2012. november 25., vasárnap

Novella: Örök hajnal

Sziasztok!
Most ismét egy novellával érkeztem, ami a BD2 után játszódik közvetlen a csata után, és még utána is. Remélem, mindenkinek tetszeni fog ez a picit hosszabbra sikeredett novella, és ígérem, hogy hamarosan a fejezetekkel is haladni fogok. Puszi! Carly








(Esme szemszöge)




-Istenem, Carlisle-öleltem magamhoz, mikor ráeszméltem, hogy minden amitől rettegtünk, eltűnt a semmibe. A Volturi elment…nincs többé mitől félnünk- én annyira…nem is tudom, mit mondhatnék…
-Nem kell semmit mondanod-simította meg az arcomat, mire szemeimet ismét a szemeibe mélyesztettem.-Ha te nem lettél volna, nem mertem volna annyira határozottan kiállni Aro elé. Ha te nem álltál volna ott mögöttem, nem lett volna mi miatt ennyire küzdenem-puszilta meg ajkaimat, mire én halványan belemosolyodtam a csókunkba. Ám amikor ismét rá pillantottam, azt láttam, hogy valami mintha nyomná a lelkét, mintha valami bántaná.
-Mi a baj?-csillantak fel szemeim aggódóan bánatos arca láttán, de Ő minderre csak egy apró fejcsóválással válaszolt. De én tudtam, annyi év alatt kiismertem, hogy mikor érez ott belül fájdalmat a szívében. Viszont ez a fájdalom már nagyon régen nem tükröződött az arcán... Utoljára akkor láttam ilyennek, mikor az átváltozásom után az emberi éveimről meséltem neki. Köztük a kisfiamról…
-Nincs semmi-szólalt meg néhány pillanatnyi csend után.-Mindössze elgondolkodtam-sütötte le tekintetét a szobánk padlójára, miközben hevesen pislogva vett néhány mély lélegzetet az emberek által kissé hűvösnek érzett téli levegőből, amely alig hallhatóan járt-kelt a házban a nyitott ablakon át. –De nem szeretnélek ezzel terhelni.
-Nem terhelnél vele-húzódtam át az ölébe, mire Ő erős karjaival puhán körbefonta kissé kerekded derekamat; ám egyik kezével továbbra is a hajamat simogatta.
Talán nem mondta ki, de a tekintetében pontosan láttam, hogy rólunk van szó. Látszott a szemében az a csillogás…mint amikor ott álltunk a csatamezőn és a szemeimbe nézett,  és én értettem azt a szót, amit mondani akart ezzel az apró gesztussal nekem: „Szeretlek!”
-Tudod, csak az jutott eszembe-simított ki egy hajtincset az arcomból-, hogy bár van már hat gyermekünk-nevetett fel a hatos szám hallatán- és egy unokánk is, de valami mintha még mindig hiányozna az életünkből-sóhajtotta.-Erre akkor jöttem rá, mennyire nagyon is hiányzik, mikor Renesmee-t először vettem a karjaimba, hogy megvizsgáljam-húzta végig ujjait arcom vonalán, mintha ismét feltérképezné minden kis vonásom, ám én szomorúan hajtottam le a fejem, mikor rájöttem, miről is beszél.
-Carlisle, te is tudod, hogy ez nem lehetséges-sóhajtottam halkan, ám a szívemen egy ennél sokkal nagyobb űr tátongott betöltetlenül, amit az évek sem foltoztak be hegmentesen az átélt fájdalmak után. És ez a seb soha nem is fog beforrni, legyen bármilyen hosszú is az örökké.
-És ha még is találtam rá medoldást?-pillantott rám csillogó tekintettel, mire az én szívem mintha újra megdobban volna a mellkasomban ezen szavak hallatán.-Ha lenne rá valami mód?
-Én lennék a legboldogabb nő a földön, ha ezt átélhetném veled-mondtam alig hallhatóan, mire Carlisle ajkai puhán simultak hozzá az én ajkaimhoz, mintha csak selyemből lettek volna; majd ujjait puhán végighúzta az arcomon, amire ajkain ismét elváltak.
-Szeretném tudni, mit találtál ki-szólaltam meg, mire a szemeit egy pillanatra a hasamra, majd ismét az én tekintetemre emelte.
-Nem is tudom, miként mondhatnám el-sóhajtott halkan.-Arra gondoltam, hogy mikor Bella terhes volt, készítettem egy tűt, ami gyémántból van. Ezt már nem volt alkalmam használni az Ő esetében-mondta komolyan.-, de ez képes áthatolni a mi bőrünkön is, és arra gondoltam, mi lenne…mi lenne, ha levennék néhány petesejtet a petefészkedből, majd azt néhány tesztet követően visszahelyezném, de immár a méhedbe-simította meg a hasamat, amire én elmosolyodtam
-És ez tényleg működhet?-csillant fel bennem a lelkesedés szikrája.-Meg tudnád valósítani?
-Minden esély meg van rá-nevetett fel halkan, mire én némán zokogva borultam a nyakába.
