XXXVII. Fejezet Pergő homokóra / I.

Sziasztok!

Mivel nem  voltam gépközelben egy ideig, így nagyon hosszú ideig elhúztam a friss érkezését.

Úgy láttam tisztességesnek, hogy akik olvassák a blogomat, azok megérdemlik, hogy legalább az első felét felrakjam a fejezetnek, hiszen olyan kedvesen kitartotok mellettem. 

Ígérem, hogy most lesz időm  pótolni, és hamar hozom a második felét is a fejezetnek :D

Puszi!

Carly :D

U.I.: Nem tudom, hogy mennyire kapcsolódik a kép a fejezethez (szerintem semennyire) de azért remélem tetszeni fog nektek :D 

 (Esme szemszöge)

Nemsokára a gyerekeink is hazaérkezett a vadászatról. Edward persze rögtön tudta boldogságunk okát, Alice azonban nem…így ránk várt a feladat, hogy közöljük vele is a jó hírt… testvére érkezőben van.

-Ez komoly?-lelkesedett fel hirtelen.

-Igen kincsem-simogattam meg mosolygós arcocskáját-Szeretnéd megnézni?

-Igen, igen, igen-kezdett el ugrándozni, mire Carlisle gyengéden az ölébe vette, és pici kezét a hasamra helyezte. Nem is váratott sokáig magára, pár pillanat múlva a legfiatalabb családtagunk erősen rugdosni kezdett.

-Érezted?-kérdeztem érdeklődve.

-Igen!-kiáltott fel Alice boldogan.

-Nemsokára ő is itt lesz velünk ,akár csak te vagy Edward-mosolyogtam.

-De hogy került oda be?-kérdezte kíváncsian.

Erre nem igazán tudtam mit mondani. Mi is lenne a megfelelő magyarázat egy ilyen korú kislánynak, egy ilyen komolyságú dologgal szemben.

-Tudod ,Alice… vannak olyan dolgok, amiket csak akkor értessz meg, ha majd idősebb leszel-sóhajtotta Carlisle.-Ez is közéjük tartozik.

-De miért?

-Egyszer majd megtudod-simítottam meg nevetve apró arcocskáját-De most inkább készítsd elő a könyveket, mert folytatjuk az olvasást , jó!

-Jó, már hozom is!-mosolyogta, majd pillanatok alatt egy nagy csomó könyvvel tért vissza az ölünkbe. Pontosabban Carlisle ölébe, ugyan is az enyémbe már nem tudott kényelmesen elhelyezedi  egyre gömbölyödő pocakom miatt.   

Ennek ellenére az egész délutánt olvasással töltöttük. Alice nagyon élvezte, akár csak a leendő kislányunk . Igen, teljesen biztos voltam benne, hogy kislány lesz. Valahol éreztem…éreztem a mozdulataiban, az érintéseiben… Az anyai ösztön pedig sosem csal…

(Carlisle szemszöge)

Ahogyan Esmet figyeltem, még mindig nem tudtam elhinni, hogy az égiek nekem szánták ezt az angyalt. Annyi mindent adott nekem…az örökkévalóság is kevés lenne hozzá, hogy felsoroljam. Még soha nem kaptam senkitől ennyi szeretetet, ennyi törődést…csak tőle. Nélküle egyszerűen…elvesznék…

-Elfáradtál?-kérdeztem aggódva.

-Egy picit-sóhajtott fel halkan-de ez a terhességgel jár.

-Tudod, hogy rám számíthatsz…Ha bármiben segíthetek csak szólj!-simítottam meg puha arcát. Ilyenkor mindig olyan sebezhető , és védtelen volt… Féltem, ha hozzáérek, kárt tehetek benne.

-Éppenséggel…lenne egy dolog…-harapott zavartan alsó ajkába.

-Mi , szívem?

-Tudod, lassan egy éve, hogy együtt vagyunk, de nem csak az történt egy évvel ezelőtt… Egy éve történt az is, amikor elvesztettem az első kisbabámat…-sóhajtotta.- Még mindig emlékszem apró pici arcára, rövid karamellás hajacskájára, és…nem is tudom mi lett vele, miután én meghaltam...Azt szeretném, hogy még egyszer láthassam őt. Utoljára…

-Nem is tudom szívem… Lehet, hogy súlyos lelki sérüléseket okozna neked a találkozás-néztem rá aggódva. Szerettem volna boldoggá tenni, de féltem… Mi lesz, ha olyan érzelmeket vált ki belőle, amitől majd soha nem fog szabadulni? Ha egy életre viselnie kell a találkozás miatt kialakult szörnyű traumát? Nem, ezt nem tehetem vele…nem hagyhatom hogy az egész életét kínok közt élje le.

