Újabb novella/történet (ötlet)...

Sziasztok!

A cím kissé becsapós lehet, mivel még én magam sem tudom, vajon novella vagy esetleg egy komplett történet legyen belőle. Éppen ezért fordultam hozzátok...

Említettem nektek egy Titanic-os történetet, azonban azon gondolkodtam, nem kéne-e valami misztikus történetet beszúrni a két emberi szereplős történet közé. Döntsétek el ti! Itt a leírása az ötletnek, aminek a címe az Elhagyva lenne. Tőletek függ minden! Ha nem jön be az ötlet (illetve nem annyira), akkor csak novella lesz.

Puszi!

Carly :)

"Azokat a kötelékeket, amik összekötnek minket,

néha lehetetlen megmagyarázni.

Összekapcsolnak minket még azután is,

hogy úgy tűnnek, ezek a kötelékek megtörtek.

Néhány kötelék ellenáll a távolságnak, időnek és logikának. 

Mert néhány kötelék egyszerűen elrendeltetett."

A történetünk 1921-ben kezdődik, mikor Esme Anne Platt találkozik Dr. Carlisle Cullen-nel egy szép őszi hajnalon a munkába menet. Carlisle siet a kórházba (mint Esme az iskolába), mikor egy véletlen folyamán egymásnak ütköznek az utcán. Itt kezdődik minden.

Hamar egymásba szeretnek, amire senki sem számított Esme családjában, hiszen a lány alig múlt el húsz. De nem törődnek ezzel a ténnyel. (itt még mindenki ember)

Mitől természetfeletti mindez? Később minden kiderül!

Novella: Lily

Sziasztok!

Most ismét egy novellával jelentkeznék, ami sokkal a Breaking Dawn után játszódik. Egy születésnappal kezdődik, aztán majd meglátjátok mi lesz belőle :)

Puszi!

Carly :)

~Lily~

(Esme szemszöge)

-Hmmm…Hányadik is?- lehelt csókot ismét ajkaimra Carlisle, miközben még mindig a hálónk felé hátráltunk.

-Ma töltöttem be a csodás százötvenet- nevettem halkan két csók között. - Nem, mintha nem tudnád…

-Csak kíváncsi voltam, te tudod-e –kulcsolta lábaimat a derekára. Nem is igazán törődtünk azzal, vannak-e rajtunk kívül a házba. Tudtunkkal Rosalie és Emmett vadásztak, Alice és Jasper a plázába mentek, Edward Bella és Nessie pedig a kis erdei házukban húzódtak félre.

-Mire…készülsz?- kérdeztem akadozva, mikor kezei végigsiklottak a nyakamon.

-Ha már ilyen szép kort megéltünk-csókolt bele a nyakamba. - Ünnepeljük meg különlegesen!

-Ahogy parancsolja, Dr. Cullen- kuncogtam halkan. – Csak a gyerekek meg ne hallják, mikor hazajönnek.

-Ó, ilyennek ismer engem, Mrs. Cullen?- vonta fel a szemöldökét.

-Nem benned kételkedem-sóhajtottam halkan. - Csak magamban nem bízom.

-Ezek szerint érdekes gondolatok járhatnak a kedves feleségem okos kis fejében-döntött el az ágyon.- Megosztanád velem?

-Tudja, doktor Úr, nem helyén való az…orvos beteg viszony-markoltam meg a takarót, mikor ajkaival végigszántotta a nyakamat.

-Esetleg, szeretné, ha meghallgatnám a szívét, Mrs. Cullen?- kuncogta halkan. - Az nem ütközik szabályba.

-És ha én vizsgálnálak meg?- fordítottam a helyzetünkön egy határozott mozdulattal. Hihetetlen, de százötven év elteltével, még mindig annyira kívántam őt, mint a legelső alkalommal. Minden egyes mozdulata ugyanolyan hatással volt az elmémre, mint amikor annak idején a tó partján esküdtünk össze Isten színe előtt.

-Orvosi diploma nélkül?- kerül ismét felülre. - Bocsáss meg, de engem nem tudsz restaurálni.

-Rajtad nem is kéne- nevettem halkan. - Meddig akarunk még játszani?- ötlött eszembe hirtelen.

-Nem is tudom - csókolt meg ismét. Ahogy a csípője az enyémhez ért, már jól éreztem, mennyire szeretné tudni a folytatást. Én is annyira akartam, mint ő, de hát nem volt a mi stílusunk, hogy minden előzmény nélkül, csak a testiségre koncentráljunk.

-Mi lenne, ha nem játszanánk tovább egymás önuralmával?- nyögtem fel halkan

-Hát…talán még az én önuralmam is véges-hajolt ismét közelebb, miközben kezeivel óvatosan kezdte lehámozni a feleslegessé vált ruhadarabjaimat. A kezeim még ennyi év után is remegtek, mikor az ingéért nyúltam. Még mindig féltem, hogy nem leszek elég jó neki, pedig ez idő alatt számtalanszor repültünk el a mennyországba egymás karjai közt. Féltem, hogy nem vagyok elég jó, mint nő. Számomra a Carlisle-lal töltött idő maga az álomvilág volt. És néhány órának tűnő perc után, a testünk ismét eggyé vált, mint ez alatt a másfél évszázad során oly sokszor…

Mikor ismét fel tudtam fogni a körülöttem lévő világ létezését, már majdnem teljesen sötét volt. A nap sugarai már fáradtan pihegtek az ég széles mellkasán, miközben én is halkan szuszogva feküdtem Carlisle karjai közt. Talán ennél többet nem is kívánhatnék magamnak a születésnapomra.

-Min gondolkozol?- simította meg az arcomat szerelmem.

-Csak azon, hogy mennyire szerencsés vagyok –húzódott arcomra hálás mosoly. –Itt vannak a gyerekek, Nessie és te is. Nem hiányzik semmi az életemből-bújtam hozzá szorosan.

Azonban nem volt minden szavam teljesen igaz. Tényleg mindenem megvolt, és amit csak lehet valóban megkaptam a szeretteimtől. Egyetlen apró dolog hiányzott csak az életemből…

Egy kicsi lény, aki minden szempontból számomra a tökély lenne. Akinek szőke haja és aranybarna szemei vannak, és olyan őszinte és tiszta a lelke, akárcsak Carlisle-é. A mi közös kisbabánk…

-Valami baj van?-törte meg a hirtelen beállt csendet szerelmem.

-Nem, nincs semmi-válaszoltam azonnal.-Nem érdekes…

-Nem erőltetem-puszilta meg az arcomat.-De ideje lenne felkelnünk. Alice mérges lesz, ha nem készülünk el időben.

-Alice-nevettem fel halkan.-Mire is mennénk nélküle.

-Mire is mennétek nélkülem-jött be nevetve, azonban azonnal szeme elé emelte kezeit, amint meglátott minket. – Oh, bocsi! Nem tudtam…

-Semmi gond- mondtam zavaromban. – Azonnal indulunk.

-El is várom-válaszolta kuncogva, majd hatalmas szökkenésekkel suhant el a nappali felé.

Mi is összekaptuk magunkat, és pillanatokon belül már készen is álltunk az ünneplésre. Én egy hosszú, sötétlila ruhát vettem magamra, aminek az egyik oldala a combomig fel volt vágva, amihez egy ezüstszín magas sarkút választottam kiegészítőként. Carlisle is nagyon szépen kiöltözött. Egy fekete szövetnadrágot vett fel hozzá passzoló fekete öltönnyel, alá pedig egy világoskék inget választott. Kifejezetten jól állt neki ez a fajta elegancia.

-Boldog szülinapooot!- ugrott a nyakamba Alice, mire a többiek is hangosan tapsolni kezdtek.

-Köszönöm, kicsim!-öleltem magamhoz.-Már ennyi év eltelt?

-Nyugi, meg sem látszik-lépett ide Edward is.-Mintha még mindig csak száz lennél.

-Köszönöm, fiam-nyomtam puszit az arcára nevetve.

-Mivel mindenki hasonló ajándékot szeretett volna venni-vett elő lányunk egy kis dobozt a csebéből.-Ezért közösen adunk ajándékot neked.

-Oh, nem kellett volna-kezdtem el bontogatni, és pár pillanat múlva meg is pillantottam…

A szemem előtt egy csodaszép nyaklánc látványa tárult elém. Egy szív alakú medál lógott a csillogásából ítélve fehérarany láncon, a tetejére pedig egy aprócska rózsa volt gravírozva.

-Ez…valami meseszép-mondtam meghatottan.-Nem is tudom, mit mondjak…

-Nyisd ki!-noszogatott Carlisle.-Belül is van valami.

Azonnal úgy tettem, és a kis kapcsot lenyomva kinyitottam a szív alakú medált. A belsejébe egy családi kép volt belerakva. Carlisle, Edward, Bella, Nessie, Jacob, Rosalie, Emmett, Alice, Jasper és én álltunk rajta a házunk előtt, miközben a hóesésben mindenki bolondul mosolygott felnőtt létére. Ha tudtam volna, biztosan elsírom magam.

-Hihetetlen -nézegettem tovább.-Itt még milyen kicsi voltál, Nessie.

-Hát igen-nevetett fel halkan.- Azóta sok minden változott.

-Annyira köszönöm!-öleltem meg őket egyesével, és Jacobot sem hagytam ki, hiszen már ő is a család tagja volt.

-Remélem, nem baj, hogy én is eljöttem-ölelt viszont félénken.

-Ugyan, nem butáskodj-nevettem halkan.-Bizonyos tekintetben te is Cullen vagy.

-Megtisztelő ezt hallani-kacagott fel ő is. Hihetetlen, milyen udvarias és tisztelettudó volt. Azt gondolná a legtöbb vámpír a farkasokról, hogy modortalanok és durvák, de Jacob nagyon is kivétel volt ebben a tekintetben.

