Most ismét egy novellával érkeztem, ami a BD2 után játszódik közvetlen a csata után, és még utána is. Remélem, mindenkinek tetszeni fog ez a picit hosszabbra sikeredett novella, és ígérem, hogy hamarosan a fejezetekkel is haladni fogok. Puszi! Carly
(Esme szemszöge)
-Istenem, Carlisle-öleltem
magamhoz, mikor ráeszméltem, hogy minden amitől rettegtünk, eltűnt a semmibe. A
Volturi elment…nincs többé mitől félnünk- én annyira…nem is tudom, mit
mondhatnék…
-Nem kell semmit
mondanod-simította meg az arcomat, mire szemeimet ismét a szemeibe mélyesztettem.-Ha
te nem lettél volna, nem mertem volna annyira határozottan kiállni Aro elé. Ha
te nem álltál volna ott mögöttem, nem lett volna mi miatt ennyire
küzdenem-puszilta meg ajkaimat, mire én halványan belemosolyodtam a csókunkba.
Ám amikor ismét rá pillantottam, azt láttam, hogy valami mintha nyomná a
lelkét, mintha valami bántaná.
-Mi a baj?-csillantak fel szemeim
aggódóan bánatos arca láttán, de Ő minderre csak egy apró fejcsóválással
válaszolt. De én tudtam, annyi év alatt kiismertem, hogy mikor érez ott belül
fájdalmat a szívében. Viszont ez a fájdalom már nagyon régen nem tükröződött az
arcán... Utoljára akkor láttam ilyennek, mikor az átváltozásom után az emberi
éveimről meséltem neki. Köztük a kisfiamról…
-Nincs semmi-szólalt meg néhány
pillanatnyi csend után.-Mindössze elgondolkodtam-sütötte le tekintetét a
szobánk padlójára, miközben hevesen pislogva vett néhány mély lélegzetet az
emberek által kissé hűvösnek érzett téli levegőből, amely alig hallhatóan
járt-kelt a házban a nyitott ablakon át. –De nem szeretnélek ezzel terhelni.
-Nem terhelnél vele-húzódtam át az
ölébe, mire Ő erős karjaival puhán körbefonta kissé kerekded derekamat; ám
egyik kezével továbbra is a hajamat simogatta.
Talán nem mondta ki, de a
tekintetében pontosan láttam, hogy rólunk van szó. Látszott a szemében az a
csillogás…mint amikor ott álltunk a csatamezőn és a szemeimbe nézett, és én értettem azt a szót, amit mondani akart
ezzel az apró gesztussal nekem: „Szeretlek!”
-Tudod, csak az jutott
eszembe-simított ki egy hajtincset az arcomból-, hogy bár van már hat
gyermekünk-nevetett fel a hatos szám hallatán- és egy unokánk is, de valami
mintha még mindig hiányozna az életünkből-sóhajtotta.-Erre akkor jöttem rá,
mennyire nagyon is hiányzik, mikor Renesmee-t először vettem a karjaimba, hogy
megvizsgáljam-húzta végig ujjait arcom vonalán, mintha ismét feltérképezné
minden kis vonásom, ám én szomorúan hajtottam le a fejem, mikor rájöttem, miről
is beszél.
-Carlisle, te is tudod, hogy ez
nem lehetséges-sóhajtottam halkan, ám a szívemen egy ennél sokkal nagyobb űr
tátongott betöltetlenül, amit az évek sem foltoztak be hegmentesen az átélt
fájdalmak után. És ez a seb soha nem is fog beforrni, legyen bármilyen hosszú
is az örökké.
-És ha még is találtam rá
medoldást?-pillantott rám csillogó tekintettel, mire az én szívem mintha újra
megdobban volna a mellkasomban ezen szavak hallatán.-Ha lenne rá valami mód?
-Én lennék a legboldogabb nő a
földön, ha ezt átélhetném veled-mondtam alig hallhatóan, mire Carlisle ajkai
puhán simultak hozzá az én ajkaimhoz, mintha csak selyemből lettek volna; majd
ujjait puhán végighúzta az arcomon, amire ajkain ismét elváltak.
-Szeretném tudni, mit találtál
ki-szólaltam meg, mire a szemeit egy pillanatra a hasamra, majd ismét az én
tekintetemre emelte.
-Nem is tudom, miként mondhatnám
el-sóhajtott halkan.-Arra gondoltam, hogy mikor Bella terhes volt, készítettem
egy tűt, ami gyémántból van. Ezt már nem volt alkalmam használni az Ő
esetében-mondta komolyan.-, de ez képes áthatolni a mi bőrünkön is, és arra
gondoltam, mi lenne…mi lenne, ha levennék néhány petesejtet a petefészkedből,
majd azt néhány tesztet követően visszahelyezném, de immár a méhedbe-simította
meg a hasamat, amire én elmosolyodtam
-És ez tényleg működhet?-csillant
fel bennem a lelkesedés szikrája.-Meg tudnád valósítani?
-Minden esély meg van rá-nevetett
fel halkan, mire én némán zokogva borultam a nyakába.
Talán sikerülhet? Talán mindaz,
amiről álmodtam, nincs is annyira messze? Valóra válhat az, amit eddig
lehetetlennek hittünk? Hirtelen nem is tudtam, mit halljak, mit lássak és mit
gondoljak….mindössze csak az járt a fejemben, hogy talán újra anya lehetek.
-Carlisle, ha ez
sikerülne-emeltem rá a tekintetem-, akkor olyan kinccsel ajándékoznál meg
minket, ami minden máson túltesz ezen a világon. Ha a világra hozhatnám azt a
kis életet, aki részben te vagy-nevettem fel halkan, amire Ő is felkuncogott-,
az a világ legcsodásabb pillanata lenne.