Talán sikerülhet? Talán mindaz, amiről álmodtam, nincs is annyira messze? Valóra válhat az, amit eddig lehetetlennek hittünk? Hirtelen nem is tudtam, mit halljak, mit lássak és mit gondoljak….mindössze csak az járt a fejemben, hogy talán újra anya lehetek.
-Carlisle, ha ez sikerülne-emeltem rá a tekintetem-, akkor olyan kinccsel ajándékoznál meg minket, ami minden máson túltesz ezen a világon. Ha a világra hozhatnám azt a kis életet, aki részben te vagy-nevettem fel halkan, amire Ő is felkuncogott-, az a világ legcsodásabb pillanata lenne.
-Akárcsak számomra-mosolyodott el.-Viszont lenne itt néhány kockázat is, ami mellett nem tudtam elsiklani-sóhajtott fel aggódóan, mire szemei ismét megkomolyodtak.-Mivel a tested nem képes változni, a baba növekedésével elég súlyos fájdalmaid lehetnek majd. Akár csak a szülésnél-pillantott fel az arcomra.-Nem szeretnélek ilyen fájdalmaknak kitenni.
-De én elviselném-simítottam meg aranyszín hajkornáját.-Ha ez az ára annak, hogy megszülethessen Ő, akkor bármit megtennék érte. Még akkor is, ha az átváltozás kínjainál is erősebb fájdalmat kellene elviselnem.
-Biztos vagy ebben?-simította meg a hajamat.-Csak mert nem szeretnélek kitenni ilyen veszélynek, ha te nem…
-Teljesen biztos vagyok benne-bólintottam mosolyogva.-De lenne itt még valami…Rosalie.
-Nem szabad tudnia róla mindaddig, amíg ki nem derül, hogy sikeres-e az elméletem-mondta alig hallhatóan.-Nem kéne neki fölöslegesen fájdalmat okozni, vagy bármilyen reményt is kelteni benne, amíg semmi sem biztos.
-Rendben-értettem vele egyet, bár kicsit lelkiismeret furdalásom volt, ami miatt titkolóznom kell majd a saját lányom előtt.-Remélem, hogy minden rendben megy majd, és akkor talán a család további személyekkel is bővülhet. Hiszen…akkor Rose és Emmett is vállalhatnak majd babát-nevettem fel halkan, amire Ő is felkuncogott.- Hála neked. 
-Reméljük a legjobbakat-nyomott csókot a homlokomra.-Holnap már bele is vághatunk…
-Én már most is készen állok-jelentettem ki határozottan, mire Ő meglepetten pillantott fel az én szemeimbe.-És most nincsenek itthon a gyerekek, nem hallanának meg minket.
-Én kicsit mást terveztem a mai estére-bújt hozzám, miközben kezeit puhán a hátamra csúsztatta. Erre az érintésre azonnal el bírtam volna pirulni.
-Majd utána-sóhajtottam fel halkan.-Talán meg is hozná az eredményt ez a sok…várakozás-suttogtam halkan, mire éreztem, hogy a légzése kissé felgyorsul a hangom hallatán.
-Rendben van-bólintott rá.-Akkor álljunk neki-simította meg az arcomat, majd kezeimet gyöngéden kezeibe fogva indultunk el az ő kis dolgozója felé, ahol néhány hónappal ezelőtt még egészen más hangulat volt, mint ami most belengte az egész teret.
A múlt aggodalma szinte teljesen eltűnt, és valami különleges, izgalommal teli kezdte átvenni a helyét, amit semmi nem tudott volna elűzni most a szívemről, még a rám váró lehetséges kínok sem.
-Feküdj ide, kérlek-emelte le a lepedőt a kis orvosi asztalról, mire én néhány pillanat alatt kényelembe helyeztem magam rajta, Ő pedig ez idő alatt előhozott minden eszközt, amire ebben az esetben szükség lehetett.-Ki kellene gombolnod néhány gombot a blúzodon, és a szoknyádon is.
-Rendben-kezdtem el kigombolkozni, majd miután mindezzel megvoltam, Ő lassan elővett egy hatalmas tűt a mellette lévő szekrényről, amire azonnal összerezzentem.
-Carlisle…-szólaltam meg ijedten, mire Ő meleg, aranyszín szemeivel nyugtatóan pillantott le az én szemeimbe.
-Nem lesz semmi gond-simított meg lágyan.-Ígérem, hogy néhány pillanatnál tovább nem lesz kellemetlen, és nézd csak...-nyújtotta ide az egyik kezét.-Fogd meg a kezem, és szorítsd meg nyugodtan, ha fáj.
-Jól van-sóhajtottam fel remegő hangon, mire pár pillanattal később éreztem, amint egy éles fájdalom hasít bele a hasam bal oldalába.
Azonnal felszisszentem az érzésre, miközben reflexszerűen szorítottam meg Carlisle felőlem eső karját; ami miatt alig bírta kiemelni az injekciós tűt a hasam oldalából, majd tartalmát sietve injektálta bele az előre kikészített kis övegcsébe.
-Meg is vagyunk-simította végig az arcomat.-Minden rendben?
-Igen, persze-eresztettem ki az eddig bent tartott levegőt.-Mondjuk tényleg nem volt valami kellemes érzés.
