnálsz?

-Hát hogy ilyen helyzetbe hoztalak...hogy elszomorítottalak...hogy miattam veszélybe került az egész életünk értelme, a család. Ha nem változtatsz át...akkor talán találtál volna egy csinos vámpírnőt, aki minden tekintetben tökéletes, és soha nem kellett volna átélned ezt.

-Ne beszélj ilyeneket!-mondta elcsukló hangon.-Te nekem az életem közepe vagy...Soha nem találtam volna mást, mert téged akartalak...amióta csak ismerlek...Ha nem változtatlak át, nem az lennék, aki vagyok...nem lenne Edward sem...és nem éreztem volna meg soha az elsöprő szerelem erejét. Ezeket csak is veled érzem-mondta, majd lágyan csókot nyomott ajkaimra. Edward csak mosolyogva nézett minket a karomban ülve. Örültem, hogy itt van . Hogy láthatom mosolygó arcocskáját, rozsdabarna fürtjeit és aranybarna szemeit .

-Szeretlek-mosolyogtam.

-Én is szeretlek. Mindkettőtöket-mondta halkan nevetve.-Induljunk haza. Elezarék már biztosan rettenetesen aggódnak.

-Igen. Mindenütt jó, de legjobb otthon-nevettem, majd egymás kezét fogva indultunk újra futásnak az erdőben...

(Carlisle szemszöge)

Nemsokára elértünk a házunk körüli erdőbe. Már éreztem azt az aromát, amely az olasz erdőkben nem volt. És lassan megéreztem Elezarék illatát is . Ezek szerint már csak pillanatok kérdése és otthon vagyunk. Ennek rettenetesen örültem. Nem is magam, hanem feleségem, és kisfiam érdekében. Tudtam, hogy bár Charles már nem okoz veszélyt, Nora még a közelben van, és bármelyik pillanatban feltűnhet. És ez hiányzott a legkevésbé nekünk.

-Végre itthon-sóhajtott fel ajtónk előtt kedvesem.

-Hála az égnek-mondtam én is, miközben udvariasan kinyitottam előtte az ajtót. Ekkor Esme-t Kate fogta hirtelen karjaiban, és szorosan magához ölelte.-El sem hiszitek mennyire aggódtunk! Azt hittük, hogy többé nem jöttök vissza!

-Néha én sem hittem, hogy hazajövünk-mondta kedvesem elcsukló hangon.

-Edward!-rohantak be nevét kiáltva Irina és Tanya, és azonnal felkapták a földről, majd szorosan ölelgetni kezdték.

-Carmen és Elezar?-kérdezte szerelmem.

-Elmentek az erdőbe sétálni. Teljesen összetörtek. Magukat hibáztatják a történtekért.

-Miért lenne az ő hibájuk?-kérdeztem meglepetten.

-Úgy gondolják ha itthon lettek volna, talán tudtak volna segíteni rajtatok. És most, hogy azt hiszik, hogy meghaltatok...magukat okolják .

-Semmi okuk erre-mondtam. Hisz, ha itt is lettek volna, ők is bajba kerülnek velünk együtt. Semmiben nem hibásak. Senki nem gondolta, hogy ez fog történni.

-Mikor jönnek vissza?-kérdezte Esme.

-Már egy órája elmentek. Szerintem nemsokára hazaérnek-mondta Kate, majd mind a hatan leültünk a kanapéra és mi elmeséltünk mindent ami Olaszországban történt. Fél óra múlva pedig nyílt az ajtó, és Carmen mosolyogva rohant oda Esme-hez.

-Hát itthon vagytok?-kérdezte izgatottan, miközben átölelte kedvesem.

-Igen...annyira féltem-mondta szerelmem meghatottan.

-Carlisle, azt hittük, nem látunk többé-lépett hozzám Elezar miközben megveregette a vállamat.

-Sajnos néha mi is azt hittük-mondtam lehajtott fejjel.

-Sajnáljuk, hogy miattunk ilyen helyzetbe kerültetek-mondta szerelmem bocsánatkérően.

-Ti kértek bocsánatot?- mosolyogta Carmen-Inkább nekünk kéne, hogy nem voltunk mellettetek.

-Hála az égnek, senkinek nem esett baja. És ami megtörtént azon nem lehet változtatni-mondtam mosolyogva.

-Még ez a szerencse-mondta Elezar, majd mindenki helyet foglalt a kandalló előtt. Egész este beszélgettünk a lobogó tűz mellett. Kiderült, hogy holnap indulnak haza Alaszkába, így felidéztük az elmúlt hetek kellemes emlékeit.

-Nem is tudom mi lett volna ha akkor nem jöttök el hozzánk-mosolyogtam megkönnyebbülten a mai napon történtek után. Nagyon nagy segítség voltak nekünk a nehéz időszakban.

-Pedig milyen negatívan indult az egész-nevetett fel halkan barátom.

-Igen...be kell vallanom, abban a helyzetben nem sok jót jósoltam .

-Pedig olyan sok csodát éltünk át veletek-mosolyogta Carmen.-Soha nem láttam még ilyen gyönyörű, tiszta, igaz szerelmet mint a tiétek. Senki nem érdemelte volna meg jobban ezt a gyermeket, mint ti.

-Ti is ugyan úgy megérdemelnétek egy ilyen ajándékot-mosolyogta kedvesem, miközben lágyan mellkasomnak dőlt.

-Tényleg...nemsokára itt a karácsony!-mosolyogta Kate.

-Már alig várom-nevetett Tanya.

-Ez lesz Edward első karácsonya is-mosolyogta kedvesem.

-Ez pedig rettentő nagy dolog-mosolyogta Carmen.

-A legfontosabb dolog egy kisgyerek életében-mondtam , majd lágy csókot leheltem kedvesem homlokára. Ezt követően körbepillantottam az én kis családomban. Ez volt a mi kis világunk. Esme és Edward az életem közepét jelentették. Bár titkon reméltem, hogy egyszer majd még jobban bővülni fog ez a kis kör. Szívesen láttam volna egy kislányt is a mi Edwardunk mellett. És biztos voltam benne, hogy egyszer majd eljön ennek is az ideje...hogy a jövőévi karácsonyt, már ne hármasban, hanem négyesben ünnepeljük...

Új külső !!! :)

Üdv!!!

Tegnap este kicsit megváltoztattam a blog külsejét! :)
Az ünnep közeledtével kicsit "pirosasra " vettem a dizájnt . :D
Remélem mindenkinek tetszik majd!!!

Puszi!
Carly :)

Happy birthday!!!!

Nos, mint tudjuk november 26-a van :) És ma van szeretett Peterünk születésnapja is :)Ezen úton is kívánunk neki sok-sok boldog születésnapot! Remélem, hogy ezzel mindenki egyetért!!! :)

Bocsika!

Sajnálom, hogy nem tudok most frissíteni, de a gépem mindent letöröl :S. Szerencsémre a nagy része megvolt lementve, de sajna az új feji nem :S Újra kell írnom az egészet, és ígérem igyekszem, ahogy csak tudok !
Sajnálom ezt a kis bakit :S
Puszi!
Carly

XIV. Fejezet Egy másik világ

Sziasztok! :) Meghoztam a frisset!!! :) Ez egy érdekes rész lesz :) Remélem tetszeni fog!!!

Puszi!

Carly
u.i.: Kérlek írjatok komikat! :) 

(Esme szemszöge)

Nem tudtam feldolgozni a történteket. Akitől mindig rettegtem,...aki megkeserítette az életem, most visszatért, és újra azon van, hogy tönkretegyen. Féltem egyedül. Mi lesz, ha Carlisle csak egy pillanatig nincs mellettem, és akkor olyat tesz velem, amit ...bele se akartam gondolni. Féltem, hogy kisfiam meghallja.

-Kedvesem jól vagy?-simogatta meg vállamat, miközben a nappaliban ültünk , és Edward a szőnyegen játszott a macijával.

-Igen, csak elgondolkodtam-mondtam rekedt hangon.

-Annyira elsápadtál. Mi rázott meg ennyire?

-Félek, hogy mi lesz, ha csak egy percre nem vagy mellettem...hogy mi lesz, ha Charles akkor rám talál és...-hagytam félbe mondatom, de arcán láttam, hogy pontosan tudja, hogy mi az, amire célozni akartam. Tudta, hogy mire képes az a szörnyeteg.

-Drágám, az nem fordulhat elő. Nem hagyom.

-De...

-Nincs semmi de! Ilyenre még csak ne is gondolj! Érte tegyük meg...-biccentett lágyan kisfiunk felé, akit túlságosan is lefoglalt a játék, mint hogy szavainkra figyeljen-Minél kevesebbet tud, annál jobb.

-Rendben-mondtam halkan, majd lágyan hozzábújtam.

-Menjünk ki kicsit a levegőre. Csak ide a verandára. Jót tenne Edwardnak is. Kicsit futkározzatok a mezőn , és egy időre felejtsd el azt, ami tegnap történt-mondta mikor megérezte a bennem egyre csak gyűlő aggodalmat.

-Jól van. Egy kis kimozdulás...biztosan jót tesz-mondtam, majd kedvesemmel együtt felálltunk a kanapéról, és megindultunk az ajtó felé.

-Kicsim, gyere, menjünk ki játszani jó?!-mosolyogtam.

