XXXVI. Fejezet Várakozás

Sziasztok!

Bocsi, hogy sokat késlekedtem, és még így sem értem el a megfelelően hosszú fejezetek kategóriát, de sajna (vagy nem sajna) nem leszek net közelben a szünetben, így gondoltam, most rakom fel, bár nem a leghosszabb fejezet az eddigiek között ...

Azért remélem tetszeni fog!

Puszi!

Carly

(Carlisle szemszöge)

A mai nap mindenkinek nehéz volt. Már alig vártuk, hogy a puha ágyunkra lefeküdve érezzük a frissen visszanyert szabadság ízét. A gondolat, hogy a legkisebb gyerekünk nyugodt körülmények közé fog megszületni , csak még jobban erősítette bennem azt az érzést, hogy megérte mindezt végigszenvedni.

Az ajtón belépve Alice azonnal Esme nyakába ugrott, aki nevetve ölelte magához gyönyörű kislányunk. A boldogság, amely mindkettejük arcára kiült, egyszerűen szavakba ölthetetlen volt.

-Anya, úgy örülök nektek!-nevette , miközben apró karjait szorosan édesanyja nyaka köré fonta.

-Én is neked ,kicsim!-simogatta meg a hátát mosolyogva-Nem is tudod mennyire hiányoztál-puszilta meg gyengéden porcelán arcát, de láttam, hogy alig bírja megtartani gyermekünk súlyát. Látszott rajta, hogy teljesen kimerült, és a szervezetének szüksége van a pihenésre.

-Szeretném, ha pihennél kicsit-simogattam meg a vállát.-Nagyon legyengült a szervezeted-néztem rá aggódva.

-Mi a baja anyának?-kapta fel erre hirtelen a fejét Alice.

-Nincs semmi baja ,kicsim.-simította meg nyugtatóan az arcát-Csupán…kicsit több pihenésre van szüksége, mint általában-mosolyogtam zavartan. Nem is tudtam, hogyan magyarázzuk el ezt az egészet neki.

-De miért? Megsérült?

-Nem, Alice-sóhajtottam, miközben leültünk a kanapéra.-Tudod…amikor még csak Edward volt…szerettünk volna neki egy kistestvért. Úgy éreztük, hogy magányos, hogy túlságosan egyedül van...és ekkor jöttél te-magyaráztam, mire ő továbbra is elgondolkodva figyelte arcomat.-Mit szólnál ahhoz, ha neked is lenne nemsokára egy kis öcséd, vagy egy kishúgod?

-Miért? Lesz egy testvérem?-kérdezte, mire mi sokat sejttető mosolyunkkal rögtön elárultuk magunkat.

-Úr isten, lesz egy testvérem!-ugrott nevetve a nyakunkba.-Annyira örülök! Hol van? Megmutatjátok nekem? Úgy szeretném látni!-kezdett lelkes mosolygásba , amin mindketten halkan kacagni kezdtünk.

-Édes vagy, de még sajnos nem lehet-simította meg az arcát kedvesem-Még nagyon pici. Alig nagyobb mint egy játékbaba.

-Tényleg?-nézett rám elképedve.

-Igen, tényleg , de nemsokára majd egyre nagyobb lesz, és akkor már majd te is látni fogod-mosolyogtam.

-De mikor?

-Csak türelem ,Alice-nevettem halkan izgatott arca láttán.-Az ilyen sosem egyik pillanatról a másikra történik. Egy kisbaba nagyon lassan nő, és az első hónapokban nagyon törékeny-magyaráztam komolyan.- Nem játszhatsz vele azonnal…

-Pedig  úúúgy szeretnék!-mosolyogta könyörgően, amitől ismét feltört belőlünk egy apró nevetés. Alice mindig is elragadó személyiség volt. Annyi életkedv és jóság szorult belé, amit még egy emberben sem láttam.  

Talán egy valakiben…Abban a személyben, aki életet adott ennek a tündérnek…

(Esme szemszöge)

A napok nagyon gyorsan elrepültek mellettem. Kissé talán túl gyorsan. A pici lassan már az ötödik hónapban volt, de még egyszer sem mozdult meg.

Próbáltam győzködni magam, hogy biztos még korai figyelni ezeket a jeleket…hogy még nincs itt az ideje. De csak az járt a fejemben, hogy Alice és Edward ilyenkor már régen ott mocorogtak a pocakomban…és hogy most valami nagyon nincs rendben...

-Nyugodj meg szívem, nem lesz semmi baj-simogatta meg a vállam nyugtatóan.

-De Carlisle, még csak meg sem mozdul!- zokogtam keservesen-Edward és Alice ilyenkor már rég rugdostak!

-Nem minden gyerek fejlődik egyformán…

-De ez akkor sem normális!-fakadtam ki kétségbeesetten.-Mi oka lenne a lassabb fejlődésre, ha csak nincs valami baj!

-Esme, nyugodj meg kérlek!-csitította indulatos kitörésemet.

-Nyugodjak  meg?! -kiabáltam tovább.

- Gondolj a babára! Sokkal nagyobb bajt csinálhatsz a felesleges idegességgel, mintha csendben megbeszélnénk a dolgot.

-Fogalmad sincs arról, milyen érzés ez nekem!-folytattam-Lehet, hogy a gyermekünk meghal miattam! Nem miattad, miattam!

-Mi a csudáról beszélsz?

-Csak arról, hogy én hordom ki ezt a gyereket, nem te! Én veszítem el ,és nem te! Bármi történik vele, én felelek érte, és ha meghal, az is az én hibám! Tudod mekkora felelősség ez?!

-Igen, szívem, és nagyon büszke vagyok rád!-nyomott nyugtató puszit a homlokomra-Nálad jobb anyát nem kívánhatnának a gyerekeink. Fantasztikus anya vagy! -mosolyogta, mire az én arcomon is megjelent egy halovány mosoly . Talán igaza van…Felesleges idegeskedni olyan dolgon, amiről még nem is tudunk.Hiszen mi értelme van? Csak arra jó, hogy tönkretegyük az életünket. Viszont én ezt nem hagyom.

-Köszönöm, Carlisle!-öleltem magamhoz hálásan-Nem is tudod, mennyire köszönöm!

-Ugyan…Nincs mit köszönnöd. Nekem most csak az számít, hogy te és a pici biztonságban legyetek- puszilta meg a homlokomat.  

-Sajnálom, amiket mondtam …-motyogtam zavartan-Kicsit túlreagáltam. Nem akartalak megbántani…

-Soha  nem haragudnék rád-simogatta meg az arcomat.-Tudom, hogy ezt csak a félelem modatta veled… Nincs miért aggódnod…

-Most már én is tudom-öleltem újra magamhoz boldogan.

Nagyon örültem, pedig nem is tudtam, hogy minek örülök. Hirtelen, mintha szellő fújta volna odébb mindazt, ami feszültségként felgyülemlett bennem ezalatt a pár hét alatt. Egyszerűen csak… boldog voltam.

És ebben a pillanatban  megéreztem egy apró rúgást a hasamban…

-Carlisle, megmozdult! Megmozdult a baba!-ugrottam a nyakába boldogan.

-Komolyan?

-Igen, nézd!-emeltem oda a kezét, mire újra éreztem gyermekünk apró mozgolódását.

-Szívem, ez fantasztikus!Nem is tudod, mennyire örülök! -kapott a karjaiba, miközben megforgatott a levegőben.

Talán még soha nem éreztem ekkora megkönnyebbülést egész életem során. Ez az apró érintés elég volt ahhoz, hogy minden eddigi rosszat semmissé tegyen…mindent ,amit valaha éreztem…