XI. Fejezet Várakozás

(Esme szemszöge)

-Hogy érzed magad , kedves?-nézett rám mosolyogva Carmen, amikor visszatért a társaságomba.

-Jól-mosolyogtam vissza .

-Tudod, te nagyon szerencsés vagy. Én is mindent megadnék egy saját gyermekért. Még szerencse, hogy itt van nekünk Kate , Irina, és Tanya.

-A három lány?

-Igen. Olyanok, mintha a gyerekeink lennének. Már alig várom, hogy lássam, a tiéteket.

-Ezzel nem vagy egyedül. És én is érzem, hogy nemsokára itt az idő-mosolyogtam, miközben ismét a hasamra pillantottam.

-Azt nem tudjátok, hogy kisfiú, vagy kislány?

-Nem, de a megérzéseim azt súgják, hogy kisfiú.

-Szóval egy igazi kis trónörökös?-nevetett halkan.

-Lényegében...igen-mosolyogtam vissza.

-ÓÓÓ...olyan szépek vagytok együtt. Egy igazi család-mosolyogta, majd felállt a kanapéról.-Most felmegyek Elezarhoz. Ne menj sehová-mondta, majd egy pillanat alatt felszaladt a lépcsőn. Mire felfogtam távozását, addigra újra mellettem termett, miközben kezét a háta mögé dugva tartotta.

-Tudod, amíg beszélgettünk, én megbíztam Elezar egy kis feladattal-mondta egy széles mosollyal az arcán, mire előhúzott a háta mögül egy gombszemű, barna kis mackót.

-Istenem de édes-mosolyogtam, majd ideadta a kezembe a kis ajándékot.

-Gondoltam, a kis incidensünk után, tartozunk neked ennyivel-mondta, majd újra mellém telepedett a kanapéra.

-Nagyon szépen köszönöm! Nem kellett volna. Én már el is felejtettem azt a kis összetűzést-mosolyogtam.

-Nem baj, de megérdemelted. És szerintem a fiatalembernek is tetszeni fog-mondta, miközben fejével leendő gyermekem felé biccentett.

-Igen, ebben biztos vagyok-mosolyogtam, majd megsimogattam a hasamat.

-Neveken még nem gondolkodtatok?

-Nem igazán...mivel még nem tudjuk a nemét, nem siettük el.

-Akkor nézzük...vannak ötleteid? Mi lesz a neve, ha kisfiú?

-Nem is tudom én...

-Anthony!

-Blake!

-Edward!-rohantak be mosolyogva Kate, Irina és Tanya.

-Lányok, ezt nem illik-nézett rájuk keményen Carmen.

-Ugyan már...nem zavar-mosolyogtam.- Az Edward nekem kifejezetten tetszik-fordultam Tanya felé.

-Ugye? Ha lenne egy öcsém, biztosan így hívnám-mosolygott rám kedvesen.

-Hát, keresztöcséd lehet-mondtam halkan nevetve, miközben a lágyan megsimogattam a karját.

-Ezek szerint...-kezdett bele Carmen.

-Igen...szeretném, ha ti lennétek a keresztszülei-mosolyogtam, mire nevetve ölelt át vállamat.

-Persze, hogy leszünk-mondta, miközben kezeim az övébe vette, majd újra a beszélgetésbe merültünk. Egész este ezen morfondíroztunk. Rengeteg ötlettel szolgáltak a lányok is, de végül mindig egy-egy név tért vissza, az Edward, és az Alice. Felkészültünk minden eshetőségre. Elezar is csatlakozott hozzánk az éjszaka folyamán, így a döntés egységes volt. Már csak Carlisle hiányzott. Nem csak úgy, hogy testileg nem volt jelen, hanem lelkileg is . Hiába voltunk hatan a házban, az ő lelke nélkül mintha egyedül lettem volna. Délfelé járt az idő, mikor egy ismerős, még is bódítóan vonzó illat kezdte belengeni az erdőt. Ezt akár ezer közül is felismertem volna. Ha nem lettem volna már előrehaladottan várandós, örömömben felugrottam volna a kanapéról.

-Úgy érzem, apuci hazaért-nevetett Carmen, mire nyílt is az ajtó, és Carlisle mosolyogva lépdelt oda hozzánk.

-Szia drágám!-mosolyogta, majd egy lágy csókot nyomott az ajkaimra.

-Szia! Milyen volt a napod?

-Én most nem számítok, csak te . Hogy érzed magad?-mondta, miközben lágyan megsimogatta az arcomat.

-Nagyszerűen-mosolyogtam-Carmenéktől kaptunk egy kis gyermekváró ajándékot-adtam a kezébe a plüssmackót.

-Ó, nagyon szépen köszönjük. Nem kellett volna.

-Esme-nek is mondtam, hogy ezzel tartoztunk a kezdeti viszályért.

-Carmen , tényleg... A barátaink vagytok, nem tartoztok semmivel.

-Most már nem csak a barátaink-mosolyogtam kedvesemre, miközben megsimítottam izmos alkarját-Szeretném, ha ők lennének a pici keresztszülei.

