Sziasztok!
Sajnos nem lett olyan hosszú a fejezet, mint szerettem volna, még néhány dolgot bele szerettem volna tenni, de ez már a következőbe csúszik, illetve hát így lesz egy plusz fejezet majd, ami alapból ezzel egybe lett volna tervezve. Remélem, azért így is tetszik majd nektek ez a rész, mégha nem is került bele az, amit igazán szerettem volna, hogy benne legyen, de majd akkor a következőben benne lesz.
Jó olvasást!
Puszi!
Carly
[1. NAP]
(Esme szemszöge)
-Akkor álljunk is neki-mosolyogta
Dr. Altman, amint kezébe vette az ultrahangvizsgálathoz szükséges
gélt.-Megtenné, hogy leveszi a kis Lilly-ről a rugdalózót?
-Persze-bólintottam, mire neki is
álltam, hogy kibújtassam kislányom pici kis kezeit halványlila kis ruhácskájából.
Még mindig olyan apró volt, szinte féltem, nehogy kárt tegyek azokban a
törékeny kis karokban.
-Nagyon köszönöm!-pillantott rám
hálásan, amint lassan egy kisebb adag zselét nyomott a vizsgálóágyon fekvő pici
lányom mellkasára. Erre azonnal felélénkült picike kis pillantása.-És? Hogy van
ma reggel ez a nagylány?
-Remekül-válaszoltam mosollyal az
arcomon.-Dr. Montgomery szerint majdnem teljesen átaludta az éjszakát, és a ma
reggeli méréskor már 2350 grammot nyomott, ami 150 gramm gyarapodás ugye-pillantottam
Lilly-re, majd ismét Dr. Altmanra.-Ha minden rendben lesz a vizsgálatokon, ma
délután haza is mehetünk.
-Ó, hát ez remek hír-emelte rám
szemeit, amint lassan
Lilly mellkasához érintette az ultrahang fejét, mire
azonnal felhangzott a gépből egy erőteljes kis szív ütemes kis ritmusa.-Erős
kis szíve van-jegyezte meg, amint a monitoron hullámzó csúcsokra pillantott.-Az
izomzat rugalmas és nem merev, könnyedén pumpálja a vért az erekbe-állapította
meg elégedetten.-Gondolom a vérvizsgálat is megerősítette, hogy nem cukorbeteg
a pici…
-Ahogy mondja-bólintott
egyetérően Addison Dr. Altman előbbi mondatára.-A cukra mondhatni tökéletes,
4,85 mmol/l. Az éjszaka folyamán volt egy kis kilengés, amikor lesüllyedt 3,7
mmol/l-re, de ez normálisnak mondható egy újszülöttnél.
-A szíve szerint is jól van-vette
vissza a szót Dr. Altman, amint szemeit ismét a monitorra emelte.-Különben
kissé merevebb lenne a szívizom, de nála semmi jelét nem látom ennek - tette
még hozzá, majd egy apró mozdulattal magasabb frekvenciára állította a vizsgáló
készüléket.- A billentyűk is jól záródnak-folytatta.- Nem látom nyomát
regurgitációnak sem a mitrális sem a tricuspidalis billentyűnél. Szépen
egyirányba áramlik a vér, mint látja-fordította felém a monitort, amin a
doppler gyönyörű színekben mutatta meg a kislányom szívén áthaladó vér
áramlását.-A pitvarok és kamrák mérete is megfelelő, nem áll fent az atriális
vagy ventrikuláris szeptum defektus esete, a szívsövény mindkét helyen
folyamatos. A ductus arteriosus is szépen záródott, nincs véráramlás az aorta
és a tüdőartéria között-állapította meg.-Az én véleményem az, hogy nincs semmi
olyan kardiológiai rendellenessége, ami indokolná a további
benttartását-pillantott rám mosolyogva, mire az én szívemről is alább hullott a
vizsgálat miatt érzett kisebb aggodalmam.
Boldog voltam…Boldog voltam,
hiszen tudtam, egészségesebb nem is lehetne. És nincs olyan dolog, ami többet
jelentene egy anyának annál, hogy a gyermeke egészséges.
-El sem tudja képzelni, micsoda
megkönnyebbülés ezt hallani-emeltem szemeimet hálásan Dr. Altmanra, amint Ő
óvatosan letörölgette Lilly mellkasáról a megmaradt ultrahangos gélt.-Köszönöm!