-Akárcsak számomra-mosolyodott
el.-Viszont lenne itt néhány kockázat is, ami mellett nem tudtam elsiklani-sóhajtott
fel aggódóan, mire szemei ismét megkomolyodtak.-Mivel a tested nem képes
változni, a baba növekedésével elég súlyos fájdalmaid lehetnek majd. Akár csak
a szülésnél-pillantott fel az arcomra.-Nem szeretnélek ilyen fájdalmaknak
kitenni.
-De én elviselném-simítottam meg
aranyszín hajkornáját.-Ha ez az ára annak, hogy megszülethessen Ő, akkor bármit megtennék érte. Még
akkor is, ha az átváltozás kínjainál is erősebb fájdalmat kellene elviselnem.
-Biztos vagy ebben?-simította meg
a hajamat.-Csak mert nem szeretnélek kitenni ilyen veszélynek, ha te nem…
-Teljesen biztos vagyok benne-bólintottam
mosolyogva.-De lenne itt még valami…Rosalie.
-Nem szabad tudnia róla
mindaddig, amíg ki nem derül, hogy sikeres-e az elméletem-mondta alig
hallhatóan.-Nem kéne neki fölöslegesen fájdalmat okozni, vagy bármilyen reményt
is kelteni benne, amíg semmi sem biztos.
-Rendben-értettem vele egyet, bár
kicsit lelkiismeret furdalásom volt, ami miatt titkolóznom kell majd a saját
lányom előtt.-Remélem, hogy minden rendben megy majd, és akkor talán a család
további személyekkel is bővülhet. Hiszen…akkor Rose és Emmett is vállalhatnak
majd babát-nevettem fel halkan, amire Ő is felkuncogott.- Hála neked.
-Reméljük a legjobbakat-nyomott
csókot a homlokomra.-Holnap már bele is vághatunk…
-Én már most is készen
állok-jelentettem ki határozottan, mire Ő meglepetten pillantott fel az én
szemeimbe.-És most nincsenek itthon a gyerekek, nem hallanának meg minket.
-Én kicsit mást terveztem a mai
estére-bújt hozzám, miközben kezeit puhán a hátamra csúsztatta. Erre az
érintésre azonnal el bírtam volna pirulni.
-Majd utána-sóhajtottam fel
halkan.-Talán meg is hozná az eredményt ez a sok…várakozás-suttogtam halkan,
mire éreztem, hogy a légzése kissé felgyorsul a hangom hallatán.
-Rendben van-bólintott rá.-Akkor
álljunk neki-simította meg az arcomat, majd kezeimet gyöngéden kezeibe fogva
indultunk el az ő kis dolgozója felé, ahol néhány hónappal ezelőtt még egészen
más hangulat volt, mint ami most belengte az egész teret.
A múlt aggodalma szinte teljesen
eltűnt, és valami különleges, izgalommal teli kezdte átvenni a helyét, amit
semmi nem tudott volna elűzni most a szívemről, még a rám váró lehetséges kínok
sem.
-Feküdj ide, kérlek-emelte le a
lepedőt a kis orvosi asztalról, mire én néhány pillanat alatt kényelembe
helyeztem magam rajta, Ő pedig ez idő alatt előhozott minden eszközt, amire
ebben az esetben szükség lehetett.-Ki kellene gombolnod néhány gombot a
blúzodon, és a szoknyádon is.
-Rendben-kezdtem el
kigombolkozni, majd miután mindezzel megvoltam, Ő lassan elővett egy hatalmas
tűt a mellette lévő szekrényről, amire azonnal összerezzentem.
-Carlisle…-szólaltam meg ijedten,
mire Ő meleg, aranyszín szemeivel nyugtatóan pillantott le az én szemeimbe.
-Nem lesz semmi gond-simított meg
lágyan.-Ígérem, hogy néhány pillanatnál tovább nem lesz kellemetlen, és nézd
csak...-nyújtotta ide az egyik kezét.-Fogd meg a kezem, és szorítsd meg nyugodtan,
ha fáj.
-Jól van-sóhajtottam fel remegő
hangon, mire pár pillanattal később éreztem, amint egy éles fájdalom hasít bele
a hasam bal oldalába.
Azonnal felszisszentem az
érzésre, miközben reflexszerűen szorítottam meg Carlisle felőlem eső karját;
ami miatt alig bírta kiemelni az injekciós tűt a hasam oldalából, majd
tartalmát sietve injektálta bele az előre kikészített kis övegcsébe.
-Meg is vagyunk-simította végig
az arcomat.-Minden rendben?
-Igen, persze-eresztettem ki az
eddig bent tartott levegőt.-Mondjuk tényleg nem volt valami kellemes érzés.
-Te nyugodtan feküdj még itt egy
kicsit, én addig megvizsgálom a levett mintát, hogy van-e használható petesejt
a kísérletünkhöz-állt fel mellőlem, mire én bólintottam, majd az izmaimat kissé
ellazítva pillantottam fel a fehér plafonra.
Kissé ideges voltam, vajon milyen
eredményt hoznak Carlisle vizsgálatai, de a szívemben nagyon reménykedtem. A
lelkemben máris kialakítottam egy helyet a mi kis apróságunknak, aki talán nem
is olyan sokára már úton is lesz a mi világunk felé, hogy végre Ő is velünk
lehessen.
-Azt hiszem, nem lesz itt semmi
gond-pillantott hátra Carlisle mosolyogva.-Szép nagy sejtek; szerintem, ha
ember lennél minden gond nélkül teherbe eshetnél.
-Ha ember lennék…-szólaltam meg
kissé lemondóan, hiszen vámpír mivoltomból kiindulna néhány megdermedt sejttel
nem sok mindent tudunk kezdeni.
-De talán-pillantott vissza a
mikroszkópba elgondolkodva-, már tudom is, mivel stimulálhatnánk életre őket.
-Mire gondoltál?-ültem fel
kíváncsian, mire tekintete azonnal arra a szekrényre irányult, amiben a 0-s
vért tároltuk arra az esetre, ha Bellával valami baj történne. Azonban erre
most már nem volt túlzottan nagy szükség…mostanáig.