Egész este táncoltunk. Alice fantasztikus számokat választott a zenelistára, és mindenki rendkívül jól érezte magát, még Rosalie is elment egy táncra Jacobbal. És így repült el százötven év…

Másnap minden a megszokott kerékvágásban folytatódott. Carlisle készülődött a munkába, a gyerekek elmentek az iskolába, és Nessie is velük tartott, nehogy elkéssen. Szerelmem is nemsokára elindult, így én is nekiálltam a teendőimnek. Kicsit tervezgettem az egyik házon, amit nemrég kaptam megbízásnak, majd elszaladtam bevásárolni, mivel ma én készítem az ebédet Ness számára. 

Nessie legalább olyan fontos volt a számomra, mint a nevelt gyerekeink. Néha úgy éreztem, némileg betölti azt az aprócska űrt, ami a saját gyermek hiánya miatt tátongott a lelkemben, bár az évek múlásával, szinte teljesen elfogadtam a meddőség tényét. De most valami miatt megint úgy éreztem, bárcsak lehetne Carlisle-lal közös gyermekünk.

-Szia, nagyi!-lépett be az ajtón Renesmee. Még mindig kicsit furcsa volt, hogy huszonhat évesen nagymama vagyok.

-Szia, kincsem!- nyomtam puszit a homlokára. - Mit szeretnél enni?

-Mit vettél a boltban?- válaszolt kérdéssel kérdésemre.

-Tojást, gombát, hagymát…

-Akkor egy gombás rántotta tökéletesen megfelel-vágta rá mosolyogva.-De szívesen segítek, nem kell egyedül főznöd.

-Ha már így mondtad-nevettem fel halkan, miközben kicsit arrébb mentem, hogy neki is legyen helye a tűzhely mellett. Mióta ő van nekünk, azóta kissé megújítottam a szakácstudományomat is, mivel nagyon régen nem főztem senkinek. Hál’ Istennek sikeresen.

Éppen ki akartam venni a kész rántottát, amikor hirtelen egy furcsa érzés kezdte belengeni a gyomromat. Olyan érzés volt, mintha hányingerem lenne, és…pár pillanattal később be is igazolódott a gyanúm. Azonnal átrohantam a fürdőbe, és még éppen felé tudtam hajolni a kézmosónak.

-Jól vagy?- szaladt be hozzám Ness.

-Igen…vagy is nem- rogytam le a csempére. -Nem tudom, mi történt velem…

-Gyere, segítek felállni-nyúlt a kezemért, de én finoman elutasítottam.

-Várj egy kicsit! Mindjár jobban leszek-hajtottam a fejemet a térdemre, ami furcsa módon lüktetett a fájdalomtól. Már azóta nem volt fejfájásom, mióta vámpírrá változtam.

-Legalább azt engedd meg, hogy felhívjam Carlisle-t-nézett rám aggódva.

-Azt megköszönném-sóhajtottam hálásan.-De, Ness…Csak annyit mondj neki, hogy én kértem, hogy jöjjön haza. Ne mondd el neki, miért.

-Rendben van-bólintott, majd sietve indult el a telefon felé.

Még hallottam, ahogyan Carlisle-lal beszél, mikor sikerült végre talpra állnom. Nem is tudom, miért szédelegtem, de alig bírtam elcsoszogni az ágyunkig.

-Azt üzeni, siet!- ült le mellém. És ebben a pillanatban megcsillant valami a szemében.

-Mi az?- néztem rá kíváncsian.

-Ha nem tudnám, hogy vámpír vagy- kezdett hozzá félénken-azt hinném, hogy babát vársz.

-Ugyan már, ez lehetetlen-nevettem fel egy kis keserűséggel a hangomban.

-Miért? Hánytál, fáj a fejed és…

-Nessie ez akkor sem lehet-szakítottam félbe szomorúan.- Százötven éven át, egyszer sem estem teherbe. Kizártnak tartom, bár…

-Bár?-vonta fel a szemöldökét.

-Én lennék a föld legboldogabb vámpírja, ha igaz lenne-húzódott arcomra apró mosoly.-De szerintem ez nem lehetséges.

-Mi nem lehetséges?-lépett be hozzánk Carlisle.

-Szerintem Esme terhes-mondta ki nyíltan Nessie.

-Ezt honnan veszed?-nézett rá kicsit furcsán szerelmem.

-Nem akarod te elmondani?-kérdezte unokám várakozóan.

-Hát…nemrég hánytam-válaszoltam végül nehezen.-És a fejem is rettenetesen fáj.

-Ez érdekes-túrt bele a hajába Carlisle elgondolkodva.-Meg kéne vizsgáljalak.

-De, Carlisle, te is tudod, hogy ez lehetetlen-ellenkeztem.-Miért lennék terhes?

-Ez nem tudhatjuk-csillant fel a remény a szemében.-Csak akkor kapunk választ, ha megvizsgálhatlak.

-Jól van-adtam be a derekam. Azonnal elővette az orvosi felszerelést, miközben Nessie is lement, hogy megossza a feltételezést a többiekkel. Kicsit idegesen gyűrögettem a lepedőt, vajon mi lesz az eredmény, és amikor Carlise mosolygós arccal mellém telepedett, az szívem, mintha újra dobban volna egyet.

-Szóval, igaz?-kérdeztem meghatottan.

-De még mennyire-ölelt magához, miközben én könnyek nélküli zokogásban törtem ki. Minta minden vágyam valóra vált volna egyetlen pillanat alatt. Itt növekedett a hasamban Carlisle gyermeke, és én majdhogynem képtelen voltam ezt felfogni. Terhes voltam attól a férfitől, akitől mindig is szerettem volna.

-Annyira boldog vagyok-szólaltam meg halkan.-Nem is tudod, mennyire…

-Szeretlek!-nyomott csókot az ajkaimra.-És őt is.

-Én is szeretlek- kuncogtam fel halkan, mikor kezei a hasamra csúsztak.

-El kéne mondanunk a gyerekeknek- folytatta komolyan. – Tudniuk kell.

-Szerintem már tudják-kuncogtam. - Legalább is Edward biztosan.

-Azért menjünk le hozzájuk-segített fel az ágyról, majd lassú létekkel indultunk el a földszint felé. Minden úgy volt, ahogyan sejtettem…

-Gratulálunk!- ugrott a nyakamba Alice.- Mindenki nevében.

-Köszönöm, kincsem!-öleltem magamhoz. Ahogyan körbe néztem, mindenki arcán tiszta örömöt láttam. Kivétel nélkül boldog volt minden gyermekünk, azonban Rose arcán valami mást is felfedeztem…a bánatot.

-Rosalie…-kezdtem hozzá, azonban ő minden válasz nélkül felfutott a szobájába. Tudtam, mennyire vágyik ő is egy saját kisbabára. Én is legalább annyira szerettem volna, de sosem mondtam ki annyira nyíltan mint ő, és sajnos Rose még az idő múlásával sem tudta elfogadni, amivé vált.

-Kicsim…-álltam meg az ajtaja előtt. Mivel nem érkezett válasz, gondoltam benyitok.-Kicsim, én tudom, mennyire nehéz most neked, és…

-Mit tudsz te?-fúrta arcát a párnák közé. –Én vesztettem el mindent, mikor vámpírrá váltam, nem te.

-Rose- sóhajtottam.-Nem is tudod, mennyi mindenen mentem keresztül, amíg elfogadtam a meddőségem. Túl kellett esnem a kisbabám halálán, ami emberként nem ment, és Carlisle nélkül máig kínozna a bűntudat. Mindent eldobtam magamtól, az életemmel együtt. De nem törtem össze, mikor megláttam az új életem. Ráébresztett arra, amiben eddig sosem hittem…a csodákra.

-Nem érted, Esme?!-emelte meg a hangját.-Te mindig anyám helyett anyám voltál. Gondomat viselted, mikor össze voltam törve, és te érdemled meg legjobban közülünk ezt a kisbabát, de emiatt most még nagyobb baklövésnek érzem a saját életem. Nem rád haragszom, hanem magamra, ami miatt ilyen selejt lett belőlem…

-Jaj, aranyom, nem vagy selejt-öleltem magamhoz.-Csodálatos, érett nő létedre, miért mondasz ilyeneket? Semmi okod ezt feltételezni.

-Valóban?- nézett fel a szemeimbe.

-Igen, valóban-húzódott arcomra apró mosoly. -És tudod mit? Te lehetsz a pici keresztanyja

-Ez komoly?- lelkesedett fel hirtelen. - Esme, annyira köszönöm!

-Ne köszönd!- öleltem magamhoz. - Nálad nem is találnék megfelelőbb embert a célra.

Ahogyan ott öleltük egymást rájöttem, Rosalie milyen törékeny is valójában. Mindig erősnek mutatkozik, talán még sosem zokogott könnyek nélkül ezelőtt. De én mindig is éreztem rajta, mennyire labilis is ez a komorsága. Legbelül mindig is sírt, csak ezt nem mutatta ki felénk…

Az idő hamar repülni kezdett. Teltek a hetek, és ezalatt a rövid idő alatt hatalmas változáson ment keresztül a testem. Jól láthatóan kikerekedett a pocakom, és már a nem szakértő szemek is észrevették volna, hogy előrehaladottan várandós vagyok. Carlisle teljesen odavolt a piciért. Minden este órákon keresztül beszélt hozzá és simogatta, nehogy egyedül érezze magát. Én ezen pedig mindig csak mosolyogni tudtam.

-Azt hiszem nemsokára szülni fogsz-állapította meg a hasam méretéből. - Pár nap.

-Már alig várom-nevettem boldogan.-Szerinted kisfiú vagy kislány?

-Szerintem kislány-válaszolta örömtől csengő hangon.-Egy igazi kis Lily.

-Lily- ízlelgettem magamban.-Tetszik ez a név.

-Nekem is hamar a szívem csücske lett-simította meg az arcomat.

-És mi lesz, a fiú?-érdeklődtem tovább.

-Jonathan- mondta azonnal.- Jonathan Cullen.

-Milyen határozott vagy-lepődtem meg hirtelen.

-Nem is tudod, mennyit gondoltam már egy kisbabára-simította meg a pocakomat. – Talán többet is,  mint az normális lett volna. Minden együttlétünk után reméltem, hátha még is…De az idő múlásával lassan minden reményem alább hagyott.

