Gyógyító szerelem XLIX. Fejezet

Sziasztok!

Ismét egy fejezettel jelentkeznék. Ebben már egészen felszabadult a hangulat. Került bele egy kis misztikus elem is ;) Remélem, mindenkinek tetszeni fog! Sietek a folytatással!

Puszi!

Carly :)

(Carlisle szemszöge)

Mikor leértem, Addison éppen Esme-t vizsgálta. Öröm volt látni, mennyire felszabadult. Arca visszanyerte a színét, sokkal kipihentebbnek tűnt, és mintha már látszott is volna némi kerek vonal a hasánál. Bár tudtam, milyen messze van még az a pillanat, mikor ismét a karomban tarthatom majd az újabb közös gyermekünk, de a szívem annyira szerette őt, mintha már nagyon rég mellettünk élt volna.

-Szerintem minden rendben-állapította meg Addison.-Elhagyhatod a kórtermet.

-Hál’ Istennek!-sóhajtotta megkönnyebbülten.-Reméltem, hogy nem kell itt maradnom estére.

-Ha itt is tartottalak volna, akkor is felmehettél volna a fiadhoz-reagált szerelmem kimondatlan gondolataira.-Nem lenne valami rendes tőlem, ha nem tenném.

-Nem is gondoltam-válaszolta.- Csupán szeretném normálisan kihordani a picit. Nem szeretném tehetetlennek érezni magam.

-Szerintem e miatt nem kell aggódnod-pusziltam meg.-Mi lenne, ha ennénk valamit? Számtalan finom szendvics van a kórházban.

-Valóban ennem kéne-bólintott.-Nem lenne jó, ha a pici Eddy baba bármiben is hiányt szenvedne.

-Eddy baba?-vontam fel a szemöldököm. Emlékszem, mikor ábrándoztam, és említettem az Edward nevet. Mindig is tetszett ez a név, mivel számomra különleges jelentéssel bírt, mióta először megláttam a névkönyvben. Akkor azonban nem találtuk megfelelőnek, viszont most valami miatt tökéletesnek tűnt.

-Szerintem kisfiú-simította meg a hasát.-Bár azt sem bánnám, ha Lily lenne.

-Én mindkettőnek örülnék-segítettem fel.-És mit mond Eddy baba? Mit szeretne enni?

-Hmmm…szerintem valami sonkásat-mondta határozottan.-Valami miatt erősen kívánom.

-Ha a kis gézengúz azt szeretne, akkor azt is fogja kapni-nevettem, miközben lassan elindultunk az aula felé. Szerencsénkre még nyitva volt a büfé.

-Hű, te aztán tényleg éhes voltál-néztem rá meglepetten, miközben az utolsó falatot is lenyelte a hatalmas sajtos-sonkás szendvicsből.

-Nem én, hanem a kicsi-kuncogott fel halkan.-Azonban volt pár falat, ami nagyon vissza akart jönni.

-Rosszul érzed magad?-simítottam meg a vállát aggódva.

-Azt hiszem, nemsokára elkezdődnek a rosszulléteim-erősítette meg gyanúmat.

-Hát, sajnos ezzel jár a dolog-mondtam neki együtt érzően.-De reméljük, hogy ez az állapot is nemsokára elmúlik.

-Nem is tudom, hogy mondjuk el a gyerekeknek-csillant fel hirtelen a szeme.-Nem hiszem, hogy a reggeli hányásokat teljes titokban tudnánk tartani.

-Majd én beszélek velük-nyomtam csókot az ajkaira.-Jut eszembe…Indulhatunk Jazzy-hez?

-Ez nem is kérdés-vágta rá azonnal, miközben egymás kezét fogva indultunk útnak a lift felé…

(Esme szemszöge)

-Ébreszd fel!-noszogatott Carlisle, miközben a csendben szundikáló Jaspert figyeltük a kórterem ajtajából.

-Nem szeretném, ha kialvatlan lenne-suttogtam.-Mi lesz, ha miattam nem épül fel?

-Ugyan, ne butáskodj!-legyintett.-Ezen nem múlik.

-Biztos?

-Teljesen biztos-válaszolta, mire amilyen halkan csak tudtam leültem az ágy mellett álló kis székre. Óvatosan kezeimbe vettem kis kezeit, mire azonnal nyitogatni kezdte aprócska szemeit.

-Mama!-ölelt magához hirtelen.

-Itt vagyok, kicsim-kezdtek el hullani a könnyeim.-És nem is megyek el többé.