-Jó mama-mondta , majd nevetve szaladni kezdett a veranda felé, és egy hatalmas ugrással le is ugrott a lépcsőről rá a kicsit átfagyott, kora téli talajra, majd széles mosollyal az arcán fordult felém. Mi Carlislelal leültünk a verandára, és néztük, ahogyan élvezi az életet. Eszembe jutott, milyen üres is volt az élet, még mielőtt egymásra nem találtunk. Carlisle minden tekintetben tökéletes. Tökéletes apa, tökéletes férj, és tökéletes szerető, bár ezt soha nem jegyeztem meg hangosan, hisz az ilyen nem illendő mondat egy nő szájába. De mi tagadás...így van.

-Ugye, hogy jó ötlet volt-mosolyogta arcom bőrébe, miközben lágyan csókolgatta azt.

-Igen-nevettem-úgy könnyebb ellazulni, ha van egy ilyen hozzáértő személy is a közelben-nyomtam gyors csókot ajkaira, amitől ő is elmosolyodott, majd lágyan újra csókolni kezdett.

-Drágám, ne a gyerek előtt-mondtam, amikor már kicsit kezdtük túlzásba vinni a dolgot.

-Ne mondd, hogy nem esik jól-kontrázott nevetve, mire én is elnevettem magam.

-Azt nem mondom, csak szerintem ezt nem illik. Főleg, hogy Elezarék is nemsokára hazajönnek a vadászatból. Mit szólnának hozzá? Meg Edwardnak is példát kell mutatnunk.

-Imádom benned ezt a felelősségtudatot . Kár, hogy bennem elveszik, ha a közelemben vagy-nevette.

-Ez hízelgő, és hidd el, nekem sem könnyű visszafogni magam. De meg kell próbálnunk-simítottam meg arcát, mire mosolyogva ő is enyémhez nyúlt.

-Szeretlek!-mosolyogta.

-Én is -mondtam, majd egy lágy csókot lehelt az ajkaimra. Ekkor azonban történt valami. Kedvesem izmai megfeszültek, és ugyancsak feszült idegekkel kapta fejét az erdő felé. Megszólalni sem mertem. Tudtam, hogy Charles visszajön. Tudtam, hogy nem adja fel. Gondolataimba szinte kiabáltam kisfiamnak, hogy jöjjön vissza. Kezdtem megszokni ezt a fajta kommunikációt mellette. Pillanatokon belül mögöttem is termett. Szorosan kapaszkodott meg kezemben, miközben mi felálltunk, és Carlisle védelmezően húzódott elém. Ekkor én is megéreztem a látogatónk illatát. Nem ő volt. Nem éreztem azt a félelmet, amit nála. De ettől is kirázott a hideg.

Ekkor megjelent az erdő szélén kettő, fekete köpenyes férfi. Szemük égő tűzként vöröslött fehér arcukon, és bőrük akár a papír olyan vékony volt. Az egyik férfi haja korom fekete, akár az éj, a másiké sötétszőke, vagy inkább fahéj-barna. Az egyik izmos és magas, a másik vékony és elegáns volt. De egy valamiben hasonlítottak. Arcukon a hideg semlegesség látszódott. Mintha cél nélkül, de valamiért még is céllal jöttek volna ide.

-Üdvözletem!-köszönt udvariasan férjem-Mi szél hozta az urakat a mi környékünkre?

-Tulajdonképpen...maguk-felelte az alacsonyabbik-Én Demetri vagyok, a társam pedig Felix. Aro mester küldött minket.

-Aro-t régen ismerem. Biztosan nyomós oka van, ha itt vagytok-mosolyogta készségesen Carlisle.

-Igen, az egész családnak jönnie kell. Beleértve a fiút is -nézett a hátam mögött lévő Edwardra, mire ösztönös morgás hagyta el torkomat. Bár nem tudtam, kik is ezek az emberek, de anyai ösztöneim azt súgták...kisfiam életét akarják. Nem is tudtam, hogy fordult meg a fejemben ilyen előítélet, de valami…valami azt súgta ennek a dolognak nincs pozitív kimenetele. Carlisle nyugtatóan simította meg arcom, mire a belőlem feltörő morgás lassan elhalkult, de a szememet továbbra is szikrázva szegeztem a két férfira.

-Nos, hogy ezt megbeszéltük, talán indulhatunk is-mosolyogta Demetri, majd elindultak az erdő felé. Párom vállamat karolta, miközben kisfiam a kezemet fogta, és mi is utánuk indultunk.

-Mi folyik itt?-sziszegtem halkan.

-Csak tedd amit mondanak-suttogta, majd folytattuk utunkat. Másnap este elértünk egy olasz kisvárosba. Az utcák szűkek , és kövezettek voltak. Az egész rendkívül réginek tűnt...talán több ezer évesnek is. Az ódon falak ablakai közül párban gyertya pislákolt, de a legtöbb közülük már éj-fekete volt. Már nem voltak emberek az utcán. Ekkor megérkeztünk egy magas templom elé. A magasra nyúló óratorony a legmagasabb épület volt az egész városban.

-Hol vagyunk?-súgtam halkan Carlisle-nak.

-Volterrában. -mondta, majd ekkor lefordultunk a templom melletti kis utcában, és egy csapóajtóhoz léptünk. Az erősebbik férfi könnyedén felnyitotta, majd kezével udvariasan intett lefelé.

-Vendégek előre-mosolyogta, mire Carlisle a kezemet fogva segített le a lépcsőn. Rettenetesen feszülten éreztem magam. Izmaim feszültek, és az idegeim szinte pattogtak. Carlisle nyugtatás képen folyamatosan a vállamat simogatta, miközben egy szűk folyosón haladtunk át. Nemsokára elértünk egy hatalmas , faragásokkal teli ajtóhoz. Mikor az erősebb férfi, akit Felixnek hívtak kinyitotta,és egy elképesztő méretű , márvány terem látványa tárult elénk.

-Üdvözletem, régi barátom!-mosolyogta, egy hosszú fekete hajú férfi.

-Aro, én is régen láttalak-mondta párom , miközben halovány mosolyt erőltetett arcára. Én továbbra is csak némán figyeltem , miközben kisfiam kezét szorítottam. Nem akartam elengedni...egyetlen pillanatra sem. Féltem, hogy ez az utolsó alkalom, hogy hozzáérhessek. És ezt a félelmet semmi nem tudta kiűzni belőlem.

-Kétszáz év hosszú idő. Gyorsan eltelt...szinte repült-nevette.-Látom te sem tétlenkedtél ezen idők alatt-pillantott rám, és kisfiamra.

-Nos..-köszörülte meg torkát férjem-Igaz, ami igaz...történt néhány dolog mióta nem találkoztunk.

-Tudod...tudomást szereztem egy ilyen „dologról”, ahogy te mondtad. Ugye tudod, hogy szabálytalan amit tettél?

-Fogalmam sincs miről beszélsz...

-Jane...-fordult a mellette álló szőke lányhoz. Igen lányhoz, mert alig lehetett 16 éves.

-Ki vagy te?-kérdezte, mire kisfiam torkát hirtelen hagyta el fájdalmas ordítás, majd összeesett a hatalmas terem márványpadlójára. Én abban a pillanatban lehajoltam hozzá, és kétségbeesetten kerestem fájdalmának okát. De ő egyre csak kiabált, és kiabált-Miért teremtettek?-kérdezett újra, mire ismét egy sikoly hagyta el torkát gyermekemnek. Nem tudtam elviselni ami történik, Tudtam...biztosan a szőke lány, a Jane csinálja. Nem lehetett más.

-Elég! Elég!-kiabáltam, mire ő csak mosolygott. Az előttem lévő világ ekkor szinte vörösben kezdett szikrázni. A fájdalmas hang, melyet Edward adott arra késztetett, hogy védjem. Akárhogyan, akármilyen módszerrel, akármi árán. Ebben a pillanatban azt éreztem, hogy megölöm azt a lányt. Az én kincsemet senki nem bánthatja. Senki. Rettenetesen dühös morgás szűrődött ki fogaim közül, és éreztem, hogy átjár a méreg. Carlisle, mintha megérezte volna, hogy támadni készülök, átkarolt erős karjaival, és olyan erősen tartotta támadásra álló testemet, hogy féltem, még a végén én teszek kárt benne.

-A saját érdekében uram...állítsa le azt a lányt, mert nem tudja mire képes egy anya a gyermekéért-morogtam , mikor rájöttem, Carlisle nem engedi, hogy tervem végbemenjen.

-Jane, kedvesem...elég-mondta nyugodt hangon, mire Jane elfordította rólunk tekintetét, és Edward kiáltásai is alábbhagytak. Ekkor Carlisle elengedett, és én rögtön gyermekemhez szaladtam. A zokogás kerülgetett, mikor karjaimba kaptam, és magamhoz ölelve tartottam. Kicsi hiányzott, hogy azt tegyem, amit soha nem gondoltam volna magamról. Nem is gondoltam volna, hogy az anyai ösztönök így el tudják venni a józan ítélőképességemet. Varázslatos erő, mely mindenen felülkerekedik. Ilyet emberként nem éreztem. Úgy tűnik vámpíroknál...illetve nálam ez rettenetes mértékben megerősödött. Az életemet is odaadtam volna, hogy ő élhessen.

-Megoldhatjuk békésen, vagy így is...-mosolyogta az Aro nevű férfi.

-Aro, az igazat mondom. Semmi rosszat nem tettünk. Ha esetleg a kisfiunkkal kapcsolatos akkor...

-Igen...talán ha nem változtattál volna át egy gyereket...nem lennénk itt.

-Hogy mit csináltam?-nézett rá döbbenten.-Teljesen félreérted. Honnan veszed ezt az egészet?

-Az egyik informátorunk súgta-mondta, mire a mögöttünk lévő ajtó kinyílt, és rajta belépett ő...Charles. Gúnyosan mosolyogva sétált el mellettünk, és Aro mellé állva figyelt tovább minket. Szóval ezt értette az alatt Nora, hogy hatalom van a kezükben. Meghűlt bennem a vér.