-Te nyugodtan feküdj még itt egy kicsit, én addig megvizsgálom a levett mintát, hogy van-e használható petesejt a kísérletünkhöz-állt fel mellőlem, mire én bólintottam, majd az izmaimat kissé ellazítva pillantottam fel a fehér plafonra.
Kissé ideges voltam, vajon milyen eredményt hoznak Carlisle vizsgálatai, de a szívemben nagyon reménykedtem. A lelkemben máris kialakítottam egy helyet a mi kis apróságunknak, aki talán nem is olyan sokára már úton is lesz a mi világunk felé, hogy végre Ő is velünk lehessen.
-Azt hiszem, nem lesz itt semmi gond-pillantott hátra Carlisle mosolyogva.-Szép nagy sejtek; szerintem, ha ember lennél minden gond nélkül teherbe eshetnél.
-Ha ember lennék…-szólaltam meg kissé lemondóan, hiszen vámpír mivoltomból kiindulna néhány megdermedt sejttel nem sok mindent tudunk kezdeni.
-De talán-pillantott vissza a mikroszkópba elgondolkodva-, már tudom is, mivel stimulálhatnánk életre őket.
-Mire gondoltál?-ültem fel kíváncsian, mire tekintete azonnal arra a szekrényre irányult, amiben a 0-s vért tároltuk arra az esetre, ha Bellával valami baj történne. Azonban erre most már nem volt túlzottan nagy szükség…mostanáig.
-Ha cseppentenék rájuk néhány cseppnyi vért-vett le néhány millilitert egy másik injekcióba-, talán sikerülne…-emelte oda a vékony tűt, majd miután rácseppentett pár cseppnyit a levett vérből, az arca azonnal felderült.-Azt hiszem, működik-hitetlenkedett.-Mintha nem is lenne másra szükség…
-Akkor hamarosan kisbabánk lesz?-lelkesedtem fel hirtelen, mire Ő halkan nevetni kezdett.
-Türelem, szívem-szívott fel héhány ujjnyi vért, majd láttam, amint a tőlem levett mintákból is felvesz egy kicsit, miközben lassan ismét mellém helyezkedik a vizsgálóasztal mellett.-Ha sikerül ezt visszajuttatnom a méhedbe, onnantól nincs mást tenni, mint mindent rábízni a természetre-nyomott lágy csókot ajkaimra, majd ezt követően lassan ismét a hasamba mélyesztette a gyémánt szálú tűt, amire újból halkan felszisszenve kapaszkodtam meg a fekete bőrölés szélébe, ami kicsit fel is szakadt kezeim erejének hatására.
-Készen van-sóhajtott fel halkan.-Az emberi vér néhány napig fokozottan aktívan tartja majd a hasadban lévő sejteket, ami azt jelenti, hogy addig van a legnagyobb esély arra, hogy teherbe ess-pillantott szemeimbe.-Azután egyre jobban csökken ennek az esélye.
-Akkor itt az ideje megpróbálnunk-ültem fel a nyakát átkarolva, mire Ő készségesen kulcsolta lábaimat a dereka köré, és pillanatok alatt fent is termettünk az emeleti hálószobánk békés függönyei mögött.
Mind a ketten tudtuk, hogy ma bármi is történjen, ez mindkettőnk életében egy hatalmas pillanat lehet. Ha sikerül…ha hamarosan kiderül, hogy egy új életet hordok a szívem alatt, akkor nem lesz nálunk boldogabb vámpír…boldogabb ember az egész földkerekségen. Mert akkor úton lenne a mi kicsikénk, a mi kis csillagunk.
Miután már félig ki voltam gombolkozva, Carlisle-nak nem sok dolga maradt a ruháim eltávolítását illetően, ám én picit remegve oldottam le róla minden egyes ruhadarabot.  Úgy éreztem, mintha valami féle kis nyomás is lenne rajtam, és jobban meg kell felelnem annak ellenére, hogy tudtam, hogy mindez semmit nem számít a végkimenetelt illetően.
-Mi a baj?-szakította meg egy pillanatra csókunkat Carlisle, mikor látta rajtam, hogy kicsit ledermedtem.
-Kicsit félek-szólaltam meg halkan.-Mi lesz, ha elrontok valamit?
-Nem ronthatsz el semmit-húzta végig ujjait az oldalamon.-Ebben ha el lehet rontani valamit, az csak is én tehetem meg, rajtad már nem múlik semmi. Te mindent megtettél a mi kis rugdosónk érdekében-simította meg a hasamat.-Már csak annyira van szükség, hogy úgy szeressük egymást, mint ezelőtt annyi éven át.
-Szeretlek-csuklott el a hangom.-Annyira szeretlek!
-Én is szeretlek-hajolt felém mosolyogva, miközben puhán eldöntött engem a selyempuha lepedőn.-Mindennél jobban-simult hozzám szorosabban, majd néhány puha csókkal később ismét eggyé váltunk a szerelem hevében, mint ezalatt a majdnem száz év alatt oly sokszor, amely pillanatokat soha nem feledtem el egyetlen pillanatra sem…