-Én is elmondhatom ugyanezt- nyomtam csókot ajkaira.-Azonban mint látod, a remény hal meg utoljára.

-Ő is ezt bizonyítja-nevetett fel halkan.-A mi kis csillagunk.

-Hallod picur?-cirógattam meg a hasam.-Csillag lettél.

-Biztosan hall téged-bújt hozzám óvatosan.-Hallja, milyen nagyszerű anyukája van.

-És milyen nagyszerű apukája is-egészítettem ki mondanivalóját.

Szinte észrevétlenül illant el ez a maradék pár nap. Én is kezdtem érezni, mennyire közeleg az idő, és amikor megéreztem az első fájást, azonnal tudtam, mit kell tennem.

-Carlisle!-kiáltottam az emeletre, mire ő azonnal mellettem termett.

-Nyugalom!- kapott a karjaiba. –Hamar túl leszel rajta.

-Szültem már, tudom milyen érzés-kuncogtam, azonban nevetésemet egy újabb fájdalmas szúrás szakította félbe.

-Csak tedd azt, amit mondok-utasított, mire azonnal cselekedtem minden szavára. Hosszú órák teltek el. Már sötétedni is kezdett, és azt hittem nem bírom tovább, mikor egy aprócska hang hangzott fel Carlisle karjai közt.

-Kislány-csavarta bele egy törülközőbe.-A mi kis Lily-nk.

-Lily-vettem meghatottan a karjaimba. Hihetetlenül gyönyörű volt. Kicsi szőke haja pontosan olyan volt, mint Carlisle-é, és a szemeit is tőle örökölte. Annyi értelem húzódott azok mögött az aprócska arany szemek mögött, hogy el sem hittem, hogy egy alig pár másodperces babát tartok a karjaimban.

-Hihetetlenül szép-puszilta meg a homlokomat Carlisle.-Olyan, mint te.

-Szerintem rád hasonlít-ziháltam kissé fáradtan.-A szeme a tiéd.

Ebben a pillanatban halk kopogás hallatszott az ajtónkon. Az illat nélkül is tudtam, hogy Rosalie áll odakint.

-Gyere be!- szólaltam meg halkan, mire nevelt lányunk kissé félénken lépett be a hálónk ajtaján.

-Remélem, nem zavarok-ült le mellém.

-Dehogy-nevettem halkan.-Örülök, hogy itt vagy.

-A többiek is jönni akartak, csak nem szerettünk volna egyszerre betódulni ilyen sokan. Gondolom neked és a pici Lily-nek is szüksége van némi pihenésre- simogatta meg húga kicsiny arcát. - Gyönyörű kislány.

-A te húgod-adtam a kezébe.Láttam rajta, mennyire jól esik neki ez a gesztus. Na meg persze Lily ellenére sem volt a dolog.

Estére már én is teljesen jól voltam, így minden gond nélkül lesétáltam a többiekhez a nappaliba. Mindenki odavolt Lily-ért, amit nem is csodáltam. Azonnal éreztem, mennyire elbűvölő személyiség is lesz, ha majd nőni kezd. Nem is telt el sok idő…

-Anya, menjünk el sétálniiii!- nézett rám hatalmas aranyszín szemeivel.

-Azonnal, kicsim- válaszoltam. - Amint apa itthon lesz, már megyünk is.

-És az mennyi idő?

-Nem sok-mondtam, miközben ráadtam egy kis kabátot.-De meg kell beszélnünk pár fontos részletet.

-Mit?-emelte rám tekintetét kíváncsian.

-Mindig maradj mellettem, és ne engedd el a kezem-kötöttem az orrára.-Nem szeretném, ha elkeverednél.

-Meglesz-húzódott elbűvölő mosoly az arcára.

Hihetetlen, de alig pár hét alatt lett ilyen vidám és értelmes. Napról napra nőtt az energiája, és szinte észre sem vettem, milyen gyorsan megtanult járni, beszélni és már írni is nagyon szépen tudott. Könnyedén olvasott, és imádta a meséket. Ha lehetett volna, mindig azokat hallgatta volna.

-Hát hogy van az én kis angyalkám?-nevetett fel halkan Carlisle, miközben boldogan kapta karjaiba Lily kicsiny testét.

-Jól, apu- fúrta arcát a vállába. – Ma hány beteg embert gyógyítottál meg?

-Nagyon sokat- puszilta meg az arcát. –Hallom sétálni szeretnél.

-Igen, nagyon- válaszolta lelkesen.

-Akkor a kis hercegnő kérése számomra parancs-nyitotta ki az ajtót, majd lassan elindultunk a város felé…

Gyógyító szerelem LII. Fejezet

Sziasztok!
Próbáltam igyekezni a fejezettel, amennyire csak tudtam. Ebben a részben végre minden rendbe jön ;)
Jó olvasást!
Puszi!
Carly



(Carlisle szemszöge)

-Mikor vagyunk már ott?-nézett rám izgatottan kisfiam. Alice és Rose önfeledten nevettek a hátsó ülésen, de Jazzy szinte minden pillanatban engem kérdezett. Annyira aranyos volt a lelkesedésével, hogy alig bírtuk ki Esme-vel nevetés nélkül.

-Már nincs sok hátra, kis harcos!-szóltam hátra.-Nemsokára felülhetsz a lóra, csak addig próbálj a fenekeden maradni.

-De annyira nehééééz-sóhajtott fel halkan.

-Kicsim, a türelem mindig meghozza a megérdemelt jutalmat-lelkesítette szerelmem.-Nézd! Én már látom is a lovardát!

-Hol? Hol?-nézett ki lelkesen az ablakon.

-Pont ott-mutattam a nem messze álló épületre.-Gyorsan ott leszünk.

-Már alig várom-kiáltott fel lelkesen. Még mindig hihetetlen volt látni az az örömöt az arcán, ami néhány hónappal ezelőtt eltűnt az életéből. Mikor behozták, majd megszakadt a szívem érte, és nem hittem volna, hogy valaha is újra boldognak láthatom. Pedig ha most rá néztem, nem is láttam mást az arcán a vidámságon kívül.

Amint leállítottam a motort, mind a három gyerek azonnal kipattant a kocsiból. Mindenhol karámok és szénabálák voltak, de valamiért még is minden olyan tiszta volt. Rend uralkodott minden sarokban, és ha nem tudtam volna, nem is hittem volna el, amit a szememmel látok.

-Ahhh, ezzel a hassal nem valami egyszerű kiszállni a kocsiból-nevetett fel kedvesem.

-Nem kell segíteni?-néztem rá féltően.

-Nem, köszönöm!-állt fel óvatosan, ám én reflexszerűen kaptam el a karját, mikor egy pillanatra megingott.

-Hát…talán még is kellett volna-sütötte le a szemeit.

-Nincs ebben semmi kínos-indultunk el a kicsik után.-Természetes, ami veled történik. Te is tudod, mennyivel nehezebb ilyen állapotban megtalálni a megfelelő testtartást.

-Tudom-sóhajtotta.-Csak annyira tehetetlennek érzem magam.

-Nem kell e miatt megijedned-simítottam meg az arcát.-Tudod, hogy rám mindig számíthatsz.

-Hogy is ne tudnám-nevetett fel halkan, miközben lassan mi is beértük a lelkesen ugráló kisebb gyerekseregünket.

-Mama, nézd!-mutatott a karámban lévő lovakra Jazzy.

-Látom kicsim-nyomott puszit a homlokára.-Melyikre szeretnél felülni?

-Arra-mutatott egy hatalmas, éjfekete példányra. Emlékszem, mikor még nagyon régen…én is lovagoltam. Pont annyi idős lehettem, mint ő, mikor apám felültetett egy ugyanilyen gyönyörű állatra…

-Apu!-szaladtam oda hozzá.-Légyszi, engedd meeeeeg!

-Már számtalanszor mondtam, hogy túl kicsi vagy hozzá-merült el újra az újságban. Persze, én mindenhez kicsi vagyok.

-Nemááár! Annyira szeretnék lovagolni-néztem rá kérlelően.-Csak most az egyszeeer!

-Jajjj, te fiú-sóhajtotta.-De csak egy feltétellel…

-Mi az?-törtem ki izgatottan.

-Ha tényleg nagyon vigyázol-kötötte az orromra.-Nem bocsájtanám meg magamnak, ha megsérülnél.

-Meglesz-válaszoltam azonnal.

-Akkor bemutatlak valakinek--vette kezeim kezeibe, miközben lassan elindultunk az udvar felé. Amint kiértünk, azonnal megláttam Villámot, apu lovát.

-Villám, ő itt Carlisle-ültetett fel a hátára.-Óvatosan a fiammal, rendben?

-De puha a szőre-simítottam meg a hátát.-Mitől van?

-Almát kap reggelire-válaszolta.-És nem úgy eszi, mint te a brokkolit. Ő nem tudja elrejteni a krumplija alá.

-De annyira rossz íze van-dúrcáztam.

-Na, ne morcoskodj itt nekem! Inkább játszunk Cowboy-osat, mit szólsz?-lelkesített.

-Dejóóó!-kiáltottam, majd lassan Villám is elindult a kerítés mentén…

-Kívánsága parancs, fiatalember!-szakítottak ki a gondolataimból a tulaj szavai.-Jó napot!

-Jó napot! Dr. Carlisle Cullen-mutatkoztam be.

-John  McAdams-rázott velem kezet.

-Mr. McAdams-kezdtem hozzá-lehetne önhöz egy konkrét kérésem?

-Parancsoljon!-mondta készségesen.

-Az állapotos feleségemnek lenne valami ülőhely? Nem szeretném, ha állnia kéne…

-Nem is kell kérnie-nevetett fel halkan.-Mrs. Cullen, hol lenne Önnek a legjobb?

-Közel a kisfiamhoz-válaszolta azonnal.

-A karám mellé el van helyezve pár pad-mutatott az említett irányba.