-Igazán tudhatná, hogy nem kell
semmit megköszönnie-emelte rám a pillantását, amint én kislányomat ismét
kezeimbe véve óvatosan visszabújtattam őt kis rugdalózójába.-Ez a munkám része,
erre vállakoztam. És nem mellesleg…mindig öröm ilyen hírt közölnöm egy
újdonsült anyukával-mosolyodott el ismét, mire nem bírtam megállni, hogy én is
el ne mosolyodjam előbbi mondatának hallatán. Anyuka…Anyuka vagyok. Még ennyi
idő elteltével is olyan hihetetlen volt ez kimondani, mintha mindez nem is lett
volna valós, pedig az volt. Az én valóra vált álmom.
-Azért én köszönöm!-nevettem fel
halkan, amint rá, majd lassan Lilly-re pillantottam.-Ez a legkevesebb, amit
mondhatok azok után, amit eddig értünk tett.
-Tényleg nincs mit-simította meg
a vállamat.-És ha bármi gond lenne a közeljövőben a pici lánnyal, nálam
bármikor jelentkezhetnek.
-Remélem, azért nem kerül rá
sor-jegyeztem meg bizakodóan, amint én és Addison is lassan elindultunk Lilly-vel
a karomban a kórterem ajtaja felé.-Viszlát, Dr. Altman!
-Viszlát!-köszönt el Ő is, mire
mi is nekiálltunk, hogy folytassuk ma reggeli utunkat a hasi ultrahang
irányába. Csak remélni mertem, hogy ott is mindent rendben találnak majd,
hiszen…annyi minden van a hasüregben, ami elromolhat. Ott van a mája, a gyomra
és a veséi…és minden annyira könnyen rosszra fordulhat.
-Olyan csendben vagy-pillantott
rám Addison, amikor már néhány perce némán sétáltunk egymás mellett a kórház
egyik folyosóján.-Valami baj van?
-Nincs semmi, csak…-álltam meg
egy pillanatra.-Csak kicsit aggódom, mi lesz, ha valami…rendelleneset mutat
majd a hasi ultrahang. Szegénykémnek így is nehezen indult az
élete-pillantottam előbb Addisonra, majd a karjaimban szunyúkáló Lilly-re.
Annyira békés volt…mit sem sejtett arról, mint ment át a születését
megelőzően.-Más sem hiányozna most, minthogy valamilyen betegég miatt esetleg
meg kelljen műteni vagy…esetleg élete végéig valamilyen kezelésre szoruljon.
-Hidd el, ha bármi komoly baj
lenne, az már a magzati ultrahangon is nyilvánvalóvá vált volna-simogatta meg a
vállamat nyugtatóan.-Ez a vizsgálat csupán elővigyázatosság, így nyugodt
szívvel engedhetlek majd haza mindkettőtöket, és te is nyugodt lehetsz majd
affelől, hogy Lilly teljesen egészséges.
-Igen, tudom-mosolyodtam el
ismét, amint lesimítottam egy apró könnycseppet arcom vonaláról – De ennek
ellenére én mégis aggódom. Olyan nagy a felelősség, hiszen…Ő az én
kislányom-emeltem vissza Addisonra pillantásomat.-Nem bírnám elviselni, ha az
én hibámból bármi baja lenne.
-Ezen minden ifjú anyuka átmegy,
drágám- nevetett fel alig hallhatóan, miközben lassan meg is érkeztünk a hasi
ultrahang várójába.-De nekem elhiheted…minden rendben lesz-mosolyogta Ő is,
majd egy halk kopogást követően mind a ketten beléptünk a vizsgálóterem ajtaján.
-Jó reggelt, Dr. Bailey!
-Önnek is Dr.
Montgomery!-pillantott fel rá, majd tekintetét lassan rám és a karomban fekvő
Lilly-re emelte.-Milyen remekül néz ki, Dr. Cullen! Hogy érzi magát?
-Remekül, Dr. Bailey!-húzódott
arcomra ismét egy apró mosoly.-Ha minden jól megy, a ma estét már otthon
tölthetem Lilly-vel.
-Akkor ne is késlekedjünk!-csapta
össze a kezeit, majd sietve nekiállt, hogy mindent előkészítsen a vizsgálat
elvégzéséhez.-Nem is találkoztam magával, mióta részt vett abban a
csontvelőátültetésben-emelte rám vissza pillantását.-Hatásosnak bizonyult az
eljárás?
