Gyógyító szerelem XLVII. Fejezet

Sziasztok!

Most egy valamivel reménykeltőbb fejezettel jelentkeznék. Kicsit rövidebb, de nem akartam tovább keseríteni a hangulatot, ezért kicsivel több pozitív hír lesz benne. Remélem, nem bánjátok!

Puszi!

Carly :)

(Esme szemszöge)

Mikor ismét tisztán bírtam gondolkodni, hirtelen egy számomra ismeretlen helyen találtam magam. Mindenhol fehér bútorok vettek körül, ahol a semmibe tartó fehér falak a végtelen felé távolodtak, majd egy furcsa, fehér ködbe vesztek. Nem éreztem fájdalmat, sem semmilyen érzelmet. Mintha egyik pillanatról a másikra üres lettem volna.

-Anyu!-hallottam meg egy vékony hangot, mire azonnal hátra fordultam, és szembe találtam maga Jazzy kivirult, boldog arcával.

-Szia, kicsim!-öleltem magamhoz szorosan.-Annyira örülök, hogy jól vagy.

-Te hogy kerülsz ide?-nézett rám érdeklődve.-Ugye nem haltál meg?

-Ez meg milyen kérdés?-kérdeztem hitetlenkedve.-Egyáltalán mi ez az itt?

-Egy szőke néni mondta, hogy ide kerülnek azok, akik valami miatt elveszettnek érzik magukat, meghaltak, esetleg nincsenek tudatuknál. Itt várnak a sorsukra.

-De te még nem akarsz elmenni. Nem hagysz minket itt, ugye?-csordult le egy könnycsepp az arcomon.

-Vissza fog menni-guggolt le mellé egy korom béli, fiatal, angol akcentusú szőke hölgy.

-Ön kicsoda?-kérdeztem ijedten.

-A nevem Lillian Cullen-mutatkozott be, mire hirtelen teljesen ledermedtem. Valahonnan ismerős volt az arca, a szeme, és ekkor rájöttem, ki is áll előttem.

-Maga…maga Carlisle édesanyja?-néztem rá meglepetten.

-Eltaláltad, édes-nevetett fel halkan.-Bár talán nem lenne illendő ezt mondanom egy olyan idős nőnek, mint én.

-Én nem is tudom, mit mondjak-jöttem zavarba.

-Nem is kell-simogatta meg a vállamat.-Már nagyon régóta figyellek titeket. Mindig próbáltam segíteni nektek, amit talán észre sem vettetek. Az eredményét Jazz és Rose személyében is láthatjátok.

-Te tetted?-vékonyodott el a hangom.-Te ajándékoztál meg Rosalie-val és Jasperrel?

-Közbejártam-kuncogott fel ismét.-A lényeg, hogy minden rendben lesz. Beszélek a fentiekkel.

-Nagyon hálás vagyok, Mrs…

-Csak Lilly-vágott a szavamba.-De most mennem kell. Nem itt van a helyem.

-Remélem még találkozunk-köszöntem el tőle, majd pillanatokkal később el is tűnt a fehér ködben.

-Ő volt a másik nagyi, igaz?-fordult hozzám Jazzy.

-Igen, kicsim-simítottam meg az arcát.-Ígérd meg, hogy nem maradsz itt.

-Ezt nem tudom megígérni-válaszolta szinte felnőtt gondolkodással.-De ha már itt vagy, szeretnék bemutatni valakit.

-Szia, anyu!-lépett ki mögüle egy rozsdaszín hajú, zöld szemű kisfiú.-Edward vagyok.

-Szia!-léptem elé kissé félénken.-Ne vedd udvariatlanságnak, de nem igazán tudom, mi történik. Elmondaná valamelyikőtök?

-Anya, ő a testvérem-nézett rám komolyan Jazz.-Még sosem élt, de már megtapasztalta, milyen is a fájdalom. Azért van itt ő is.

-Te…te vagy a…-nem tudtam kimondani. Kezeim akaratkanul is a hasamra csúsztak, és éreztem, amint könnybe lábadnak a szemeim. Elvesztettem a kisbabámat.

-Nem, nincs semmi bajom-vágott közbe Edward.-De nem sokon múlt.

-Nem úgy, mint szegény Lucy-sóhajtott fel Jasper.-Ő vele elbántak a farkasok, mikor engem védett-amint kimondta, meg is jelent mögötte a kissé sántikáló, még is vidám kutyus, akit oly annyira szerettem, és aki életét adta a kisfiamért.

-Selly viszont jól van-folytatta, miközben megsimogatta aranyszín bundáját.-Neki a lába sérült meg.

-Erről csak én tehetek-mondtam halkan.-Ha nem mondom azt, amit mondtam, akkor…

-Nem, ez nem így van-válaszolták egyszerre.-Jobb anyukát nem is kaphattunk volna. Ha te nem vagy, mi sem lennénk.

-Köszönöm, gyerekek!-öleltem meg őket, azonban ekkor egy furcsa érzés kezdett keringeni a gyomromban. Mintha valaki megragadott volna, és húzni kezdett volna hátrafelé.

-Majd, találkozunk, anyu!-integettek nekem boldogan, majd pár pillanattal később szemben találtam magam édesanyám aggódó szemeivel.

-Kicsim, jaj de örülök, hogy felébredtél-halmozta el puszikkal az arcomat. Eddig észre sem vettem, hogy egy kórházi ágyon fekszem. Gondosan be voltam takarva, és az ágyam mellé volt készítve egy komplett vacsora is. Nem teljesen volt tiszta, miért is fekszem itt.

-Mi történt?-nyöszörögtem halkan.

-Miután Dr. Montgomery spontán vetélést állapított meg nálad, beadott neked egy adag nyugtatót, hogy stabilizálja a vérnyomásod. Ezután pedig altatót kaptál, hogy kipihend magad a megpróbáltatások után-simította meg a karomat.

-És a kicsi? Ugye nem ment el?-csöppent le egy könnycsepp az arcomon. Bár emlékeztem arra, amit a másvilágon hallottam, de meg kellett bizonyosodnom afelől, hogy valóban megtörtént az, ami odaát játszódott le.

-Szerencsére megmentették-válaszolta nyugtatóan.-És Jaspert is. Most az intenzíven van.

-Fel kell mennem hozzá!-akartam felkelni, azonban ő gyengéden visszanyomott a párnák közé.

-Dr. Montgomery azt mondta, hogy ma muszáj pihenned.-mondta aggódva.-Carlisle most úgy is mellette van, és nemsokára ő is lejön hozzád. Nem akart zavarni…

-Jól mondja az édesanyád!-lépett be a kórterembe Addison.-Ma estig itt kell maradnod. A szervezeted rettenetesen ki van merülve.

-Nem is tudom, hogy köszönjem meg neked mindezt-néztem rá hálásan.-Ha te nem vagy, elveszítettem volna a picit és Jazzy-t is.

-Ne nekem köszönd!-nevetett fel halkan.-A férjed remekül helytállt a műtőben. Ha ő nincs ott, talán a fiad sem élte volna meg a délutánt…