-Semmi nem igaz az egészből. Higgy nekem! Ilyennek ismersz?

-A dolgok változnak...

-De én nem. Tudom bizonyítani...

-Még is hogyan? -mondta, mire férjem elgondolkodóan meredt maga elé. De pár pillanat múlva felcsillant a szeme, majd tekintetét kisfiunkra emelte.

-Nos...a fiunk gondolatolvasó. Mindent látott, hallott, mióta létezik e világon. Sőt még előtte is. Ha a saját szemeddel látnád a dolgokat, talán meggyőznélek vele.

-Rendben van...egy próbát megér-mondta, majd lépdelni kezdett felénk, de én morogva szorítottam magamhoz Edwardot.

-Kedvesem...nem lesz semmi baj. Csak megérinti, és ezáltal látja minden gondolatát, amit valaha látott, hallott, gondolt. Nem fog ártani neki-mondta szerelmem, mire abbahagytam a morgást, és kisfiamat sem szorítottam olyan nagyon.

-De nem adom neki oda-mondtam határozottan.

-Nem is kell asszonyom-mondta Aro- Csak megérintem-ekkor kicsi kezét az övébe vette, és szeme tisztasága ekkor homályba fordult. Látszott, hogy nem itt van lelkileg. A szeme is járt, ahogyan gyermekem gondolataiban turkált.

-Érdekes-mondta elképedten-minden olyan valós...és igaz. Hihetetlen, de igaz Carlisle minden szava-ekkor Charles felé fordult.-Te viszont...meglakolsz a gyanúsításért . Ezért halállal lakolsz! Vigyétek!-mondta, mire Charlest két erős testalkatú vámpír fogta kézre, és egy cella kinézetű ajtó felé kezdték vonszolni.

-Nem! Nem az én ötletem volt! Nora! Ő csinálta! Nem én!-ezek voltak utolsó szavai, melyek torkát elhagyták. Ezután néma csend lett.

-Ti pedig...bocsájtsatok meg nekünk ezért a félreértésért-mosolyogta Aro.

-Próbálkozunk, de most indulnánk, ha nem bánod-mondta udvariasan párom.

-Természetesen elmehettek. Remélem még találkozunk!

-Én is remélem-köszönt el Carlisle, majd Felix kitárta az ajtót, és visszaindultunk Amerikába.

XIII. Fejezet Kísértő múlt

 (Carlisle szemszöge)

Kicsit lassabban futott, mint én, így bevártam, és az ő tempójában futottunk, egy szarvascsorda illatát követve. Legszívesebben a karomban vittem volna, de ha ezt szeretné, akkor hagyom, hogy tegye, ami jól esik neki. Tudtam, hogy szeretne erősnek látszani. Pillanatokon belül elértünk a szarvascsordáig, és mind a ketten rávetettük magunkat egy-egy példányra. Gyorsan végeztünk mind a ketten, de szerelmem még egy állat után eredt, és annak a vérét is maradék nélkül kiitta . Láthatóan szüksége volt már a vadászatra. Lassan odasétáltam hozzá, és felsegítettem a földről.

-Úgy látom valaki éhes volt!-mosolyogtam rá, mire ő letörölte azt a kis vércseppet az arcáról ami még ott maradt. Mindig tisztán vadászott. Soha nem lett még csak foltos sem a ruhája. Az elejétől kezdve nagyon technikás módszerei voltak.

-Tudod, jól esett egy kicsit kiengednem a vad énemet-bújt hozzám szorosan, majd lágy csókot nyomott az ajkaimra. Én lágyan karoltam át derekát, ám ösztöneim még mindig féltek, hogy kárt teszek a saját gyermekemben. Furcsa volt, hogy nem éreztem ott az apró kis lábakat.

-Hiányzik a kisbabám-nézett rám lebiggyesztett ajkakkal, miközben megsimogatta az arcom.

-Ami megadatott , azt nem szabad megváratni-mosolyogtam, majd kezünket egymáséba kulcsoltuk, és így sétáltunk egészen vissza a házunkig. Szerelmembe visszatért az erő. Az, ami elhagyta őt emberként. Most, hogy itt van nekünk ez a csodálatos gyermek, többet nem is kívánhatnánk. Amint beléptünk az ajtón, Elezar azonnal elragadott.

-Carlisle, beszélhetnénk egy kicsit-nézett rám , mire értettem célzását, hogy négyszemközt kell megtárgyalnunk a dolgot.

-Persze barátom-mondtam, mire elengedtem kedvesem kezét, és kisétáltunk a házunk előtti verandára.

-Valami nincs rendben...-kezdett bele aggódva-Itt járt nálatok egy nő. Azt állította, hogy ismeritek. Valami Nora. Szőkés-barna haj, vérvörös szemek...És vele volt egy izmos, magas, Charles nevű férfi. Gyanús volt a dolog, így azt mondtam, hogy nem ismerünk semmiféle Dr. Cullen-t, mire dühösen távoztak.

-Ez nem lehet igaz...-emésztettem magamban a szavakat. Ez nem fordulhat elő. Nora? Esme másod unokatestvére? És Charles? Charles Evenson? Ez nem történhet meg. Hogy kerülhetnek ide? Ki tette őket vámpírrá? Mit akarnak? Sejtik, hogy Esme él? Erről semmit nem tudhat meg kedvesem.

-A többiek is tudják?

-Carmen igen, de megkértem, hogy ne szóljon róla se a lányoknak, se Esme-nek .

-Helyesen tetted-mondtam alig hallhatóan, hogy a lányok bent meg ne hallják. -Esme-nek nem szabad erről tudnia-suttogtam, miközben visszasétáltunk a házba. A lányok a kanapén ültek, és kisfiunkkal játszottak. Nem tudom, mit láthatott kedvesem az arcomon, de aggódva tekintett szemeimbe.

-Carlisle, jól vagy? Teljesen elsápadtál...

-I...igen. Semmi bajom-erőltettem mosolyt az arcomra, mire ő is megenyhült. Ekkor Edward megérintette édesanyja arcát, és csillogó szemekkel nézett rá.

-Hoznál egy kis vért? Úgy tűnik a kicsink éhes. -nézett rám kérlelően.

-Természetesen-mosolyogtam, majd kisétáltam a konyha mögött lévő raktárba, és elővettem egy adagot a vészhelyzetre tartogatott vérből, majd kitöltöttem egy cumisüvegbe, amit még kedvesem várandós hónapjai alatt vettem .

-Carlisle, mi ez az egész?-lépett mögém ismét Elezar-Kik ezek az emberek?

-Nos, Nora Esme másod unokatestvére, akinél emberként védelmet talált Wisconsin-ban akkor, amikor várandóssága miatt elbujdosott kegyetlen férje, Charles elől. Tudta szerint Esme halott, és vele kapcsolatban engem látott utoljára. Charles, pedig az a Charles, akit az előbb említettem.

-Értem...és ezt hogyan akarod eltitkolni a feleséged elől? Az előbb is...jobban elsápadtál, mint a halottak. Nem fogod tudni titokban tartani. Túlságosan szereted őt ahhoz, hogy ezt tedd vele.

-Érte az életem is odaadnám-mosolyogtam , majd a cumisüveggel a kezemben indultunk vissza a nappaliba.

-Meghoztam az élelmet-mondtam tettetett jókedvvel, miközben szívemben a mély aggodalom vihara dúlt.

-Te vagy a legjobb apuka-nyomott puszit arcomra, majd itatni kezdte kisfiunkat, aki jóízűen vette magához a cumisüveg tartalmát. Aggódtam. Az ezt követő napokban állandó nyomás alatt álltam. Minden nap elmentem körülnézni az erdőben, de semmi. Nyomát sem láttam a hívatlan vendégeinknek. Utolsó alkalommal nem bírtam magammal, és a nyomás eluralkodott az agyamon. Tombolni kezdtem az erdőben. Egész fákat döntöttem ki, és zúztam darabokra, mikor egy gyengéd érintés érte a vállamat. Kedvesem volt az. Kezében, az immár három évesnek kinéző Edward is aggódva nézett rám.

-Mi...miért jöttél utánam?-néztem rá aggódó, megbánó tekintettel.

-Láttam már napok óta, hogy nincs rendben veled valami. Ha megláttál engem, elsápadt az arcod, mint akit gyomron ütöttek. Kérlek...ne titkold el előlem okát. Lassan már beleőrülök...-mondta kétségbeesett hangon, miközben ezen szavak szinte hadarva hagyták el száját. Edward is simogatni kezdte a karom, miközben könyörgő tekintettel révedt szemeimbe.

-Tényleg nem voltam veled őszinte...-sóhajtottam nagyot- de csak azért, hogy megvédjelek. Tudod, mikor mi odavoltunk pár napja vadászni, addig a házunkba érkezett pár hívatlan vendég, akik engem kerestek. A nevük Nora, és Charles volt.

-Úgy érted...-nézett rám sokkos állapotban.

-Igen. A másod unokatestvéredről és a volt férjedről van szó-mondtam, mire könnyek nélküli zokogás közepette bújt oda a mellkasomhoz, miközben én a gerince mentén simogattam hátát, hogy sírását csillapítsam.

-Rám talált! Már megint rám talált!-zokogta, miközben Edward az én mellkasomhoz dőlve simogatta Esme karját.

-Sssssshhhhhh! Nyugodj meg kedvesem. Soha többé nem árthat neked. Megvédelek, bármi áron.