-Igen, lassan már egy éve lesz,
hogy hazaengedtük Alice-t, és eddig csak jót hallottam vissza a
szüleitől-válaszoltam, amint lassan ismét kibogoztam Lilly-t piciny
ruhácskájából. Még mindig emlékeztem arra az örömteli kis mosolyra, amit
egészségtől viruló kis arcán láttam távozásakor.-Hamarosan kontrollra is jönnek
majd, hogy ellenőrizzük az állapotát, de egyenlőre úgy tűnik, nem tért vissza
nála a leukémia..
-Ezt örömmel hallom-mosolyodott
el Ő is, amint a jól ismert zseléből apró mennyiséget nyomott Lilly pici
pocakjára.-Remélem, én is ilyen jó hírekkel szolgálhatok majd a kislányáról.
-Én is remélem-mosolyogtam
bizakodóan, mire Ő lassan neki is állt, hogy az ultrahangfejjel felmérje
kislányom aprócska hasának belső állapotát.
-Rendben, akkor kezdjük a
májjal-irányította annak irányába vizsgálófejet, mire néhány pillanat múlva fel
is tűnt a képernyőn az én pici lányom apórcska mája. Azonnal láttam, hogy
minden rendben van.-Úgy látom, nincs semmilyen elváltozás a máj
szerkezetében-állt neki Dr. Bailey.-Nem látok folyadékot tartalmazó cisztákat,
és az erek is épnek tűnnek, nem látható rajtuk érrendszer eredetű hemangióma-folytatta,
amint tovább mozgatta a kis készüléket Lilly hasának azon területén. -Az
epeutak is rendben vannak, az átmérője a hólyagnak és a vezetéknek is
megfelelő, nem látható bennük sem besűrűsödött epe, sem pedig kő-állapította
meg, mire éreztem, amint ismét lassan múlni kezd a bennem felgyűlt
feszültség. Megkönnyebbülés volt hallani
ezt a megannyi jó hírt.-Akkor most nézzük meg az a kis gyomrocskát is-húzta
picit arrébb az ultrahangfejet, mire hamarosan
fel is tűnt a képernyőn az előbb említett kis szerv.-Itt sem látok
problémát, semmi nem utal refluxra vagy pylorus szűkületre-közölte
elégedetten.-Ezek szerint a kicsi nem hány…
-Szerencsére nem-mosolyogtam,
amint pillantásomat ismét Lilly-re emeltem. Láttam rajta, hogy kezd egy kicsit
nyűgös lenni, ami nem csoda, hiszen egy ilyen pici baba még nincs ahhoz
hozzászokva, hogy ennyi ideig kelljen egy helyben maradnia.-Sssshh, nincs semmi
baj! Már nincs sok hátra, kicsim-simogattam meg pici arcát, mire szép lassan
alább is hagyott kicsiny végtagjainak kapálózásával.
-Tudja…nekem is van egy kisfiam,
Tucker-mosolyodott el Dr. Bailey, amint rám és Lilly-re pillantott.-Most lesz
hat éves.
-Ezt nem is tudtam-pillantottam
rá én is mosollyal az arcomon, miközben továbbra is Lilly-t
nyugtatgattam.-Akkor minden bizonnyal maga is tudja, mennyire izgulok az
eredmények miatt.
-Ó, hogyne tudnám-nevett fel alig
hallhatóan, amint kissé lejjeb irányította a vizsgálókészülék fejét.-Így
elhiheti, ha azt mondom, ez az érzés sosem változik majd-kuncogott fel
ismét.-Mindig aggódni fog a kislányáért, amíg világ a világ.
-Ezt valahogy sejtettem-nevettem
fel én is, amint pillantásomat lassan visszairányítottam kislányom piciny
arcára. Dr. Bailey-nek igaza volt. Ez az érzés sosem fog változni. Ennél nem
számít az idő múlása, nem fog enyhülni azzal, hogy a kislányomból lassan
felnőtt nő lesz az évek alatt. Ő mindig az én pici, borsónyi kis babám marad
majd, akit 30 héttel ezelőtt először csodálhattam meg azon kusza reggelen.