-Csak az derítsd ki, hogy hová temették! Nekem az is elég lenne-kérlelt tovább. Nem igazán tudtam, mit is kéne most tenni. Mindenképpen boldoggá akartam tenni, de nem akartam kockára tenni az egészségét… viszont, ha nemet mondok, akkor csalódást okozok neki egy életre. Hogy éljek abban a tudatban, hogy cserbenhagytam azt, akit a legjobban szeretek?

-Rendben van Úgy lesz, ahogy akarod..-hoztam meg végül a nehéz döntést

 -Köszönöm! Te vagy a legcsodásabb férj ,az egész világon…-ölelt magához szorosan, mire én is körbefontam apró testét karjaimmal. Tudtam, hogy helyes, amit teszek.  Ennyi mindenképpen kijárt neki azok után, amit értem tett. Családot adott nekem…Egy igazi, boldog családot…és én ezt soha nem tudom majd eléggé meghálálni …

Díj! :D

Sziasztok!
Most ismét egy díjjal jelentkeznék , DE  a friss is nemsokára érkezik :D

 Köszönöm szépen a díjat Juliet-nek! :D


Szabályok:
1. Köszönd meg a díjat annak, akitől kaptad!
2. Tedd ki a logót a blogodra!
3. Írj magadról 7 dolgot!
4. Add tovább 7 embernek (ne felejtsd el linkelni a blogukat)!
5. Hagyj megjegyzést náluk, hogy tudjanak a díjazásról!

3. Hát, most jönne a hét dolog, ami nagy valószínűséggel nem fog megtörténni, mivel semmi mást nem tudok már magamról mondani...inkább az új történetről beszélnék, ha nem gond :D

-Nagy meglepetésként egy Carlisle&Esme történet lesz ez is :D
-Első találkozásuk itt is nagy hatással lesz mindkettejükre, akár csak az eredeti történetben.
-Esme-nek kétszer is lesz gyermeke, azonban nem minden megy majd zökkenőmentesen
-Carlisle rendkívül megértő, és gondoskodó lesz Esme-vel szemben, annak ellenére, hogy alig ismeri a őt (mint ahogy azt eddig is megszoktuk)
-Lesz benne romantika, szerelem, és némi fájdalom is.

4.Akiknek szeretném továbbküldeni:
-Froeira
-Winnie
-Alice656


Még egyszer köszönöm, és további kellemes hetet!
Puszi!
Carly

Videó! :))

Sziasztok!
Csináltam egy rövid(nagyon rövid) videót Carlisle-ról és Esme-ről :D
Nincs benne semmi extra, de egy új programot próbálgatok, bár még abból sem látszik sok! :D
Azért felraok és remélem tetszeni fog :D
Puszi!
Carly :D

Carlisle&Esme-"I will always love you..."

Díj! (és egyéb más)

Sziasztok!
Azt hiszem a díjjal kezdeném :)

Nagyon szépen köszönöm Alice656-nak, Juliet-nek és Winnie-nek is ! :D

Szabályok:
1. Köszönd meg a díjat annak, akitől kaptad!
2. Tedd ki a logót a blogodra!
3. Írj magadról 7 dolgot!
4. Add tovább 7 embernek (ne felejtsd el linkelni a blogjukat)!
5. Hagyj megjegyzést náluk, hogy tudjanak a díjazásról!


Az 1. és a 2. pont azt hiszem teljesítve, úgyhogy jöhet a 3. pont...

3.      Nem is tudom mit mondhatnék magamról...szerintem nem lesz meg a hét, de remélem, azért elég:
-Imádom a kutyákat, és a farkasokat
-Nagyon tanulós vagyok, komoly céljaim vannak az életben
-Nagyon szeretek írni, szinte már betegesen :D
-Szeretek zenét hallgatni, de kicsit érdekes ízlésem van :)
-Kutyás sportok nagy kedvelője vagyok :)
-És ami nem újdonság, Twilight fan vagyok azon belül is Team Carlisle&Esme :D


4.    A hét (vagy kevesebb) ember , akinek tovább szeretném küldeni:
-Froeira
-Solya
+
-Winnie, Juliet és Alice656
(akármennyire is tőlük kaptam a díjat :) )


5. Aki ezt szerintem olvassa az érintettek közül, az már tudja :D




A következő napirendi pont:


Szeretnék mindenkinek sok-sok boldog húsvétot kívánni, ha kicsit megkésve is :)
Nem voltam egész idő alatt net közelben (sem nagyon gép közelben) úgyhogy most mindent pótolok, beleértve az új fejezet írását, és az elmaradottak olvasását!