-Szívesen vállaljuk-mosolyogta oda Kate.

-Örülnék, ha ti is a családba tartoznátok-mondta lágy mosollyal az arcán Carlisle, miközben mellém ült a kanapén.

-Természetesen örömmel elfogadtuk az ajánlatot-mondta Elezar, miközben halványan Carmenre, majd ránk mosolygott.

-Még neveket is kitaláltunk-robbant ki örömében Irina, mire Kate és Tanya is sikongatni kezdett.

-Gyerekek-mordult rájuk Carmen.

-Hagyjad, csak izgatottak, ahogyan mi is-mosolyogtam majd fejemet Carlisle mellkasára hajtottam, miközben ő a hajamat kezdte el cirógatni.

-Hallhatnám azokat a csodás ötleteket?-mosolyogta, miközben egészen közel hajolt az arcomhoz.

-Mindig két név tért vissza, az Alice és az Edward-mosolyogtam szemeibe, miközben a kézfejét simogattam.

-Mit is mondhatnék...gyönyörűek-mondta egy bájos mosollyal az arcán, majd egy könnyed csókot nyomott ajkaimra, és kezével megsimogatta az arcomat, miközben én csak élveztem a társaságát. Nem telt el egy másodperc sem, mire feleszméltem, az összes Denali eltűnt a házunkból, és csak ketten voltunk. Én és Carlisle. És a mi kisbabánk.

-Carlisle, hová lettek Elezarék?-kérdeztem érdeklődve, miközben átkaroltam a mellkasát, és arany szemeibe néztem.

-Elmentek vadászni. Már jó ideje nem voltak. Jut eszembe...a mi kisemberünkre is ráfér az evés-simogatta meg nevetve az arcom-majd kiszaladt a konyha irányába, és pillanatokon belül visszatért egy pohárral a kezében.

-Köszönöm-mondtam , miközben kortyolni kezdtem belőle.

-Mindent megteszek, csak hogy kellemesen érezd magad. Tudom, milyen nehéz most neked-kezdett bele, miközben én leraktam a poharat.

-Egyáltalán nem érzem tehernek ezt a dolgot. Inkább áldásnak. Így lesz kerek a mi világunk. Mi hárman...összetartozunk. Ez a gyermek jelenti, hogy nem hiába léteztem-mosolyogtam, miközben kézfejét kezdtem el simogatni.

-Hogy te hiába léteztél volna?-nézett rám mosolyogva, még is meglepetten gondolataimon-Te nem létezhetsz hiába. Nélküled én semmi lennék. Te hoztad be a fényt az életembe. Ha aznap nem látlak meg a kórházba...ha nem találkozunk újra...közel sem lennék boldog. Olyan lennék, mint előtted. Egész napokat töltenék az erdőben, kóborolnék, céltalan lenne minden-simogatta meg az arcom, majd egy lágy csókot lehelt a homlokomra. Egymáshoz bújva ültünk a kanapén, miközben leszállt az éj. A Denali klán alkonyattájt ért vissza, a vadászatról, és Carmen csatlakozott hozzánk Kate-tel a beszélgetésünkbe.

- Én annyira várom. Úgy szeretnék már babázni-mosolyogta Kate lelkesen a kanapé karfáján ülve, miközben rákönyökölt a háttámlára.

-Kate, nem sajátíthatod ki. Végül is ez Carlisle és Esme gyermeke.-nézett rá fegyelmezően Carmen, mire Kate megszeppenve fogta vissza magát.

-Persze, hogy megengedem, hogy „babázz”-fordultam Kate fele,aki rám mosolygott , míg Carlisle arcomat cirógatta, majd kezét a hasamra helyezte. Jól esett az érintése. Megnyugtató volt minden helyzetben. Imádtam azt a tudatot, hogy nemsokára karomban tarthatom majd a kisbabámat. Biztosan olyan lesz, mint ő. Őszinte, kedves , és az, aki visszaadta az életem értelmét. Pont ilyen.

-Emberek-szaladt le Elezar az emeletről-felfedeztem egy érdekes dolgot-telepedett le a mellettünk lévő kanapéba.

-Mit barátom?-fordult oda Carlisle.

-Eddig nem tudtam, hogy mit, de éreztem egy erős sugárzást gyermeketek felől. Valami rettenetesen nagy energiát , amiről nem tudtam mi. És most rájöttem, hogy minek van ilyen erős aurája. Éreztem ilyet már máshol is. A gyermeketek gondolatolvasó-mondta Elezar mosolyogva, miközben mi egymásra néztünk Carlisle-lal.

-Ezek szerint hallja a gondolatainkat-néztem páromra meghatottan, hisz mind a ketten isteni áldásként tekintettünk őrá, és gondolatainkban gyakran ábrándoztunk róla.

-Igen. Minden gondolatunkat.- mosolyogta lágy csókot nyomva ajkaimra, miközben kezével lágyan megsimította az arcomat, és szorosan egymáshoz bújva élveztük a lenyugvó nap meleg sugarait, melyek megcsillantak hét vámpír gyémántként csillogó bőrén.