-Akkor térjünk át a vesékre-vette
vissza a szót Dr. Bailey, amint az ultrahangfejet lassan Lilly veséinek
magasságába helyezte.-Nem látom nyomát hydronephrosisnak vagy pyelectasiának, a
vesemedence és a húgyvezeték mérete is normális, ami a jobb oldalt
illeti-folytatta, amint lassan áthelyezte a készüléket a baloldali vese
területére.-És úgy látom, a baloldalon sincsen semmi probléma. A vesemedencék
falvastagsága is megfelelő, valamint kizárható a multicisztás veseállapot
is-pillantott rám elégedetten, mire éreztem, amint végre teljesen
megszabadultam a szívemre rakódott összes tehertől. Azonnal hullani kezdtek
arcomra a megkönnyebbülés könnyei.-Elmondható, hogy a kislány jelenlegi
állapota kifogástalan.
- Ennél jobb hírt nem is
kaphattam volna…-pillantottam fel rá hálásan, amint lágyan letöröltem arcomról
a rajta csillogó könnyeimet.-Köszönöm!
-Nem kell semmit
megköszönnie!-simította meg a vállamat, miközben lassan letörölgette egy
papírkendővel Lilly pici pocakját-Öröm volt megismerni ezt a pici lányt.
Lilly…ugye?
-Igen, Lilly-nek
hívják-bólintottam mosolyogva, miközben újból nekiálltam, hogy felöltöztessem
az én apró kicsi lányomat.-A férjem nővére után…
-Nagyon szép kislány vagy,
Lilly-simogatta meg kicsiny arcát, amint én az utolsó kis patentot is a helyére
gomboltam a rugdalózó alján.-Még hat hét múlva nem ártana majd megismételni
ezeket a szűrővizsgálatokat, mivel akkorra már teljes bizonyossággal kizárható
minden egyéb rendellenesség is-váltott ismét komolyabb hangnemre.-Beírhatom
magukat január 14-re?
-Hogyne, persze-biccentettem.-Ami
csak kell, amikor csak kell.
-Akkor januárt 14. - nyugtázta,
miközben fel is írta a kis füzetébe az előbbi dátumot.-Reggel fél nyolcra, ha
jönnek, az teljesen jó; de ha valamiért nem tudna időben beérni, az sem baj.
Jönnek, amikor tudnak.
-Itt leszünk, Dr.
Bailey-mosolyogtam, amint újból karjaimba emeltem kislányom aprócska
testét.-Viszlát!
-Viszlát!-köszönt el Ő is, mire
lassan mindhárman visszaindultunk a már közel egy napja otthonomul szolgáló
kórtermem irányába.
(Carlisle szemszöge)
-Jó reggelt, Carlisle! -
hallottam meg Derek hangját, mire lassan nyitogatni kezdtem kissé álmos
szemeimet.
-Hogy van ma reggel ez az
újdonsült apuka?-lépett mellém Mark is, mire alig hallhatóan felnevettem az
apuka szó hallatán. Még mindig alig hittem el…még mindig alig hittem el, hogy
az a kicsiny emberi lény, akit a kezeimben tarthattam, aki immár az életem
része lesz minden éjjel és minden nappal, a miénk…még mindig alig hittem el,
hogy ő valóban itt van, és nem csupán valami álom.
-Ezt még mindig furcsa
hallani-nevettem fel ismét.-Apuka…
-Pedig lassan ideje lenne
elfogadnod-veregette meg a vállamat óvatosan Derek, amint Ő is megállt
mellettem az ágyam másik oldalán.-Hiszen nemsokára a kislányod szólít majd így
téged…
-Ugyan Derek, Lilly még csak egy
napos-szólt közbe Mark, amint kényelembe helyezkedett az ágyam mellett lévő
kórházi széken.-Még minimum kilenc hónapig nem fog beszélni…
-Tényleg?-pillantott rá tettetett
meglepettséggel.-Pedig én azt hittem, holnap már Shakespeare-t olvas.-folytatta
álcázó komolysággal a hangjában, mire én sem bírtam megállni, hogy ismét fel ne
nevessek előbbi mondatán.
