Gyógyító szerelem XLVI. Fejezet

Sziasztok!
Ismét egy fejezettel jelentkeznék, ami miatt talán meg fogtok utálni. De remélem, azért nem. Nem is beszélek sokat, inkább annyit mondanék, hogy jó olvasást!
Puszi!
Carly

(Esme szemszöge)

-Szeretlek!-suttogta halkan.

-Én is szeretlek!-ziháltam, miközben lassan mellém gördült. Már alig bírtam nyitva tartani a szemeimet, mert a hosszú stresszes időszakok miatt a szervezetem nem volt éppen a legjobb állapotban. Hiába akartam felszedni valamit, a sok idegeskedés miatt csak hulltak rólam a kilók, és lassan már enni sem bírtam. De ha Carlisle-lal voltam, minden gondom elfeledtem, és egyetlen pillanatig nem törődtem azzal, miért is kerültem ilyen állapotba.

-Szeretném, ha tudnád, hogy én mindent megteszek-csókolt bele a hajamba.-Nem tudom mi az oka annak, ami most velünk történik, de semmi nem lehetetlen, erről biztosítalak.

-Köszönöm…mindent-bújtam hozzá szorosabban. Ekkor azonban meghallottam a mobilom. Amint a kezembe vettem, valami furcsa, rossz érzés futott keresztül az egész testemen. Anyu volt az.

-Szia!-szóltam bele kissé álmosan.-Mi a gond?

-Kicsim, én annyira sajnálom!-válaszolta kétségbeesetten.-Hidd el, én nem is gondoltam volna, hogy mindez megtörténhet.

-Állj, miről beszélsz?-kérdeztem vissza meglepetten.

-Jazzy-t elkapták a farkasok-tört ki újabb heves sírásba, mire én ezzel egy időben ejtettem ki a telefont a kezeim közül. Csak dermedten álltam, és álltam…Hirtelen megfagyott körülöttem az idő. Pont én mondtam, hogy az Ohio-i farkasok senkit nem bántanak. Húsz éven át egyszer sem fordult elő. Most pedig, mikor a gyerekeim távol vannak tőlem, először történt meg az életem történetének folyamán, és pont az én kisfiammal.

-Liz, mi történt?-vette át tőlem Carlisle az irányítást. Halkan hallottam valamit anyukám mondanivalójából, de annyira le voltam döbbenve, hogy szinte semmit nem fogtam fel a külvilágból.-Azonnal indulunk. Hozzátok Rosalie-t!

Azzal lerakta a mobilt, majd villámgyorsan öltözködésbe kezdett, miközben én még mindig dermedten ültem az ágyunk peremén.

-Esme, be kell mennünk a kórházba!-próbált meg kirángatni ebből az állapotból.-Hallod, amit mondok? Mennünk kell!

-Ezt már nem bírom tovább-kezdtek el hullani a könnyeim.

-Muszáj erősnek lenned!-simította meg az arcomat.-Jazzy-t nemsokára behozzák, mert Ohio-ban nincsenek meg a megfelelő eszközök az ellátására. Rosalie is velük jön, és szüksége lesz az édesanyjára, amint ideérnek.

-Ő nem sérült meg?-kérdeztem aggódva.-Mondd ki!

-Nem, neki nincs semmi baja…fizikailag-válaszolta nehezen.

-Látnom kell őket!-pattantam fel hirtelen, majd szinte hihetetlen gyorsasággal kapkodtam magamra minden ruhámat. A kezdeti döbbenetet félelem vette át , és azonnal arra sarkallt, hogy minél hamarabb menjek oda. Nem tarthatott volna vissza, még a legnagyobb katasztrófa sem. Csak azt szerettem volna, hogy ismét a karjaimban legyenek.

-Kicsim, itt vagyunk!-rázott fel finoman Carlisle.-Be kell mennünk!

-Tudom-ziháltam, mivel a szívem olyan gyorsan vert, hogy máshogy nem kaptam rendesen levegőt. Mintha megint pánikrohamom lett volna.

-Jól vagy?-kérdezte ijedten.

-Ez most nem számít-vágtam rá azonnal.-Látnom kell a fiamat!

-Szívem, nem biztos, hogy…

-Muszáj látnom!-ugrottam ki, és éppen akkor tolták be az ajtón a hordágyat. Futottam, ahogy csak bírtam, de mielőtt beérhettem volna, anyu karjai szorosan magukhoz szorítottak.

