Gyógyító szerelem XLIII. Fejezet

Sziasztok!

Megérkezett a következő fejezet. Nincs sok hozzáfűzni valóm...inkább azt mondanám, aki nem látta még a játék eredményét, az előző bejegyzésnél megteheti! 

Ja, meg ezután még egy kisebb békés fejezet következik, utána pedig...jöjjön, aminek jönnie kell! (Alicebrandon)

Puszi!

Carly :)

(Esme szemszöge)

-Nem…kéne…felkelnünk?-kérdeztem halkan.-Már majdnem…fél tíz van-szakadt fel újabb sóhaj a mellkasomból, miközben Carlisle ajkai ismét vándorútra indultak a nyakam vonalán.

-Csak nem menekülni akarsz?-kuncogta halkan.

-Nem. Nem hiszem-nyomtam közelebb hozzá a csípőmet.

-Vigyázz, mit teszel!-sóhajtott fel halkan, miközben becsukott szemekkel próbált uralkodni kitörni készülő vágyán.

-Te kényszerítesz rá-húztam közelebb magamhoz, mire ajkaink ismét heves csókolózásba forrtak össze. Kezei tiszta odaadással simították végig a testem minden kis négyzetcentiméterét, miközben én halk nyögésekkel viszonoztam minden aprócska mozdulatát. Már rá is tértünk volna a folytatásra, mikor terveink megvalósítását a házunk csengője szakította félbe.

-Ez meg ki lehet?-néztem szemeibe meglepetten.

-Nem várunk senkit-emelte ajkait ismét csókra, azonban én lágyan eltoltam magamtól.

-Megnézem-néztem rá komolyan.-Ha már becsengetett, ne álljon ott teljesen egyedül. Utána azonnal…itt termek-simítottam meg arcának vonalát, majd kipattantam az ágyunkból, és a köntösömet magamra kapva siettem le a földszintre. Nem nagyon tudtam, ki kereshet minket. Talán valami futár-gondoltam. Mikor kinyitottam az ajtót, azonnal szemben találtam magam egy ismeretlen, még is szimpatikus arccal.

-Jó reggelt!-köszönt rám a hollófekete hajú hölgy.-Nem zavarok?

-Ugyan, dehogy is-vágtam rá azonnal.-Miben segíthetek?

-Annabell Brandon vagyok, és a családommal tegnap költöztünk be a szomszédba-válaszolta.

-Oh, nagyon örvendek-ráztam vele kezet.-Esme Platt…illetve Esme Cullen.

-Esme…Nem lenne gond, ha tegeződnénk?

-Ezer örömmel, Annabell-mosolyogtam.

-Nos, én csak szeretném megismerni a leendő barátainkat. Tudod, van egy hat hónapos kislányunk, és hát…

-Teljesen megértem a fenntartásaidat-mondtam.-Nekünk is vannak kisbabáink, és én is érdeklődnék, ha a biztonságuk a tét.

-Ez remek-lelkesedett fel hirtelen.-Milyen idősek a kicsik?

-Nemsokára nyolc hónaposak-mondtam büszkén.-Most édesanyáméknál vannak, mert hát…tegnap házasodtunk össze a férjemmel.

-Gratulálok!-csillantak fel a szemei őszintén.-Akkor nem is zavarok tovább…

-Nem zavar, Mrs. Brandon-lépett mellém Carlisle immár teljesen felöltözve.-Jó reggelt! Dr. Carlisle Cullen.

-Anabell Brandon-ráztak kezet ők is.-Tudtam, hogy ismerős valahonnan a neve. Mikor Alice-szel elmentünk a kórházba, láttam kirakva a nevét.

-Lassan tíz éve munkálkodom ebben az intézményben-bólintott Carlisle.-Nincs kedve bejönni?

-Nem köszönöm!-utasította el finoman.-Most nem szeretnék zavarni.

-Akkor gyertek este!-ajánlottam.-Mit szólsz?

-Rendben van-adta be a derekát.-Viszlát!

-Viszlát!-köszöntünk el egyszerre, miközben lassan visszasétáltunk a hálószobánk felé…

(Carlisle szemszöge)

Amíg Esme öltözködött, nekiálltam elkészíteni a lehető legfinomabb reggelit, ami valaha is kitelt tőlem. Elővettem a hozzávalókat, betettem a kenyeret a pirítóba, felszeleteltem a paradicsomot, mindent előkészítettem, még friss narancslevet is facsartam. Azt szerettem volna, ha az első házasokként eltöltött napunk tökéletes lenne.

-Hmm, mi ez az illat?-nézett rám kíváncsian.

-Omlettet készítek-válaszoltam.-Remélem, annak is sikerül.

-Biztosan-ölelte át hátulról a derekam.-Szeretnéd, ha segítenék?

-Mit értesz segítség alatt?-vontam fel a szemöldökömet.

-Nem is tudom-sóhajtotta halkan.-Te mit szeretnél?

-Amit te is-fordultam felé.-Azonban be kell fejeznem, amit elkezdtem, mert nem szeretném, ha leégne a házunk.

-Hát azt én sem-nevetett fel halkan.

-Akkor ülj le, mert nemsokára tálalom a legfinomabb reggelit, amit valaha is csináltam-pusziltam meg selymes ajkait, miközben lassan kiemeltem a frissen elkészült rántottát. Felszeleteltem a paradicsomot, mivel ha szerelmem nemsokára újra kisbabát vár, szüksége lesz a vitaminokra, amit sosem lehet elég korán elkezdeni. Csak reméltem, hogy nemsokára úton lesz a mi kis trónörökösünk.

-Hogy ízlik?-kíváncsiskodtam.

-Fantasztikus-csillantak fel barna szemei.-Mintha nem is te csináltad volna, hanem valami mesterszakács. Illetve most már te…

-Ez igazán jól esik-fogtam meg a kezeit.-Szeretnék neked mindent megadni, de néha kissé kételkedem magamban.

-Nincs miért-simította meg az arcomat.-De ha most nem bánod, elfogyasztanám a reggelimet, mielőtt kihül. Nem gond?

-Ugyan már-nyomtam puszit az arcára.-Én addig elmosogatom a sajátomat.

-Rendben van-húzta végig ujjait a karomon, majd lassan elindultam, hogy eltakarítsam a magam után hagyott hatalmas romhalmazt, ami a konyhában volt.

Miután mindketten végeztünk, lassan elindultunk Esme szüleinek háza felé. Nem volt ismeretlen a környék, hiszen az éjszakát szerelmem régi lakásán töltötték, ami már jó ideje állt ott magányosan. Pontosan azóta, mióta Esme velem lakik.

-Sziasztok!-üdvözölt minket Liz kivirultan.-Már nagyon vártunk titeket. A kicsik nem is bírtak nyugton lenni, mióta felkelt a nap.

-Nekünk is hiányoztak már-válaszolta Esme boldogan.-Mellesleg…Lenne rám egy kis időd?

-Persze, kincsem, rád mindig-ragadta vállon lányát-Mit szeretnél mondani?

-Hát…szeretném ezt veled kettesben megbeszélni-nézett rám kissé vörösen, mire én azonnal értettem, mit is kell tennem.

-Én most megnézem a kicsiket-vágtam rá azonnal, majd sietve indultam útnak a nappali felé…