-Ki tudja-vonta meg a vállát még
mindig kucogva Mark.-Lilly Cullen végülis nem egy mindennapi kislány-váltott
arca ismét komolyabbra.-Olyat élt túl, amit nem sok ember, nemhogy egy ilyen pici
baba…
-Való igaz-bólintott egyetértően
Derek is.-Ez az alig egy napos gyerek egyetlen karcolás nélkül úszott meg egy komoly
frontális ütközést. Ez felér egy csodával-pillantott rám meggyőződéssel a
hangjában.-Pedig én, mint orvos, nem nagyon hiszek a csodákban…
-Én sem hittem-vallottam be
őszintén.-Illetve hát…nem mondom azt, hogy nem hittem semmiben-helyesbítettem.-
Nem hittem, hogy ne lenne valami, ami megóvja az olyan lelkeket, mint amilyen
Lilly-é is. De egészen addig a pillanatig -nevettem fel örömteli hangon-, amíg
meg nem láttam a kislányom gyönyörű, egészséges kis mosolyát, amíg meg nem
láttam milyen boldog és elégedett…nem hittem, hogy valaha is bizonyítékot látok
minderre-pillantottam mosollyal az arcomon legjobb barátaimra, és éreztem,
amint lassan megannyi apró könnycsepp gyűlik meghatott szemeimbe. Úgy éreztem,
valaki segített. Valakinek megvétte a lányomat attól, ami rá várt, valaki
lehetővé tette számára, hogy nekivághasson az életnek. Biztos voltam benne,
hogy angyal szállt alább azon a napon a baleset hajnalán.-Az én lányom maga a
csoda…
-És én szeretném, ha ez a kis
csoda minél hamarabb visszakapná az édesapját-vette vissza a szót Derek, amint
maga mellé húzta a nem messze álló nagy felbontású ultrahangkészüléket.-Ezért
most megnézem, mennyire károsodott a lábadban az ideg…
-Tedd, amit jónak látsz-bólintottam
beleegyezően, mire Ő egy kisebb adag zselét nyomott lábam szabad felszínére.
Kissé ideges voltam, mit tár majd fel a neurosonographiás vizsgálat. Hiszen…mi
lesz, ha majd soha többé nem állhatok lábra? Mi lesz, ha emiatt nem vehetek
részt kislányom életének fontos pillanataiban? Ha nem segíthetem majd megtenni
az első lépéseit, ha nem fogócskázhatom majd vele a játszótéren, ha nem
kísérhetem majd az oltárhoz…Ezen gondolatok hatására úgy éreztem, mintha valaki
egy satuba szorította volna a szívemet, és szorította volna egyre jobban és
jobban, amíg össze nem roppan.
-Nos, azt hiszem megtaláltam, hol
a baj-pillantott rám Derek néhány pillanatnyi keresés után.-Amikor a sípcsontod
nagyjából ebben a magasságban ketté roppant-mutatott a lábszáram közepére-olyan
erővel pattant hátrafelé a csont, hogy az átdöfte a mögötte lévő musculus
tibialis posterort, amint a tibialis ideg is fut-emelte vissza pillantását a
monitorra, amin jól látható volt a normálistól eltérő alakú nervus tibialisom.
-A törött tibia megsértette az ideget részleges transsectiot okozva benne, és
részben emiatt a kisebb szakadás miatt van az, hogy gyengébbek az idegi mozgató
és érző funkciók a bal lábadban.
-Részben?-pillantottam rá
kérdően, amint ez a szó megütötte a fülemet. Ezek szerint még nagyobb a baj.
-Valószínűleg a nervus fibularis
is sérült valamelyik szakaszon-tette hozzá kissé csalódottan.-Amíg nem
figyeltél, egy steril tűvel megnéztem mennyire érzel a lábad ventrális felszínén…Észre
sem vetted, igaz?
-Nem-válaszoltam kissé rémülten,
és éreztem, amint ezzel egy időben a pulzusom is a magasba ugrik. Ha mindkét
ideg sérült, abból semmi jó nem származik.-Ez nagyon nem jó jel…
-Figyelj, egyáltalán nem biztos,
hogy olyan nagy a baj-pillantott rám csitítóan Mark.-Lehet, hogy csak zúdódott,
és a contusio miatt van funkicókiesés azon a területen. Nem kell mindjárt a
legrosszabbra gondolni.
-Igaza van-biccentett egyet Derek
is.-Nézzük meg, és ne vonjunk le előre elhamarkodott következtetéseket-emelte
vissza pillantását a monitorra miközben óvatosan átirányította az
ultrahagnfejet a lábam azon trületére.-Nos…ha jól látom ez valóban egy elég
erős zúzódás-mutatott rá a szárkapoccsontom nyai részénél forduló kissé
megduzzadt idegszakaszra. -Az ideg a nervus peroneus communis szakaszon
szenvedte el a sérülést, és emiatt nem működik megfelelően az elágazó két további
szakasza sem.
