Gyógyító szerelem XLIV. Fejezet

Sziasztok!

Nagyon hamar elkészültem a fejezettel. Végre sor kerül benne arra a bizonyos beszélgetésre, és ebben a részben még minden nyugis. Legalább is ebben! 

Remélem, tetszeni fog!

Puszi!

Carly :)

(Esme szemszöge)

Nem is tudom, miért jöttem zavarba, hiszen a mondanivalómban nincs semmi szégyellni való, de még is úgy éreztem, ez anyuval kettesben kell megtárgyalnom. Persze érintette Carlisle-t is a dolog, de ez amolyan női témának volt eltitulálva a szememben, így amilyen gyorsan csak tudtam, átsiettem a régi hálószobámba.

-Valami gond van, Esme?-simította meg az arcomat.

-Nincs semmi-sóhajtottam halkan.-Csupán nem tudom, miként kezdjek bele.

-Szerintem mondd ki egyenesen, ami a lelkedet nyomja-nézett rám komolyan.-Azonnal meg fogsz könnyebbülni.

-Hát...arról lenne szó, amit szeretnék-kezdtem bele bizonytalanul.-Szeretném, ha lenne…lenne még egy kisbabánk Carlisle-lal, és ennek a dolognak tegnap…Nem is tudom, hogy mondjam…

-Eleget tettetek-mondta ki helyettem.

-Pontosan-adtam neki igazat.-Nos…Ezzel kapcsolatban szeretnék kérdezni valamit.

-Hallgatlak, kicsim, mondd nyugodtan-biztatott.

-Szóval…te éreztél már valamit…ilyenkor?-vontam fel a szemöldökömet.

-Én a legelső pillanattól kezdve tudtam, hogy te leszel-simogatta meg a karomat.-Emmett-nél még semmit nem éreztem, de nálad már biztos voltam, miket kell figyelnem. Miért? Érzel valamit?

-Nem is tudom-mondtam elgondolkodva.-Inkább érezni akarok, minthogy valóban érezném.

-Figyelj!-vette kezeim kezeibe.-Nem kell görcsölnöd rajta. Fogyassz sok vitamint, étkezz rendszeresen, és akkor nem lesz semmi gond.

-Remélem igazad van-túrtam a hajamba.

-Ezen kívül nagyon örülnék még egy unokának-nevetett fel halkan, mire én is némán kacagni kezdtem, és kezeim akaratlanul is a hasamra csusszantak.

-Én is nagyon szeretném-válaszoltam vágyakozással a hangomban.-Csak tartok attól, hogy ez alkalommal nem fog menni.

-Menni fog, hidd el!-biztatott ismét.-Egyszer már sikerült, akkor most is sikerülni fog.

-És mi van akkor, ha a szervezetem nem bírja?-csillant fel a szememben az aggodalom.-A múltkor is veszélyeztetett terhes voltam, ráadásul a szülésem sem volt problémamentes. Nem bírnám elviselni, ha miattam lenne valami baja a kicsinek.

-Erről még korai lenne beszélni-válaszolta nyugtatóan.-Mellesleg, ez nem a te hibád lenne. Te mindig mindent megteszel, és az sem rajtad múlt, ami Jazzy-vel történt. Nagyszerű anya vagy, és mindig az is leszel, megértetted?

-Megértettem-adtam be a derekam.

-Ez a beszéd!-mondta elégedetten.-De szerintem most már induljunk! Carlisle nagyon hiányolhat téged.

-Talán igazad van-nevettem halkan, miközben lassan visszasétáltunk a családunk körébe.

(Carlisle szemszöge)

-Nos? Mit gondoltok? Örülnétek egy kistestvérnek?-csiklandoztam meg gyermekeim hasát, miközben mindkettejüket beültettem a nekik előkészített hordozókba.-Én nagyon. Szeretném, akár csak titeket-pusziltam meg a homlokukat.-Ha kisfiú lenne, akkor Edwardnak hívnám. Ha pedig kislány lesz, akkor a Lily-nek. Mit szóltok?

-Szerintem, biztosan tetszik nekik a dolog-ölelte át kedvesem hátulról.

-Oh, én csak…

-Nem kell zavarban lenned-mondta suttogva.-Mellesleg nekem tetszik, amit csinálsz.

-Mármint mi?

-Amiért ennyire érzékeny vagy a picikkel-puszilta meg az arcomat.-Hihetetlen, miket teszel a családunkért.

-Gondoltam, őket is érdekelné-vontam meg a vállam.

-Szerintem érdekli-simította meg a karomat.-Mellesleg…Az előbb beszéltem anyuval.Szerinte már érezhetek valamit, ha esetleg…

-És? Érzel?-kérdeztem izgatottan, miközben kezeimet hevesen emeltem a hasára.

-Nem tudom-mondta kissé kételkedve.-Talán még kissé korai.

-Semmi gond-nyomtam csókot ajkaira.-Majd kialakul a dolog. Minden rendben lesz.

-Köszönöm!-ölelt magához.-Te mindig túl kedves voltál hozzám.

-Azt szeretném, ha boldog lennél-suttogtam a fülébe.-Ha kell, az életemet adnám érte.

-Szeretlek!-lehellt csókot ajkaimra.