§


Miután minden családtagunk hazatért, a napok hihetetlenül gyorsan kezdtek el rohanni az életünkben. Nessie napról-napra cseperedett, és mintha egyre jobban fel lehetett volna fedezni Edward vonásait pici arcán, és a mosolya is  pontosa olyan volt, mint a legfiatalabb fiunk féloldalas mosolya. Róla pedig akaratlanul is eszembe jutott, hogy vajon növekszik-e már a pocakomban a mi kis csillagfényünk.
Már lassan egy hét is eltelt azóta, hogy Carlisle végrehajtotta rajtam azt a kis beavatkozást, de mindeddig semmi különöset nem vettem észre magamon. Mikor Edward a közelemben volt, a gondolataimat igyekeztem féken tartani, nehogy eláruljam magunkat zaklatott gondolataimnak kavalkádjával, amik ha egyedül voltam, az egész testemet átjárták. Nem bírtam nem elképzelni, milyen lenne Őt a karomban tartani, milyen lenne megmutatni neki az élet minden szépségét és varázsát…szinte  mindig Ő jár a fejemben.
-Esme, nagyi-rohant ide hozzám Ness, mikor egyik délután az udvarunk hátsó részében ültem az ott álló kis padon.-Ideülhetek hozzád?
-Persze, kicsim-simítottam meg kis fejét, majd miután én becsuktam a kezemben lévő kis könyvet, Ő egy könnyed mozdulattal felugrott a mellettem lévő ülőhelyre.-Mit csináltál ma?
-Jacob elvitt engem a hátán egészen a területünk határáig-mondta lelkesen.-Persze apu nem igazán örült annak, hogy megint farkas háton lovagoltam; de ezt nem is értem…. Ő miért nem szereti?
-Mert félt téged-simítottam meg az arcocskáját.-Egy apa mindig féli a lányát, akármennyire is jó kezekben van. És minél nagyobb leszel, ezt annál erősebb ki is fogja majd mutatni.
-Igaza van Esme-nek, kicsim-sétált ide hozzánk Edward, mire Renesme azonnal apukája nyakába ugrott.-Nekem te mindig is a kislányom maradsz.
-Még Jacob-tól is féltesz?-csillantak fel pici szemei, ám mielőtt Edward bármit is mondhatott volna, az én figyelmemet egy pillanat alatt elvonta egy apró kis dobbanás, amit a hasamban éreztem. Hirtelen akadt meg rá a lélegzetem, mire a kezeim akaratlanul is a hasamra csúsztattam, és ismét éreztem kezeimmel azt a szívmelengető kis mozdulatot, amit pár pillanattal ezelőtt már átélhettem.
-Esme, mi volt ez?-pillantott rám hirtelen Edward.
-Sem…semmi-dadogtam picit még mindig dermedten-Én most…megkeresem Carlisle. Ti érezzétek jól magatokat!-álltam fel egy apró mosollyal az arcomon, majd miután Nessie és Edward is elköszöntek tőlem, sietve indultam el férjem dolgozója felé.
Mikor beléptem Ő éppen az egyik enciklopédiáját tanulmányozta, miközben gondosan írogatta ki a számára fontos dolgokat a mellette lévő kis füzetbe. Ám amint meghallotta, hogy itt vagyok, azonnal letette a kezében lévő tollat, majd csillogó tekintettel pillantott fel kissé ijedt szemeimbe.
-Valami gond van?-simított ki egy hajtincset az arcomból, mikor az ölébe ültem.-Kicsit zaklatottnak tűnsz.
-Nem nincs semmi-nevettem fel halkan.-Baj legalább is semmiképp-simítottam meg a mellkasát, mire tekintete kíváncsian kezdte el fürkészni az én vonásaimat. Ebben a pillanatban egy újabb, az előző kettőnél lényegesen erősebb rúgást éreztem meg a pocakomban, amire halkan fel is szisszentem, és Carlisle figyelmét sem kerülte el ez a picike hang.
-Istenem, Esme!-dermedt le hirtelen.-Hallottad ezt?
-És éreztem is-nevettem fel halkan.-Ez volt a harmadik húzása, és az eddigiek közül a legerősebb is-simítottam meg a hasamat.-Azt hiszem,  nem fog sok nyugtot hangyni nekünk ez a kis rugdosó.
-Istene, szülők leszünk-emelt hirtelen a karjaiba, mire én szorosan fontam körbe izmos vállát, majd óvatosan állított vissza lábaimra.-Szülők leszünk, Esme!
- Méghozzá hamarosan-bólintottam.-Elég erős kis baba fészkelődik itt a pocakomban, aki nem hiszem, hogy sokáig bent szeretne majd maradni-simítottam meg ismét a hasamat, mire a mi kis apróságunk ismét jelezte nekünk, mennyire egyet ért velem.-Áu!
-Már most is fáj, amit csinál?-pillantott rám aggódva Carlisle.
-Csak kicsit-sóhajtottam ki a bent tartott levegőt.-De nem vészes, kibírom.
-Csak az a baj, hogy amint jobban elkezd növekedni, már nem csak a rúgásai okoznak majd neked fájdalmat-nézett rám komolyan Carlisle.-Nem szeretném, ha szenvednél, de sajnos ez ellen nem tudok mit tenni.
-Semmi gond-nyomtam puszit ajkaira.-Kibírom majd valahogy. Miatta érdemes szenvednem.
-Én akkor is féltelek-mondta alig hallhatóan.-Bármit megtennék, hogy fájdalommentesebb legyen számodra ez az időszak.
-Nekem már az is elég, ha mellettem vagy-indultam el az ajtó irányába.-És szerintem ideje lenne megosztanunk a dolgot a család többi tagjával is. Nem gondolod?
-De, mindenképp-túrt bele a hajába.-Csak kicsit még mindig a történtek hatása alatt vagyok-nevetett fel alig hallhatóan.-El sem hiszem, hogy nemsokára apa leszek…
-Pedig hamarosan elkezdheted elhinni, apuka-csókoltam meg mosolyogva, amire már Ő is szélesen elmosolyodott, majd egymás kezét foggva sétáltunk le a nappaliba, ahol már az egész családunk várt minket. Nyilván Edward meghallotta a gondolatainkat az emeletről.
-Gratulálok!-lépett Edward Carlisle-hoz.-Nem tudom, mit csináltatok, de csodát teremtettetek, az biztos.
-Ezt inkább Esme-nek kell megköszönnöm-pillantott rám elismerően.-Ha Ő nem ment volna bele a kísérletbe, most nem mondhatná ki egyikünk sem, hogy nemsokára…apa és anya leszünk-csuklott el a hangja meghatottan, és láttam rajta, hogyha sírni tudna, most nem egy könnycsepp csordult volna le az arcán.
-Én is gratulálok!-ugrott a nyakamba Alice.-Már láttam, milyen nemű lesz a kis Cullen-baba, de semmi esetre sem mondom el nektek. Legyen meglepetés-kacsintott ránk sejtelmesen, amire egyikünk sem bírta megállni, hogy halkan fel ne nevessünk.
Azonban Rose arca mintha kicsit nehézkes és csalódott lett volna, mikor idesétált hozzánk. Látszott rajta, hogy mennyire nehéz kimondania zokat a szavakat, így nem is igazán követeltem meg tőle.
-Hidd el, kicsim, te leszel a következő-simítottam meg a haját, miközben magamhoz öleltem őt.-Ez még csak kísérlet, és amint minden részletéről lesz pontos képe Carlisle-nak, akadály nélkül vállalhattok ti is gyermeket Emmett-tel.
-De miért nem mondtátok el eddig?-csillantak fel a szemei.-Azt hittétek nem érteném meg?
-Nem akartunk benned feleslegesen reményt kelteni, ha esetleg még sem sikerülne-simította meg a vállát Carlisle.-Nem szerettük volna, ha emiatt szenvednél.
-Természetesen-bólintott aprót, majd néhány pillanatnyi csend után ismét a szemeinkbe nézett.-Már most tudom, hogy nagyszerű szülők lesztek, hiszen…eddig is azok voltatok.
-Köszönjük, kicsim-nyomtam puszit az arcára.-Jól esik ezt hallani, különösen tőled!-mosolyogtam, majd miután a család többi tagja is elhalmozott minket jókívánságaival, mi is felsétáltunk a szobánkba, és nem is tudtunk másra gondolni egy egész éjjelen át, mint a hamarosan megszülető kis családtagunkra…