-Ha cseppentenék rájuk néhány
cseppnyi vért-vett le néhány millilitert egy másik injekcióba-, talán
sikerülne…-emelte oda a vékony tűt, majd miután rácseppentett pár cseppnyit a
levett vérből, az arca azonnal felderült.-Azt hiszem, működik-hitetlenkedett.-Mintha
nem is lenne másra szükség…
-Akkor hamarosan kisbabánk
lesz?-lelkesedtem fel hirtelen, mire Ő halkan nevetni kezdett.
-Türelem, szívem-szívott fel
héhány ujjnyi vért, majd láttam, amint a tőlem levett mintákból is felvesz egy
kicsit, miközben lassan ismét mellém helyezkedik a vizsgálóasztal mellett.-Ha
sikerül ezt visszajuttatnom a méhedbe, onnantól nincs mást tenni, mint mindent
rábízni a természetre-nyomott lágy csókot ajkaimra, majd ezt követően lassan
ismét a hasamba mélyesztette a gyémánt szálú tűt, amire újból halkan
felszisszenve kapaszkodtam meg a fekete bőrölés szélébe, ami kicsit fel is
szakadt kezeim erejének hatására.
-Készen van-sóhajtott fel
halkan.-Az emberi vér néhány napig fokozottan aktívan tartja majd a hasadban
lévő sejteket, ami azt jelenti, hogy addig van a legnagyobb esély arra, hogy
teherbe ess-pillantott szemeimbe.-Azután egyre jobban csökken ennek az esélye.
-Akkor itt az ideje
megpróbálnunk-ültem fel a nyakát átkarolva, mire Ő készségesen kulcsolta
lábaimat a dereka köré, és pillanatok alatt fent is termettünk az emeleti
hálószobánk békés függönyei mögött.
Mind a ketten tudtuk, hogy ma
bármi is történjen, ez mindkettőnk életében egy hatalmas pillanat lehet. Ha
sikerül…ha hamarosan kiderül, hogy egy új életet hordok a szívem alatt, akkor
nem lesz nálunk boldogabb vámpír…boldogabb ember az egész földkerekségen. Mert
akkor úton lenne a mi kicsikénk, a mi kis csillagunk.
Miután már félig ki voltam
gombolkozva, Carlisle-nak nem sok dolga maradt a ruháim eltávolítását illetően,
ám én picit remegve oldottam le róla minden egyes ruhadarabot. Úgy éreztem, mintha valami féle kis nyomás is
lenne rajtam, és jobban meg kell felelnem annak ellenére, hogy tudtam, hogy
mindez semmit nem számít a végkimenetelt illetően.
-Mi a baj?-szakította meg egy
pillanatra csókunkat Carlisle, mikor látta rajtam, hogy kicsit ledermedtem.
-Kicsit félek-szólaltam meg
halkan.-Mi lesz, ha elrontok valamit?
-Nem ronthatsz el semmit-húzta
végig ujjait az oldalamon.-Ebben ha el lehet rontani valamit, az csak is én
tehetem meg, rajtad már nem múlik semmi. Te mindent megtettél a mi kis
rugdosónk érdekében-simította meg a hasamat.-Már csak annyira van szükség, hogy
úgy szeressük egymást, mint ezelőtt annyi éven át.
-Szeretlek-csuklott el a
hangom.-Annyira szeretlek!
-Én is szeretlek-hajolt felém
mosolyogva, miközben puhán eldöntött engem a selyempuha lepedőn.-Mindennél
jobban-simult hozzám szorosabban, majd néhány puha csókkal később ismét eggyé
váltunk a szerelem hevében, mint ezalatt a majdnem száz év alatt oly sokszor,
amely pillanatokat soha nem feledtem el egyetlen pillanatra sem…
§
Miután minden családtagunk
hazatért, a napok hihetetlenül gyorsan kezdtek el rohanni az életünkben. Nessie
napról-napra cseperedett, és mintha egyre jobban fel lehetett volna fedezni
Edward vonásait pici arcán, és a mosolya is
pontosa olyan volt, mint a legfiatalabb fiunk féloldalas mosolya. Róla
pedig akaratlanul is eszembe jutott, hogy vajon növekszik-e már a pocakomban a
mi kis csillagfényünk.
Már lassan egy hét is eltelt
azóta, hogy Carlisle végrehajtotta rajtam azt a kis beavatkozást, de mindeddig
semmi különöset nem vettem észre magamon. Mikor Edward a közelemben volt, a
gondolataimat igyekeztem féken tartani, nehogy eláruljam magunkat zaklatott
gondolataimnak kavalkádjával, amik ha egyedül voltam, az egész testemet
átjárták. Nem bírtam nem elképzelni, milyen lenne Őt a karomban tartani, milyen lenne megmutatni neki az élet minden
szépségét és varázsát…szinte mindig Ő
jár a fejemben.
-Esme, nagyi-rohant ide hozzám
Ness, mikor egyik délután az udvarunk hátsó részében ültem az ott álló kis
padon.-Ideülhetek hozzád?
-Persze, kicsim-simítottam meg
kis fejét, majd miután én becsuktam a kezemben lévő kis könyvet, Ő egy könnyed
mozdulattal felugrott a mellettem lévő ülőhelyre.-Mit csináltál ma?
-Jacob elvitt engem a hátán
egészen a területünk határáig-mondta lelkesen.-Persze apu nem igazán örült
annak, hogy megint farkas háton lovagoltam; de ezt nem is értem…. Ő miért nem
szereti?
-Mert félt téged-simítottam meg
az arcocskáját.-Egy apa mindig féli a lányát, akármennyire is jó kezekben van.
És minél nagyobb leszel, ezt annál erősebb ki is fogja majd mutatni.
-Igaza van Esme-nek,
kicsim-sétált ide hozzánk Edward, mire Renesme azonnal apukája nyakába
ugrott.-Nekem te mindig is a kislányom maradsz.