-Köszönöm, hogy vagy nekem-mondta, majd a nyakamat átkarolva ölelt tovább engem az erdő közepén.

-Mama, ugye nem lesz szemmi baj?-nézett Edward édesanyjára, aki rá lenézve, meglepett mosolygásba kezdett, és puszikkal borította be apró arcát.

-Te beszélsz? Tényleg jól hallottam?-ölelte magához miközben továbbra is könnyek nélkül zokogott.

-Igen mama-mosolyogta kedvesen, miközben pici ujjaival Esme hajának göndör fürtjét kicsi kezébe vette.

-Nem kicsim, nem lesz semmi baj!Apa megvéd minket!-mondta, majd ismét hozzám bújt, és hálásan ölelt engem továbbra is. Ekkor hirtelen furcsa illatra lettem figyelmes. Idegen vámpírok. Alig pár száz méterre tőlünk. Azonnal el kel mennünk innen. De legalábbis a picinek biztosan.

-Esme, menjetek innen! Most!-mondtam, mire ő futni kezdett volna, ám egy magas, izmos, fültőig érő fekete hajjal rendelkező férfi útját állta.

-Nocsak, nocsak Esme...érdekes, hogy ismét összehozott minket a sors-mosolyogta gúnyosan, mire kedvesem karjaimba kezdett hátrálni, miközben Edwardot szorosan magához ölelve tartotta.

-Charles...-mondta elcsukló hangon, miközben én védelmezően oldalaztam elé.

-Á, hát itt van doktor Úr-suhant mellé hirtelen egy szőkés-barna nő, aki nyilván Nora volt-És úgy látom nem egyedül-nézett Esme-re, majd Edwardra.

-Kedvesem...született egy kisfiad?-nézett rá Charles gúnyosan.

-Semmi közöd hozzá, hogy mi történt azután vele te szörnyeteg!-sziszegtem, miközben mellkasomból erőteljesen tört fel egy hangos morgás, és készen álltam, hogy bármelyik pillanatban rávessem magam.

-Na-na! Nem érdemes megpróbálni!-mondta elégedetten, miközben halkan felkuncogott.

-Ki akadályoz meg abban, hogy most azonnal letépjem a fejed?-morogtam,miközben Esme nyugtatóan simogatta meg vállamat.

-Nem is tudod, mekkora hatalom van a kezünkben-nevette Nora, majd egy szempillanat alatt eltűntek előlünk. Mi megkönnyebbülten, még is aggódva néztünk össze, miközben tudtuk, ugyan az jár a fejünkben. Hogyan történhetett ez?

-Carlisle, Esme!-kiabálta Carmen, miközben pillanatokon belül elértek hozzánk-Minek kell nektek ilyen messzire elkóborolnotok? Védtelenül, Edwarddal a karotokban könnyen bajotok eshetett volna.

-Az egész az én hibám-mondtam, hiszen ha nem töltök ennyi időt a környéket pásztázva, soha nem azonosították volna be az illatom. És nem lennénk most itt.

-Nem igaz apa! Ha te nem vagy, mi a mamával már nem lennénk itt-mosolyogta kisfiunk, és hálásan simogatta meg a kezemet.

-Nem Edward, ha én nem vagyok, akkor ez nem történik meg.

-De hallottam, amit az a férfi gondolt! És félt tőled...

-Az lehet, de amíg tudja, hogy itt vagyunk ebbe nem fog belenyugodni.

-A mama meg tőle félt. Ki volt ő?-nézett rám érdeklődve. Én erre nem tudtam mit mondani. Esmevel egymásra néztünk, és nem tudtuk, hogy elmondjuk-e neki.

-Még túl kicsi hozzá-mondta ki végül szerelmem, és én értettem is a célzást. Nem szabad többet tudnia.

-Carlisle, menjünk haza-rakta kezét Elezar a vállamra.

-Rendben-mondtam, majd nekiindultunk a hazaútnak. Mikor hazaértünk Esmevel felmentünk a hálószobánkba, és mélyen a dolgok elemzésébe merültünk. Edwardot magunk közé ültettük az ágyon, és kedvesem nyugtatóan simogatta, miközben mi egymással beszéltünk.

-Hogy történhetett ez? Ki tette ezt Nora-val? Ő a világ legbarátságosabb embere volt. És most...egy szörnyeteg lett-hajtotta le fejét szomorúan, és nézte ahogyan Edward a hajával játszik.

-Sajnálom kedvesem-mondtam, majd csókolt leheltem homlokára, és egyik ujjammal végigsimítottam arcának vonalát.

-Mi lesz, ha visszajönnek?-nézett rám aggódva.

-Megvédelek, ha az utolsó is lesz, amit eme életem során teszek-csókoltam meg lágyan, majd ismét saját gondolatainkba merültünk. Nem tudtuk elfeledni a mai napot. A pozitív, és a negatív részét sem. A mi kis Edwardunk ma beszélt először,ami a világ legszebb pillanata egy szülő életének viszont akiket gyűlöltünk, vagy szerettünk, újra beléptek az életünkbe, és megpróbálják megsemmisíteni azt, amit a legfontosabb a számomra. A családomat...

XII. Fejezet Egy új családtag :)

Sziasztok!

Meghoztam a sorsdöntő fejit! (ha lehet így nevezni :D)  Remélem mindenkinek tetszeni fog :D és végre megismerhetjük az ifjú Edward Cullent! 

Jó olvasást!

Carly :)

 (Esme szemszöge )

Másnap szerelmem korán indult el dolgozni a kórházba. Szerettem volna ha velem marad, hisz  anyai ösztöneim azt súgták, hogy ma lesz a nagy nap. Bár nem kizárt, hogy csak én akartam ennyire, hogy így érezzem. Mindenesetre nem akartam neki erről szólni, fölöslegesen ne kelljen neki aggódnia, csak azért mert én úgy hiszek valamit, ami egyáltalán nem biztos.

-Viszlát drágám! Délután jövök .Vigyázz magadra!-mosolyogta , majd egy lágy csók kíséretében hagyta el a szobát miközben Carmen halkan mögém lépdelt.

-Ne aggódj. Nem lesz semmi baj. Mi itt vagyunk veled-mosolyogta, miközben kezét a vállamra helyezve vezetett el a kanapé felé.

-Olyan, mintha tudnád, hogy mi nyomaszt-mosolyogtam, majd letelepedtünk a heverőre, és én kezemmel lágyan cirógatni kezdtem a hasamat.

-Én is nőből vagyok drága...tudom, hogy szeretnéd, hogy veled legyen, ha eljön az idő. Minden nő ezt szeretné. És hidd el. Itt lesz, ha szükséged van rá-mondta lelkesítően Carmen amitől kicsit megnyugodtam.

-Tudom. Ha teheti biztosan itt lesz. De mi van, ha éppen műt, vagy dolgozik? Nem rángathatják ki a műtőből csak is miattam-mondtam ki legnagyobb kétségeim az elkövetkezendő napok felől.

-Ez igaz , de reménykedjünk, hogy nem így lesz. És hidd el, érted még onnan is kijönne.-mosolyogta, majd felkelt mellőlem, és elindult az emelet felé, ám ekkor utána szóltam.

-Carmen-neve hallatán megfordult-Köszönöm!-mosolyogtam, mire ő is viszonozta a mosolyt, és nevetve nézett a szemeimbe.

-Nincs mit köszönnöd!-mondta, majd véglegesen eltűnt a szemem elől. Én lassan felálltam a kanapéról, majd a könyves szekrényhez sétáltam, és elővettem egy verses könyvet, hogy gondolataimat lekössem. Visszasétáltam , majd belekezdtem az olvasásba. Órákon keresztül nem tettem mást, csak gondolataimba mélyedve üldögéltem. Ez idő alatt kicsit megszomjaztam. Leraktam a könyvet az asztalra, majd felálltam a kanapéról. Ekkor azonban éles fájdalmat éreztem a hasamban. Aztán még egyet. Tudtam, hogy ma fog megtörténni. Egyre gyorsabban kapkodtam a levegőt, miközben újra és újra éreztem a szúró fájdalmat.

-Carmen, Elezar!-kiabáltam az emelet felé-Hívjátok Carlisle-t!-ziháltam, miközben fájdalmaim a kanapéra kényszerítettek...

(Carlisle szemszöge)

Végre végeztem a műtétemmel. Már csak egy van mára. Már majdnem dél van. Ez a négy óra a műtőben nyolcnak tűnt. Valamiért az ösztöneim haza húznak. Úgy érzem, nem kéne itt lennem. Rettenetesen aggódtam feleségemért. Reggel, láttam valamit a szemeiben. Aggodalmat. Vele kéne lennem, és nem idebent. Bárcsak hamarabb szabadulhatnék. Szeretnék kedvesem mellett lenni amikor eljön a pillanat.

-Dr. Cullen!- szakítottak ki gondolataimból a recepciós hölgy szavai.

-Igen?-sétáltam a pulthoz.

-Egy férfi már ötödjére keresi a telefonon. Állítólag fontos. Adjam?-kérdezte, miközben a fülénél volt a kagyló.

-Igen, Ms. Dawnson-mondtam, mire ő elpirulva adta ide a telefont. Istenem...mikor bírom végre nem lenyűgözni a nővéreket? Végül is nős vagyok, és nemsokára apa-Itt Dr. Cullen. Miben segíthetek?-kérdeztem érdeklődve a vonal túloldalán lévő embert.

-Carlsile , barátom, na végre, hogy felvetted!-szólalt bele Elezar , amitől hirtelen megakadt bennem a levegő. Esetleg valami baj van? Mi történhetett?

-Baj van?-kérdeztem aggódva.