§


Az ezt követő néhány hét viharos gyorsasággal repült el mellettünk, mintha az idő hirtelen szárnyakra kelt volna, és így suhant volna el az univerzum hatalmas égboltján. A hasam már néhány nappal a kicsi érkezésének kiderülése után növekedni kezdett, és nem ért váratlanul az sem, amit eközben a testem változása miatt átéltem.
Carlisle nem túlzott, mikor azt mondta, hogy rettenetes fájdalmaim lehetnek. A pici minden kis mozdulatával erős fájdalmat keltett a testemben, és ahogyan növekedett, az eddig megkövült szervezetemnek sem volt könnyű alkalmazkodni az ezzel járó változásokhoz.
Nehezen bírtam járkálni, ha pedig leültem, a pici mozdulatai még inkább fájdalmasan hatottak, így az látszott a legjobb megoldásnak, ha a napjaim nagy részét az ágyban pihenve töltöttem.
-Szia, szívem!-lépett be a szobánkba Carlisle, mikor én az ágyunkon pihenve olvasgattam egy kis verseskönyvet.-Milyen volt a napod?
-Nem túl jó-szisszentem fel egy újabb mocorgásra.-A kicsi ma túlzottan is aktívan fészkelődik bennem, és emiatt ma alig bírtam a fekvésen kívül bármit is csinálni.
-Viszont ez azt is jelenti, hogy hamarosan szülni fogsz-simította meg immár hatalmasra nőtt pocakomat.-Ideje lenne neki neveket kitalálni.
-Én már sokat gondolkodtam ezen-kezdtem hozzá lelkesen.-És szerintem valami különleges nevet kellene kapnia a mi kis csillagunknak.
-Mire gondoltál?-bújt mellém az ágyon, miközben kezeivel óvatosan kezdte el simogatni a mi kis apróságunkat.
-Nekem nagyon tetszik az Aniela név-mosolyodtam el halványan.-Olaszul azt jelenti, angyal-simítottam meg én is a pocakomat.-Akkor ott van még az Annora, ami a latinul becsületet jelent. És ami még igazán megragadott, az a Chantal volt, ami meg francia eredetű, és azt jelenti, hogy „kis énekes”.
-Mind nagyon szép-nyomott puszit a homlokomra.-Nekem különösen tetszik az Aniela és a Chantal.
-Aniela Chantal Cullen-sóhajtottam fel mosolyogva.-Gyönyörű név lenne egy kislánynak.
-És ha kisfiú lesz?-pillantott rám Carlisle.-Mindössze fele esély van arra, hogy ez a kis pocaklakó itt egy kislány.
-Tudom-nevettem halkan-, de láttam, amint Alice rózsaszín ruhácskát csomagol a nappaliban, tehát elég valószínű, hogy hamarosan egy kislánnyal lesz bővebb a Cullen család.
-A mi kis „Angyali énekesünkkel”-csókolt meg ismét, ám ebben a pillanatban egy minden eddiginél élesebb fájdalmat éreztem a hasamban, amire azonnal felkiáltottam. Olyan volt, mintha egy égő vasrudat állítottak volna a hasamban, amit folyamatosan tovább hevítettek volna.
-Azt hiszem itt az idő-állt fel mellőlem Carlisle.-Maradj gyugodt, azonnal visszajövök-suhant el, majd néhány pillanat múlva vissza is tért, és karjaiba véve sietett le velem a földszintre a már jól előkészített dolgozójába.
Miközben ráfektetett az e célra előkészített vizsgálóasztalra, ismét egy éles fájdalom hasított belém, mire nem bírtam tovább, és egy olyan éles sikítás szakadt fel a mellkasomból, amire a közeli fán ülő madarak is ijedten tova lebbentek.
-Nem lesz semmi baj-mondta kissé idegesen.-Hamarosan túl leszel rajta, és a kezedben tarthatod majd a mi kis angyalkánkat, érted?-simította meg az arcomat, mire alig láthatóan bólintottam egyet.-Minden rendben lesz…
A hangja némiképp megnyugtatott, de a fájdalmakat sajnos ez sem volt képes csillapítani. A kín mindenemet átjárta, és talán még az átváltozás fájdalmaihoz képest is semmisnek tűnt, amikor a pici egy-egy mozdulatot tett a hasamban. A fájdalom pedig még hosszú órák múlva sem enyhült, hanem inkább erősödött.
-Carlisle-szisszentem fel halkan-, én ezt nem bírom tovább.
-Már nincs sok hátra-nézett rám megbánóan, miközben egyik kezét felém nyújtotta, majd megfogta az eddig görcsösen ökölbe szorult kezemet.-Már csak egyetlen határozott nyomás kell, és itt lesz a kislányunk. Szorítsd meg a kezemet, és… meg tudod csinálni.
-Köszönöm!-néztem rá hálásan, majd összeszedtem minden erőmet, és egy erős nyomást követően éreztem, amint a fájdalmaim megszűnnek, és a testem is megkönnyebbül ennek az érzésnek a hatására. Azonban nem hallottam sírást…
-Miért nem sír?-ziháltam annak ellenére, hogy nem volt szükségem levegőre. Pontosan tudtam, hogy ez nem normális, hiszen amikor emberként világra hoztam a kisfiamat, Ő azonnal felsírt. De most még csak nyöszörgést sem hallottam.-Valami baj van?
-Nem, nincs semmi-pillantott fel rám Carlisle.-Egyszerűen…nem akar sírni. Nem azért, mert nem tud, hanem mert nincs rá szüksége.
-Teljesen egészséges?-csillantak fel a szemeim örömömben, és ha most sírni tudtam volna, hullottak volna a könnyeim.
-Nézd meg magad-mosolyodott el, majd pár pillanatra rá a kezembe is adta, a mi aprócska, törülközőbe csavart, kicsike lányunkat.
Amikor rápillantottam, azonnal láttam, hogy rengeteg vonást örökölt az apukájától. Pici haja már jól láthatóan szőke színben lapult rá pici fejére, a szemei pedig pontosan olyan vágásúak voltak, mint Carlisle csodálatosan arany szemei. Az ő pici tekintete is méz színben pompáztak, akár a családunk többi tagjának, és a bőre olyan fehér volt, mint a frissen esett téli hó. Mintha valóban nem evilági lett volna, hanem egy földre szállt angyal.
-Istenem, milyen gyönyörű vagy-csuklott el a hangom meghatottan.-Mint egy valódi angyalka…
-Ezért is hívják így-simította meg pici arcát, mire kislányunk azonnal gügyögni kezdett.-A mi kis Anielánk.