-Én is szeretlek!-csókoltam viszont, majd a kicsiket a hordozóval megemelve indultunk el az autónk felé.

Az úton fél kézzel végig Esme-t simogattam. Örültem, hogy hozzáérhetek, hogy érezhetem selymes bőrének tapintását…Tudtam, ha nemsokára megint kisbabánk lesz, nem sok időm marad arra, hogy kiélvezzem kedvesem minden apró porcikáját. Természetesen tekintettel a terhességére nem fogom kényszeríteni semmire, de hát férfiból vagyok, és akármennyire is szereném az újabb babát, még is nehéz lesz kibírni nélküle azt az időszakot.

-Mikor jönnek Annabellék?-kérdeztem kíváncsian, miközben az asztalt segítettem megteríteni.

-Azt mondták hét körül érkeznek-válaszolta.-Hogy haladsz a terítéssel?

-Remekül-raktam le az utolsó tányért.-Lassan mestere leszek a szakmának. Akkor nyithatnánk egy éttermet-nevettem fel halkan.

-Azt azért nem-kuncogott ő is.-Szerintem inkább maradjunk a mostani foglalkozásunknál.

-Tényleg, hogy vannak a gyerekek?-néztem rá érdeklődve.-Nick még mindig orvos szeretne lenni?

-Mióta segítettél rajtam, azóta eltántoríthatatlan-nyomott puszit az ajkaimra.-Sajnos még nem járhatok be rendszeresen tanítani, mert nem szeretném egyedül hagyni Rosie-t és Jazz-t. Majd ha oviba járnak, visszaveszem a normál óraszámomat. Most csak heti pár órát tanítok.

-Pedig nyugodtan maradhatnál itthon-öleltem magamhoz.-Nem kell dolgoznod, majd én keresem a pénzt.

-Csak nem szeretném, ha túlhajtanád magad-bújt hozzám szorosabban.-Négy ember helyett jársz dolgozni, és talán nemsokára öt helyett is. Muszáj lesz valamit csinálnom, különben bűntudatom lesz miattad.

-Jól van-sóhajtottam halkan.-Mit szólnál ahhoz, ha itthon vállalnál munkát?

-Mire gondoltál?-kíváncsiskodott.

-Már egy ideje motoszkál bennem, amit egyszer régen mondtál az álmaidról-vettem elő egy kis papírt.-Szeretném, ha elfogadnád.

-Te indítottál nekem egy vállalkozást?-szöktek könnyek a szemébe.

-Nászajándéknak szántam-húzódott arcomra féloldalas mosoly.-Reméltem, hogy tetszeni fog.

-Carlisle én ezt tényleg nem fogadhatom el-kezdett bele tiltakozóan.-Egy lakberendező vállakozás túl nagy ajándék.

-Kérlek, ne tedd ezt velem!-néztem rá lebiggyesztett ajkakkal.-Nem veszik vissza a boltban.

-Hát jó-nevetett fel halkan, ám mielőtt még bármi mást is válaszolhattam volna, megérkeztek a várva várt vendégeink.

-Azonnal!-indult el kedvesem az ajtó felé.-Sziasztok!

-Szia!-köszönt neki Annabell.-Nem jöttünk túl korán?

-Nem, erről szó sincs-invitálta be őket a házba.-Milyen volt a napotok?

-Semmi különös-válaszolta.-Mellesleg bemutatnám a férjem.

-Jason Brandon, de szólítson csak Jasonnek-ráztak kezet.

-Mrs. Esme Cullen-mutatkozott be szerelmem.

-Dr. Carlisle Cullen-léptem mellé is.

-És ez a kis tündér kicsoda?-csillantak fel Esme szemei az Annabell karjában fekvő kislány láttán.

-Ő itt Alice-mutatta be nekünk a fekete hajú kisbabát.-És a tieitek hol vannak?

-Még alszanak-válaszolta szerelmem.-Nélkülünk elég nehezen bírnak aludni, így nem sokat pihentek anyukáméknál.

-Érthető, hiszen még elég picik-helyeselte állításomat.-Nos? Mi lesz a vacsora?

-Húslevest készítettem rakott karfiollal-válaszolta.

-Hűha, ez istenien hangzik-mondta lelkesen Jason, miközben elindultunk, hogy elfogyasszuk a szerelmem által gondosan elkészített ételkínálatot.

Nem tartott sokáig, amíg összebarátkoztunk. Szimpatikus; kedves pár voltak, akik láthatóan olyan odaadással szerették a kislányukat, mint mi a mieinket. Esme bemutatta nekik Rosie-t és Jazz-t, és még ők is meglepődtek rajta, mennyire hasonlítanak; és még is mennyire különböznek egymástól annak ellenére, hogy ikrek. Mikor elérkezett a búcsú pillanata, mindannyian nehéz szívvel váltunk el egymástól, de mindkettőnk kisbabáinak aludni kellett, éppen ezért nekik is ideje volt hazamenniük.

Mi is lefektettük a kicsiket, akik hamar el is bóbiskoltak ezután a fárasztó nap után, akár csak mi. És azzal a tudattal bújtunk be az ágyunkba, hogy nemsokára még egy apró szívecske fog itt dobogni a szobánk egyik kiságyába. Legalább is reméltük…