-Köszönöm!-húzódott szerelmem arcára hálás mosoly, majd lassan mi is elindultunk Mr. Adams után. Jazzy azonnal besietett a karámba, szinte alig lehetett vele lépést tartani. Alice és Rose felcsimpaszkodtak a kerítésre, míg én Esme mellett találtam meg a helyem. Mindketten izgatottan figyeltük, amint fiunkat a lóra ültetik.

-Itt a kantárt-adta a kezébe.-Ne húzd meg, mert én irányítom a lovat, de ne is engedd el! Lazán tartsad!-mondta az utasításokat.

-Rendben-bólintotta Jazz.-De puha a szőre. Mitől van?

-Almát kap reggelire-válaszolta.-Na indulás…

-Nem lehetne, hogy apu vezessen?-nézett rá kérlelően. Hirtelen nem is tudtam, mit mondjak. A fiam azt szeretné, ha én tanítanám lovagolni. Ennél szebb kérést, ha akarnék sem kaphattam volna tőle.

-Dr. Cullen?-nézett rám kérdően Mr. McAdams.-Tud lovat vezetni?

-Hát, aham…-köszörültem meg a torkom.-Ami azt illeti lovagolni is.

-Akkor?-intett.-Jön?

-Azonnal-álltam fel Esme mellől. Amint a kezembe vettem a kantárt, mintha ismét visszafiatalodtam volna azzá a kisfiúvá, aki annak idején gyűlölte a brokkolit. Mintha megint öt éves lettem volna.

-Nos, Jazz? Készen állsz?-emeltem rá a tekintetem.

-Naná-mondta lelkesen, miközben lassan sétálni kezdtünk a karám mentén…

Meglepi kép :)

Sziasztok!

Hát...tegnap kicsit unatkoztam, és elkészítettem ezt a Carlisle, Esme, Renesmee képet :) Remélem tetszik nektek. Ez amolyan Breaking Dawn Part 2  képnek készült, és szerintem egész aranyos :)

Puszi!

Carly

Gyógyító szerelem LI. Fejezet

Sziasztok!

Próbáltam sietni, mert a jövőhéten nem sok időm lesz az írásra. Remélem tetszeni fog, és nemsokára Jazz is lovagol. Sajnos nem ebbe a fejezetbe, de a következőben már igen! :)

Puszi!

Carly :)

(Esme szemszöge)

 

Szerencsére Addison nem tévedett sokat. Az idő ha kicsit lassan is, de telni kezdett, és szinte nem telt el úgy nap, hogy ne látogattam volna meg Jazz-t. Ott voltam a kezelésein, bátorítottam minden pillanatban, és igyekeztem lelket önteni belé egy-egy fájdalmasabb terápia alatt. Rövid időn belül újra lábra tudott állni, és lassan már csak a kezében volt érezhető némi bizonytalanság. A bal karján lévő ujjakkal kicsit gyengébben tudott szorítani, de szinte alig volt észrevehető a dolog. Egyedül akkor tűnt fel, mikor egy műszerrel pontosan megmérték a szorításának erejét. Kicsit merev lett a tartása is, azonban szinte észre sem vette magán ezeket a változásokat.

-Szia, Esme!-köszönt rám az iskola ebédlőjében Annabell.-Milyen volt a mai napod?

-Kicsit fárasztó-sóhajtottam halkan.-Bár terhesen minden kimerít.

-Nem is csodálom. A kis trónörökös elég sok energiádat felemészheti-nevette halkan.-Egyébként mikor tudjátok meg a nemét?

-Holnap megyünk ultrahangra-simítottam meg a mostanra már szépen növekedésnek indult hasamat. Lassan már az ötödik hónapban voltam a mi kis Edwardunkkal, és szerencsémre semmi komoly nem történt vele. Egészségesen fejlődött, és Carlisle is teljesen odavolt érte. Éjszakánként elalvás előtt gyakran megsimogatta, és állandóan azt mondta, neki biztosan nem szőke haja lesz, mert az én hajam színét örökli.

-És te mit érzel? Kisfiú?

-Eltaláltad-húzódott arcomra apró pír.-Szinte teljesen biztos, bár ez csak az én megérzésem. Lehet, hogy miközben mindenki Edwardnak hívja, a mi kis Lily-nk duzzog, mivel fiúnak hisszük.

-Ugyan, az anyai megérzés sosem csal-kuncogta.-Én is éreztem, hogy a miénk Alice lesz, és nem Adam.

-Az te vagy-vettem a számba egy villányit a salátámból.-Nekem sosem voltak jó megérzéseim.

-Megérzése mindenkinek van, csak fel kell tudni ismerni-kanalazott bele ő is az előtte lévő levesbe.-És ha az enyém nem téved, akkor ma hozzátok el Jaspert is.

-Eltaláltad-nevettem fel halkan.-Már annyira szeretne elszabadulni a kórházból. Ráadásul Carlisle olyan ajánlatot tett neki, amit nem lehet visszautasítani.

-És mi lenne az?-nézett rám kíváncsian.

-Mivel Jazzy imádja a lovakat, elvisszük lovagolni.-válaszoltam.-Azonban nem tudja, hogy ez ma lesz, és kissé féltem is ettől az egész lóra üléstől.

-Szerintem nincs miért félned-mondta nyugtatóan.-És neked sem ártana pihenned. Nem tesz jót a babának sem, ha ennyit stresszelsz.

-Tudom, ne is mondd!-állítottam le finoman.-Carlisle is mindig mondogatja, de nem tehetek róla. Ilyen a természetem.

-Tudom én jól-simította meg a vállam, miközben felállt mellőlem.-Ha bármiben segíthetek, csak szólj nyugodtan!

-Hát…lenne itt  valami-kezdtem hozzá félénken.-A fiam nagyon szeretné, ha Alice is jöhetne velünk a lovardába. Elengednéd?

-Hát nem tagadhatom meg a fiatalember kérését-kacsintott rám.-Természetesen mehet.

-Köszönöm!-néztem rá hálásan.

-Nincs mit köszönnöd-legyintett.-Mire elhozzátok Jazz-t, addigra Alice is elkészül.

-Ott leszünk- köszöntünk el egymástól, majd a tálcámat a kezembe véve indultam el az ebédlő kijárata felé.

Amint mindent elrendeztem, már indultam is a kijárathoz. Tudtam, mennyire fontos a mai nap a fiamnak, és nem szerettem volna, ha miattam szökik el akár csak egyetlen pillanat is belőle. Mióta a pocakom növekedni kezdett, már nem voltam annyira aktív, ami kezdett kissé zavarni, mivel nem tudtam játszani annyi ideig a gyerekekkel, mint szerettem volna. De tudtam, hogy a babának is az a jó, ha szakítok időt a pihenésre.

-Szia, szívem!-nyomott csókot az ajkaimra Carlisle.-Akkor indulhatunk?

-Ez nem is kérdés-nevettem halkan.-Micsoda nap ez a mai…

-Miért? Történt valami?-nézett rám ijedten.

-Nem, nincs semmi gond-mondtam azonnal.-Csak annyira hihetetlen, hogy ismét együtt lesz a család. Jazzy már rettenetesen hiányzott…

-Hidd el, én is legalább ennyire hiányoltam a fiunkat-simította meg az arcomat.-De nem szeretném, ha bármi történne veled a túl sok munka miatt. Szeretném, ha mostantól otthon maradnál.

-Már megbeszéltem mindent-nevettem fel halkan.-Jövőhéttől otthon leszek, és Annabell minden nap behozza nekem az aznapi munkát. Ezen kívül pedig segít a lakberendező üzletek lebonyolításában is, ha mondjuk ki kell menni valamelyik házhoz.

-Mindig egy lépéssel előttem jársz-indította be az autót, miközben lassan elindultunk a kórház felé.

(Carlisle szemszöge)

Mikor megláttam a kisfiam kivirult arcát, szinte minden rosszat elfeledtem, ami az elmúlt időszakban történt velünk. A szemei csillogtak az élettől, vidáman nevetgélt, és már alig várta, hogy iderohanhasson hozzánk. Hihetetlen volt, mennyi energia van benne azok után, ami vele történt.

-Apuciiiii!-ölelt magához.-Annyira örülök nektek!

-Mi is neked, prücsök-simogattam meg a buksiját.-Már nagyon hiányoztál.

-Mindennél jobban-ölelte meg Esme is.

-Milyen hatalmas pocid van-lepődött meg hirtelen.-Eddig nem is vettem észre.

-Talán, mert mindig ültem-puszilta meg a homlokát. Ekkor megérkezett Addison is.

-Már alig bírt nyugton maradni-nevetett fel halkan.-Mint aki csilis paprikát evett.

-Mit szeretnél csinálni?-nézett rá lelkesítően kedvesem.-Várj…csak nem lóra ülni?

-Deeee!-kiáltott fel izgatottan.

-Akkor nagyszerű hírem van neked-folytatta.-Ma elviszünk lovagolni. Alice és Rose is elkísérnek. Na, mit szólsz?

-Jaj, de örülök!-ugrott a nyakába.-És mikor? És meddig? És…

-Csak lassan a testel fiatalúr-borzoltam össze hullámos fürtjeit.-Előtte még haza kell mennünk, és elhozzuk Alice-t is. Csak utána indulunk.

-Nem számít! Csak menjünk minél hamarabb!-indult el az ajtó felé.

-Szerintem menjetek, mert a végén elindítja az autót-noszogatott minket Addison.

-Köszönöm!-néztem rá hálásan.-Hála neked teljes életet élhet.

-Ezért inkább te érdemelsz dicséretet-búcsúzott el tőlünk, miközben lassan mi is követtük Jazzy-t a parkoló felé.

Gyógyító szerelem L. Fejezet

Sziasztok!

Végre megérkeztem a következő fejezettel. Kicsit rövidebb, de ígérem, hogy ezek után minden jobbra fordul, és Jazz is lovagolni fog :)

Már a következő fejezetben, mert lesz egy kis ugrás :)

Puszi!