-Még hogy baj!? Ez inkább a legcsodálatosabb élmény, amit volt szerencsém átélni. Megszületett a kisfiad!

-Úr isten!-csuklott el a hangom, és ha még verne a szívem, olyan gyorsan vert volna, mint még soha-Én...é...én ...Nem is tudom mit mondjak-mondtam, miközben meghatottan mosolyogtam.

-Gyere, amint tudsz-mondta a szokottnál lágyabb hangon, majd lerakta a kagylót.

-Ms. Dawnson, mondja meg az igazgatónak, hogy sürgősen el kellett mennem. Viszlát!-ezen szavakat magam mögött hagyva rohantam ki a kórház ajtaján, és alig bírtam magamban tartani a futásra kész ösztöneimet. Legszívesebben száguldottam volna, de ennyi ember szeme láttára nem tehettem. Vissza kellett fognom magam. Ahogy viszont elértem az erdő szélét, olyan gyors futásnak eredtem, hogy a lábam szinte alig érintette az erdő egyenetlen talaját. Fél percbe sem telt, mire elértem a házunkhoz. Szinte betörtem az ajtót a lendületemmel, és ahogyan beléptem, megtorpantam, és ha sírni tudtam volna, könnyeim patakzottak volna a meghatottságtól. Ahogyan megláttam Esme kezében azt a törékeny, gyönyörű , szőke fürtös kisbabát, azt sem tudtam, mit mondjak. Arca sokkal érettebb volt, mint egy újszülött gyermeké. Arany szemei csillogtak az élettől, és ahogyan rám mosolygott...mint egy földre szállt angyal. Meghatódva szaladtam oda a kanapénkhoz, ahol kedvesem, és Elezarék ültek.

-Életem-mosolyogtam, miközben lágy csókot nyomtam feleségem homlokára. Arca szokatlanul fáradt volt , de még is tiszta öröm tükröződött rajta. Látszódott rajta, hogy rettenetesen boldog. Nem is csodálom, hiszen én is a fellegekben jártam-Hogy vagy?-kérdeztem lágy hangon.

-Kicsit kimerültem, de jól vagyok. Ó , Carlisle! Olyan édes kisfiú. És értelmes, élénk, és érzem, hogy tiszta a lelke, akár a tiéd. A mi kis Edwardunk-mosolyogta, majd fejét a vállamra hajtotta. A mi kis Edwardunk. Hihetetlen volt, hogy ő is itt van. Eddig fel sem fogtam, hogy ő az én vérem. Már ha van nekem olyan. De ahogyan szemeibe néztem, láttam benne mindkettőnket. Ujjammal végigsimítottam pici arcát, mire halkan nevetni kezdett. E pici hang elég volt ahhoz, hogy engem is meghatott nevetésre kényszerítsen.

-Olyan tökéletes-mosolyogtam, mire kedvesem a kezembe adta őt. Ahogyan a karjaimban tartottam, olyan törékenynek tűnt, mint a porcelán. Bőre fehér volt, akár a hó és ahogyan apró kis kezével megfogta az ujjamat, a szívem megtelt melegséggel-Hihetetlen-mosolyogtam kedvesemre, mire ő szorosan hozzám bújt.

-Mosoooolyt!-mondta nevetve Carmen, mire Esme-vel egyszerre néztünk a kamerába, és mosolytól telten készül el az első kép a mi kis családunkról-Olyan szépek vagytok-tette még hozzá, miközben kedvesem mellé helyezkedett a kanapéra.

-Nagyon szerencsés vagy barátom-mosolygott rám Elezar, miközben megveregette a vállamat.

-Köszönöm-mondtam , majd ismét feleségemhez fordultam.

-Sajnálom kedvesem, hogy nem lehettem melletted. Őszintén. Éreztem, hogy ma nem kéne elmennem dolgozni, és még is elmentem. Azt hittem, csak én akarom, hogy ezt érezzem. És kifogtam egy négy órás műtétet. Kérlek...bocsáss meg-néztem rá már lassan könyörögve, miközben visszaadtam kezébe kisfiunkat, hogy kezeimmel bocsánatkérően cirógathassam az arcát.

-Ugyan drágám. Pontosan ugyan ezt éreztem én is ma reggel, és én sem szóltam. Soha nem tudnék haragudni rád-simogatta meg szabad kezével az arcom, míg a másikkal lágyan ringatta gyermekünk.

-És...milyen volt, mikor megszületett? Egyáltalán mikor született meg? -kérdeztem érdeklődve.

-Olyan egy órája . Gyönyörű volt, akár csak most, de szinte fele ekkora. Apró, kicsi kisfiú, akit kézbe venni is féltem , nehogy összetörjem. Ahogyan a karjaimba vettem, éreztem, hogy egészséges, élettel teli. Csodás volt. Amikor először megláttam az arcát...szavakkal leírhatatlan volt, amit éreztem- mondta, miközben vissza-vissza pillantott kisfiunkra.

-Várj, azt mondtad, fele ekkora volt?-néztem rá meglepetten.

-Igen. Rettenetesen gyorsan fejlődik. Alig egy órája van a világon, és rengeteg mindent megért.-mosolyogta, miközben ujjával megcirógatta kisbabánk arcát, aki halkan kacarászni kezdett-Például... már tudja, hogy Carmenék a keresztszülei, és hogy a Denali lányok a keresztesvérei. Tudja, hogy én vagyok az anyukája, és te pedig az apukája. Meg tudja mutatni, hogy mit szeretne. És minden érdekli, ami e világon létezik-mosolyogta, majd lágy puszit nyomott picink arcára, és egyik ujjával lágyan cirógatta meg apró kicsi arcát.

-Esme, Carlisle, ugye babázhatunk egy kicsit?-néztek ránk könyörgően a Kate, Irina és Tanya. Ezen mind a ketten halkan nevetni kezdtünk. Olyan édesek voltak a lányok a lelkesedésükkel.

-Persze-mosolyogta kedvesem, majd odaadta az ifjú családtagunkat Tanya kezébe.

-Úr isten, de édes!-mosolyogta Kate , miközben örömében szinte ugrált.

-Mint egy porcelánbaba-mondta Irina, és nevetve néztek össze Tanyaval.

-Kicsi Edward! Na ki a legaranyosabb kisfiú?-gügyögte neki Tanya, majd nővéreivel együtt nevetve szinte ugrálva mentek át az étkezőbe, ahol hallhatóan hangos kacarászással élvezték a ritka pillanatot.

-Drágám, szükséged van valamire?-fordultam Esme felé, aki mosolyogva rázta meg a fejét.

-Nem igazán. Bár vadászni szívesen elmennék. Régen voltam már saját erőből.

-Pihenned kéne-vágtam rá azonnal. Nem akartam, hogy megerőltesse magát, hiszen...nem a világ legkönnyebb dolga világra hozni egy gyermeket.

-Carlisle...vámpír vagyok, ezt ne feledd el. Még csak fájdalmaim sincsenek, és...szükségem van egy kis kimozdulásra. Mióta várandós voltam, egyszer sem tettem ki a lábam itthonról-mosolyogta, majd fel akartam segíteni, aminek ő mosolyogva engedett utat.

-Köszönöm-mondta, majd mosolyogva karolt belém, és így indultunk neki az erdőnek.

XI. Fejezet Várakozás

(Esme szemszöge)

-Hogy érzed magad , kedves?-nézett rám mosolyogva Carmen, amikor visszatért a társaságomba.

-Jól-mosolyogtam vissza .

-Tudod, te nagyon szerencsés vagy. Én is mindent megadnék egy saját gyermekért. Még szerencse, hogy itt van nekünk Kate , Irina, és Tanya.

-A három lány?

-Igen. Olyanok, mintha a gyerekeink lennének. Már alig várom, hogy lássam, a tiéteket.

-Ezzel nem vagy egyedül. És én is érzem, hogy nemsokára itt az idő-mosolyogtam, miközben ismét a hasamra pillantottam.

-Azt nem tudjátok, hogy kisfiú, vagy kislány?

-Nem, de a megérzéseim azt súgják, hogy kisfiú.

-Szóval egy igazi kis trónörökös?-nevetett halkan.

-Lényegében...igen-mosolyogtam vissza.

-ÓÓÓ...olyan szépek vagytok együtt. Egy igazi család-mosolyogta, majd felállt a kanapéról.-Most felmegyek Elezarhoz. Ne menj sehová-mondta, majd egy pillanat alatt felszaladt a lépcsőn. Mire felfogtam távozását, addigra újra mellettem termett, miközben kezét a háta mögé dugva tartotta.

-Tudod, amíg beszélgettünk, én megbíztam Elezar egy kis feladattal-mondta egy széles mosollyal az arcán, mire előhúzott a háta mögül egy gombszemű, barna kis mackót.

-Istenem de édes-mosolyogtam, majd ideadta a kezembe a kis ajándékot.

-Gondoltam, a kis incidensünk után, tartozunk neked ennyivel-mondta, majd újra mellém telepedett a kanapéra.

-Nagyon szépen köszönöm! Nem kellett volna. Én már el is felejtettem azt a kis összetűzést-mosolyogtam.

-Nem baj, de megérdemelted. És szerintem a fiatalembernek is tetszeni fog-mondta, miközben fejével leendő gyermekem felé biccentett.

-Igen, ebben biztos vagyok-mosolyogtam, majd megsimogattam a hasamat.

-Neveken még nem gondolkodtatok?

-Nem igazán...mivel még nem tudjuk a nemét, nem siettük el.

-Akkor nézzük...vannak ötleteid? Mi lesz a neve, ha kisfiú?

-Nem is tudom én...