-Hihetetlen, hogy Ő most itt van-nyomtam puszit pici kobakjára.-Sosem hittem, hogy ez lehetséges lehet, de Ő még is itt van a karomban. Alig hiszem el.
-És mindez a te érdemed-nézett rám elismerően, amitől ha tudtam volna, azonnal elpirulok.-Hogy érzed magad?
-Még mindig fáj egy picit, de közel sem annyira rossz-mosolyodtam el halványan.-Inkáb  egy kellemetlen zsibbadásra emlékeztet, mint a szülés közben átélt fájdalmakra.
-Ezek szerint hamar regenerálja magát a szervezeted-sóhajtott fel megkönnyebbülten.-Ha ilyen gyorsan gyógyulsz, estére már minden gond nélkül elmehetünk akár vadászni is.
-Rám férne már-kuncogtam.-Ez a kis apróság igen csak kifárasztotta az anyukáját, nem igaz?-csiklandoztam meg pici hasát, amire Ő is azonnal kacarászni kezdett.
Ebben a pillanatban láttam meg a kis hófehér fogacskákból álló kis fogsorát, amire hirtelen mind a ketten elképedtünk.
-Milyen fejlett fogai vannak-mondtam hitetlenkedve.
-És milyen kis aprók-biggyesztette le Carlisle óvatosan ujjaival Aniela pici ajkát.-Egy aprócska kis gyöngyfogsor.
Ebben a pillanatban halk kopogást hallottunk az ajtón, és néhány másodperc múlva Rose lépett be az ajtón Alice-szel az oldalán.
-Sziasztok!-köszönt nekünk Alice lelkesen.-Na milyen érzés szülővé válni?
-Fantasztikus-sóhajtottam fáradtan.-Ennél csodásabb érzés nem is létezik a földön.
-Hogy hívják a kisasszonyt?-pillantott Rosalie a karjaimban pihenő kislányunkra.
-Aniela Chantal Cullen-mosolyodtam el büszkén.-Annyit jelent, „Angyali énekes”.
-Tényleg elbűvölő kis angyalka-simította meg Rose kicsi arcát.-Megfoghatom?
-Persze-adtam át a karjaiba, mire idősebb lányunk arca azonnal felvidult. Látszott rajta, hogy mennyi örömet okoz neki ennek a kis életnek a kézben tartása. Mintha minden fájdalom eltűnt volna a szeméből, amit a hosszú évek során mindeddig magában rejtett, és azonnal tudtam, hogy Rosalie-ból is nagyszerű anyuka lehet majd, amint elérkezik az ideje.
-Nos, amint jobban érzed magad-szólalt meg Alice ismét lelkesen-, lent várunk a nappaliban egy kis meglepetéssel-nevetett fel izgatottan.-Hidd el, nagyon tetszeni fog; már előre láttam.
-Mi sem természetesebb-kuncogtam alig hallhatóan.-Hamarosan én is lemegyek, csak még picit rendbe kell szednem magam. Carlisle-pillantottam fel az arcára-, segítenél felállni?
-Persze, szívem-fogta meg a kezeimet, majd miután segített a lábaimra állni, ismét a karjaimba vehettem az én kis apróságomat.
-És van itt még valami-húzott elő Alice a háta mögül egy kis dobozt, amit Carlisle kíváncsian vett át tőle, miközben leoldotta a rózsaszín kis masnit, amivel a doboz fedele az aljához volt rögzítve.
A dobozban nem más volt, mint egy tündéri kis ruha. A rózsaszín selyemből készült kis rugdalózóra egy gyönyörűen ráhímzett felirat volt varra, ami nem más volt, mint a mi kis kincsünk teljes neve. Aniela Chantal Cullen…Ezek szerint Alice ezt is hamarabb tudta, mint mi.
-Mikkel meg nem tudsz lepni minket-nevettem fel halkan, miközben ismét visszaemeltem a tekintetemet az én kis apróságomra, aki élénken ficánkolt  a karjaimba, és teli volt energiával. Ahogy azokkal a hatalmas aranyszín szemeivel rám nézett…mintha a szívem ismét verni kezdett volna minden kis mozdulatra, amit Ő tett.
-Azonnal rá is adjuk Anielára-mosolyodott el Carlisle, majd néhány pillanat múlva a kicsi lányunkon már rajta is volt az újonnan kapott ruhácska.-Köszönjük!
-Nincs mit köszönnötök-legyintett Rose.-Lent várunk titeket.
-Sietünk-mosolyodtam el én is, majd kicsit bátortalan lépésekkel indultam el a Carlisle-lal közös szobánk irányába.
Ott amennyire gyorsan csak tudtam lefürödtem, átöltöztem, és amíg Carlisle vigyázott Anie-ra, kicsit rendbe szedtem magamat, hogy ne látszódjak annyira ziláltnak az átéltek után, mint amennyire a testem erről árulkodik.
-Minden rendben?-sétált közelebb lányunkkal a karjában, miután kiléptem a fürdőből.
-Persze, szinte már teljesen jól vagyok-bólintottam.-És? Milyen érzés apukának lenni?-pillantottam rá kacagva.
-Fantasztikusabb nem is lehetne-simította meg kislánya arcát, aki élénk mozdulatokkal igyekezett átfogni édesapja hatalmas karját.-Ez talán még annál is jobb, mint amit valaha hinni mertem, mert ez olyan… mint egy csoda.
-Ő valóban egy csoda-simítottam meg kicsi szőke tincseit.-És ideje lenne Őt bemutatni a családunk többi tagjának is.
-Már biztosan kíváncsiak rá-indultunk el a földszint felé.-És érted is aggódnak már, hiszen…-láttam, hogy nem igazán akarja kimondani, amit gondol, de végül még is folytatta-, mikor Anielát megszülted, elég sok fájdalmat átéltél, és…Ők hallották a kiáltásaidat.
-Nem kell finoman fogalmaznod-ringattam eközben kislányunkat.-Tudom, hogy milyen szörnyű lehetett hallgatni, ami néhány órája történt…
-Azt hittem, menten belehalok abba, hogy ilyennek tettelek ki-sóhajtott halkan.-Nem lett volna szabad hagynom, hogy ennyit szenvedj.
-De érte mindenképp megérte-pillantottam le csillámló kis szemeibe.
Még mindig hihetetlen volt, hogy Ő az én kislányom…a mi kislányunk. Egy rész Carlisle-ból és belőlem. Kilencven hosszú év alatt minden nap eszembe jutott, hogy bár megvalósulhatna ez a pillanat. És azok után, amit néhány hónap alatt átéltünk a közelmúltban, pont a legnagyobb vész után adatik meg nekünk életünk legnagyobb varázsa is egyben...