-Na, látod! Én
megmondtam-veregette meg a vállamat biztatóan Mark, mire éreztem, amint az én
szívem is megkönnyebbül Derek előbbi diagnózisa hallatán. Egy contusio közel
sem olyan súlyos sérülés, mint egy transsectio.
-Azok alapján, amiket
láttam-vette vissza a szót Derek- nem gondolnám, hogy egy szteroidos
gyulladáscsökkentőn kívül bármiféle kezelésre szorulna bármelyik ideg
is-pillantott rám nyugtatóan, amitől a szívem ismét meglódult, ám immáron
örömtől vezérelve. Ez azt jelentette, hogy van remény.-És azt sem gondoltám,
hogy hozzá kellene nyúlni a nervus tibialisodhoz. Szerintem egy műtéttel csak
további károsodást okoznék benne, és mire sor kerülhetne a beavatkozásra,
addigra nagy valószínűséggel már magától is regenerálódik-folytatta előbbi
gondolatmenetét.-De azt tudnod kell, hogy a lábad sosem lesz már teljesen
tökéletes. Nem mintha mondanom kéne egy traumás sebésznek, de…
-Persze, tudom-bólintottam némi
szomorúsággal a hangomban.-De én már annak is örülnék, ha a lábamra tudnék
állni-sóhajtottam, amint pillantásomat lassan eléggé összezúzott végtagomra
irányítottam.-Tudok majd játszani Lilly-vel?
-Azt hiszem-válaszolta.-De nem
lesz könnyű az út odáig-tette hozzá komolyan.-Néha nagyon fájdalmas lesz. Néha
úgy tűnhet majd, hogy sehová nem halad a dolog, de a fizioterápia végére
remélhetőleg elérjük majd azt az állapotot, hogy képes legyél egy könnyed
kocogásra akár hosszabb távon is.
-Ez remekül hangzik-pillantottam
fel rá hálásan. Semmi más nem számított, minthogy a lányom életének a része
legyek. És ezért bármit képes lettem volna megtenni.-Köszönöm, Derek!
-Nehogy hálálkodj itt nekem!-állított
le egy halk nevetéssel a hangjában.-Köszönd meg azzal, hogy minél hamarabb
lábra állsz, és visszatérsz az életünkbe. Már most tudom, hogy néha nagyon
nehéz lesz elviselnem Mark poénkodását egyedül-biccentett az előbb említett
személy felé, mire Mark is nevetni kezdett előbbi mondata hallatán.
-Ó, nem is tudod, miből maradsz
majd ki-dörzsölte össze tenyereit még mindig kucogva.-De komolyan, ennyire
rossz lenne?
-Nagyon rossz-kontrázott rá Derek,
amint a helyére tette az ultrahangkészüléket, mire én sem bírtam megállni, hogy
alig hallhatóan fel ne nevessek.-Olyan vagy néha, mint egy nagyra nőtt óvodás,
csak…ízléstelen felnőtt poénokkal. Szerintem Lilly már most komolyabb nálad,
mint amilyen komoly te valaha is leszel…
-Az meglehet-mevettem még mindig,
amint szemeimet ismét barátaimra emeltem.-De… én mindig hálás leszek ennek
a…”nagyra nőtt óvodásnak”, amiért Esme mellett volt, mikor én nem
lehettem-tettem hozzá mosolyogva, amint pillantásomat Markra irányítottam.
Eddig nem volt alkalmam megköszönni neki, amit tett, pedig…mindössze ezzel a
gesztussal többet tett értem most, mint amit egy barát valaha is tehet.-Köszönöm,
Mark! Azzal, hogy ott voltál…hogy támogattad Esme-t, amikor mindennél nagyobb
szüksége volt arra…bizonyítottad, milyen remek barát vagy.
-Inkább én köszönöm, haver!-lépett
hozzám egy meghatott mosollyal az arcán.-Látni megszületni a lányodat, valami…hihetetlen élmény volt.