És egy kérdés az új fejezetről:


Mit szeretnétek?
a: Még kicsit húzzam Rosalie érkezését
b: A következő részben kicsit gyorsítsak a dolgokon
Kérem, írjátok meg komiban(ugyanis ettől függ a fejezet sorsa) :D


Puszi!
Carly :)

XXXVI. Fejezet Várakozás

Sziasztok!

Bocsi, hogy sokat késlekedtem, és még így sem értem el a megfelelően hosszú fejezetek kategóriát, de sajna (vagy nem sajna) nem leszek net közelben a szünetben, így gondoltam, most rakom fel, bár nem a leghosszabb fejezet az eddigiek között ...

Azért remélem tetszeni fog!

Puszi!

Carly

(Carlisle szemszöge)

A mai nap mindenkinek nehéz volt. Már alig vártuk, hogy a puha ágyunkra lefeküdve érezzük a frissen visszanyert szabadság ízét. A gondolat, hogy a legkisebb gyerekünk nyugodt körülmények közé fog megszületni , csak még jobban erősítette bennem azt az érzést, hogy megérte mindezt végigszenvedni.

Az ajtón belépve Alice azonnal Esme nyakába ugrott, aki nevetve ölelte magához gyönyörű kislányunk. A boldogság, amely mindkettejük arcára kiült, egyszerűen szavakba ölthetetlen volt.

-Anya, úgy örülök nektek!-nevette , miközben apró karjait szorosan édesanyja nyaka köré fonta.

-Én is neked ,kicsim!-simogatta meg a hátát mosolyogva-Nem is tudod mennyire hiányoztál-puszilta meg gyengéden porcelán arcát, de láttam, hogy alig bírja megtartani gyermekünk súlyát. Látszott rajta, hogy teljesen kimerült, és a szervezetének szüksége van a pihenésre.

-Szeretném, ha pihennél kicsit-simogattam meg a vállát.-Nagyon legyengült a szervezeted-néztem rá aggódva.

-Mi a baja anyának?-kapta fel erre hirtelen a fejét Alice.

-Nincs semmi baja ,kicsim.-simította meg nyugtatóan az arcát-Csupán…kicsit több pihenésre van szüksége, mint általában-mosolyogtam zavartan. Nem is tudtam, hogyan magyarázzuk el ezt az egészet neki.

-De miért? Megsérült?

-Nem, Alice-sóhajtottam, miközben leültünk a kanapéra.-Tudod…amikor még csak Edward volt…szerettünk volna neki egy kistestvért. Úgy éreztük, hogy magányos, hogy túlságosan egyedül van...és ekkor jöttél te-magyaráztam, mire ő továbbra is elgondolkodva figyelte arcomat.-Mit szólnál ahhoz, ha neked is lenne nemsokára egy kis öcséd, vagy egy kishúgod?

-Miért? Lesz egy testvérem?-kérdezte, mire mi sokat sejttető mosolyunkkal rögtön elárultuk magunkat.

-Úr isten, lesz egy testvérem!-ugrott nevetve a nyakunkba.-Annyira örülök! Hol van? Megmutatjátok nekem? Úgy szeretném látni!-kezdett lelkes mosolygásba , amin mindketten halkan kacagni kezdtünk.

-Édes vagy, de még sajnos nem lehet-simította meg az arcát kedvesem-Még nagyon pici. Alig nagyobb mint egy játékbaba.

-Tényleg?-nézett rám elképedve.

-Igen, tényleg , de nemsokára majd egyre nagyobb lesz, és akkor már majd te is látni fogod-mosolyogtam.

-De mikor?

-Csak türelem ,Alice-nevettem halkan izgatott arca láttán.-Az ilyen sosem egyik pillanatról a másikra történik. Egy kisbaba nagyon lassan nő, és az első hónapokban nagyon törékeny-magyaráztam komolyan.- Nem játszhatsz vele azonnal…

-Pedig  úúúgy szeretnék!-mosolyogta könyörgően, amitől ismét feltört belőlünk egy apró nevetés. Alice mindig is elragadó személyiség volt. Annyi életkedv és jóság szorult belé, amit még egy emberben sem láttam.  