§


Hamarosan Aniela is rohamosan cseperedni kezdett, mintha néhány nap alatt hónapok rohantak volna el az életünk felett. Másnap már négykézláb mászott a földön, a hét végére megtanult járni, és két hétre rá, már majdnem akkora volt, mint egy négy éves kislány. Annyira hihetetlen volt…szinte minden pillanat olyan volt, mint egy teljes életszakasz.
-Mama, mikor jön haza a papa?-szaladt ide hozzám csillogó tekintettel, miközben kényelmesen belefészkelte magát az ölembe.
-Hamarosan itthon lesz-simítottam meg göndör tincseit.-Mit ígért neked megint a papa?-pillantottam rá gyanakvóan.
Ha Carlisle valamit megígért a lányunknak, akkor mindig ennyire izgatott volt az amúgy is aktív kislányunk. Ilyenkor szinte alig bírt megmaradni a fenekén.
-Azt mondta, ma kipróbálhatom a sztetoszkópját, amivel az embere szívét hallgatja-mesélte lelkesen.-Meghallgathatom majd Seth bácsi szívét.
-Leah néni biztosan örül majd ennek-nevettem fel halkan, hiszen Leah soha nem szerette, ha Seth nálunk tölti a napjait Jacob társaságában.-De ha Seth bácsi megengedi, akkor nyugodtan megvizsgálhatod.
-Már annyira szeretném kipróbálni-lelkesedett fel ismét, majd azonnal felkapta a kicsi fejét, amint apukája belépett a házunk ajtaján.-Papa!
-Szervusz, kiscsillag!-kapta fel a karjaiba, mire lányunk ismét felkacagott, mikor Carlisle megforgatta őt a levegőben.-Milyen volt a mai napod?
-Remek, papa, el sem hiszed mi mindent csináltunk a mamával-mesélte.-Elmentünk sétálni az erdőbe, és játszottam Nessie-vel is, meg fára másztam, és bújócskáztunk Edwarddal is.
-Nem volt eseménytelen napod azt látom-nevetett fel halkan.-Menj, mindjárt átjön Jacob és Seth és akár mindkettejüket megvizsgálhatod, de előbb-vette elő a táskájából a már ma emlegetett sztetoszkópot-nézzük meg, miként áll ez az ifjú doktor néninek-akasztotta a nyakába, ám pár pillanattal később halk kopogás hallatszott az ajtónkon.
-Szia, Charlie!-invitálta be Carlisle.-Mi járatban felénk?
-Bellát keresem-pillantott be a nappaliba, mire azonnal megakadt a tekintete Aniela arcán. Látszott rajta, hogy nem tudja, mit mondhatna, hiszen elméletileg mindenki úgy tudja, hogy nekünk nem születhet közös gyermekünk. Anie viszont mindkettőnk vonásait elég feltűnően örökölte.-Öhm…milyen szép kislány.
-Köszönjük-bólintott Carlisle büszkén.-De sajnos Bella nincs itthon, elmentek Port Angeles-be Edwarddal és Nessie-vel.
-Akkor majd később vissza jövök-mondta még mindig kicsit döbbenten, szemeit még mindig Anielán tartva.-Az Önök lánya, nemde?
-Le sem tagadhatnám-nevetett fel Carlisle.-Pont olyan, mint Esme és én.
-Nem is kicsit-túrt bele a hajába.-De ezt sem kellene firtatnom, ha jól sejtem…
-Ha nem szeretnéd tudni, akkor ne-sóhajtotta Carlisle.-De mi lenne, ha itt várnád meg a lányodat? Jacob és Seth is átjönnek hamarosan, és amíg nem jönnek haza Edward-ék, addig mi is beszélgethetnénk.
-Végül is…nincs más dolgom-lépett beljebb a szobába, mire kislányom azonnal az ölembe kucorodott.
-Kicsim, nem kell félni Charlie-tól, Ő Bella apukája-simítottam meg pici arcocskáját.-Nem fog bántani minket.
-Milyen aranyos azzal a kis sztetoszkóppal- jegyezte meg Charlie picit furcsállóan.-És…mikor született?
-Három hete-válaszoltam, mire Charlie arca még inkább meglepetté vált.
-Talán inkább még sem kéne kérdezősködnöm-köszörülte meg a torkát. Néhány pillanattal később azonban ismét kopogást hallottunk az ajtón, és már be is lépett az ajtón Jacob és Seth.
-Köszönöm, hogy átjöttetek-nézett rájuk hálásan Carlisle.-Tudjátok, Anie-nek nagyon úgy tűnik, hogy orvos vér folyik az ereiben, és mindenképpen szeretne valakit megvizsgálni.
-Ez a legkevesebb, Carlisle-legyintett Jacob.-Azok után, amit eddig értünk tettél, ennyit nekünk is illik viszonoznunk.
-És hát nekem is meggyógyította a vállamat-szólalt meg Seth.-Ennyivel mindenképp tartozunk.
-Csak reméljük, hogy a kisasszony nincsen harapós kevében-nevetett fel Jacob, amire Carlisle is halkan nevetve vezette őket beljebb a nappalik családias terébe.
Aniela azonnal a földön ülő Jacob-hoz és Seth-hez rohant, és szinte ösztönös mozdulatokkal tette oda a szívükre a sztetoszkóp hallgatóját, miközben izgatottan hallgatta a két farkas mellkasából kiszűrődő zajokat.
-Ennek a kislánynak tényleg te vagy az apja-nevetett fel újonnan Charlie Carlisle-ra pillantva.-Le sem tagadhatnád, bár már a vonásai alapján is nagyon hasonlít rátok-szemlélte tovább.-Hogy hívják?
-Aniela Chantal Cullen-válaszolta, amire Charlie ismét csak elcsodálkozott.
-Nem igazán hétköznapi név-mondta meglepetten.
-Annyit jelent, „Angyali énekes”-kucorodtam a földre kislányom mellé.-Nem véletlenül kapta ezt a nevet, hiszen az, hogy Ő van, hatalmas csodának számít a mi…életünkben.
-És nem okoz majd gondot ennyi fiatal?-tekintett ránk.-Hiszen most ha jól számolom öt nevelt gyereketek van, és itt van az új kislány is.
-Belőlük sosem elég-nevetett fel halkan Carlisle, miközben egy pillanatra rám, majd a Seth hátán mászó Anie arcára tekintett.
Én azonban szavak nélkül is tudtam, milyen gondolatok járnak a fejében. Az, hogy bármi is várjon ránk az öröklétben, soha nem kaphatunk majd annál nagyobb ajándékot, amit a gyerekeink hoznak az életünkbe. Mert számunkra ők jelentik a mindent…amiért érdemes küzdeni ebben a halhatatlan életben…