-Esme, ezt nem szabad látnod!-tartott meg erősen.

-A fiamról van szó!-kiabáltam kicsit indulatosan.-Látnom kell, mert lehet, hogy többé nem tarthatom a karjaimban!

-Ne mondj ilyeneket!-próbált meg csitítani.-Nyugodj meg, szinte lüktetsz a félelemtől!

-Ha megfulladok is látnom kell!-erősködtem tovább. Ekkor érkezett meg Addison.

-Carlisle!-kiáltott oda, miközben Jaspert szemügyre vette. Az arckifejezéséből pontosan kiolvastam, mekkora a baj.

-Mennyire súlyos?-lépett mellé.-Uram Isten!-hült meg benne a vér. Legalább is a hangja olyan pillanatok alatt csuklott el, mintha elvágták volna.

-Szükségünk lesz rád a műtőben-nézett rá komolyan Addison.-Nincs elég orvosunk, és neked van a legnagyobb tapasztalatod sebészként.

-Nem várhatod el, hogy rezzenéstelen arccal operáljam össze a fiamat!-emelte meg most ő a hangját.-Nem tehetem! Családtag nem műthet családtagot!

-Most meg kell szegnünk a szabályt!-szállt vele szembe.-A fiadnak csak akkor van esélye, ha te veszed a kezeidbe az irányítást! Nélküled nem fog menni!

-Elég!-kiáltottam hirtelen, mikor már nem bírtam tovább hallgatni, ám ezzel egy időben egy hatalmas szúrást is éreztem a hasamban. Olyan volt, mintha belém vágtak volna egy kést, és azt forgatni kezdték volna szép lassan, ezzel is kínozva. Hirtelen akadt meg a lélegzetem, mikor megláttam, milyen élénkvörös vér szivárog a testemből. Alig bírtam megállni a lábamon.

-Carlisle, azonnal toljátok Jaspert a műtőbe!-nézett rá szigorúan, majd egy szempillantás alatt mellettem termett.-Esme, érzel valamit?

-Igen-nyögtem halkan.-Rettenetesen görcsöl a hasam.

-Azt hiszem, spontán vetélés-mondta komolyan.-Azonnal be kell vigyelek a rendelőbe.

-Foglalkozz..Jasperrel!-akadt meg egy újabb görcsre a lélegzetem. Ebben a pillanatban képtelen voltam Japseren kívül másra is gondolni. Az sem érdekelt volna, ha itt helyben meghalok, ha azzal megmentem az ő életét.

-Nem tudsz tisztán gondolkodni-erőltetett bele egy tolószékbe.-Meg kell mentenünk a babát és Jaspert is, és mind a kettőt meg is fogjuk tenni…

(Carlisle szemszöge)

 Mikor megláttam Jazzy széthullott testét, azt hittem menten elájulok. A karja és a lába tele volt hatalmas harapásokkal, a mellkasán pedig egy nagyobb karmolás volt, ami erősen vérzett, így nyomókötést raktak rá. A bőre szinte falfehér volt, és kék szemei sem csillogtak olyan fénnyel, mint tegnap reggel. Alig volt eszméleténél a vérveszteség miatt.

-Értékek?-néztem Derekre sürgetően.

-Vérnyomás alacsony, a pulzus alig mérhető. Erősen vérzik a lábain és a karján, a mellkason szintén. Sürgősen vért kell kapnia.

-Nullás vércsoportja van-vágtam rá azonnal.

-Mrs. Johnson, kérem hozzon belőle a hármas műtőbe!-mondta hadarva.-Carlisle, mindent meg teszünk, ezt te is tudod!

-Bízom bennetek-bólintottam.-De tartok attól, hogy nem éli meg a ma estét.

Amint ezt kimondtam, szinte összerándult a gyomrom erre a gondolatra. Nem veszíthetem el a fiamat. Élnie kell! Nem veheti el tőlem a sors ilyen fiatalon, hiszen annyi mindent nem élt még át. Előtte ált még a felnőtté válás, az iskola…Nem, nem történhet meg!

-Nem lesz semmi gond!-tette kezét a vállamra nyugtatóan.

-Ne mondj olyat, amit nem bírsz betartani-válaszoltam keserűen, miközben a műtős köpenyt magamra kapva léptem be a műtő előterébe…