Talán egy valakiben…Abban a személyben, aki életet adott ennek a tündérnek…

(Esme szemszöge)

A napok nagyon gyorsan elrepültek mellettem. Kissé talán túl gyorsan. A pici lassan már az ötödik hónapban volt, de még egyszer sem mozdult meg.

Próbáltam győzködni magam, hogy biztos még korai figyelni ezeket a jeleket…hogy még nincs itt az ideje. De csak az járt a fejemben, hogy Alice és Edward ilyenkor már régen ott mocorogtak a pocakomban…és hogy most valami nagyon nincs rendben...

-Nyugodj meg szívem, nem lesz semmi baj-simogatta meg a vállam nyugtatóan.

-De Carlisle, még csak meg sem mozdul!- zokogtam keservesen-Edward és Alice ilyenkor már rég rugdostak!

-Nem minden gyerek fejlődik egyformán…

-De ez akkor sem normális!-fakadtam ki kétségbeesetten.-Mi oka lenne a lassabb fejlődésre, ha csak nincs valami baj!

-Esme, nyugodj meg kérlek!-csitította indulatos kitörésemet.

-Nyugodjak  meg?! -kiabáltam tovább.

- Gondolj a babára! Sokkal nagyobb bajt csinálhatsz a felesleges idegességgel, mintha csendben megbeszélnénk a dolgot.

-Fogalmad sincs arról, milyen érzés ez nekem!-folytattam-Lehet, hogy a gyermekünk meghal miattam! Nem miattad, miattam!

-Mi a csudáról beszélsz?

-Csak arról, hogy én hordom ki ezt a gyereket, nem te! Én veszítem el ,és nem te! Bármi történik vele, én felelek érte, és ha meghal, az is az én hibám! Tudod mekkora felelősség ez?!

-Igen, szívem, és nagyon büszke vagyok rád!-nyomott nyugtató puszit a homlokomra-Nálad jobb anyát nem kívánhatnának a gyerekeink. Fantasztikus anya vagy! -mosolyogta, mire az én arcomon is megjelent egy halovány mosoly . Talán igaza van…Felesleges idegeskedni olyan dolgon, amiről még nem is tudunk.Hiszen mi értelme van? Csak arra jó, hogy tönkretegyük az életünket. Viszont én ezt nem hagyom.

-Köszönöm, Carlisle!-öleltem magamhoz hálásan-Nem is tudod, mennyire köszönöm!

-Ugyan…Nincs mit köszönnöd. Nekem most csak az számít, hogy te és a pici biztonságban legyetek- puszilta meg a homlokomat.  

-Sajnálom, amiket mondtam …-motyogtam zavartan-Kicsit túlreagáltam. Nem akartalak megbántani…

-Soha  nem haragudnék rád-simogatta meg az arcomat.-Tudom, hogy ezt csak a félelem modatta veled… Nincs miért aggódnod…

-Most már én is tudom-öleltem újra magamhoz boldogan.

Nagyon örültem, pedig nem is tudtam, hogy minek örülök. Hirtelen, mintha szellő fújta volna odébb mindazt, ami feszültségként felgyülemlett bennem ezalatt a pár hét alatt. Egyszerűen csak… boldog voltam.

És ebben a pillanatban  megéreztem egy apró rúgást a hasamban…

-Carlisle, megmozdult! Megmozdult a baba!-ugrottam a nyakába boldogan.

-Komolyan?

-Igen, nézd!-emeltem oda a kezét, mire újra éreztem gyermekünk apró mozgolódását.

-Szívem, ez fantasztikus!Nem is tudod, mennyire örülök! -kapott a karjaiba, miközben megforgatott a levegőben.

Talán még soha nem éreztem ekkora megkönnyebbülést egész életem során. Ez az apró érintés elég volt ahhoz, hogy minden eddigi rosszat semmissé tegyen…mindent ,amit valaha éreztem…

XXXV. Fejezet Tűz és víz

Sziasztok!

Meghoztam az új fejezetet :D Ezer köszönetem érte Julietnek :D

Kicsit nehezen írom meg az ilyen fejezeteket, mert nem szeretek nekik fájdalmat okozni, de a végén minden jó, ha jó a vége :)

Puszi! És kérlek írjatok komikat :)

Carly :D

 §

-Biztos, hogy ezt akarod?-simította meg immár gyengéden kidudorodó hasam.