-Még Jacob-tól is
féltesz?-csillantak fel pici szemei, ám mielőtt Edward bármit is mondhatott
volna, az én figyelmemet egy pillanat alatt elvonta egy apró kis dobbanás, amit
a hasamban éreztem. Hirtelen akadt meg rá a lélegzetem, mire a kezeim
akaratlanul is a hasamra csúsztattam, és ismét éreztem kezeimmel azt a
szívmelengető kis mozdulatot, amit pár pillanattal ezelőtt már átélhettem.
-Esme, mi volt ez?-pillantott rám
hirtelen Edward.
-Sem…semmi-dadogtam picit még
mindig dermedten-Én most…megkeresem Carlisle. Ti érezzétek jól
magatokat!-álltam fel egy apró mosollyal az arcomon, majd miután Nessie és
Edward is elköszöntek tőlem, sietve indultam el férjem dolgozója felé.
Mikor beléptem Ő éppen az egyik
enciklopédiáját tanulmányozta, miközben gondosan írogatta ki a számára fontos
dolgokat a mellette lévő kis füzetbe. Ám amint meghallotta, hogy itt vagyok,
azonnal letette a kezében lévő tollat, majd csillogó tekintettel pillantott fel
kissé ijedt szemeimbe.
-Valami gond van?-simított ki egy
hajtincset az arcomból, mikor az ölébe ültem.-Kicsit zaklatottnak tűnsz.
-Nem nincs semmi-nevettem fel
halkan.-Baj legalább is semmiképp-simítottam meg a mellkasát, mire tekintete
kíváncsian kezdte el fürkészni az én vonásaimat. Ebben a pillanatban egy újabb,
az előző kettőnél lényegesen erősebb rúgást éreztem meg a pocakomban, amire
halkan fel is szisszentem, és Carlisle figyelmét sem kerülte el ez a picike
hang.
-Istenem, Esme!-dermedt le
hirtelen.-Hallottad ezt?
-És éreztem is-nevettem fel
halkan.-Ez volt a harmadik húzása, és az eddigiek közül a legerősebb
is-simítottam meg a hasamat.-Azt hiszem, nem fog sok nyugtot hangyni nekünk ez a kis
rugdosó.
-Istene, szülők leszünk-emelt
hirtelen a karjaiba, mire én szorosan fontam körbe izmos vállát, majd óvatosan állított
vissza lábaimra.-Szülők leszünk, Esme!
- Méghozzá
hamarosan-bólintottam.-Elég erős kis baba fészkelődik itt a pocakomban, aki nem
hiszem, hogy sokáig bent szeretne majd maradni-simítottam meg ismét a hasamat,
mire a mi kis apróságunk ismét jelezte nekünk, mennyire egyet ért velem.-Áu!
-Már most is fáj, amit
csinál?-pillantott rám aggódva Carlisle.
-Csak kicsit-sóhajtottam ki a
bent tartott levegőt.-De nem vészes, kibírom.
-Csak az a baj, hogy amint jobban
elkezd növekedni, már nem csak a rúgásai okoznak majd neked fájdalmat-nézett
rám komolyan Carlisle.-Nem szeretném, ha szenvednél, de sajnos ez ellen nem
tudok mit tenni.
-Semmi gond-nyomtam puszit
ajkaira.-Kibírom majd valahogy. Miatta
érdemes szenvednem.
-Én akkor is féltelek-mondta alig
hallhatóan.-Bármit megtennék, hogy fájdalommentesebb legyen számodra ez az
időszak.
-Nekem már az is elég, ha
mellettem vagy-indultam el az ajtó irányába.-És szerintem ideje lenne
megosztanunk a dolgot a család többi tagjával is. Nem gondolod?
-De, mindenképp-túrt bele a
hajába.-Csak kicsit még mindig a történtek hatása alatt vagyok-nevetett fel
alig hallhatóan.-El sem hiszem, hogy nemsokára apa leszek…
-Pedig hamarosan elkezdheted
elhinni, apuka-csókoltam meg mosolyogva, amire már Ő is szélesen elmosolyodott,
majd egymás kezét foggva sétáltunk le a nappaliba, ahol már az egész családunk
várt minket. Nyilván Edward meghallotta a gondolatainkat az emeletről.
-Gratulálok!-lépett Edward
Carlisle-hoz.-Nem tudom, mit csináltatok, de csodát teremtettetek, az biztos.
-Ezt inkább Esme-nek kell
megköszönnöm-pillantott rám elismerően.-Ha Ő nem ment volna bele a kísérletbe,
most nem mondhatná ki egyikünk sem, hogy nemsokára…apa és anya leszünk-csuklott
el a hangja meghatottan, és láttam rajta, hogyha sírni tudna, most nem egy
könnycsepp csordult volna le az arcán.
-Én is gratulálok!-ugrott a
nyakamba Alice.-Már láttam, milyen nemű lesz a kis Cullen-baba, de semmi esetre
sem mondom el nektek. Legyen meglepetés-kacsintott ránk sejtelmesen, amire
egyikünk sem bírta megállni, hogy halkan fel ne nevessünk.
Azonban Rose arca mintha kicsit
nehézkes és csalódott lett volna, mikor idesétált hozzánk. Látszott rajta, hogy
mennyire nehéz kimondania zokat a szavakat, így nem is igazán követeltem meg
tőle.
-Hidd el, kicsim, te leszel a
következő-simítottam meg a haját, miközben magamhoz öleltem őt.-Ez még csak
kísérlet, és amint minden részletéről lesz pontos képe Carlisle-nak, akadály
nélkül vállalhattok ti is gyermeket Emmett-tel.
-De miért nem mondtátok el eddig?-csillantak
fel a szemei.-Azt hittétek nem érteném meg?
-Nem akartunk benned feleslegesen
reményt kelteni, ha esetleg még sem sikerülne-simította meg a vállát Carlisle.-Nem
szerettük volna, ha emiatt szenvednél.
