V. Fejezet Jégszívek olvadása

(Esme szemszöge)

Ma végre beköltöztünk az új házunkba. Elég vicces volt, hogy az eladó házaspárnak nézett bennünket, bár egyáltalán nem bánnám, ha Carlisle a férjem lenne. Úgy érzetem, hogy mi összetartozunk. Szerettem volna továbblépni. Most már nem csak a csókját szerettem volna, hanem mindent. Mindent, ami összeköthet minket. Vágytam rá. Ezen gondolatok közepette sétáltam át a szobámból Carlisle-éba . Mint mindig, most is az egyik könyvét olvasta a foteljában.

-Szia!-mondtam mosolyogva.

-Szia!-mondta, majd lerakta a könyvét a kis asztalra-Ülj ide az ölembe!-invitált, amit egyáltalán nem elleneztem, és belesimultam ölelésébe.

-Carlisle...szeretnék mondani valamit. -vettem bátorságot vágyaim elmondására.

-Mondjad életem!-mosolyogta, miközben hajamat a fülem mögé söpörte.

-Én...szere..szeretnék kicsit tovább lépni a kapcsolatunkban. Mármint...-kezdtem bele, de zavarba jöttem.

-Figyelj, nekem bármit elmondhatsz-bátorított szerelmem.

-Arról lenne szó...hogy...én nagyon szeretnék...e...együtt...lenni veled-kezdtem dadogni idegességemben. Ekkor Carlisle szemében felcsillant valami...valami, ami a lelkesedés szikrájának tűnt. Nyilván már őt is foglalkoztatta ez a dolog. Ekkor közelebb hajolt, és lágyan csókolni kezdte az ajkaimat. Éreztem, most végre megtörténik. Itt és most. És én csak erre vágytam és azt is tudtam, hogy ő is. Lassan felálltunk a fotelből, és elkezdtünk megszabadulni egymás ruháitól. Én egyre hevesebben kapkodtam a levegőt, miközben kigomboltam ingének minden gombját. Ő is egyre gyorsabban lélegzett, miközben lassabban mint én, de kigombolta az én blúzomat is. Ezt követően hanyatt dőltünk a piros takarójú ágyra, miközben felém gördült ,és simogatni kezdte a csípőmet. Én az öve felé nyúltam, ám ekkor elkapta a karom, miközben a csókunkat megszakította.

-Biztos? Még várhatunk-mondta, miközben aggódva nézett rám.

-Carlisle, soha nem voltam még semmiben ennyire biztos-mondtam, mire újra csókolgatni kezdte, hol az arcom, hol a nyakam, miközben az utolsó akadályok is elhárultak előlünk...

A reggeli napfény halványan sütött be az ablakunkon. Én még mindig Carlsile karjai közt feküdtem, miközben ő lágyan simogatta a vállamat, és apró csókokat lopott ajkaimra. Életemben először, nem fájt egy férfival való együttlét. Csodás volt. Olyan...mint amilyennek az elsőt elképzeltem. Olyan gyengédség jellemezte, amit még soha nem tapasztaltam. Miközben még mindig engem simogatott, én lágyan átkaroltam, és mosolyogva egy csókot nyomott a homlokomra.

-Carlisle... köszönöm-mosolyogtam neki csukott szemekkel.

-Kedvesem, nincs mit köszönnöd! -mondta, miközben a kezével a hajamba túrt.

-Neked életem legszebb éjszakáját köszönhetem-pihegtem, majd egy apró puszit nyomtam az arcára. Ő halkan nevetni kezdett.

-Kedvesem... te megérdemled a szeretetet, és a gyengédséget. Ha eddig nem kaptad meg, az nem a te hibád, de én mindig azon leszek, hogy ezt a mulasztást bepótoljam .

-Tudod, ez volt az első olyan... fizikai együttlét, ami nem okozott nekem fájdalmat, és ezért nagyon hálás vagyok neked-fejeztem ki mérhetetlen boldogságom, amivel megajándékozott.

-Ez csak természetes-mosolyogta, majd egy lágy csókot nyomott az ajkaimra-Nekem meg ez volt az első együttlétem-nevetett halkan felismerésében.

-Pedig elég gyakorlottnak tűntél-mosolyogtam.

-A látszat néha csal-mosolyogta, majd ismét felém gördült, és egyáltalán nem lett volna ellenemre, ha megismételjük a tegnap éjszakát.

-El akarsz csábítani?-kérdeztem kihívóan, miközben halkan nevettem.

-Szeretnélek, de nem tehetem...Ma van az első munkanapom az itteni kórházban. Nem vetne rám jó fényt, ha elkésnék-mondta mosolyogva, még is egy kis bánattal a hangjában.

-Igaza van Dr. Cullen. Várják a betegek-nevettem, de szívem szerint nem akartam, hogy elmenjen. Bár maradhattunk volna még kicsit egymás karjaiban, de akár az örökkévalóságig is. Ezután a takaróját maga köré csavarva indult el, hogy felöltözzön, eközben én magamra húztam a takaróm, mivel eléggé szégyenlős típus vagyok.

-Szeretlek, és sietek haza-mondta, majd egy búcsúcsókot nyomott az ajkaimra, és kiviharzott a szobából.