-Igen…soha nem döntenék másképp-mondtam határozottan, majd egy utolsó mozdulattal még lazán összefogtam hullámos hajamat.

Tudtam, hogy meg kell tennem. Nem hagyhattam, hogy Carlisle kockára tegye az életét azért, mert miattam egyedül kell harcolnia. Túlságosan szerettem őt ahhoz…

-Megígérem, hogy végig melletted leszek. Nem hagyom , hogy bántsanak-mosolyogta biztatóan-Vigyázz magadra…

-Te is-öleltem magamhoz suttogva-Kérlek ,ne hagyj magamra!

-Nem foglak-ölelt viszont-Soha nem hagynálak -nyomott puszit homlokomra.

-Tudom…de annyira félek -kezdtem halk zokogásba. Nem tudom, hogy a terhességem miatt lettem ennyire érzékeny vagy sem, de egyszerűen nem bírtam abbahagyni a sírást.

-Nyugodj meg, nem lesz semmi baj!-simogatta meg a hátamat vigasztalóan-A mai nap végére minden rendben lesz ,meglátod-puszilta meg a homlokomat puha ajkaival. Elborzasztott a gondolat, hogy talán soha többé nem ölelhetem meg őt. Túl sok heg volt már a szívemen, még egy csapás elviseléséhez.

-De mi lesz, ha…-kezdtem bele újra, de félbeszakított.

-Nincs de-rakta ujjait gyengéden ajkaimra-Bízol bennem?

-Feltétel nélkül-válaszoltam.

-Bízol abban, hogy sikerülhet?

-Igen-mondtam  .

-Akkor ?-nézett rám kérdően.-Miért tagadod meg azt, amiben hiszel?

-Nem tudom-mondtam elgondolkodva.-Talán mert ha rád nézek… eszembe jut, hogy elveszíthetlek. Hogy újra egyedül leszek, mint annak idején Charles mellett. Nem akarom, hogy a gyerekeink apa nélkül nőjenek fel-vékonyodott el a hangom a mondandóm végére.

-Ugyan már-ölelt ismét magához-Soha nem lennél egyedül. Edward és Alice mindig itt lennének neked. Vigyáznának rád, akár csak én… De ez az egész nem történhet meg. Nem engedem hogy megtörténjen…Elhiszed?-simította meg az arcom, amin nem tudtam nem mosolyogni.

 -Igen… elhiszem-néztem mélyen a szemeibe- Induljunk!-mondtam magabiztosan, majd egy apró csók után, kézen fogva indultunk futásnak az erő sűrűjébe…

Nagyon féltem…Tudtam, hogy mekkora kockázatot vállalok azzal, hogy itt vagyok. Ha csak egyszer is hibázok, azzal veszélybe sodrom a leendő gyermekem, a férjem, és még a saját magam  életét is. De én nem számítottam. Csak azt akartam, hogy Carlisle és a pici biztonságban legyen. Ha ehhez az én életemet kell áldozni, hát megteszem…

(Carlisle szemszöge)

Nemsokára már érezni lehetett az ellenséges vámpírok szagát. Az illatuk…erősebb intenzitású volt, mint bármi, amit eddig éreztem, és ez még nagyobb aggodalommal töltött el. Mi lesz ha nem tudunk győzni? Ha a sereg akkora létszámú, hogy hiába a farkasok segítsége? Féltem, hogy elvesztek mindet, amit felépítettem az életbe. De nem magam, hanem a benne élő személyek miatt.  Esme, a gyerekeink, és a baba élete miatt. Nem bírtam volna elviselni a halálukat.

A gondolataimat a csatatér zaja szakította félbe. Ekkor döbbentem rá, mekkora veszélybe is keveredtünk valójába…de most már nincs visszaút. Kiléptünk a fák közül, és azonnal szembetaláltuk magunkat egy egész seregnyi vérvörös szempárral.

Mióta átváltoztam, soha nem gondoltam arra, hogy egyszer ölni fogok. Az első pillanattól kezdve az emberi énem megtartása volt a cél. Életeket mentettem évszázadokon át, de most arra kényszerülök, hogy a családomat ily módon védelmezzem…

-Esme , vigyázz!-kiáltottam kétségbeesve, de mielőtt bármit is tehettem volna, a vámpír már túl közel volt. Nem, nem ez nem lehet…! Nem lehet ilyen hamar vége. Ekkor azonban hirtelen egy farkas ugrott elő a semmiből.Ahogy teljes erőből elrugaszkodott a szikláról, minden egyes izma munkába lendül .Egyetlen harapással véget vetett a támadásnak. Csak meghűlve ámultam a feleségemet nézve, aki rémülten tekintett vissza rám gyönyörű szemeivel.