-Anthony!

-Blake!

-Edward!-rohantak be mosolyogva Kate, Irina és Tanya.

-Lányok, ezt nem illik-nézett rájuk keményen Carmen.

-Ugyan már...nem zavar-mosolyogtam.- Az Edward nekem kifejezetten tetszik-fordultam Tanya felé.

-Ugye? Ha lenne egy öcsém, biztosan így hívnám-mosolygott rám kedvesen.

-Hát, keresztöcséd lehet-mondtam halkan nevetve, miközben a lágyan megsimogattam a karját.

-Ezek szerint...-kezdett bele Carmen.

-Igen...szeretném, ha ti lennétek a keresztszülei-mosolyogtam, mire nevetve ölelt át vállamat.

-Persze, hogy leszünk-mondta, miközben kezeim az övébe vette, majd újra a beszélgetésbe merültünk. Egész este ezen morfondíroztunk. Rengeteg ötlettel szolgáltak a lányok is, de végül mindig egy-egy név tért vissza, az Edward, és az Alice. Felkészültünk minden eshetőségre. Elezar is csatlakozott hozzánk az éjszaka folyamán, így a döntés egységes volt. Már csak Carlisle hiányzott. Nem csak úgy, hogy testileg nem volt jelen, hanem lelkileg is . Hiába voltunk hatan a házban, az ő lelke nélkül mintha egyedül lettem volna. Délfelé járt az idő, mikor egy ismerős, még is bódítóan vonzó illat kezdte belengeni az erdőt. Ezt akár ezer közül is felismertem volna. Ha nem lettem volna már előrehaladottan várandós, örömömben felugrottam volna a kanapéról.

-Úgy érzem, apuci hazaért-nevetett Carmen, mire nyílt is az ajtó, és Carlisle mosolyogva lépdelt oda hozzánk.

-Szia drágám!-mosolyogta, majd egy lágy csókot nyomott az ajkaimra.

-Szia! Milyen volt a napod?

-Én most nem számítok, csak te . Hogy érzed magad?-mondta, miközben lágyan megsimogatta az arcomat.

-Nagyszerűen-mosolyogtam-Carmenéktől kaptunk egy kis gyermekváró ajándékot-adtam a kezébe a plüssmackót.

-Ó, nagyon szépen köszönjük. Nem kellett volna.

-Esme-nek is mondtam, hogy ezzel tartoztunk a kezdeti viszályért.

-Carmen , tényleg... A barátaink vagytok, nem tartoztok semmivel.

-Most már nem csak a barátaink-mosolyogtam kedvesemre, miközben megsimítottam izmos alkarját-Szeretném, ha ők lennének a pici keresztszülei.

-Szívesen vállaljuk-mosolyogta oda Kate.

-Örülnék, ha ti is a családba tartoznátok-mondta lágy mosollyal az arcán Carlisle, miközben mellém ült a kanapén.

-Természetesen örömmel elfogadtuk az ajánlatot-mondta Elezar, miközben halványan Carmenre, majd ránk mosolygott.

-Még neveket is kitaláltunk-robbant ki örömében Irina, mire Kate és Tanya is sikongatni kezdett.

-Gyerekek-mordult rájuk Carmen.

-Hagyjad, csak izgatottak, ahogyan mi is-mosolyogtam majd fejemet Carlisle mellkasára hajtottam, miközben ő a hajamat kezdte el cirógatni.

-Hallhatnám azokat a csodás ötleteket?-mosolyogta, miközben egészen közel hajolt az arcomhoz.

-Mindig két név tért vissza, az Alice és az Edward-mosolyogtam szemeibe, miközben a kézfejét simogattam.

-Mit is mondhatnék...gyönyörűek-mondta egy bájos mosollyal az arcán, majd egy könnyed csókot nyomott ajkaimra, és kezével megsimogatta az arcomat, miközben én csak élveztem a társaságát. Nem telt el egy másodperc sem, mire feleszméltem, az összes Denali eltűnt a házunkból, és csak ketten voltunk. Én és Carlisle. És a mi kisbabánk.

-Carlisle, hová lettek Elezarék?-kérdeztem érdeklődve, miközben átkaroltam a mellkasát, és arany szemeibe néztem.

-Elmentek vadászni. Már jó ideje nem voltak. Jut eszembe...a mi kisemberünkre is ráfér az evés-simogatta meg nevetve az arcom-majd kiszaladt a konyha irányába, és pillanatokon belül visszatért egy pohárral a kezében.

-Köszönöm-mondtam , miközben kortyolni kezdtem belőle.

-Mindent megteszek, csak hogy kellemesen érezd magad. Tudom, milyen nehéz most neked-kezdett bele, miközben én leraktam a poharat.

-Egyáltalán nem érzem tehernek ezt a dolgot. Inkább áldásnak. Így lesz kerek a mi világunk. Mi hárman...összetartozunk. Ez a gyermek jelenti, hogy nem hiába léteztem-mosolyogtam, miközben kézfejét kezdtem el simogatni.

-Hogy te hiába léteztél volna?-nézett rám mosolyogva, még is meglepetten gondolataimon-Te nem létezhetsz hiába. Nélküled én semmi lennék. Te hoztad be a fényt az életembe. Ha aznap nem látlak meg a kórházba...ha nem találkozunk újra...közel sem lennék boldog. Olyan lennék, mint előtted. Egész napokat töltenék az erdőben, kóborolnék, céltalan lenne minden-simogatta meg az arcom, majd egy lágy csókot lehelt a homlokomra. Egymáshoz bújva ültünk a kanapén, miközben leszállt az éj. A Denali klán alkonyattájt ért vissza, a vadászatról, és Carmen csatlakozott hozzánk Kate-tel a beszélgetésünkbe.

- Én annyira várom. Úgy szeretnék már babázni-mosolyogta Kate lelkesen a kanapé karfáján ülve, miközben rákönyökölt a háttámlára.

-Kate, nem sajátíthatod ki. Végül is ez Carlisle és Esme gyermeke.-nézett rá fegyelmezően Carmen, mire Kate megszeppenve fogta vissza magát.

-Persze, hogy megengedem, hogy „babázz”-fordultam Kate fele,aki rám mosolygott , míg Carlisle arcomat cirógatta, majd kezét a hasamra helyezte. Jól esett az érintése. Megnyugtató volt minden helyzetben. Imádtam azt a tudatot, hogy nemsokára karomban tarthatom majd a kisbabámat. Biztosan olyan lesz, mint ő. Őszinte, kedves , és az, aki visszaadta az életem értelmét. Pont ilyen.

-Emberek-szaladt le Elezar az emeletről-felfedeztem egy érdekes dolgot-telepedett le a mellettünk lévő kanapéba.

-Mit barátom?-fordult oda Carlisle.

-Eddig nem tudtam, hogy mit, de éreztem egy erős sugárzást gyermeketek felől. Valami rettenetesen nagy energiát , amiről nem tudtam mi. És most rájöttem, hogy minek van ilyen erős aurája. Éreztem ilyet már máshol is. A gyermeketek gondolatolvasó-mondta Elezar mosolyogva, miközben mi egymásra néztünk Carlisle-lal.

-Ezek szerint hallja a gondolatainkat-néztem páromra meghatottan, hisz mind a ketten isteni áldásként tekintettünk őrá, és gondolatainkban gyakran ábrándoztunk róla.

-Igen. Minden gondolatunkat.- mosolyogta lágy csókot nyomva ajkaimra, miközben kezével lágyan megsimította az arcomat, és szorosan egymáshoz bújva élveztük a lenyugvó nap meleg sugarait, melyek megcsillantak hét vámpír gyémántként csillogó bőrén.

X. Fejezet A denali klán

(Esme szemszöge)

...-Kedvesem, megkérhetlek, hogy maradj egy kicsit a háttérben, amíg üdvözlöm őket?-nézett rám Carlisle, miközben aggódva vette kezeibe az én kezemet.

-Rendben-mondtam rekedt hangon- Carlisle, én félek.

-Ne félj! Én megvédelek. Elezar a barátom, és akárhogyan is reagál, az életem, fontosabb a barátságnál- mondta, majd egy halovány csókot lehelt a homlokomra, miközben kezét, a hasamon lévő kezemre helyezte. Ekkor kopogás hallatszott az ajtón túlról. Azonnal összerezzentem e hallatán.

-Maradj itt-mondta párom nyugalommal teli hangján, majd az ajtóhoz sietett, és gondosan úgy állt meg, hogy engem takarjon.

-Carlisle, barátom, azt írtad, hogy sürgős. Mi történt?-mondta egy fekete hajú, enyhén kreol árnyalatú , még is fehér bőrű férfi, aki mögött egy idősebb, fekete hajú, és három fiatalabb szőke és hajú lány állt.

-Hát , ezt nem tudom, hogy hogy is kéne nevezni. Arról van szó, hogy...ezt inkább látnotok kell-mondta, kissé aggódva, majd arrébb lépett, hogy az öttagú család rám pillanthasson. Ekkor a fekete hajú férfi, hangosan morogni kezdett, és gyilkos pillantásokat vetett rám, akár a másik négy személy. Sziszegése annyira megrémített, hogy kezemet sietve emeltem a hasam elé, hogy leendő gyermekemet védjem. Akár az életem árán is.

-Elezar, had magyarázzam el-mondta nyugodt, még is kicsit aggódó hangon párom.

-Elmagyarázni? Mit. Azt, hogy átváltoztattál egy állapotos nőt?! Carlisle te észnél vagy?!-kiabálta erőteljes férfias hangon.

-Nem volt állapotos amikor átváltoztattam, és ezt próbálom elmagyarázni...