-Nem mentél el-rázta meg a fejét.-Itt voltál álmomban. Meg egy szőke néni és egy Edward nevű fiú is ott volt. Még sosem találkoztam velük, de ők ismertek valahonnan. Azt mondták vissza kell jönnöm, és Edward azt is elmondta, hogy a testvérem. Tényleg, ő hol van? Azt mondta ő is itt lesz velünk.

-Hát kicsim…-nem igazán tudtam, mit kéne most mondanom. Mi lenne a megfelelő módja?

-Tudod Jazz-vette át a szót szerelmem- Edward még nagyon pici. Alig nagyobb, mint az ujjam hegye. De nekem elhiheted, hiszen én és anya már ismerjük őt. Csupán kell neki még némi idő.

-Miért? Nem itt lakik?-nézett ránk kíváncsian.

-Még nem-nevettem fel halkan.-De kilenc hónap múlva ő is itt lesz.

-És miért annyi? Nem lehetne elmenni hozzá?

-Egyszer majd megérted-vettem a kezembe a mellette lévő vacsorát.-Viszont most enned kell, mert erősnek kell maradnod, rendben?

-Rendben, mama-válaszolta halkan, miközben lassan enni kezdte a frissen elkészített ízletes húslevest.

Egész este nem mozdultam el mellőle. Ott ültem az ágya szélénél, és meséltem neki egész addig, amíg el nem aludt. Én is rettenetesen elfáradtam, és észre sem vettem, mikor nyomott el az álom. Csupán annyira emlékeztem, hogy becsuktam a szemeimet egy pillanatra, és pár perccel később már el is aludtam. Álmaimban azonban közel sem volt minden olyan gondtalan…

-Mama! Mama!-hallottam meg Jazzy hangját az udvarról. Azonnal eldobtam a kezemben lévő tányért. Az udvarra érve, a lábaim hirtelen földbe gyökereztek.

Egy falka farkas sebesen száguldott a veranda felé, azonban akármennyire is be akartam hozni a gyerekeimet, nem bírtam elmozdulni a számomra kijelölt helyről. Kapkodtam a fejemet, bár segíthetnék, de egyetlen szó sem tudta elhagyni a számat. És ekkor megtörtént…

A támadás minden pillanata lejátszódott a szemem előtt, és én tehetetlenül néztem, mit tettek a kisfiammal. Rosalie sírva rohant el mellettem, azonban mikor át akartam ölelni, kicsusszant a karjaimból. És ebben a pillanatban kitört belőlem minden érzelem.

-Elég!-kiáltottam, mire a falka egyetlen pillanat alatt felhagyott a támadással. Csak néztek rám azokkal a hatalmas szemeikkel, miközben halk morajlás hangzott fel minden farkas torkából. És ekkor megéreztem egy forró lehelletet a nyakamnál.

Egy hatalmas fehér farkas ácsorgott a hátam mögött. Szemei gyönyörűen csillogtak, mint a tiszta óceán, nem látszott bennük semmi agresszió. Ahogyan hozzám bújt, mintha védelmezni próbált volna.

Ekkor azonban a falka élén álló fekete farkas felém vetette magát. Úgy tűnt, nem lehet megállítani, azonban aki mögöttem állt rávetette magát, és pillanatok alatt maga alá teperte. Valami miatt megpróbált védeni engem.

-Mi az Cullen?-nevetett fel a hirtelen emberré váló fekete farkas. Azonnal felismertem. Ő volt az, Charles Evenson. Most már pontosan emlékeztem a nevére. Azonban, ami még dermesztőbb volt az, amit mondott. Cullen…

És ebben a pillanatban megértettem. A fehér farkas is visszaváltozott, és immár két férfi küzdött egymás ellen.

-Ha még egyszer-válaszolta fenyegetően Carlisle-csak egyetlen egyszer hozzáérsz a családomhoz, esküszöm hogy nem engedlek el élve!

-Nem ölhetsz meg!-nevetett fel keserűen.

-Nem-nyugtázta.-De teszek róla, hogy egy életen át emlegetni fogod ezt a napot, méghozzá a börtönben.

-Azt te csak hiszed-ugrott ki alóla, majd sebes futással indult el a messzeség felé. Mikor ismét visszafordult hozzám, nem kis félelmet láthatott az arcomon. Nem hittem el, ami az előbb történt.

-Nincs semmi baj-vette kezeim kezeibe.-Tudnod kell, hogy örökké vigyázok rád! Bárhol is légy, bármit is csinálsz én mindig veled leszek.

-Hogy csináltad ezt?-böktem ki végül.

-A szeretet sok mindenre képes…

Ebben a pillanatban kipattantak fáradt szemeim. Hevesen ziháltam, és csak ekkor jöttem rá, hogy mindez egy nagy álom volt. És pár pillanattal később szemben találtam magam a kezeimet fogó Carlisle-lal…