Carly :)

(Esme szemszöge)

Ebben a pillanatban kipattantak fáradt szemeim. Hevesen ziháltam, és csak ekkor jöttem rá, hogy mindez egy nagy álom volt. És pár pillanattal később szemben találtam magam a kezeimet fogó Carlisle-lal.

-Jól érzed magad?-emelte rám a tekintetét aggódva.

-Persze, nincs semmi gond-válaszoltam azonnal. A szívem még mindig nagyon gyorsan vert, mintha valami elől menekült volna.-Csupán rosszat álmodtam.

-Bánt valami?-simította meg az arcomat. 

-Nem is akármi-bólintottam.-De nem beszélhetnénk kint?-biccentettem Jazz felé. Carlisle azonnal értette a célzásomat, mire néma csendben osontunk ki a kórterem előtti kis váróba. Ilyenkor már senki nem járkált errefelé, ezért teljes nyugalommal ültünk le a kirakott székek egyikére.

-Szóval?-nézett rám kíváncsian.

-Emlékszel, mit mondtam neked, miután hozzád költöztem?-mondtam ki kissé nehezen.

-Említettél valami Evensont-bólintott.-Mennyire rémült voltál akkoriban…

-Nem csak voltam-sóhajtottam.-A lelkemben még most is rettenetesen félek attól, hogy visszajön értem. Senki nem látta, mióta azt a szörnyűséget tette velem azon az éjjelen, és minden este megfordul a fejemben, mi lesz; ha esetleg rájön; hol találhat meg. Most pedig hogy a harmadik babánkat várom, nem akartam többé magamba fojtani a félelmeimet. Pont a pici miatt.-magyaráztam. Talán még sosem mondtam ki, mi minden nyomta a lelkemet, mióta átéltem az a számtalan kínt azon az éjjelen.

-Nincs semmi okod félni-simította meg a hasamat-és neki sem. Mindig melletted leszek, amikor csak tudok. Nem áthat nektek.

-Melletted nem is kétlem-húzódtam az ölébe, miközben ő továbbra sem vette el ujjait a hasamról, és így ölelt magához a másik kezével. Hihetetlen volt számomra, hogy milyen férjjel ajándékozott meg engem a sors. Talán nem volt még olyan ember, aki ennyire szeretett és tisztelt volna, mint ő. Csupán csodálni tudtam.

Nemsokára viszont ismét elnyomott engem az álom. Nem tudtam, hol és mikor, viszont még mindig éreztem Carlisle karjait a derekam körül. Megállás nélkül simogatta hol a hátam, hol pedig a hasam, miközben apró csókokkal borította be az arcom minden kis szegletét.

Az álmaim sem tértek vissza. Álomtalanul pihentem szerelmem karjaiban, és nem zavartak többé a félelem szülte szörnyű rémálmok…

(Carlisle szemszöge)

Észre sem vettem, mikor aludt el Esme a karjaimban. Egyik pillanatról a másikra a légzése ismét rendezetté vált, a szívverése is kissé lelassult, miközben az enyémhez képest apró kezeivel szorosan kapaszkodott a köpenyem anyagába. Talán nem is bántam volna, ha soha többé nem kéne innen felállnom. Számomra semmi nem volt fontosabb annál, minthogy mindent megadjak neki, ami ebben az életben megadathat nekünk.

-Szia!-ült le mellém Addison.-Mit csináltok?

-Alszunk-kuncogtam halkan.-Kicsit elfáradt.

-Nem is csodálom. Annyi mindenen ment már keresztül-sóhajtotta.-Ráadásul most itt van neki kicsi és…

-Jazz is-válaszoltam.-Talán túl sok minden történt egyszerre. Hirtelen minden annyira felgyorsult…

-Elhiszem, de nemsokára ezen is túl lesztek-tette kezét a vállamra bátorítóan.-Mire Jasper hazamehet, addigra Esme is átesik a legnehezebb szakaszon, és már sokkal könnyebben fognak menni a dolgok. Ebben az egyben biztos lehetsz.

-Olyan sokára engedik ki Jazzy-t?-hallottam meg egy nyöszörgő hangot az ölemben.

-Te csak pihenj!-simítottam meg az arcát.

-Nem tudok-ásított aprót.-Kicsit hányingerem van.

-Ez teljesen érthető-nyugtázta Addison.-A kérdésedre válaszolva, pedig sajnos elég sok kezelésre lesz szüksége Jazznek, hogy maradandó sérülések nélkül távozhasson. Fizioterápia, vitaminos kezelések, antibiotikumok…

-Esetleg van valami hír arról, mi lehetett a támadás oka?-néztem rá kérdően.

-Pont ezt szerettem volna még elmondani-folytatta.-A vadőrök lelőttek néhány állatot azok közül, akikre illett Esme édesanyjának leírása. Mivel Ohio környékén ez volt az egyetlen falka, nem nagyon lehetett eltéveszteni a célpontot, de a legérdekesebb csak ezután jött. Kiderül az orvosi vizsgálatkor, hogy a farkasok veszettség miatt támadtak Jasperre. Már erősen előrehaladott állapotban volt a betegség, és emiatt nem tudtak vadászni. Ezért támadtak könnyebb célpontra, mint például egy négy éves kisfiú.

-Még szerencse, hogy adtunk be neki veszettség elleni oltást a műtét után-sóhajtottam megkönnyebbülésen.-Ha nem tettük volna, mostanra nagyon nagy bajok lennének.

-És mennyi az a sok idő? Meddig fog tartani a rehabilitáció?-érdeklődött tovább szerelmem.

-Körübelül három, négy hónap-mondta szomorúan Addison. Szinte éreztem, ahogyan Esme hátán végigfut a hideg a gondolatra. Négy hónap ágyhoz kötöttség egy alig négy éves gyereknek nem éppen a legjobb megoldás. De Addisonnak teljesen igaza volt. Ha a sebek négy hét alatt nagyjából be is gyógyulnak, a szervezete akkor is le lesz gyengülve. Nem lesz képes azonnal járni, mert a néhány elszakadt ínszalag és sérült izom még hosszas gyógytornát fog igényelni. A kezében sérült idegek is voltak, amik szintén kezelésre szorultak, hogy ha majd iskolás lesz, minden gond nélkül tudjon írni, mint minden más gyerek. Csak remélni mertem, hogy a kellő ellátás meg fogja tenni a hatását.

-Az rettenetesen hosszú idő-szólalt meg végül kedvesem.

-Hidd el, sokkal hamarabb el fog telni, mint hinnéd-válaszolta nyugtatóan.-Kissé el leszel foglalva a babával, így nem fogsz annyit aggódni. Meg ott van a munkád is.

-Nem is tudom, mi lesz most velünk-kezdtek el hullani a könnyei.-Munka, stressz, pánik. Egyik sem tesz jót a kicsinek, és…

-Nincs semmi baj-öleltem magamhoz.-Ha kicsit pihentebb leszel, minden rendbe jön.

-Szerintem hozok neki egy kis kamilla teát-állt fel Addison.-Kicsit talán ellazítaná.

-Remek ötlet-bólintottam, miközben ő lassan elindult az aula felé…

Gyógyító szerelem XLIX. Fejezet

Sziasztok!

Ismét egy fejezettel jelentkeznék. Ebben már egészen felszabadult a hangulat. Került bele egy kis misztikus elem is ;) Remélem, mindenkinek tetszeni fog! Sietek a folytatással!

Puszi!

Carly :)

(Carlisle szemszöge)

Mikor leértem, Addison éppen Esme-t vizsgálta. Öröm volt látni, mennyire felszabadult. Arca visszanyerte a színét, sokkal kipihentebbnek tűnt, és mintha már látszott is volna némi kerek vonal a hasánál. Bár tudtam, milyen messze van még az a pillanat, mikor ismét a karomban tarthatom majd az újabb közös gyermekünk, de a szívem annyira szerette őt, mintha már nagyon rég mellettünk élt volna.

-Szerintem minden rendben-állapította meg Addison.-Elhagyhatod a kórtermet.

-Hál’ Istennek!-sóhajtotta megkönnyebbülten.-Reméltem, hogy nem kell itt maradnom estére.

-Ha itt is tartottalak volna, akkor is felmehettél volna a fiadhoz-reagált szerelmem kimondatlan gondolataira.-Nem lenne valami rendes tőlem, ha nem tenném.

-Nem is gondoltam-válaszolta.- Csupán szeretném normálisan kihordani a picit. Nem szeretném tehetetlennek érezni magam.

-Szerintem e miatt nem kell aggódnod-pusziltam meg.-Mi lenne, ha ennénk valamit? Számtalan finom szendvics van a kórházban.

-Valóban ennem kéne-bólintott.-Nem lenne jó, ha a pici Eddy baba bármiben is hiányt szenvedne.

-Eddy baba?-vontam fel a szemöldököm. Emlékszem, mikor ábrándoztam, és említettem az Edward nevet. Mindig is tetszett ez a név, mivel számomra különleges jelentéssel bírt, mióta először megláttam a névkönyvben. Akkor azonban nem találtuk megfelelőnek, viszont most valami miatt tökéletesnek tűnt.

-Szerintem kisfiú-simította meg a hasát.-Bár azt sem bánnám, ha Lily lenne.

-Én mindkettőnek örülnék-segítettem fel.-És mit mond Eddy baba? Mit szeretne enni?

-Hmmm…szerintem valami sonkásat-mondta határozottan.-Valami miatt erősen kívánom.

-Ha a kis gézengúz azt szeretne, akkor azt is fogja kapni-nevettem, miközben lassan elindultunk az aula felé. Szerencsénkre még nyitva volt a büfé.

-Hű, te aztán tényleg éhes voltál-néztem rá meglepetten, miközben az utolsó falatot is lenyelte a hatalmas sajtos-sonkás szendvicsből.

-Nem én, hanem a kicsi-kuncogott fel halkan.-Azonban volt pár falat, ami nagyon vissza akart jönni.

-Rosszul érzed magad?-simítottam meg a vállát aggódva.

-Azt hiszem, nemsokára elkezdődnek a rosszulléteim-erősítette meg gyanúmat.