(Carlisle szemszöge)

-Igaza van Dr. Cullen. Várják a betegek-nevette, de láttam rajta, hogy szeretné, hogy maradjak. A szívem szakad meg, hogy itt kell hagyjam, de nem tehetek mást. A takaróm magam köré csavarva sétáltam el a szekrényemig. Szerelmem magára húzta a takarót, és mosolyogva nézett rám, de szemeiben láttam , ha tudna elpirulna. Szégyenlős a drága-futott át az agyamon. Pár pillanat múlva, immár felöltözve álltam a tükör előtt, és a nyakkendőmet igazítottam, majd visszasétáltam szerelmemhez, hogy elbúcsúzzam.

-Szeretlek, és sietek haza-mondtam , majd egy csókot nyomtam az ajkaira, és kisétáltam a szobából. Ma egyáltalán nem volt kedvem elhagyni ezt a helyet. Inkább maradtam volna kettesben azzal a nővel, aki behozta a fényt az életembe. Új jelentést adott annak, hogy szerelem. Ez volt az első...bensőséges kapcsolatom , és ez elindította az életem legújabb szakaszát. Most már értettem, milyen , ha az ember szívből boldog. Amíg ő nem volt nekem, erről fogalmam sem volt. Ezen gondolatok közepette értem be az új munkahelyemre. A folyosón össze is találkoztam a kórház igazgatójával.

-Ah, bizonyára ön Dr. Cullen. Üdvözlöm. Én Dr. Carter vagyok-mutatkozott be a magas, fekete hajú, elegáns férfi.

-Üdvözlöm. Dr. Carter- mosolyogtam.

-Remélem , hogy jó munkakörülményeket tudunk biztosítani önnek-mondta, majd az órájára pillantott-Sajnálom, de nekem sietnem kell. Örülök, hogy megismerhettem. Majd még beszélünk. További szép napot, mondta, majd sietve az irodája felé vette az irányt. Én beléptem a rendelőben, ahol már várt is az első betegem. Egy tíz év körüli kislány volt ott az édesanyjával. A kislány lába szorosan be volt kötve, de a rajta lévő géz már átvéresedett.

-Jó napot! Sindey Drue vagyok. Ő pedig a kislányom, Dakota. Otthon beleesett egy vázába. Kérem, segítsen-mondta aggódva Dakota édesanyja.

-Nyugodjon meg hölgyem! Nem lesz semmi baj! Nővér-kiáltottam a folyosóra- Hozzanak egy hordágyat!-ezután a kislányhoz fordultam.

-Kicsim, nem fogunk bántani. Csak kiszedjük azokat a szilánkokat, és kutya bajod sem lesz- mondtam, mire Dakota könnyes szemekkel bólintott. Pillanatokon belül megérkezett a hordágy, majd feltettük rá a kislányt, és már vittük is a műtőbe...

Egy órás kemény műtét után, már az ágyában ébredezett az altatásból. Édesanyja várakozóan üldögélt mellette.

-Dakota, Dakota hallasz?-kérdezte aggódva.

-Anya-mondta kábán a kislány.

-Most már minden rendben-mosolyogta, majd odamentem, és ellenőriztem a kislány állapotát. Felvettem a sztetoszkópom, bár anélkül is tudtam, hogy a szívverése egyenletes, majd meghallgattam a szívét és a légzését.

-Úgy tűnik, minden rendben-mondtam, majd aláírtam a kartonját. Ahogy azt a kis , ártatlan arcot néztem, eszembe jutott, milyen boldogok is lehetnék, ha megadatna nekünk egy közös gyermek. Ha még egyszer az életben, láthatnám őt, egy kisbabával a karjában, azért az öröklétet is odaadnám. Sajnos, ez már soha nem adatik meg nekünk. Ez az ára, ha az ember örökké él. Eddig még soha nem gondolkodtam a gyermekvállaláson, de Esme-vel minden más. Én lettem volna a világon a legboldogabb, ha ez lehetséges lenne. Ő az életem, és vele szeretnék lenni a létem minden pillanatában. Ekkor átfutottak az agyamon az eladónő szavai . „A kedves férjének is biztosan tetszeni fog...” Igen. Eljött az idő. Meg kell tenned Carlisle! Bátorság. Nincs mit vesztened. Kérd meg a kezét! Egész nap ezen győzködtem magam, végül bátorságot vettem , és elmentem az egyik ékszerboltba. Ahogyan beléptem azonnal szemet szúrt, egy gyönyörű gyémántgyűrű. Éreztem, ez lesz a tökéletes. Azonnal megvettem, majd nagy levegőt vettem, és elindultam hazafelé. Mikor beléptem az ajtón , kedvesem a nappaliban ült, és olvasott. Én gyorsan mellé helyezkedtem, és egész testemmel felé fordultam. Rettenetesen izgultam.

-Esme- kezdtem bele idegesen.

-Mi a baj?-nézett rám aggódva.

-Nincs semmi baj. Én csak,... szeretnék... kérdezni...valamit.

-Nyugodtan, én meghallgatlak-mondta bátorítóan. Ekkor lassan térdre ereszkedtem, miközben meg megfogtam a kezét.

-Esme Anne Platt...