-Ne ámíts ! Ez képtelenség. Egyáltalán ki ez a nő?!-mutatott rám háborgóan.

-A feleségem-mondta ki határozottan Carlisle, miközben halkan felszisszent fogai között.-És ha adnál egy kis időt el tudnám mesélni , hogy is történt ez-nézett Elezarra , aki megadóan emelte családja többi tagja felé a kezét, mígnem egészen elhalkult a sziszegés.

-Hallgatlak- mondta, majd idegesen karba fonta a kezét.

-Ő itt, Esme Cullen, aki a feleségem, és aki éppen tőlem várja nem éppen átlagos gyermekét. Én vagyok a biológiai apja, és ő kétségkívül a biológiai anyja. Hogy is lehetséges ez vámpíroknál? Még mi magunk sem tudjuk, de elméleteken dolgozom, hogy kiderítsük , hogyan történhetett mindez. Mindenesetre, neki emberkorában az átváltozása előtt pár nappal, született egy gyermeke, aki sajnálatos módon meghalt tüdőfertőzésben, így Esme egy szikláról leugorva akart véget vetni az életének, és szinte halott volt, mikor rátaláltam. Még tomboltak benne az anyai ösztönök, a hormonok, és valószínűleg ő az egyetlen olyan vámpír a világon, aki képes arra, hogy életet adjon egy gyermeknek.

-Azt hiszed ez elhiszem?-kérdezte még mindig hallható haraggal a hangjában Elezar.

-Pedig jól tennéd ha elhinnéd-mondta Carlisle, akinek minden szavából a nyugalom, és a megadás hallatszott.

-Rendben tegyük fel, hogy ez az igazság. Hogyan bizonyítod be?

-Egy fénykép elég bizonyíték lenne a számodra?

-Az attól függ...- grimaszolt Elezar, mire Carlisle elővette pénztárcáját a zsebéből, majd kivett belőle egy apró képet, ami a nászutunkon készült, és Elezar kezébe adta. Ő gondosan méregette a képet, és láthatóan nem tudta mire vélni a dolgot.

-Had nézzem-hajolt oda az idősebb fekete hajú nő, és kivette Elezar kezéből a képet.

-Drágám, a helyzet egyértelmű...Carlisle ártatlan-nézett vissza a nő Elezarra.

-Carmen, ez nem ilyen egyszerű.

-Dehogynem! Nézd csak meg! Ez a nő láthatóan vámpír, és az is volt, amikor a kép készült, csak annyi a különbség, hogy ott még rendkívül vékony volt, most pedig láthatóan állapotos. Mi ezen a bonyolult?

-Az, hogy ez lehetetlen-emelte meg a hangját Elezar.

-Hát úgy tűnik még sem-keményítette meg a hangját Carmen, majd mosolyogva nézett Carlisle-ra- Én hiszek neked, és a feleségednek

-Köszönöm ,Carmen!-mosolyogta Carlisle, majd megölelte . Miután elengedték egymást, Carmen Elezar felé fordult.

-Drágám...-nézett rá könyörgően.-Hát, tényleg nem látod azt, ami az orrod előtt van? Tényleg muszáj ilyen makacsnak lenned?

-Ennek semmi köze hozzám...-sziszegte Elezar.

-De van! Carlisle azért tőled kérte a segítséget, mert bízott benned. De úgy tűnik te nem érdemelted meg-nézett rá csalódottan Carmen, majd Carlisle felé fordult.

-Mit kell tennem?-kérdezte.

-Csak annyit kérek, hogy légy szíves, vigyázz Esme-re, ha nem vagyok itthon. Kérlek. Ne kelljen miatta aggódnom, és tudjam, hogy biztonságban van.

-Amit csak kérsz-mosolyogta, majd felém kezdett sétálni de Elezar elkapta a karját.

-Carmen...-nézett rá most már könyörgően.

-Ha te nem hiszel a legjobb, legrégibb barátodnak, akkor nyugodtan távozhatsz-nézett rá szigorúan, mire Elezar elengedte.

-Carmen, én...-kezdett bele, majd Carlisle felé fordult-Hiszek neked barátom. Sajnálom az előbbieket. Tudnom kellett volna, hogy te soha nem tennél ilyesmit. Carment sem láttam még ilyen elszántnak, és ez győzött meg igazadról. Hiszek neked.

-Köszönöm-mondta, majd mosolyogva ráztak kezet. Carmen újra felém fordult, majd a vállamat átkarolva ültetett le a nappaliban lévő kanapéra.

-Szóval...te vagy Carlisle felesége-mosolygott rám.

-Az előbb látottakból én pedig úgy vélem, te meg Elezaré- mondtam, egy halovány mosollyal az arcomon, mire halkan nevetni kezdett.

-Igen, de most mesélj! Hogy volt a dolog? Hogyan lettetek egy pár? Carlsile jó ideje él magányban.

-Hát, igen. Még nagyon régen kezdődött, amikor még csak tizenhat éves voltam. Felmásztam az udvarunkban egy fára, amin megcsúsztam, és eltörtem a lábam. Bevittek a kórházba, és ő volt az, aki ellátta a sérüléseimet. Arca egész életemre az emlékezetembe véste magát. Később mint Carlisle mondta, a gyermekem halála után, öngyilkos akartam lenni. Már majdnem halott voltam, amikor megmentette az életem. Ahogyan megláttam, rögtön felismertem az arcát. Innentől kezdve pedig egyre jobban közeledtünk egymáshoz. És most...itt vagyunk.

-És az első csók?

-Hát az sem váratott magára sokáig. Rendkívül óvatos, és gyengéd volt velem, mintha porcelánból lennék.

-Ez rá vall. Akit szeret, annak soha nem akarna ártani.

-Tudom-mondtam mosolyogva, majd megsimítottam a hasam, és leendő gyermekemre mosolyogtam.

-Quién es este bebé mono? A quién?-gügyögte Carmen spanyolul, miközben ő is megsimogatta a hasamat, amin halkan nevetni kezdtem.

-Nem hiszem, hogy ért spanyolul-mosolyogtam.

-Ki tudja? Ha nem, majd megtanul-nevette, majd felállt a kanapéról és Elezarhoz sétált.

-Nos?-mosolygott rá Carmenre.

-Maradunk, ameddig csak szükségük van ránk.

-Rendben szerelmem- mondta, majd egy apró puszit nyomott a szájára, majd egymásba karolva sétáltak oda a másik három lányhoz, akik időközben a konyhai asztalnál foglaltak helyet

-Látod, minden megoldódott-telepedett mellém Carlisle a kanapéra, miközben átkarolta a vállamat.

-Igen, és annyira örülök, hogy vagy nekem-mondtam, miközben fejem a mellkasára helyeztem.

-Ez kölcsönös- nyomott egy puszit a homlokomra, miközben kezét a hasamon lévő kezemre tette-Szép nagy kisbaba lesz-mosolyogta, majd megsimogatta a hasam.

-Biztosan olyan lesz, mint te-mondtam lágyan mosolyogva.

-Annyira sajnálom, hogy el kell mennem. Legszívesebben itthon maradnék veled.

-Carlisle, azért hívtuk el Elezarékat, hogy ne kelljen aggódnod miattam. Úgy hogy, ne félj... jó kezekben leszek-mondtam neki nyugtatóan, hiszen tudtam, az életét is odaadná a biztonságom érdekében.

-Jól van szerelmem-mosolyogta, majd egy lágy csókot nyomott az ajkaimra-Akkor most bemegyek ügyelni. Holnap délre itthon vagyok. Szia!-mondta, majd még egyet simított a hasamon, és a kabátját magára kapva indult a bejárat felé...

IX. Fejezet A lehetetlen is lehetséges

Sziasztok!
Megjöttem, és bocsi a kis üzemkimaradásért...volt egy kis gondom, de megoldottam :D
Remélem ez a rész is tetszeni fog :D
Puszi!
Carly

(Carlisle szemszöge)

A hajóról szemléltük a reggeli napfelkeltét feleségemmel, miközben egymáshoz bújva álltunk a hajó oldalánál. Csodálatos volt az esténk Rióban, remekül szórakoztunk, és élveztük egymás társaságát. A szívem szakadt kedvesemért, amiért magát hibáztatta a kislány sérüléséért, pedig nem ő tehet róla. Örültem, hogy a végén boldognak láttam.

-Csodás volt ez az este-mosolyogta szorosan hozzám bújva kedvesem, miközben én a vállát simogattam.

-Én sem mondhatok mást-mosolyogtam , majd halovány csókot leheltem gyémántként csillogó arcára. Istenem, legszívesebben örökre őt csókolgattam volna, ami nem is okozott volna gondot a mi fajtánknak, ha nem járnék dolgozni. Holnap indulunk haza , hisz nem tudtam több szabadságot kicsikarni főnökömtől. Ezért a mai napot mindenképp ki kell használnunk. Még teljesítenem kell szerelmem kérését is, ami egyáltalán nem volt ellenemre. Hisz...mindent megadtam volna egyetlen érintéséért , egyetlen szaváért. De legfőképpen annak örültem volna, ha képes lennék őt megáldani egy saját gyermekkel. Tudom, minden vágya ez, de sajnos a mi fajtánk nem képes arra, hogy saját utódja születhessen. Pedig milyen csodás lenne, ha karunkban tarthatnánk a saját kisbabánkat. Egy olyan lényt, aki ő és én , ...aki be tudná tölteni kedvesem szívén tátongó lyukat, melyet emberként szerzett. Bár megadhatnám neki ezt az örömöt.