Csak ekkor tudatosult bennem, hogy fél másodperc választott el attól, hogy soha többé ne csillanjon fel nekem ez a tekintet.

Azonban nem volt több időnk álldogálni.

A következő csapást már én hárítottam el. Nem hagytam, hogy egy ilyen szörnyeteg még egyszer a feleségem vagy a gyermekem közelébe lépjen. Egy könnyed mozdulattal kitörtem a nyakát, ami hatalmas recsenéssel adta meg magát karom erejének, és már haladtam is tovább a következő felé.

Ekkor azonban olyan dolog történt, ami váratlan megállásra késztetett.

Elezar arcát láttam meg felbukkanni az erdő sűrű fái közül… utána pedig Tanya-ét, Irina-ét , Kate-tét, végül pedig Edwardét.

-Gondoltuk…jól jön a felmentősereg-lépett elénk Elezar.

-Éppen időben, barátom-néztem rá hálásan, majd immár együttes erővel iramodtunk neki , hogy véget vessünk ennek a csatának. Hihetetlen egybeesésnek tűnt az egész, de tudtam, hogy nem véletlen. Elezarék nélkül kétségeim lettek volna a végkimenetellel kapcsolatban, de így biztos győzelemnek néztünk elébe. A szerencse csak nekünk dolgozott.

Pár pillanattal később azonban még valamire felfigyeltem az erdő sötétjében.  Egy szőkésbarna hajzuhatag tulajdonosa suhant el mellettünk a sötétségbe. Kétségem sem volt afelől, kit is láttam.

Azonnal  Nora nyomába eredtem. Nem hagyhattam, hogy megszökjön…Esme miatt nem.

Próbáltam követni az általa hagyott nyomot, egészen a keleti határig, ahol hirtelen megszűnt a szag. Mintha a föld nyelte volna el…vagy csak…

-Doktor Úr, hát megint így találkozunk?-ugrott le nevetve a hátam mögötti fáról-Azt hittem legalább tanult a múltkori esetből…-mosolyogta.

-Nem társalogni jöttem…

-Igen, tudom, a kis Esme-det akarod megvédeni-lépett közelebb hozzám-Hiszen ki miatt is kockáztatnád az életed, ha nem miatta vagy a babátok miatt…

-Fogalmam sincs honnal tudsz mindenről-sziszegtem az arcába.

-Nem is kell tudnod…a lényeg, hogy kettesben vagyunk…itt az ideje mindent megbeszélni-kacagta, majd egy szempillantás alatt eltűnt a szemem elől.

-Mi értelme van annak, hogy játszol velem?-fordultam körbe kérdően, de nem érkezett válasz. Az erdőben vérfagyasztó csend állt be.  Még a madarakat sem lehetett hallani.

Egyszer csak apró kezek érintését éreztem a vállamon, mire meglepetten fordultam meg. Esmevel találtam szembe magam.

-Kivel beszéltél?-simította meg az arcomat érdeklődve.

-Nora itt van valahol-néztem körbe ismét-de eltűnt.

-Most már úgy sem árthat nekünk. Egyedül van…a farkasok könnyen elintézik…

-Ne ítéljük el egyenlőre-simogattam meg a kezeit nyugtatóan- Ha képes volt létrehozni egy hadsereget, másra is képes Mintha előre látná a gondolatainkat…

-Éles esze van a doktor Úrnak-nevetett fel ismét az ismerős hang-Kár, hogy nemsokára haszontalan lesz…

-Miért akarsz tönkretenni minket?-kérdeztem ismét.

-Mert nektek minden megadatott-termett hirtelen előttünk.-Szerelem, család, barátok…És nekem mim van? Semmim..!-sziszegte kedvesem arcába.

-És most teszek róla, hogy nektek se legyen-lendült hirtelen támadásba, mire ekkor egy fekete farkas meglepő gyorsasággal vetette rá magát a bokrok közül. Egyetlen mozdulattal kettéharapta Nora torkát. Még csak sikítani sem maradt ideje.