Hiszen…Ő a legjobb barátom kislánya-csillant meg meglepetésemre néhány apró
könnycsepp a szemeibe, amin láthatóan Derek is eléggé meglepődött. Még sosem
láttuk Őt ilyennek.-Tudom, hogy nem vagyok valami jó ember-folytatta valamivel
komolyabban.- De ha megengednéd, hogy az élete része lehessek néha napján…mondjuk
elvihetném fagyizni, ha elfoglaltak vagytok, vagy…akár a játszótérre, annak
nagyon örülnék.
-Szerintem Lilly is örülne, ha
Mark bácsi elvinné majd néha a játszótérre-egyeztem bele mosolyogva, mire
láttam, amint Mark arca azonnal örömbe fordul előbbi mondatom hatására.
Hihetetlen volt, milyen hatalmas hatással van rá az én kis Lilly-m.
-Köszönöm, Carlisle!-pillantott
rám hálásan.-Ígérem, úgy fogom kezelni mindig Őt, mintha a saját lányom lenne.
Nem hagyom majd, hogy baja essen, ha velem van.
-Merem is remélni-jegyeztem meg
halkan nevetve, ám mielőtt folytathattam volna, Mark csipogója hangos jelzésbe
kezdett.
-Nekem most mennem
kell-pillantott a kijelzőre, majd vissza ránk, amint lassan hátrálni kezdett az
ajtóm irányába.-Majd még találkozunk!
-Viszlát, haver!-köszöntünk el mi
is, mire Ő sietős léptekkel indult útnak a földszinti műtők irányába. Én pedig
még mindig le voltam döbbenve.
-Öregem-szólalt meg ekkor Derek-,
a te kislányod minden bizonnyal egy különleges lány. Megpuhította ezt a
hatalmas érzelmi kősziklát.
-Valóban-bólintottam még mindig
ámultan.-Úgy tűnik, Ő tényleg egy valódi kis csoda…
(Esme szemszöge)
-Jól van, kicsim!-pillantottam
Lilly-re, amint óvatosan behelyeztem Őt a pötyös mintájú kis hordozójába.-Most,
hogy anyunál is mindent rendben talált Addison néni, hamarosan
hazamehetünk-simogattam meg pici arcát mosolyogva, miközben óvatosan
nekiálltam, hogy aprócska kis kezeit finoman átbújtassam az őt biztonságban
tartó öv hézagjain. Alig hittem el, hogy hamarosan mindketten otthon
leszünk. Hiszen…tegnap még a hasamban
volt, ma pedig már a saját kiságyába alussza majd az igazak álmát. Számomra
ez…annyira hihetetlen volt. -Egyik pici mancsocska-simogattam meg pici
pracliját, amint átvezettem az öv pánjtai alatt-, másik pici mancsocska-bújtattam
át finoman a másikat is-, és…már meg is vagyunk-csattintottam össze az öv
csatját egy könnyed mozdulattal, majd azonnal leellenőriztem, hogy nem
oldódik-e ki magától. Jó erősen tartott.-Jól van, akkor most átmegyünk az
apukádhoz, jó?-igazgattam meg picike kis rugdalózóját.-Már biztosan nagyon
szeretne látni téged…
-Istenem, Esme!-hallottam meg egy
ismerős hangot, mire Lilly mellől felegyenesedve azonnal szembe találtam magam
kissé rémült arcú rezidenstársaimmal.-Most hallottuk, mi történt, jól vagytok?-pillantott
rám Izzie, amint George-dzsal sietve hozzám sétáltak. Azonnal magához ölelt,
amint mellém ért.
-Hát…nem éppen így képzeltem a
kislányom születésének napját -pillantottam mosolyogva Lilly-re, amint éppen
elhagyta pici ajkait egy aprócska ásítás.-De Ő…Ő minden kellemetlenségért
kárpótol-guggoltam vissza pici lányom mellé, amint Ő ismét rám pillantott
csillogó palaszín szemecskéivel. Amint szemléltem Őt, tényleg…mintha csupán
kellemetlenség maradt volna mindaz, amin átmentem, mintha…minden rossz
megszépült volna pusztán azzal, hogy Ő van.
-Szia, kicsi lány!-telepedett
mellém George is, miközben ujjaival finoman ujjai közé vette Lilly picike
ujjait-Engem George-nak hívnak. George O’Malley-nek-imitált kézrázást kezében
pici lányom aprócska markával, mire nem bírtam megállni, hogy el ne mosolyodjam
a látottakon.-Örülök, hogy megismerhetlek, Lilly Cullen.