~100 évvel később~



-Elnézést!-szóltam oda a recepciós hölgynek.-A két Dr. Cullen-t keresem, nem tudja, éppen merre vannak?
-De, Mrs. Cullen-válaszolta készségesen.-A hármas vizsgálóban tartanak éppen vizitet, de hamarosan végeznek. Addig kérem, üljön le!-mutatott a nem messze lévő váróba, mire én türelmesen foglaltam helyet a korházi folyosó egyik ülőhelyén.
Nem is kellett sokat várnom, hamarosan megjelent a folyosó másik végén az a két személy, akik az életem két legfényesebb csillagát alkották.
-Esme!-pillantott rám meglepetten Carlisle.-Te meg mit csinálsz itt?
-Gondoltam, meglátogatom a családomat a munkahelyén-nevettem fel halkan.
-Jaj, anya, annyira örülök neked-ölelt meg immár felnőtté vált lányunk.
Szinte alig hittem el, hogy mennyire megnőtt. Bár már nagyon régóta nem változott semmit, ami a külsejét illeti; én még is fel véltem fedezni rajta mindig valamilyen kis újdonságot. Mintha minden nappal szebb és szebb lett volna, és Carlisle-nak hála már Ő is orvosként tevékenykedik ebben a kis felhős városban. Akár csak mi, Forks sem fog megváltozni…soha.
-Én is annyira örülök neked-simítottam meg a hátát.-Hogy telt a napotok?
-Remekül-mesélte lelkesen.-Ma együtt műtöttem apával, és sok minden újat mutatott nekem.
-Gyorsan tanulsz-simította meg a vállát.-Kiváló orvos lesz belőle, amint eljön az ideje.
-Én annyira büszke vagyok rád, kicsim-pillantottam rá meghatottan.-Ha hiszed, ha nem, de nem sok vámpírban van ekkora kitartás, mint benned.
-Köszi, anya-sütötte le a szemeit, és szinte láttam, hogyha tudna, elpirulna.-Te mindig tudod, mit kell mondanod.
Ebben a pillanatban azonban Carlisle csipogója hangos jelzésbe kezdett, mire azonnal tudtam, hogy hívja őket a kötelesség.
-Sajnos most mennünk kell-nyomott Carlisle csókot az ajkaimra.-Hamarosan indulunk hazafelé.
-Rendben van-bólintottam.-További sikeres munkát-húzódott arcomra büszke mosoly, majd lassan indultam el haza a békés erdei otthonunkba…




4 megjegyzés:

  1. Szia!
    Jaj, ez olyan gyönyörű novella lett! *-*
    Esme és Carlisle mindenkinél jobban megérdemlik, hogy szülők legyenek. És ezek szerint akkor idővel Rosalie-nak is megadatott ugyanez a csoda :) Hát, igen. Belőle is biztosan jó anyuka vált. :)
    Szép neve lett a kislányuknak és nagyon találó is :) És az is nagyon tetszett, hogy orvos lett belőle. :)
    Charlie-n jót mosolyogtam. :D Azon, hogy ne firtassa a dolgokat. :D Hát, valóban. Ha jót akar magának, akkor jobb, ha nem teszi. :D
    Az viszont szerencse, hogy a Volturi ebben az esetben nem akarta megtámadni őket. És, hogy ebből nem lett konfliktus. :)
    Nagyon tetszett. Imádtam minden sorát. :)
    Puszi:
    Winnie

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia, Winnie!
      Igen, Carlisle&Esme az a pár, aki talán mindennél jobban megérdemelne egy kisbabát az egész Twilight Sagában. Bár az is kétségtelen, hogy Rosalie is annyira megérdemli, és meg is adatott neki is ebben a novellában, mégha csak utalás szinten is.
      Hát az Aniela Chantal Cullen névhez sokat kellett gondolkodnom, és össze-vissza kutattam, hogy milyen nevek és jelentések vannak, de mindenképp valami nem hétköznapit, valami különlegeset szerettem volna neki adni :)
      Charlie...Hát igen, őt mindenképp bele akartam rakni, mert én őt is nagyon szeretem, egy jófej karakter. :D És tényleg jobban teszi, ha nem kutakodik ;)
      Először gondoltam arra, hogy elmennek Volterrába a Volturihoz, mielőtt Ők jönnének el, de aztán arra jutottam, hogy Aro többet nem fog kételkedni Carlisle-ban, ha még tényleg a "barátja". Egyszer már hibázott, többet nem akar. Legalább is szerintem...
      Örülök, hogy tetszett :)
      Puszi!
      Carly

      Törlés
  2. Szia Carly!
    Egyszerűen imádtam ezt a novellát. :) Esme és Carlisle kislánya biztos nagyon szép lenne. Charlie mondatain én is jót nevettem. Egyszer én is írtam egy ehhez hasonlót,de abban Seth-nek bevésődik Carlisle-ék lánya. :)
    A lényeg az hogy nagyon tetszett. :D
    Puszi,Vikki.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia, Vikki!
      Igen, Carlisle és Esme kislánya nagyon szép lenne, ebben én is biztos vagyok :D Hiszen Ő maguk is tökéletes emberek, nem igaz? :D Charlie meg mindenképp kellett bele, legalább is én úgy éreztem :)
      Ha hiszed, ha nem, először ez volt a tervem, mármint hogy Aniela bevésődik Seth-nek, de végül nem tettem meg, hiszen ha már Nessie bevésődött Jacob-nak, és Ők is benne vannak a novellában, akkor nem tudom, hogy nem lett volna-e sok a bevésődésből XD De eredetileg ez volt a terv, csak aztán változott a menetrend :D
      És örülök, hogy tetszett a novella :)
      Puszi!
      Carly

      Törlés