XXXIV. Fejezet Az élet egy csatatér

Sziasztok! :D

Meghoztam az új fejezetet :D

Remélem tetszeni fog nektek.

Puszi!

Carly :D

(Carlisle szemszöge)

Ahogy ezt kimondta úgy éreztem, több mint háromszáz éve álló szívem mintha újra dobogni kezdett volna. Megint apa leszek?. Nem tudtam elhinni, hogy az, ami számomra teljesen lehetetlen volt, immár harmadszor is megvalósul. Már Edward érkezése is egy csodával ért fel, majd jött Alice és most ő...

-Szívem…hisz ez csodálatos!-öleltem magamhoz lágyan-Nem is tudod, mennyire örülök ennek…-mosolyogtam.

-Azt hittem haragudni fogsz-mondta megkönnyebbülten.

-Már miért haragudnék?-nem is értettem, miért feltételezi ezt.

-Én magam sem tudom igazán-nevetett fel halkan-talán attól féltem, hogy a pici nem éppen a legjobb időszakban akar megszületni.

- Drágám, egy baba nem érkezhet rosszkor, hiszen…-folytattam, ám ekkor megvilágosodott előttem előbbi mondatának értelme. Az érzés, ami megszállta a testemet olyan volt, mintha egy világ omlott volna össze körülöttem, és csak arra tudtam gondolni, hogy elveszíthetem a gyermekem…

-Istenem…-csak ennyit bírtam  kinyögni, miközben aromat gondterhelten temettem kezeimbe.

-Semmi baj, Carlisle…megoldjuk-simította meg karomat vígasztalóan.

-Hogyan?-néztem rá tanácstalanul.-Elég, ha kapsz egy rossz helyre mért ütést, és vége…-sóhajtottam.

-Tudok vigyázni magamra-mondta határozottan.

-De vajon milyen áron?... Elveszítheted a gyereked…te magad is meghalhaszt, és én ezt nem engedem!

-Mire célzol ezzel?-nézett rám  kérdően.

-Arra, hogy nem engedem , hogy harcolj!-mondtam komolyan.

-Micsoda?-ugrott ki az ölemből hirtelen-Carlisle, ha egyedül mész meghalsz!

-Túlságosan szeretlek, mintsem hogy veszélynek tegyelek ki-néztem szemeibe aggódva- Ha ilyen állapotban lépsz a csatatérre, akkor téged, és a babát is elveszíthetlek…hogy éljek azután?-mondtam szinte már kétségbe esve. Akármennyire is próbáltam erősnek látszani, a gondolat, hogy mindkettejüket elvesztem ,felülkerekedett mindenen.

-Tudom, hogy aggódsz-simította meg az arcom-Én is félek, de ez nem tart vissza attól, hogy küzdjek a családomért… Ezért  is gondoltam arra, hogy menjünk be a kórházba egy kivizsgálásra…

-Milyen kivizsgálásra?-kérdeztem érdeklődve.

-Csak egy ultrahangra, hogy lásd, nincs semmi baj… és persze, hogy találkozhassunk a leendő családtagunkal-mondta lelkesen. Erre már tényleg nem tudtam volna nemet mondani. Annyi szörnyűség után most újra mosolyt csalt az arcára egy apró kis teremtmény, aki talán még alig létezik, de ott van, és boldoggá teszi szerelmemet. Nekem nincs is ennél fontosabb.

-Hát jó…-sóhajtottam-Meggyőztél…

(Esme szemszöge)

Nemsokára el is indultunk a kórház felé. Az úton egész idő alatt a fellegekben jártam a boldogságtól. Nemsokára láthatom a kisbabámat, és ez a gondolat mérhetetlenül boldoggá tett. Csak azt akartam látni, hogy egészséges, és élettel teli, bár…lehet, hogy még alig látszik.

-Üdv, Dr Cullen!-köszönt nekünk Dr. Smith-Hallom megint bővülni fog a család.

-Igen, nemsokára lesz még egy kisbabánk-nevetett fel halkan-Szeretnénk egy ultrahangvizsgálatot végezni, hogy megbizonyosodjunk róla , hogy minden rendben van

-Ugye tudják, hogy ez a módszer még nem tökéletes. Nem tudni milyen hatása lehet a szervezetre.

-Természetesen mindent figyelembe vettünk, de ezt maga is tudja…-nézett rá Carlisle célzóan.

-Hogy érti, hogy nem tökéletes ?-néztem kérdően Dr. Smith-re.

-Ez az eljárás, még nagyon kezdeti stádiumban van. Nem tudjuk, hogy veszélyes e a babára. De szerintem ez a mivoltából kifolyólag nem jelent magára veszélyt.

-Akkor mehetünk?-kérdezte párom.

-Természetesen, jöjjenek csak!-mosolyogta, majd elindultunk a kijelölt kórterem felé. Rettenetesen ideges voltam a dolog kimenetele miatt, de bíztam szerelmem ítélőképességébe. Ha valaki, Ő biztosan tudja mi a helyes.

A vizsgálatok gond nélkül lezajlottak, eltekintve egy apró bökkenőtől. Mégpedig attól, hogy a bőrömön nem hatoltak át az ultrahang hullámai. Túl kemény volt ahhoz, hogy egy kezdetleges gép képes legyen leküzdeni egy ilyen akadályt…

-Sajnálom, hogy nem tudtam segíteni-mondra Dr. Smith kicsit csalódottan.

-Ugyan, gondolhattunk volna rá, hogy nem fog sikerülni-mondtam kissé lemondóan.

-Legalább érvényben marad a meglepetés ereje-mosolyogta szerelmem.

-De mostmár te is látod, hogy nincs miért aggódni…?-bizonygattam igazamat .

-Igen, talán kicsit túlreagáltam-nevetett fel halkan-Azért köszönjük a segítséget-fordult Dr. Smith-hez.

-Igazán nincs mit-mosolyogta.-Viszont látásra!

-Viszlát!-köszöntünk el egyszerre majd lassan útnak indultunk hazafelé.

Ahogy megérkeztünk, én rögtön a fürőszobába siettem. Kezdtek felerősödni az Alice-nél kialakult tüneteim, így az émelygés, és a hányinger is egyre erősebben volt jelen a szervezetemben. Carlisle, mint az elmúlt alkalommal, most is segítőkészen támogatott a kezdetben nehéz időszak áthidalásában, bár a végén, már csak fáradtan rogytam le a kanapéra. Úgy éreztem, maradék erőm is elhagy.

-Jól vagy?-simogatta meg az arcomat Carlisle aggódva.

-Igen csak…kicsit fáradt vagyok …és a torkom is rettenetesen kapar…-nyögtem kicsit fájdalmasan , amikor a képzeletbeli reszelő végigsiklott  a torkomon.

-Azon mindjárt segítünk-mondta, majd pillanatok múlva már a kezemben is volt egy üdítő folyadékkal teli pohár.

-Köszönöm-néztem rá hálásan, miközben lassan kortyolgatni kezdtem a pohár tartalmát.

Ez volt egyedül az, ami emlékeztetett arra, hogy vámpír vagyok…Olyan emberi életre tettem szert Carlisle mellett, hogy fel sem tűnt, mi is vagyok valójában. Tőle többet kaptam, mint amit valaha is megérdemeltem…Egy új életet…