-Hát, sajnos ezzel jár a dolog-mondtam neki együtt érzően.-De reméljük, hogy ez az állapot is nemsokára elmúlik.

-Nem is tudom, hogy mondjuk el a gyerekeknek-csillant fel hirtelen a szeme.-Nem hiszem, hogy a reggeli hányásokat teljes titokban tudnánk tartani.

-Majd én beszélek velük-nyomtam csókot az ajkaira.-Jut eszembe…Indulhatunk Jazzy-hez?

-Ez nem is kérdés-vágta rá azonnal, miközben egymás kezét fogva indultunk útnak a lift felé…

(Esme szemszöge)

-Ébreszd fel!-noszogatott Carlisle, miközben a csendben szundikáló Jaspert figyeltük a kórterem ajtajából.

-Nem szeretném, ha kialvatlan lenne-suttogtam.-Mi lesz, ha miattam nem épül fel?

-Ugyan, ne butáskodj!-legyintett.-Ezen nem múlik.

-Biztos?

-Teljesen biztos-válaszolta, mire amilyen halkan csak tudtam leültem az ágy mellett álló kis székre. Óvatosan kezeimbe vettem kis kezeit, mire azonnal nyitogatni kezdte aprócska szemeit.

-Mama!-ölelt magához hirtelen.

-Itt vagyok, kicsim-kezdtek el hullani a könnyeim.-És nem is megyek el többé.

-Nem mentél el-rázta meg a fejét.-Itt voltál álmomban. Meg egy szőke néni és egy Edward nevű fiú is ott volt. Még sosem találkoztam velük, de ők ismertek valahonnan. Azt mondták vissza kell jönnöm, és Edward azt is elmondta, hogy a testvérem. Tényleg, ő hol van? Azt mondta ő is itt lesz velünk.

-Hát kicsim…-nem igazán tudtam, mit kéne most mondanom. Mi lenne a megfelelő módja?

-Tudod Jazz-vette át a szót szerelmem- Edward még nagyon pici. Alig nagyobb, mint az ujjam hegye. De nekem elhiheted, hiszen én és anya már ismerjük őt. Csupán kell neki még némi idő.

-Miért? Nem itt lakik?-nézett ránk kíváncsian.

-Még nem-nevettem fel halkan.-De kilenc hónap múlva ő is itt lesz.

-És miért annyi? Nem lehetne elmenni hozzá?

-Egyszer majd megérted-vettem a kezembe a mellette lévő vacsorát.-Viszont most enned kell, mert erősnek kell maradnod, rendben?

-Rendben, mama-válaszolta halkan, miközben lassan enni kezdte a frissen elkészített ízletes húslevest.

Egész este nem mozdultam el mellőle. Ott ültem az ágya szélénél, és meséltem neki egész addig, amíg el nem aludt. Én is rettenetesen elfáradtam, és észre sem vettem, mikor nyomott el az álom. Csupán annyira emlékeztem, hogy becsuktam a szemeimet egy pillanatra, és pár perccel később már el is aludtam. Álmaimban azonban közel sem volt minden olyan gondtalan…

-Mama! Mama!-hallottam meg Jazzy hangját az udvarról. Azonnal eldobtam a kezemben lévő tányért. Az udvarra érve, a lábaim hirtelen földbe gyökereztek.

Egy falka farkas sebesen száguldott a veranda felé, azonban akármennyire is be akartam hozni a gyerekeimet, nem bírtam elmozdulni a számomra kijelölt helyről. Kapkodtam a fejemet, bár segíthetnék, de egyetlen szó sem tudta elhagyni a számat. És ekkor megtörtént…

A támadás minden pillanata lejátszódott a szemem előtt, és én tehetetlenül néztem, mit tettek a kisfiammal. Rosalie sírva rohant el mellettem, azonban mikor át akartam ölelni, kicsusszant a karjaimból. És ebben a pillanatban kitört belőlem minden érzelem.

-Elég!-kiáltottam, mire a falka egyetlen pillanat alatt felhagyott a támadással. Csak néztek rám azokkal a hatalmas szemeikkel, miközben halk morajlás hangzott fel minden farkas torkából. És ekkor megéreztem egy forró lehelletet a nyakamnál.

Egy hatalmas fehér farkas ácsorgott a hátam mögött. Szemei gyönyörűen csillogtak, mint a tiszta óceán, nem látszott bennük semmi agresszió. Ahogyan hozzám bújt, mintha védelmezni próbált volna.

Ekkor azonban a falka élén álló fekete farkas felém vetette magát. Úgy tűnt, nem lehet megállítani, azonban aki mögöttem állt rávetette magát, és pillanatok alatt maga alá teperte. Valami miatt megpróbált védeni engem.

-Mi az Cullen?-nevetett fel a hirtelen emberré váló fekete farkas. Azonnal felismertem. Ő volt az, Charles Evenson. Most már pontosan emlékeztem a nevére. Azonban, ami még dermesztőbb volt az, amit mondott. Cullen…

És ebben a pillanatban megértettem. A fehér farkas is visszaváltozott, és immár két férfi küzdött egymás ellen.

-Ha még egyszer-válaszolta fenyegetően Carlisle-csak egyetlen egyszer hozzáérsz a családomhoz, esküszöm hogy nem engedlek el élve!

-Nem ölhetsz meg!-nevetett fel keserűen.

-Nem-nyugtázta.-De teszek róla, hogy egy életen át emlegetni fogod ezt a napot, méghozzá a börtönben.

-Azt te csak hiszed-ugrott ki alóla, majd sebes futással indult el a messzeség felé. Mikor ismét visszafordult hozzám, nem kis félelmet láthatott az arcomon. Nem hittem el, ami az előbb történt.

-Nincs semmi baj-vette kezeim kezeibe.-Tudnod kell, hogy örökké vigyázok rád! Bárhol is légy, bármit is csinálsz én mindig veled leszek.

-Hogy csináltad ezt?-böktem ki végül.

-A szeretet sok mindenre képes…

Ebben a pillanatban kipattantak fáradt szemeim. Hevesen ziháltam, és csak ekkor jöttem rá, hogy mindez egy nagy álom volt. És pár pillanattal később szemben találtam magam a kezeimet fogó Carlisle-lal…

Verseny!

Ez nem az, amire gondoltok. Jelentkeztem egy versenyre, aminél a feladat egy fejléc és egy banner elkészítése volt. Először is remélem tetszik nektek.
Másodszor pedig Nocy-hoz szólnék, aki az egész verseny "főnöke" úgymond...
Remélem, elnyeri a tetszésedet, habár nem igazán voltak jó ötleteim először. Végül csak összehoztam, ami nekem (vagy is inkább a maximalizmusomnak) megfelel. Remélem, azért van némi esélyem a többi versenyző mellett, mert nagyon szeretnék nyerni! De szerintem mindenki ezt érzi, aki elindult rajta.
Kérlek titeket, ezt most SENKI ne vigye el! (kivéve persze Nocy-t)
Puszi!
Carly :)

A fejléc:

 

(Katt az eredeti méretért a képre!)

A banner:

Breaking Dawn (Kibeszélö)

Sziasztok! Szeretettel üdvözlök mindenkit a kibeszélőben! Ez arra fog szolgálni, hogy könnyebben ki lehessen bírni a moziig hátralévő igen csak soknak tűnő egy hónapot. Írjátok ki magatokból, mit vártok el a filmtől, mi az, amit a legjobban szeretnétek, hogy benne legyen, és természetesen mindent, ami ezzel kapcsolatos. A mozi után pedig korlátlan élménybeszámolókat kérek! Kinek mik voltak a tapasztalatai, mi tetszett a legjobban.

Remélem, ezzel is kicsit könnyítem a várakozást (azért csináltam)

Puszi!

Carly :)

Gyógyító szerelem XLVIII. Fejezet

Sziasztok!

Nagyon hamar megérkeztem a következő résszel. Remélem ezzel is kicsit engesztellek titeket a múltkori miatt. Remélem tetszeni fog!

Puszi!

Carly :)

(Carlisle szemszöge)

Miközben Jazz értékeit figyeltem, rá kellett jönnöm, milyen kicsin múlott, hogy elveszítsem. Mikor ott voltam a műtőbe, nem is vettem észre, mennyi öltést kellett csinálnom. Csak azzal foglalkoztam, hogy az utolsó eret is helyreállítsam a testében, most pedig itt van. Bár kissé sápadt volt, és még hatott az altató is, még is úgy éreztem, most már minden rendben lesz. Persze már sosem lesz olyan, mint régen, de azért még reméltem, hogy ebből nem sok mindent fog észrevenni, ha majd nagy lesz.

-Hogy van Jasper?-lépett be a kórterembe Addison.

-Már jobban-sóhajtottam, miközben megsimítottam fiam pici arcát.-Remélhetőleg nemsokára fel is ébred.

-Jut eszembe-csillant fel a szeme.-Esme már felébredt az altatásból, és szeretne beszélni veled.

-Istenem, mond, hogy jól van!-csuklott el a hangom. Tudtam, hogy a sok stressz miatt történt mindaz, ami történt. Mikor a hasához kapott, onnantól kezdve nem volt visszaút, és mivel a műtőben nem tudtam kérdésekkel elhalmozni Addisont, fogalmam sem volt róla, mi lett a végkimenetele a dolognak. Azt sem tudtam, hogy egyáltalán várandós-e még kedvesem.

-Egyenlőre stabil az állapotuk-válaszolta.-De nem sokon múlt.

-Ezek szerint…

-Pontosan-bólintotta kimondatlan kérdésemre, mire több sem kellett, sebes rohanással indultam útnak szerelmem kórterme felé. Mindenképpen látnom kellett őt. Meg kellett bizonyosodnom afelől, hogy nem csak üres szavak, amit Addison mondott. Hogy jól van…illetve jól vannak mind a ketten. Ő és a mi újabb kisbabánk is.

-Szia, szívem!-rohantam hozzá azonnal, miközben számtalan csókkal halmoztam el selymes ajkait.-Hogy érzed magad?