-Hát milyen apró vagy, te kis
manócska-hajolt hozzá Izzie is mosolyogva.-Te jó ég, milyen aranyos-csillant
meg a hangja, amint közelebbről is megszemlélte Lilly pici arcocskáját.-Még sosem
láttam ennyire cuki dolgot.
-Gyönyörű kislány-pillantott rám
George, amint óvatosan megsimította Lilly pici arcocskáját.-Gratulálok!
-Köszönöm!-mosolyogtam, amint
mindannyian felegyenesedtünk pici lányom mellől.-És…a ti hétvégétek milyen volt?-pillantottam
rájuk kíváncsian, amint eszembe jutott, milyen fontos is volt számukra az elmúlt néhány nap.
-Remek-mosolyodott el Izzie is.-A
szüleim nagyon meg voltak elégedve George-dzsal, hamar megszerették. Elmentünk
együtt ebédelni, megmutattuk George-nak Boston nevezetességeit…
-Izzie apja még egy baseball
meccsre is elvitt-folytatta lelkesedéssel a hangjában George.-A Chicago Cubs a
Boston Red Sox ellen…semmihez sem fogható élmény volt.
-Akkor minden jól
ment-állapítottam meg. örömteli mosolyuk alapján, amint ujjaimat lassan a
hordozó fogójára helyeztem.-Most viszont mennem kell, még benézünk Lilly-vel Carlisle-hoz,
mielőtt hazamegyünk.
-Menj csak!-simította meg a vállamat
Izzie.-Nekünk is lassan mennünk kell öltözni, mindjárt kezdődik a
duplaműszak-pillantott az órájára, majd vissza George-ra.-De ha bármire
szükséged lenne…
-De tényleg, ha bármire és
bármikor-tette hozzá George komoly pillantással-, akkor csak hívj minket.
-Nem számít, mi miatt-vette
vissza a szót Izzie.-Legyen az bármi, amit meg kéne venned, vagy…ha mindössze
némi támogató szóra lenne szükséged.
-Mi mindig itt leszünk-simogatta
meg a vállamat George, amint szemeit Izzie-re majd ismét rám emelte.-Rezidenstrió
mindörökké.
-Rezidenstrió
mindörökké-mosolyogtam előbbi mondatán, amint öklömet finoman hozzá érintettem
felém nyújott ökléhez.-Olyan, mintha valami banda lennénk…-nevettem fel alig
hallhatóan előbbi mozzanatunkon.
-Sebészbanda-tette hozzá Izzie,
amire ismét mind felnevettünk.-És egy baba…-pillantott még mindig nevetve
Lilly-re, amint megemeltem Őt, hogy lassan útnak indulhassunk.
-Köszönök mindent!-mosolyogtam,
amint pillantásomat újból rájuk emeltem.-Nagyon jó barátok vagytok.
-Nincs mit
megköszönnöd!-simította ujjait vállamra George.-De mindenképp látogass meg
minket valamikor!
-Mi sem természetesebb-nevettem
még mindig mosollyal az arcomon.-De most már tényleg mennem kell. Carlisle
édesapja nemsokára itt lesz értem…
-Akkor nem is tartunk fel tovább-folytatta
George.-Vidd haza ezt a kis csodát és…pihenjetek minél többet.
-Igen, most ez a
legfontosabb-bólintott egyetértően Izzie.-Neked és Lilly-nek is most rengeteget
nyugalomra van szükségetek, hogy kiheverjétek mindazt, amin átmentetek, és
hogy…megismerhessétek egymást-simította meg Lilly pici arcát.-Szia, Lilly baba!
-Szia, kicsi Lilly!-köszönt el
tőle George is, amint szemeit lassan ismét rám emelte.-Legyen szép napotok,
Esme! Kívánunk sok egészséget és minél több örömöt neked és ennek a pici
lánynak -pillantott őszinte mosollyal Izzie-re, majd ismét rám.-Élvezd az
anyaságot…
-Ezzel szerintem nem lesz gond-jegyetzem
meg egy halk nevetéssel a hangomban.-Legyen nektek is szép napotok!-intettem
búcsúzóul, majd néhány utolsó viszlátot követően sietve útnak is indultam
Lilly-vel a karomon a traumás intenzív osztály felé.