-Természetesen-bólintott aprót,
majd néhány pillanatnyi csend után ismét a szemeinkbe nézett.-Már most tudom,
hogy nagyszerű szülők lesztek, hiszen…eddig is azok voltatok.
-Köszönjük, kicsim-nyomtam puszit
az arcára.-Jól esik ezt hallani, különösen tőled!-mosolyogtam, majd miután a család
többi tagja is elhalmozott minket jókívánságaival, mi is felsétáltunk a
szobánkba, és nem is tudtunk másra gondolni egy egész éjjelen át, mint a
hamarosan megszülető kis családtagunkra…
§
Az ezt követő néhány hét viharos
gyorsasággal repült el mellettünk, mintha az idő hirtelen szárnyakra kelt
volna, és így suhant volna el az univerzum hatalmas égboltján. A hasam már
néhány nappal a kicsi érkezésének kiderülése után növekedni kezdett, és nem ért
váratlanul az sem, amit eközben a testem változása miatt átéltem.
Carlisle nem túlzott, mikor azt
mondta, hogy rettenetes fájdalmaim lehetnek. A pici minden kis mozdulatával
erős fájdalmat keltett a testemben, és ahogyan növekedett, az eddig megkövült
szervezetemnek sem volt könnyű alkalmazkodni az ezzel járó változásokhoz.
Nehezen bírtam járkálni, ha pedig
leültem, a pici mozdulatai még inkább fájdalmasan hatottak, így az látszott a
legjobb megoldásnak, ha a napjaim nagy részét az ágyban pihenve töltöttem.
-Szia, szívem!-lépett be a
szobánkba Carlisle, mikor én az ágyunkon pihenve olvasgattam egy kis
verseskönyvet.-Milyen volt a napod?
-Nem túl jó-szisszentem fel egy
újabb mocorgásra.-A kicsi ma túlzottan is aktívan fészkelődik bennem, és emiatt
ma alig bírtam a fekvésen kívül bármit is csinálni.
-Viszont ez azt is jelenti, hogy
hamarosan szülni fogsz-simította meg immár hatalmasra nőtt pocakomat.-Ideje
lenne neki neveket kitalálni.
-Én már sokat gondolkodtam
ezen-kezdtem hozzá lelkesen.-És szerintem valami különleges nevet kellene
kapnia a mi kis csillagunknak.
-Mire gondoltál?-bújt mellém az
ágyon, miközben kezeivel óvatosan kezdte el simogatni a mi kis apróságunkat.
-Nekem nagyon tetszik az Aniela
név-mosolyodtam el halványan.-Olaszul azt jelenti, angyal-simítottam meg én is
a pocakomat.-Akkor ott van még az Annora, ami a latinul becsületet jelent. És
ami még igazán megragadott, az a Chantal volt, ami meg francia eredetű, és azt
jelenti, hogy „kis énekes”.
-Mind nagyon szép-nyomott puszit
a homlokomra.-Nekem különösen tetszik az Aniela és a Chantal.
-Aniela Chantal
Cullen-sóhajtottam fel mosolyogva.-Gyönyörű név lenne egy kislánynak.
-És ha kisfiú lesz?-pillantott
rám Carlisle.-Mindössze fele esély van arra, hogy ez a kis pocaklakó itt egy
kislány.
-Tudom-nevettem halkan-, de
láttam, amint Alice rózsaszín ruhácskát csomagol a nappaliban, tehát elég
valószínű, hogy hamarosan egy kislánnyal lesz bővebb a Cullen család.
-A mi kis „Angyali énekesünkkel”-csókolt
meg ismét, ám ebben a pillanatban egy minden eddiginél élesebb fájdalmat
éreztem a hasamban, amire azonnal felkiáltottam. Olyan volt, mintha egy égő
vasrudat állítottak volna a hasamban, amit folyamatosan tovább hevítettek
volna.
-Azt hiszem itt az idő-állt fel
mellőlem Carlisle.-Maradj gyugodt, azonnal visszajövök-suhant el, majd néhány
pillanat múlva vissza is tért, és karjaiba véve sietett le velem a földszintre
a már jól előkészített dolgozójába.
Miközben ráfektetett az e célra
előkészített vizsgálóasztalra, ismét egy éles fájdalom hasított belém, mire nem
bírtam tovább, és egy olyan éles sikítás szakadt fel a mellkasomból, amire a
közeli fán ülő madarak is ijedten tova lebbentek.
-Nem lesz semmi baj-mondta kissé
idegesen.-Hamarosan túl leszel rajta, és a kezedben tarthatod majd a mi kis
angyalkánkat, érted?-simította meg az arcomat, mire alig láthatóan bólintottam
egyet.-Minden rendben lesz…
A hangja némiképp megnyugtatott,
de a fájdalmakat sajnos ez sem volt képes csillapítani. A kín mindenemet
átjárta, és talán még az átváltozás fájdalmaihoz képest is semmisnek tűnt,
amikor a pici egy-egy mozdulatot tett a hasamban. A fájdalom pedig még hosszú
órák múlva sem enyhült, hanem inkább erősödött.
-Carlisle-szisszentem fel
halkan-, én ezt nem bírom tovább.
-Már nincs sok hátra-nézett rám
megbánóan, miközben egyik kezét felém nyújtotta, majd megfogta az eddig
görcsösen ökölbe szorult kezemet.-Már csak egyetlen határozott nyomás kell, és
itt lesz a kislányunk. Szorítsd meg a kezemet, és… meg tudod csinálni.
-Köszönöm!-néztem rá hálásan,
majd összeszedtem minden erőmet, és egy erős nyomást követően éreztem, amint a
fájdalmaim megszűnnek, és a testem is megkönnyebbül ennek az érzésnek a
hatására. Azonban nem hallottam sírást…
-Miért nem sír?-ziháltam annak
ellenére, hogy nem volt szükségem levegőre. Pontosan tudtam, hogy ez nem
normális, hiszen amikor emberként világra hoztam a kisfiamat, Ő azonnal
felsírt. De most még csak nyöszörgést sem hallottam.-Valami baj van?