-Sokkal jobban-sóhajtott fel halkan.-Hála neked és Addisonnak.

-Annyira örülök-csordult le egy könnycsepp az arcomon.-Már azt hittem, hogy…

-Most már minden rendben lesz-törölte le az arcomat nyugtatóan.-A kicsi is teljesen jól van. Már lassan átlépünk az ötödik hétbe.

-De hisz ez remek-simítottam meg az arcát.-El sem hiszem, hogy nemsokára ismét eggyel többen leszünk.

-És kis idő múlva a gyerekekkel is meg kell osztanunk a hírt-mondta komolyan.-De szerintem nem most kéne elmondanunk Rosalie-nak sem, mert biztosan elég feldúlt.

-Szerintem sem-bólintottam.-Remélem, nemsokára őt is behozzák a szüleid, mivel szeretném kicsit szemügyre venni. Meg hát…szerintem neked is és nekem is hiányzik.

-Ahogy mondod-puszilta meg az arcomat.-Figyelj, kérhetnék valamit?

-Amit csak akarsz-válaszoltam készségesen.

-Szeretnék felmenni Jazzy-hez-nézett rám kérlelően.-Viszont azt mondták, estig pihennem kell. Megtennéd, hogy feltolsz tolókocsival az intenzívre?

-Sajnálom, de…ezt nem tehetem-erőltettem ajkaimra a szavakat.-Nem azért van szükséged pihenésre, mert nem állhatsz lábra, hanem mert a kicsi talán nem élné túl a mai napot, ha nagyon hamar még egy stresszhelyzetnek lennél kitéve.

-Oh, értem-mondta szomorúan.-Akkor megtennéd, hogy helyettem is puszilod?

-Mindenképp-nevettem fel halkan.-Viszont most ideje lenne vacsoráznod. Szükséged van az energiára, ha el akarod látni a mi kis pocaklakónkat-simítottam meg a hasát, mire ő sem bírta tovább, és halk kacagás közepette túrt  bele aranyszín hajamba.

-Ne csináld, mert elpirulok-nyomott csókot ajkaimra. Ebben a pillanatban azonban az egyik nővér véget vetett az idilli pillanatnak.

-Dr. Cullen, a kisfia felébredt az altatásból-zihálta az ajtóban.

-Azonnal megyek-pattantam fel szerelmem mellől.-Nemsokára visszajövök-búcsúztam el tőle.

-Ne siess! Jazzy-nek szüksége van rád-mondta megértően, majd sietve indultam útnak az intenzív felé. Nem is vártam meg a liftet, azonnal a lépcsőn rohantam fel a harmadikra, és szinte pillanatok alatt kisfiam mellett találtam magam. Még éppen csak nyitogatta a szemeit.

-Hogy aludtál, kis harcos?-cirógattam meg kis kezét. Szegény még rettenetesen kába volt, de pár pillanattal később képes volt ráfókuszálni az arcomra.

-Apa?-szöktek könnyek a szemeibe.

-Most már nincs semmi baj-nyugtatgattam.-Minden rendben lesz.

-Hol van Rosie?-csillant fel a szemében az aggodalom.

-Neki nincs semmi baja-válaszoltam.-De te csak pihenjél. Még hosszú út áll előtted, mielőtt újra lóra ülhetnél.

-Még nem is ültem lovon-nevetett fel halkan.

-Tudom-kezdtek el hullani az én könnyeim is. Nem is tudom, miért kezdtem el sírni. Talán maga a tudat, hogy elveszíthetem váltotta ki belőlem ezt az érzelmet, ami megállíthatatlanul keringett keresztül újra és újra az ereimen.

-A mama hol van?-nézett rám kérdően.

-Tudod, a mama nagyon megijedt, ami miatt most muszáj pihennie-magyaráztam.-De estére már ő is feljön hozzád.

-Minden annyira fáj-szisszent fel halkan.

-Tudom, de nemsokára el fog múlni-bátorítottam.-Pár héten belül haza is mehetünk.

-De én nem akarok addig itt feküdni-ellenkezett.

-Ha meg szeretnél gyógyulni, akkor muszáj lesz-mondtam komolyan.-Hiszel nekem?

-Persze-válaszolta azonnal.

-Na, akkor most hagylak aludni-pusziltam meg a homlokát.-Nemsokára egy néni behozza a vacsorádat. Mire felébredsz,  mi is itt leszünk a mamával.

-Szeretlek, apu!-húzódott arcára hálás mosoly.

-Én is szeretlek, Jazz-szorítottam meg kezeit bátorítóan, miközben lassan visszaindultam a földszint felé.

Gyógyító szerelem XLVII. Fejezet

Sziasztok!

Most egy valamivel reménykeltőbb fejezettel jelentkeznék. Kicsit rövidebb, de nem akartam tovább keseríteni a hangulatot, ezért kicsivel több pozitív hír lesz benne. Remélem, nem bánjátok!

Puszi!

Carly :)

(Esme szemszöge)

Mikor ismét tisztán bírtam gondolkodni, hirtelen egy számomra ismeretlen helyen találtam magam. Mindenhol fehér bútorok vettek körül, ahol a semmibe tartó fehér falak a végtelen felé távolodtak, majd egy furcsa, fehér ködbe vesztek. Nem éreztem fájdalmat, sem semmilyen érzelmet. Mintha egyik pillanatról a másikra üres lettem volna.

-Anyu!-hallottam meg egy vékony hangot, mire azonnal hátra fordultam, és szembe találtam maga Jazzy kivirult, boldog arcával.

-Szia, kicsim!-öleltem magamhoz szorosan.-Annyira örülök, hogy jól vagy.

-Te hogy kerülsz ide?-nézett rám érdeklődve.-Ugye nem haltál meg?

-Ez meg milyen kérdés?-kérdeztem hitetlenkedve.-Egyáltalán mi ez az itt?

-Egy szőke néni mondta, hogy ide kerülnek azok, akik valami miatt elveszettnek érzik magukat, meghaltak, esetleg nincsenek tudatuknál. Itt várnak a sorsukra.

-De te még nem akarsz elmenni. Nem hagysz minket itt, ugye?-csordult le egy könnycsepp az arcomon.

-Vissza fog menni-guggolt le mellé egy korom béli, fiatal, angol akcentusú szőke hölgy.

-Ön kicsoda?-kérdeztem ijedten.

-A nevem Lillian Cullen-mutatkozott be, mire hirtelen teljesen ledermedtem. Valahonnan ismerős volt az arca, a szeme, és ekkor rájöttem, ki is áll előttem.

-Maga…maga Carlisle édesanyja?-néztem rá meglepetten.

-Eltaláltad, édes-nevetett fel halkan.-Bár talán nem lenne illendő ezt mondanom egy olyan idős nőnek, mint én.

-Én nem is tudom, mit mondjak-jöttem zavarba.

-Nem is kell-simogatta meg a vállamat.-Már nagyon régóta figyellek titeket. Mindig próbáltam segíteni nektek, amit talán észre sem vettetek. Az eredményét Jazz és Rose személyében is láthatjátok.

-Te tetted?-vékonyodott el a hangom.-Te ajándékoztál meg Rosalie-val és Jasperrel?

-Közbejártam-kuncogott fel ismét.-A lényeg, hogy minden rendben lesz. Beszélek a fentiekkel.

-Nagyon hálás vagyok, Mrs…

-Csak Lilly-vágott a szavamba.-De most mennem kell. Nem itt van a helyem.

-Remélem még találkozunk-köszöntem el tőle, majd pillanatokkal később el is tűnt a fehér ködben.

-Ő volt a másik nagyi, igaz?-fordult hozzám Jazzy.

-Igen, kicsim-simítottam meg az arcát.-Ígérd meg, hogy nem maradsz itt.

-Ezt nem tudom megígérni-válaszolta szinte felnőtt gondolkodással.-De ha már itt vagy, szeretnék bemutatni valakit.

-Szia, anyu!-lépett ki mögüle egy rozsdaszín hajú, zöld szemű kisfiú.-Edward vagyok.

-Szia!-léptem elé kissé félénken.-Ne vedd udvariatlanságnak, de nem igazán tudom, mi történik. Elmondaná valamelyikőtök?

-Anya, ő a testvérem-nézett rám komolyan Jazz.-Még sosem élt, de már megtapasztalta, milyen is a fájdalom. Azért van itt ő is.

-Te…te vagy a…-nem tudtam kimondani. Kezeim akaratkanul is a hasamra csúsztak, és éreztem, amint könnybe lábadnak a szemeim. Elvesztettem a kisbabámat.

-Nem, nincs semmi bajom-vágott közbe Edward.-De nem sokon múlt.

-Nem úgy, mint szegény Lucy-sóhajtott fel Jasper.-Ő vele elbántak a farkasok, mikor engem védett-amint kimondta, meg is jelent mögötte a kissé sántikáló, még is vidám kutyus, akit oly annyira szerettem, és aki életét adta a kisfiamért.

-Selly viszont jól van-folytatta, miközben megsimogatta aranyszín bundáját.-Neki a lába sérült meg.

-Erről csak én tehetek-mondtam halkan.-Ha nem mondom azt, amit mondtam, akkor…

-Nem, ez nem így van-válaszolták egyszerre.-Jobb anyukát nem is kaphattunk volna. Ha te nem vagy, mi sem lennénk.

-Köszönöm, gyerekek!-öleltem meg őket, azonban ekkor egy furcsa érzés kezdett keringeni a gyomromban. Mintha valaki megragadott volna, és húzni kezdett volna hátrafelé.

-Majd, találkozunk, anyu!-integettek nekem boldogan, majd pár pillanattal később szemben találtam magam édesanyám aggódó szemeivel.

-Kicsim, jaj de örülök, hogy felébredtél-halmozta el puszikkal az arcomat. Eddig észre sem vettem, hogy egy kórházi ágyon fekszem. Gondosan be voltam takarva, és az ágyam mellé volt készítve egy komplett vacsora is. Nem teljesen volt tiszta, miért is fekszem itt.

-Mi történt?-nyöszörögtem halkan.