Ekkor éreztem igazán, hogy újra fellélegezhetek. A fejünk felett összecsapó hullámok végleg felszáradtak, és most már semmi nem akadályozhat meg abban, hogy boldogok legyünk. Mert véget ért ez a szörnyű rémálom…

Videó! :D

Sziasztok! :D

Hoztam nektek egy újabb videót :D A csatás rész előtt pont jól jön ki a vége , de ez puszta véletlen, mert régebben csináltam, és akkor még nem is gondoltam arra, hogy ilyen befejezést szánok majd a történetnek :D

Remélem tetszeni fog!

Puszi!

Carly :D
U.I.: Aki nem olvasta még az új fejezetet az is fent van :D

XXXIV. Fejezet Az élet egy csatatér

Sziasztok! :D

Meghoztam az új fejezetet :D

Remélem tetszeni fog nektek.

Puszi!

Carly :D

(Carlisle szemszöge)

Ahogy ezt kimondta úgy éreztem, több mint háromszáz éve álló szívem mintha újra dobogni kezdett volna. Megint apa leszek?. Nem tudtam elhinni, hogy az, ami számomra teljesen lehetetlen volt, immár harmadszor is megvalósul. Már Edward érkezése is egy csodával ért fel, majd jött Alice és most ő...

-Szívem…hisz ez csodálatos!-öleltem magamhoz lágyan-Nem is tudod, mennyire örülök ennek…-mosolyogtam.

-Azt hittem haragudni fogsz-mondta megkönnyebbülten.

-Már miért haragudnék?-nem is értettem, miért feltételezi ezt.

-Én magam sem tudom igazán-nevetett fel halkan-talán attól féltem, hogy a pici nem éppen a legjobb időszakban akar megszületni.

- Drágám, egy baba nem érkezhet rosszkor, hiszen…-folytattam, ám ekkor megvilágosodott előttem előbbi mondatának értelme. Az érzés, ami megszállta a testemet olyan volt, mintha egy világ omlott volna össze körülöttem, és csak arra tudtam gondolni, hogy elveszíthetem a gyermekem…

-Istenem…-csak ennyit bírtam  kinyögni, miközben aromat gondterhelten temettem kezeimbe.

-Semmi baj, Carlisle…megoldjuk-simította meg karomat vígasztalóan.

-Hogyan?-néztem rá tanácstalanul.-Elég, ha kapsz egy rossz helyre mért ütést, és vége…-sóhajtottam.

-Tudok vigyázni magamra-mondta határozottan.

-De vajon milyen áron?... Elveszítheted a gyereked…te magad is meghalhaszt, és én ezt nem engedem!

-Mire célzol ezzel?-nézett rám  kérdően.

-Arra, hogy nem engedem , hogy harcolj!-mondtam komolyan.

-Micsoda?-ugrott ki az ölemből hirtelen-Carlisle, ha egyedül mész meghalsz!

-Túlságosan szeretlek, mintsem hogy veszélynek tegyelek ki-néztem szemeibe aggódva- Ha ilyen állapotban lépsz a csatatérre, akkor téged, és a babát is elveszíthetlek…hogy éljek azután?-mondtam szinte már kétségbe esve. Akármennyire is próbáltam erősnek látszani, a gondolat, hogy mindkettejüket elvesztem ,felülkerekedett mindenen.

-Tudom, hogy aggódsz-simította meg az arcom-Én is félek, de ez nem tart vissza attól, hogy küzdjek a családomért… Ezért  is gondoltam arra, hogy menjünk be a kórházba egy kivizsgálásra…

-Milyen kivizsgálásra?-kérdeztem érdeklődve.

-Csak egy ultrahangra, hogy lásd, nincs semmi baj… és persze, hogy találkozhassunk a leendő családtagunkal-mondta lelkesen. Erre már tényleg nem tudtam volna nemet mondani. Annyi szörnyűség után most újra mosolyt csalt az arcára egy apró kis teremtmény, aki talán még alig létezik, de ott van, és boldoggá teszi szerelmemet. Nekem nincs is ennél fontosabb.

-Hát jó…-sóhajtottam-Meggyőztél…

(Esme szemszöge)

Nemsokára el is indultunk a kórház felé. Az úton egész idő alatt a fellegekben jártam a boldogságtól. Nemsokára láthatom a kisbabámat, és ez a gondolat mérhetetlenül boldoggá tett. Csak azt akartam látni, hogy egészséges, és élettel teli, bár…lehet, hogy még alig látszik.

-Üdv, Dr Cullen!-köszönt nekünk Dr. Smith-Hallom megint bővülni fog a család.