-Nem, nincs semmi-pillantott fel
rám Carlisle.-Egyszerűen…nem akar sírni. Nem azért, mert nem tud, hanem mert
nincs rá szüksége.
-Teljesen egészséges?-csillantak
fel a szemeim örömömben, és ha most sírni tudtam volna, hullottak volna a
könnyeim.
-Nézd meg magad-mosolyodott el,
majd pár pillanatra rá a kezembe is adta, a mi aprócska, törülközőbe csavart,
kicsike lányunkat.
Amikor rápillantottam, azonnal
láttam, hogy rengeteg vonást örökölt az apukájától. Pici haja már jól láthatóan
szőke színben lapult rá pici fejére, a szemei pedig pontosan olyan vágásúak
voltak, mint Carlisle csodálatosan arany szemei. Az ő pici tekintete is méz
színben pompáztak, akár a családunk többi tagjának, és a bőre olyan fehér volt,
mint a frissen esett téli hó. Mintha valóban nem evilági lett volna, hanem egy
földre szállt angyal.
-Istenem, milyen gyönyörű
vagy-csuklott el a hangom meghatottan.-Mint egy valódi angyalka…
-Ezért is hívják így-simította
meg pici arcát, mire kislányunk azonnal gügyögni kezdett.-A mi kis Anielánk.
-Hihetetlen, hogy Ő most itt
van-nyomtam puszit pici kobakjára.-Sosem hittem, hogy ez lehetséges lehet, de Ő
még is itt van a karomban. Alig hiszem el.
-És mindez a te érdemed-nézett
rám elismerően, amitől ha tudtam volna, azonnal elpirulok.-Hogy érzed magad?
-Még mindig fáj egy picit, de
közel sem annyira rossz-mosolyodtam el halványan.-Inkáb egy kellemetlen zsibbadásra emlékeztet, mint
a szülés közben átélt fájdalmakra.
-Ezek szerint hamar regenerálja
magát a szervezeted-sóhajtott fel megkönnyebbülten.-Ha ilyen gyorsan gyógyulsz,
estére már minden gond nélkül elmehetünk akár vadászni is.
-Rám férne már-kuncogtam.-Ez a
kis apróság igen csak kifárasztotta az anyukáját, nem igaz?-csiklandoztam meg
pici hasát, amire Ő is azonnal kacarászni kezdett.
Ebben a pillanatban láttam meg a
kis hófehér fogacskákból álló kis fogsorát, amire hirtelen mind a ketten
elképedtünk.
-Milyen fejlett fogai
vannak-mondtam hitetlenkedve.
-És milyen kis
aprók-biggyesztette le Carlisle óvatosan ujjaival Aniela pici ajkát.-Egy
aprócska kis gyöngyfogsor.
Ebben a pillanatban halk kopogást
hallottunk az ajtón, és néhány másodperc múlva Rose lépett be az ajtón
Alice-szel az oldalán.
-Sziasztok!-köszönt nekünk Alice
lelkesen.-Na milyen érzés szülővé válni?
-Fantasztikus-sóhajtottam
fáradtan.-Ennél csodásabb érzés nem is létezik a földön.
-Hogy hívják a
kisasszonyt?-pillantott Rosalie a karjaimban pihenő kislányunkra.
-Aniela Chantal Cullen-mosolyodtam
el büszkén.-Annyit jelent, „Angyali énekes”.
-Tényleg elbűvölő kis
angyalka-simította meg Rose kicsi arcát.-Megfoghatom?
-Persze-adtam át a karjaiba, mire
idősebb lányunk arca azonnal felvidult. Látszott rajta, hogy mennyi örömet okoz
neki ennek a kis életnek a kézben tartása. Mintha minden fájdalom eltűnt volna
a szeméből, amit a hosszú évek során mindeddig magában rejtett, és azonnal
tudtam, hogy Rosalie-ból is nagyszerű anyuka lehet majd, amint elérkezik az
ideje.
-Nos, amint jobban érzed
magad-szólalt meg Alice ismét lelkesen-, lent várunk a nappaliban egy kis
meglepetéssel-nevetett fel izgatottan.-Hidd el, nagyon tetszeni fog; már előre
láttam.
-Mi sem természetesebb-kuncogtam
alig hallhatóan.-Hamarosan én is lemegyek, csak még picit rendbe kell szednem
magam. Carlisle-pillantottam fel az arcára-, segítenél felállni?
-Persze, szívem-fogta meg a
kezeimet, majd miután segített a lábaimra állni, ismét a karjaimba vehettem az
én kis apróságomat.
-És van itt még valami-húzott elő
Alice a háta mögül egy kis dobozt, amit Carlisle kíváncsian vett át tőle,
miközben leoldotta a rózsaszín kis masnit, amivel a doboz fedele az aljához
volt rögzítve.
A dobozban nem más volt, mint egy
tündéri kis ruha. A rózsaszín selyemből készült kis rugdalózóra egy gyönyörűen
ráhímzett felirat volt varra, ami nem más volt, mint a mi kis kincsünk teljes
neve. Aniela Chantal Cullen…Ezek szerint Alice ezt is hamarabb tudta, mint mi.
-Mikkel meg nem tudsz lepni
minket-nevettem fel halkan, miközben ismét visszaemeltem a tekintetemet az én
kis apróságomra, aki élénken ficánkolt a
karjaimba, és teli volt energiával. Ahogy azokkal a hatalmas aranyszín
szemeivel rám nézett…mintha a szívem ismét verni kezdett volna minden kis
mozdulatra, amit Ő tett.
-Azonnal rá is adjuk Anielára-mosolyodott
el Carlisle, majd néhány pillanat múlva a kicsi lányunkon már rajta is volt az
újonnan kapott ruhácska.-Köszönjük!