-Miután Dr. Montgomery spontán vetélést állapított meg nálad, beadott neked egy adag nyugtatót, hogy stabilizálja a vérnyomásod. Ezután pedig altatót kaptál, hogy kipihend magad a megpróbáltatások után-simította meg a karomat.

-És a kicsi? Ugye nem ment el?-csöppent le egy könnycsepp az arcomon. Bár emlékeztem arra, amit a másvilágon hallottam, de meg kellett bizonyosodnom afelől, hogy valóban megtörtént az, ami odaát játszódott le.

-Szerencsére megmentették-válaszolta nyugtatóan.-És Jaspert is. Most az intenzíven van.

-Fel kell mennem hozzá!-akartam felkelni, azonban ő gyengéden visszanyomott a párnák közé.

-Dr. Montgomery azt mondta, hogy ma muszáj pihenned.-mondta aggódva.-Carlisle most úgy is mellette van, és nemsokára ő is lejön hozzád. Nem akart zavarni…

-Jól mondja az édesanyád!-lépett be a kórterembe Addison.-Ma estig itt kell maradnod. A szervezeted rettenetesen ki van merülve.

-Nem is tudom, hogy köszönjem meg neked mindezt-néztem rá hálásan.-Ha te nem vagy, elveszítettem volna a picit és Jazzy-t is.

-Ne nekem köszönd!-nevetett fel halkan.-A férjed remekül helytállt a műtőben. Ha ő nincs ott, talán a fiad sem élte volna meg a délutánt…

Gyógyító szerelem XLVI. Fejezet

Sziasztok!
Ismét egy fejezettel jelentkeznék, ami miatt talán meg fogtok utálni. De remélem, azért nem. Nem is beszélek sokat, inkább annyit mondanék, hogy jó olvasást!
Puszi!
Carly

(Esme szemszöge)

-Szeretlek!-suttogta halkan.

-Én is szeretlek!-ziháltam, miközben lassan mellém gördült. Már alig bírtam nyitva tartani a szemeimet, mert a hosszú stresszes időszakok miatt a szervezetem nem volt éppen a legjobb állapotban. Hiába akartam felszedni valamit, a sok idegeskedés miatt csak hulltak rólam a kilók, és lassan már enni sem bírtam. De ha Carlisle-lal voltam, minden gondom elfeledtem, és egyetlen pillanatig nem törődtem azzal, miért is kerültem ilyen állapotba.

-Szeretném, ha tudnád, hogy én mindent megteszek-csókolt bele a hajamba.-Nem tudom mi az oka annak, ami most velünk történik, de semmi nem lehetetlen, erről biztosítalak.

-Köszönöm…mindent-bújtam hozzá szorosabban. Ekkor azonban meghallottam a mobilom. Amint a kezembe vettem, valami furcsa, rossz érzés futott keresztül az egész testemen. Anyu volt az.

-Szia!-szóltam bele kissé álmosan.-Mi a gond?

-Kicsim, én annyira sajnálom!-válaszolta kétségbeesetten.-Hidd el, én nem is gondoltam volna, hogy mindez megtörténhet.

-Állj, miről beszélsz?-kérdeztem vissza meglepetten.

-Jazzy-t elkapták a farkasok-tört ki újabb heves sírásba, mire én ezzel egy időben ejtettem ki a telefont a kezeim közül. Csak dermedten álltam, és álltam…Hirtelen megfagyott körülöttem az idő. Pont én mondtam, hogy az Ohio-i farkasok senkit nem bántanak. Húsz éven át egyszer sem fordult elő. Most pedig, mikor a gyerekeim távol vannak tőlem, először történt meg az életem történetének folyamán, és pont az én kisfiammal.

-Liz, mi történt?-vette át tőlem Carlisle az irányítást. Halkan hallottam valamit anyukám mondanivalójából, de annyira le voltam döbbenve, hogy szinte semmit nem fogtam fel a külvilágból.-Azonnal indulunk. Hozzátok Rosalie-t!

Azzal lerakta a mobilt, majd villámgyorsan öltözködésbe kezdett, miközben én még mindig dermedten ültem az ágyunk peremén.

-Esme, be kell mennünk a kórházba!-próbált meg kirángatni ebből az állapotból.-Hallod, amit mondok? Mennünk kell!

-Ezt már nem bírom tovább-kezdtek el hullani a könnyeim.

-Muszáj erősnek lenned!-simította meg az arcomat.-Jazzy-t nemsokára behozzák, mert Ohio-ban nincsenek meg a megfelelő eszközök az ellátására. Rosalie is velük jön, és szüksége lesz az édesanyjára, amint ideérnek.

-Ő nem sérült meg?-kérdeztem aggódva.-Mondd ki!

-Nem, neki nincs semmi baja…fizikailag-válaszolta nehezen.

-Látnom kell őket!-pattantam fel hirtelen, majd szinte hihetetlen gyorsasággal kapkodtam magamra minden ruhámat. A kezdeti döbbenetet félelem vette át , és azonnal arra sarkallt, hogy minél hamarabb menjek oda. Nem tarthatott volna vissza, még a legnagyobb katasztrófa sem. Csak azt szerettem volna, hogy ismét a karjaimban legyenek.

-Kicsim, itt vagyunk!-rázott fel finoman Carlisle.-Be kell mennünk!

-Tudom-ziháltam, mivel a szívem olyan gyorsan vert, hogy máshogy nem kaptam rendesen levegőt. Mintha megint pánikrohamom lett volna.

-Jól vagy?-kérdezte ijedten.

-Ez most nem számít-vágtam rá azonnal.-Látnom kell a fiamat!

-Szívem, nem biztos, hogy…

-Muszáj látnom!-ugrottam ki, és éppen akkor tolták be az ajtón a hordágyat. Futottam, ahogy csak bírtam, de mielőtt beérhettem volna, anyu karjai szorosan magukhoz szorítottak.

-Esme, ezt nem szabad látnod!-tartott meg erősen.

-A fiamról van szó!-kiabáltam kicsit indulatosan.-Látnom kell, mert lehet, hogy többé nem tarthatom a karjaimban!

-Ne mondj ilyeneket!-próbált meg csitítani.-Nyugodj meg, szinte lüktetsz a félelemtől!

-Ha megfulladok is látnom kell!-erősködtem tovább. Ekkor érkezett meg Addison.

-Carlisle!-kiáltott oda, miközben Jaspert szemügyre vette. Az arckifejezéséből pontosan kiolvastam, mekkora a baj.

-Mennyire súlyos?-lépett mellé.-Uram Isten!-hült meg benne a vér. Legalább is a hangja olyan pillanatok alatt csuklott el, mintha elvágták volna.

-Szükségünk lesz rád a műtőben-nézett rá komolyan Addison.-Nincs elég orvosunk, és neked van a legnagyobb tapasztalatod sebészként.

-Nem várhatod el, hogy rezzenéstelen arccal operáljam össze a fiamat!-emelte meg most ő a hangját.-Nem tehetem! Családtag nem műthet családtagot!

-Most meg kell szegnünk a szabályt!-szállt vele szembe.-A fiadnak csak akkor van esélye, ha te veszed a kezeidbe az irányítást! Nélküled nem fog menni!

-Elég!-kiáltottam hirtelen, mikor már nem bírtam tovább hallgatni, ám ezzel egy időben egy hatalmas szúrást is éreztem a hasamban. Olyan volt, mintha belém vágtak volna egy kést, és azt forgatni kezdték volna szép lassan, ezzel is kínozva. Hirtelen akadt meg a lélegzetem, mikor megláttam, milyen élénkvörös vér szivárog a testemből. Alig bírtam megállni a lábamon.

-Carlisle, azonnal toljátok Jaspert a műtőbe!-nézett rá szigorúan, majd egy szempillantás alatt mellettem termett.-Esme, érzel valamit?

-Igen-nyögtem halkan.-Rettenetesen görcsöl a hasam.

-Azt hiszem, spontán vetélés-mondta komolyan.-Azonnal be kell vigyelek a rendelőbe.

-Foglalkozz..Jasperrel!-akadt meg egy újabb görcsre a lélegzetem. Ebben a pillanatban képtelen voltam Japseren kívül másra is gondolni. Az sem érdekelt volna, ha itt helyben meghalok, ha azzal megmentem az ő életét.

-Nem tudsz tisztán gondolkodni-erőltetett bele egy tolószékbe.-Meg kell mentenünk a babát és Jaspert is, és mind a kettőt meg is fogjuk tenni…

(Carlisle szemszöge)

 Mikor megláttam Jazzy széthullott testét, azt hittem menten elájulok. A karja és a lába tele volt hatalmas harapásokkal, a mellkasán pedig egy nagyobb karmolás volt, ami erősen vérzett, így nyomókötést raktak rá. A bőre szinte falfehér volt, és kék szemei sem csillogtak olyan fénnyel, mint tegnap reggel. Alig volt eszméleténél a vérveszteség miatt.

-Értékek?-néztem Derekre sürgetően.

-Vérnyomás alacsony, a pulzus alig mérhető. Erősen vérzik a lábain és a karján, a mellkason szintén. Sürgősen vért kell kapnia.

-Nullás vércsoportja van-vágtam rá azonnal.

-Mrs. Johnson, kérem hozzon belőle a hármas műtőbe!-mondta hadarva.-Carlisle, mindent meg teszünk, ezt te is tudod!

-Bízom bennetek-bólintottam.-De tartok attól, hogy nem éli meg a ma estét.

Amint ezt kimondtam, szinte összerándult a gyomrom erre a gondolatra. Nem veszíthetem el a fiamat. Élnie kell! Nem veheti el tőlem a sors ilyen fiatalon, hiszen annyi mindent nem élt még át. Előtte ált még a felnőtté válás, az iskola…Nem, nem történhet meg!

-Nem lesz semmi gond!-tette kezét a vállamra nyugtatóan.

-Ne mondj olyat, amit nem bírsz betartani-válaszoltam keserűen, miközben a műtős köpenyt magamra kapva léptem be a műtő előterébe…