-Drágám...min gondolkozol ennyire?-szakított ki ábrándozásomból kedvesem lágy szavai.

-Csak azon, hogy ma is milyen gyönyörű vagy-nyomtam csókot homlokára, miközben fejét vállamra hajtotta.

-Tudom, hogy valami nyomja a lelked. Ilyenkor, másképp csillog a szemed...ahogyan most is. Mi a baj?-nézett rám, és tudtam, hogy el kell mondanom neki.

-Csak...-kezdtem bele, majd szomorúan csóváltam meg a fejem-csak...úgy érzem... nem tudok neked mindent megadni. A legfontosabb dolgot számodra...amire vágysz...egy ilyen, mint én nem tudom neked megadni. Egy saját gyermeket...-mondtam, miközben keserű sóhaj hagyta el ajkaimat, majd szerelmemre néztem, akinek szemében a döbbenet, és a boldogság egyvelege tükröződött.

-Carlisle- sóhajtott egy halovány mosollyal az arcán-igen...minden vágyam egy saját gyermek...de...ez ...ez ne keserítsen el téged. Én téged mindennél jobban szeretlek...az életemnél is jobban. Erről te nem tehetsz és ezen nem lehet változtatni. Kérlek, ne fájjon neked , aminek nem kéne fájnia-mondta, mire simogatni kezdte a karom egyik izmát, majd egy lágy csókot nyomtam csuklójára.

-Tudod, mióta találkoztam veled...meggyúlt bennem egy szikra. Az apaság szikrája. Állandóan az jár a fejemben, mindent meg akarok adni neked. És eközben rájöttem, hogy bennem is él ez a vágy. A vágy egy saját gyermek után-mondtam, mire ő is lágyan rám mosolygott.

-Nos, ha saját gyermekünk nem is, de vágyaink lehetnek. Majd...találunk valami megoldást, hogy adoptáljunk, vagy...felkaroljunk fiatal vámpírokat...és addig is, mi itt vagyunk egymásnak-mondta majd hozzám bújt, és fejét vállamra hajtva néztük tovább a korai napsütést.

Sötétedésre értünk haza a szigetre. A reggeli megállónk miatt az út hosszúra sikeredett. De egyáltalán nem bántuk, hiszen ezt az időt is együtt töltöttük, és ez volt a lényeg. Lassan összepakoltunk a hajnali utazásra, és már indultunk is vissza Hoquiam-ba. Kár, hogy ilyen hamar véget ért életünk eme csodás szakasza. De nincs miért búslakodni, hiszen itt áll előttünk az örökkévalóság, és még akármikor visszatérhetünk ide.

-Carlisle...-kezdett bele szerelmem fojtott hangon, mikor már otthon olvastam egyik könyvem a nappaliban.

-Igen?

-Nem érzem jól magam-mondta kedvesem fájdalommal teli hangon, mire én azonnal felálltam a kanapéról.

-Mi a baj kedvesem?-léptem oda hozzá aggódva, miközben kezét az enyéimbe vettem.

-Nem is tudom...a hasam rettenetesen fáj. Mintha valami belűről ütögetné kalapáccsal -mondta, mire én odavezettem a kanapéhoz, és hanyatt fektettem rajta.

-Vár egy kicsit, idehozom a táskámat-mondtam nyugodt hangon, pedig belűről marcangolt az aggodalom. Egy vámpír nem lehet beteg, és nem fájhat semmije. Kedvesemnek valami komoly baja van, és nekem kell kiderítenem, hogy mi. Nem hagyhatom szenvedni, hisz megígértem neki, hogy nincs fájdalom ebben az életben. Odasétáltam hozzá táskámmal a kezemben, és elővettem a sztetoszkópom, majd a nyakamba akasztottam.

-Húzd fel a térded-mondtam, mire így is tett, és elkezdtem a vizsgálódást. Kezemmel óvatosan végigtapogattam a hasát egészen a csípőjéig, ahol valami furcsát észleltem. Mintha valami dudor lett volna, aminek nem ott a helye. Ekkor a fülembe dugtam a hallgatót, és elkezdtem ezzel is végigvizsgálni a gyanús területet. Ekkor meghallottam valamit. Egy halk dobbanást, és még egyet. A kezemmel is éreztem erejét. Ekkor jöttem rá mi is ez a dolog. Megállt bennem az ütő. Fel sem bírtam fogni. Nem...nem is bírtam magamban tisztázni ezt a tényt. Egyszerűen annyira hihetetlen volt. Arcomon lassan jelent meg egy apró mosolyt, miközben nem létező könnyeimmel küszködtem.

-Drágám, ezt figyeld-adtam fülébe a sztetoszkópot, és végighúztam a hasa ugyanazon részén . Hirtelen akadt meg a lélegzete ahogyan meghallotta a pici lábak dobogását. A mi kisbabánkét.

-Úr isten!-kapta kezeit szája elé, miközben majdnem sírva fakadt örömében. Örömteli nevetéssel bújt ide hozzám, miközben szorosan magához ölelve karolta át nyakamat.

-Ez nem hiszem el...ez...egyszerűen hihetetlen. A mi kisbabánk . Érted?! A miénk. Ez...felfoghatatlan, és fantasztikus. Még mindig nem hiszem el. Ez...

-Tudom-én csak ennyit bírtam kinyögni örömömben, miközben megsimogattam az arcát, és lágy csókot nyomtam ajkára. Hihetetlen volt ez a tény, hogy sikerült egy saját kisbabával megáldanom kedvesem. Én magam sem hittem, hogy lehetséges, és még is. Itt van, alig pár centivel kedvesem hasában, és csak a miénk. A mi kisbabánk. Még mindig hihetetlen volt ez a gondolat.

-Ez hogyan lehetséges?-mosolyogta örömtől kábultan.

-Én magam sem tudom, de mit számít. Itt van ! És ennél csodálatosabbat még soha nem éreztem- mosolyogtam, miközben még szorosabban megöleltük egymást. Soha nem voltam még ennyire boldog. Talán akkor, mikor őt megismertem. De előtte soha. Mindig is ez volt a vágyam, őt várandósan, és boldogan látni. Más nem is számít...

Örömteli nap vette kezdetét aznap. Elterveztem, mindent meg akarok adni kedvesemnek, hogy kényelmesen érezze magát. Bár még soha nem volt feleségem, és soha nem vártam még gyermeket, de tudtam milyen nehéz ezen idő alatt a nők élete. Szerettem volna a lehető legjobban megkönnyíteni neki. Nemsokára beértem a kórházba. Azonnal belekezdtem a munkába, de gondolataim állandóan visszakalandoztak leendő gyermekem felé. Fantáziáltam, vajon milyen lesz? Egészséges-e? Milyen érzés felnevelni egy kisbabát? Kisfiú, vagy kislány? Mi lenne a neve? Nem bírtam elszakadni a gondolataimtól. Alig vártam, hogy hazaindulhassak, és meglephessem feleségem. Munkaidőm végén betértem egy bútorüzletbe. Körbenéztem, keresgéltem, nem is tudtam hogy mit, de tudtam, ha meglátom, azonnal rájövök mi az. Nem is telt sok időbe, mire ráleltem. Egy gyönyörű, fehér rácsos kiságy volt. Tudtam, ez a legtökéletesebb, amit a városban kapni lehet. Gyorsan megvettem, és már siettem is haza. Az ablakon ugrottam be, így titokban tartva érkezésem, és elkezdtem összeszerelni a hálószobánkban. Nem telt bele sok időbe, mire kész lett. Még szebb volt, mint első látásra. Alig vártam, hogy szerelmem meglássa.

-Kedvesem...-siettem le hozzá a nappaliba, mire ő meglepve nézett fel rám.

-Te...hogy?-kérdezte , mire én kezeimmel eltakartam szemeit, és elkezdtem őt felvezetni a lépcsőn.

-Bízz bennem-mosolyogtam, mire ő is halkan nevetni kezdett.

-Akár vakon is-nevette halkan kedvesem miközben beléptünk az ajtón, és elvettem kezem szeméről, hogy megláthassa ajándékát. Hirtelen ugrott nyakamba, miközben szívből jövő nevetés hangozta be a szobánkat. Tudtam, hogy rettenetesen örül, és ez engem is mérhetetlenül boldoggá tett.

-Tetszik?-kérdeztem, bár anélkül is tudtam, hogy a fellegekben jár a boldogságtól.

-Még hogy tetszik? Imádom-nevette, miközben továbbra is egymást öleltük, és élveztük a tudatot...a tudatot, hogy nemsokára karunkban tarthatjuk majd gyermekünk, az egyetlen élőlényt, aki mindennél fontosabb a számunkra... az életünknél is jobban...

Nem telt bele sok időbe, mire kedvesemen láthatóvá váltak a terhesség nyilvánvaló jelei. Napról napra egyre jobban nőtt az étvágya a vér után, és lassan minden nap el kellett mennünk vadászni. Egyre nagyobb lett a hasa is, nemsokára elérve egy 8 hónapos terhes nőét. Már féltem elmenni dolgozni itthonról. Segítségre volt szükségem. Eldöntöttem, hogy elhívom legrégebbi barátomat . Elezart és családját, már legalább ötven éve ismertem, így bennük bíztam meg a legjobban az egész világon. Levelet küldtem az alaszkai Denaliba , hogy sürgősen jöjjenek Hoquiamba. Idegesen váruk érkezésüket. Nem tudtuk, hogyan fognak reagálni a látottakra. Féltettem szerelmem, hiszen ő a mindenem, és persze a leendő gyermekünk. Nem akartam, hogy bajuk essen. Ha bármi történne, én soha nem bocsájtanám meg, soha amíg élek...