-Nincs mit köszönnötök-legyintett
Rose.-Lent várunk titeket.
-Sietünk-mosolyodtam el én is,
majd kicsit bátortalan lépésekkel indultam el a Carlisle-lal közös szobánk
irányába.
Ott amennyire gyorsan csak tudtam
lefürödtem, átöltöztem, és amíg Carlisle vigyázott Anie-ra, kicsit rendbe
szedtem magamat, hogy ne látszódjak annyira ziláltnak az átéltek után, mint
amennyire a testem erről árulkodik.
-Minden rendben?-sétált közelebb
lányunkkal a karjában, miután kiléptem a fürdőből.
-Persze, szinte már teljesen jól
vagyok-bólintottam.-És? Milyen érzés apukának lenni?-pillantottam rá kacagva.
-Fantasztikusabb nem is
lehetne-simította meg kislánya arcát, aki élénk mozdulatokkal igyekezett
átfogni édesapja hatalmas karját.-Ez talán még annál is jobb, mint amit valaha
hinni mertem, mert ez olyan… mint egy csoda.
-Ő valóban egy csoda-simítottam
meg kicsi szőke tincseit.-És ideje lenne Őt bemutatni a családunk többi
tagjának is.
-Már biztosan kíváncsiak
rá-indultunk el a földszint felé.-És érted is aggódnak már, hiszen…-láttam,
hogy nem igazán akarja kimondani, amit gondol, de végül még is folytatta-,
mikor Anielát megszülted, elég sok fájdalmat átéltél, és…Ők hallották a
kiáltásaidat.
-Nem kell finoman
fogalmaznod-ringattam eközben kislányunkat.-Tudom, hogy milyen szörnyű lehetett
hallgatni, ami néhány órája történt…
-Azt hittem, menten belehalok
abba, hogy ilyennek tettelek ki-sóhajtott halkan.-Nem lett volna szabad
hagynom, hogy ennyit szenvedj.
-De érte mindenképp
megérte-pillantottam le csillámló kis szemeibe.
Még mindig hihetetlen volt, hogy
Ő az én kislányom…a mi kislányunk. Egy rész Carlisle-ból és belőlem. Kilencven
hosszú év alatt minden nap eszembe jutott, hogy bár megvalósulhatna ez a
pillanat. És azok után, amit néhány hónap alatt átéltünk a közelmúltban, pont a
legnagyobb vész után adatik meg nekünk életünk legnagyobb varázsa is egyben...
§
Hamarosan Aniela is rohamosan
cseperedni kezdett, mintha néhány nap alatt hónapok rohantak volna el az
életünk felett. Másnap már négykézláb mászott a földön, a hét végére megtanult
járni, és két hétre rá, már majdnem akkora volt, mint egy négy éves kislány. Annyira
hihetetlen volt…szinte minden pillanat olyan volt, mint egy teljes életszakasz.
-Mama, mikor jön haza a
papa?-szaladt ide hozzám csillogó tekintettel, miközben kényelmesen
belefészkelte magát az ölembe.
-Hamarosan itthon lesz-simítottam
meg göndör tincseit.-Mit ígért neked megint a papa?-pillantottam rá gyanakvóan.
Ha Carlisle valamit megígért a
lányunknak, akkor mindig ennyire izgatott volt az amúgy is aktív kislányunk.
Ilyenkor szinte alig bírt megmaradni a fenekén.
-Azt mondta, ma kipróbálhatom a
sztetoszkópját, amivel az embere szívét hallgatja-mesélte
lelkesen.-Meghallgathatom majd Seth bácsi szívét.
-Leah néni biztosan örül majd
ennek-nevettem fel halkan, hiszen Leah soha nem szerette, ha Seth nálunk tölti
a napjait Jacob társaságában.-De ha Seth bácsi megengedi, akkor nyugodtan
megvizsgálhatod.
-Már annyira szeretném
kipróbálni-lelkesedett fel ismét, majd azonnal felkapta a kicsi fejét, amint
apukája belépett a házunk ajtaján.-Papa!
-Szervusz, kiscsillag!-kapta fel
a karjaiba, mire lányunk ismét felkacagott, mikor Carlisle megforgatta őt a
levegőben.-Milyen volt a mai napod?
-Remek, papa, el sem hiszed mi
mindent csináltunk a mamával-mesélte.-Elmentünk sétálni az erdőbe, és
játszottam Nessie-vel is, meg fára másztam, és bújócskáztunk Edwarddal is.
-Nem volt eseménytelen napod azt
látom-nevetett fel halkan.-Menj, mindjárt átjön Jacob és Seth és akár
mindkettejüket megvizsgálhatod, de előbb-vette elő a táskájából a már ma
emlegetett sztetoszkópot-nézzük meg, miként áll ez az ifjú doktor
néninek-akasztotta a nyakába, ám pár pillanattal később halk kopogás
hallatszott az ajtónkon.
-Szia, Charlie!-invitálta be
Carlisle.-Mi járatban felénk?
-Bellát keresem-pillantott be a
nappaliba, mire azonnal megakadt a tekintete Aniela arcán. Látszott rajta, hogy
nem tudja, mit mondhatna, hiszen elméletileg mindenki úgy tudja, hogy nekünk
nem születhet közös gyermekünk. Anie viszont mindkettőnk vonásait elég
feltűnően örökölte.-Öhm…milyen szép kislány.
-Köszönjük-bólintott Carlisle
büszkén.-De sajnos Bella nincs itthon, elmentek Port Angeles-be Edwarddal és
Nessie-vel.
-Akkor majd később vissza
jövök-mondta még mindig kicsit döbbenten, szemeit még mindig Anielán tartva.-Az
Önök lánya, nemde?
-Le sem tagadhatnám-nevetett fel
Carlisle.-Pont olyan, mint Esme és én.