-Igen, nemsokára lesz még egy kisbabánk-nevetett fel halkan-Szeretnénk egy ultrahangvizsgálatot végezni, hogy megbizonyosodjunk róla , hogy minden rendben van

-Ugye tudják, hogy ez a módszer még nem tökéletes. Nem tudni milyen hatása lehet a szervezetre.

-Természetesen mindent figyelembe vettünk, de ezt maga is tudja…-nézett rá Carlisle célzóan.

-Hogy érti, hogy nem tökéletes ?-néztem kérdően Dr. Smith-re.

-Ez az eljárás, még nagyon kezdeti stádiumban van. Nem tudjuk, hogy veszélyes e a babára. De szerintem ez a mivoltából kifolyólag nem jelent magára veszélyt.

-Akkor mehetünk?-kérdezte párom.

-Természetesen, jöjjenek csak!-mosolyogta, majd elindultunk a kijelölt kórterem felé. Rettenetesen ideges voltam a dolog kimenetele miatt, de bíztam szerelmem ítélőképességébe. Ha valaki, Ő biztosan tudja mi a helyes.

A vizsgálatok gond nélkül lezajlottak, eltekintve egy apró bökkenőtől. Mégpedig attól, hogy a bőrömön nem hatoltak át az ultrahang hullámai. Túl kemény volt ahhoz, hogy egy kezdetleges gép képes legyen leküzdeni egy ilyen akadályt…

-Sajnálom, hogy nem tudtam segíteni-mondra Dr. Smith kicsit csalódottan.

-Ugyan, gondolhattunk volna rá, hogy nem fog sikerülni-mondtam kissé lemondóan.

-Legalább érvényben marad a meglepetés ereje-mosolyogta szerelmem.

-De mostmár te is látod, hogy nincs miért aggódni…?-bizonygattam igazamat .

-Igen, talán kicsit túlreagáltam-nevetett fel halkan-Azért köszönjük a segítséget-fordult Dr. Smith-hez.

-Igazán nincs mit-mosolyogta.-Viszont látásra!

-Viszlát!-köszöntünk el egyszerre majd lassan útnak indultunk hazafelé.

Ahogy megérkeztünk, én rögtön a fürőszobába siettem. Kezdtek felerősödni az Alice-nél kialakult tüneteim, így az émelygés, és a hányinger is egyre erősebben volt jelen a szervezetemben. Carlisle, mint az elmúlt alkalommal, most is segítőkészen támogatott a kezdetben nehéz időszak áthidalásában, bár a végén, már csak fáradtan rogytam le a kanapéra. Úgy éreztem, maradék erőm is elhagy.

-Jól vagy?-simogatta meg az arcomat Carlisle aggódva.

-Igen csak…kicsit fáradt vagyok …és a torkom is rettenetesen kapar…-nyögtem kicsit fájdalmasan , amikor a képzeletbeli reszelő végigsiklott  a torkomon.

-Azon mindjárt segítünk-mondta, majd pillanatok múlva már a kezemben is volt egy üdítő folyadékkal teli pohár.

-Köszönöm-néztem rá hálásan, miközben lassan kortyolgatni kezdtem a pohár tartalmát.

Ez volt egyedül az, ami emlékeztetett arra, hogy vámpír vagyok…Olyan emberi életre tettem szert Carlisle mellett, hogy fel sem tűnt, mi is vagyok valójában. Tőle többet kaptam, mint amit valaha is megérdemeltem…Egy új életet…

Díjak! :D

Sziasztok!
Ismét két díjjal gazdagodott a blog, amit nagyon szeretnék megköszönni Alice656-nak :D

Akiknek továbbküldeném az nem más mint:

-Juliet

-Winnie

-Froeira

Mivel magamról már nem nagyon tudok mit mondani, így a történetről beszélnék kicsit:

-Nemsokára a végéhez ér, de utána egy újabb Carlisle/Esme történet veszi majd kezdetét a blogon

-Gondolom mind sejtitek, hogy a következő kisbaba a Rosalie nevet fogja kapni

-És végső de nem utolsó sorban egy kis információ az új történetről:

A történet kezdete vidámnak mondható, bár közben egy súlyos teher zuhan két főszereplőnk váll ára

Gondolom nem lepek meg senkit azzal, ha azt mondom , a sorsuk össze fog fonódni ,  és a családbővülés sem kizárt :D

Többet nem árulok el! :D


Puszi!
Carly