-Nem is kicsit-túrt bele a hajába.-De
ezt sem kellene firtatnom, ha jól sejtem…
-Ha nem szeretnéd tudni, akkor
ne-sóhajtotta Carlisle.-De mi lenne, ha itt várnád meg a lányodat? Jacob és
Seth is átjönnek hamarosan, és amíg nem jönnek haza Edward-ék, addig mi is beszélgethetnénk.
-Végül is…nincs más dolgom-lépett
beljebb a szobába, mire kislányom azonnal az ölembe kucorodott.
-Kicsim, nem kell félni
Charlie-tól, Ő Bella apukája-simítottam meg pici arcocskáját.-Nem fog bántani
minket.
-Milyen aranyos azzal a kis
sztetoszkóppal- jegyezte meg Charlie picit furcsállóan.-És…mikor született?
-Három hete-válaszoltam, mire
Charlie arca még inkább meglepetté vált.
-Talán inkább még sem kéne
kérdezősködnöm-köszörülte meg a torkát. Néhány pillanattal később azonban ismét
kopogást hallottunk az ajtón, és már be is lépett az ajtón Jacob és Seth.
-Köszönöm, hogy átjöttetek-nézett
rájuk hálásan Carlisle.-Tudjátok, Anie-nek nagyon úgy tűnik, hogy orvos vér
folyik az ereiben, és mindenképpen szeretne valakit megvizsgálni.
-Ez a legkevesebb,
Carlisle-legyintett Jacob.-Azok után, amit eddig értünk tettél, ennyit nekünk
is illik viszonoznunk.
-És hát nekem is meggyógyította a
vállamat-szólalt meg Seth.-Ennyivel mindenképp tartozunk.
-Csak reméljük, hogy a kisasszony
nincsen harapós kevében-nevetett fel Jacob, amire Carlisle is halkan nevetve
vezette őket beljebb a nappalik családias terébe.
Aniela azonnal a földön ülő
Jacob-hoz és Seth-hez rohant, és szinte ösztönös mozdulatokkal tette oda a
szívükre a sztetoszkóp hallgatóját, miközben izgatottan hallgatta a két farkas
mellkasából kiszűrődő zajokat.
-Ennek a kislánynak tényleg te
vagy az apja-nevetett fel újonnan Charlie Carlisle-ra pillantva.-Le sem
tagadhatnád, bár már a vonásai alapján is nagyon hasonlít rátok-szemlélte
tovább.-Hogy hívják?
-Aniela Chantal Cullen-válaszolta,
amire Charlie ismét csak elcsodálkozott.
-Nem igazán hétköznapi név-mondta
meglepetten.
-Annyit jelent, „Angyali
énekes”-kucorodtam a földre kislányom mellé.-Nem véletlenül kapta ezt a nevet,
hiszen az, hogy Ő van, hatalmas csodának számít a mi…életünkben.
-És nem okoz majd gondot ennyi
fiatal?-tekintett ránk.-Hiszen most ha jól számolom öt nevelt gyereketek van,
és itt van az új kislány is.
-Belőlük sosem elég-nevetett fel
halkan Carlisle, miközben egy pillanatra rám, majd a Seth hátán mászó Anie
arcára tekintett.
Én azonban szavak nélkül is
tudtam, milyen gondolatok járnak a fejében. Az, hogy bármi is várjon ránk az
öröklétben, soha nem kaphatunk majd annál nagyobb ajándékot, amit a gyerekeink
hoznak az életünkbe. Mert számunkra ők jelentik a mindent…amiért érdemes
küzdeni ebben a halhatatlan életben…
~100 évvel később~
-Elnézést!-szóltam oda a
recepciós hölgynek.-A két Dr. Cullen-t keresem, nem tudja, éppen merre vannak?
-De, Mrs. Cullen-válaszolta
készségesen.-A hármas vizsgálóban tartanak éppen vizitet, de hamarosan
végeznek. Addig kérem, üljön le!-mutatott a nem messze lévő váróba, mire én
türelmesen foglaltam helyet a korházi folyosó egyik ülőhelyén.
Nem is kellett sokat várnom,
hamarosan megjelent a folyosó másik végén az a két személy, akik az életem két
legfényesebb csillagát alkották.
-Esme!-pillantott rám meglepetten
Carlisle.-Te meg mit csinálsz itt?
-Gondoltam, meglátogatom a
családomat a munkahelyén-nevettem fel halkan.
-Jaj, anya, annyira örülök
neked-ölelt meg immár felnőtté vált lányunk.
Szinte alig hittem el, hogy
mennyire megnőtt. Bár már nagyon régóta nem változott semmit, ami a külsejét
illeti; én még is fel véltem fedezni rajta mindig valamilyen kis újdonságot.
Mintha minden nappal szebb és szebb lett volna, és Carlisle-nak hála már Ő is
orvosként tevékenykedik ebben a kis felhős városban. Akár csak mi, Forks sem
fog megváltozni…soha.
-Én is annyira örülök
neked-simítottam meg a hátát.-Hogy telt a napotok?
-Remekül-mesélte lelkesen.-Ma együtt
műtöttem apával, és sok minden újat mutatott nekem.
-Gyorsan tanulsz-simította meg a
vállát.-Kiváló orvos lesz belőle, amint eljön az ideje.
-Én annyira büszke vagyok rád,
kicsim-pillantottam rá meghatottan.-Ha hiszed, ha nem, de nem sok vámpírban van
ekkora kitartás, mint benned.
-Köszi, anya-sütötte le a
szemeit, és szinte láttam, hogyha tudna, elpirulna.-Te mindig tudod, mit kell
mondanod.
Ebben a pillanatban azonban
Carlisle csipogója hangos jelzésbe kezdett, mire azonnal tudtam, hogy hívja
őket a kötelesség.
-Sajnos most mennünk kell-nyomott
Carlisle csókot az ajkaimra.-Hamarosan indulunk hazafelé.
-Rendben van-bólintottam.-További
sikeres munkát-húzódott arcomra büszke mosoly, majd lassan indultam el haza a
békés erdei otthonunkba…
