Gyógyító szerelem LI. Fejezet

Sziasztok!

Próbáltam sietni, mert a jövőhéten nem sok időm lesz az írásra. Remélem tetszeni fog, és nemsokára Jazz is lovagol. Sajnos nem ebbe a fejezetbe, de a következőben már igen! :)

Puszi!

Carly :)

(Esme szemszöge)

 

Szerencsére Addison nem tévedett sokat. Az idő ha kicsit lassan is, de telni kezdett, és szinte nem telt el úgy nap, hogy ne látogattam volna meg Jazz-t. Ott voltam a kezelésein, bátorítottam minden pillanatban, és igyekeztem lelket önteni belé egy-egy fájdalmasabb terápia alatt. Rövid időn belül újra lábra tudott állni, és lassan már csak a kezében volt érezhető némi bizonytalanság. A bal karján lévő ujjakkal kicsit gyengébben tudott szorítani, de szinte alig volt észrevehető a dolog. Egyedül akkor tűnt fel, mikor egy műszerrel pontosan megmérték a szorításának erejét. Kicsit merev lett a tartása is, azonban szinte észre sem vette magán ezeket a változásokat.

-Szia, Esme!-köszönt rám az iskola ebédlőjében Annabell.-Milyen volt a mai napod?

-Kicsit fárasztó-sóhajtottam halkan.-Bár terhesen minden kimerít.

-Nem is csodálom. A kis trónörökös elég sok energiádat felemészheti-nevette halkan.-Egyébként mikor tudjátok meg a nemét?

-Holnap megyünk ultrahangra-simítottam meg a mostanra már szépen növekedésnek indult hasamat. Lassan már az ötödik hónapban voltam a mi kis Edwardunkkal, és szerencsémre semmi komoly nem történt vele. Egészségesen fejlődött, és Carlisle is teljesen odavolt érte. Éjszakánként elalvás előtt gyakran megsimogatta, és állandóan azt mondta, neki biztosan nem szőke haja lesz, mert az én hajam színét örökli.

-És te mit érzel? Kisfiú?

-Eltaláltad-húzódott arcomra apró pír.-Szinte teljesen biztos, bár ez csak az én megérzésem. Lehet, hogy miközben mindenki Edwardnak hívja, a mi kis Lily-nk duzzog, mivel fiúnak hisszük.

-Ugyan, az anyai megérzés sosem csal-kuncogta.-Én is éreztem, hogy a miénk Alice lesz, és nem Adam.

-Az te vagy-vettem a számba egy villányit a salátámból.-Nekem sosem voltak jó megérzéseim.

-Megérzése mindenkinek van, csak fel kell tudni ismerni-kanalazott bele ő is az előtte lévő levesbe.-És ha az enyém nem téved, akkor ma hozzátok el Jaspert is.

-Eltaláltad-nevettem fel halkan.-Már annyira szeretne elszabadulni a kórházból. Ráadásul Carlisle olyan ajánlatot tett neki, amit nem lehet visszautasítani.

-És mi lenne az?-nézett rám kíváncsian.

-Mivel Jazzy imádja a lovakat, elvisszük lovagolni.-válaszoltam.-Azonban nem tudja, hogy ez ma lesz, és kissé féltem is ettől az egész lóra üléstől.

-Szerintem nincs miért félned-mondta nyugtatóan.-És neked sem ártana pihenned. Nem tesz jót a babának sem, ha ennyit stresszelsz.

-Tudom, ne is mondd!-állítottam le finoman.-Carlisle is mindig mondogatja, de nem tehetek róla. Ilyen a természetem.

-Tudom én jól-simította meg a vállam, miközben felállt mellőlem.-Ha bármiben segíthetek, csak szólj nyugodtan!

-Hát…lenne itt  valami-kezdtem hozzá félénken.-A fiam nagyon szeretné, ha Alice is jöhetne velünk a lovardába. Elengednéd?

-Hát nem tagadhatom meg a fiatalember kérését-kacsintott rám.-Természetesen mehet.

-Köszönöm!-néztem rá hálásan.

-Nincs mit köszönnöd-legyintett.-Mire elhozzátok Jazz-t, addigra Alice is elkészül.

-Ott leszünk- köszöntünk el egymástól, majd a tálcámat a kezembe véve indultam el az ebédlő kijárata felé.

Amint mindent elrendeztem, már indultam is a kijárathoz. Tudtam, mennyire fontos a mai nap a fiamnak, és nem szerettem volna, ha miattam szökik el akár csak egyetlen pillanat is belőle. Mióta a pocakom növekedni kezdett, már nem voltam annyira aktív, ami kezdett kissé zavarni, mivel nem tudtam játszani annyi ideig a gyerekekkel, mint szerettem volna. De tudtam, hogy a babának is az a jó, ha szakítok időt a pihenésre.

-Szia, szívem!-nyomott csókot az ajkaimra Carlisle.-Akkor indulhatunk?

-Ez nem is kérdés-nevettem halkan.-Micsoda nap ez a mai…

-Miért? Történt valami?-nézett rám ijedten.

-Nem, nincs semmi gond-mondtam azonnal.-Csak annyira hihetetlen, hogy ismét együtt lesz a család. Jazzy már rettenetesen hiányzott…

-Hidd el, én is legalább ennyire hiányoltam a fiunkat-simította meg az arcomat.-De nem szeretném, ha bármi történne veled a túl sok munka miatt. Szeretném, ha mostantól otthon maradnál.

-Már megbeszéltem mindent-nevettem fel halkan.-Jövőhéttől otthon leszek, és Annabell minden nap behozza nekem az aznapi munkát. Ezen kívül pedig segít a lakberendező üzletek lebonyolításában is, ha mondjuk ki kell menni valamelyik házhoz.

-Mindig egy lépéssel előttem jársz-indította be az autót, miközben lassan elindultunk a kórház felé.

(Carlisle szemszöge)

Mikor megláttam a kisfiam kivirult arcát, szinte minden rosszat elfeledtem, ami az elmúlt időszakban történt velünk. A szemei csillogtak az élettől, vidáman nevetgélt, és már alig várta, hogy iderohanhasson hozzánk. Hihetetlen volt, mennyi energia van benne azok után, ami vele történt.

-Apuciiiii!-ölelt magához.-Annyira örülök nektek!

-Mi is neked, prücsök-simogattam meg a buksiját.-Már nagyon hiányoztál.

-Mindennél jobban-ölelte meg Esme is.

-Milyen hatalmas pocid van-lepődött meg hirtelen.-Eddig nem is vettem észre.

-Talán, mert mindig ültem-puszilta meg a homlokát. Ekkor megérkezett Addison is.

-Már alig bírt nyugton maradni-nevetett fel halkan.-Mint aki csilis paprikát evett.

-Mit szeretnél csinálni?-nézett rá lelkesítően kedvesem.-Várj…csak nem lóra ülni?

-Deeee!-kiáltott fel izgatottan.

-Akkor nagyszerű hírem van neked-folytatta.-Ma elviszünk lovagolni. Alice és Rose is elkísérnek. Na, mit szólsz?

-Jaj, de örülök!-ugrott a nyakába.-És mikor? És meddig? És…

-Csak lassan a testel fiatalúr-borzoltam össze hullámos fürtjeit.-Előtte még haza kell mennünk, és elhozzuk Alice-t is. Csak utána indulunk.

-Nem számít! Csak menjünk minél hamarabb!-indult el az ajtó felé.

-Szerintem menjetek, mert a végén elindítja az autót-noszogatott minket Addison.

-Köszönöm!-néztem rá hálásan.-Hála neked teljes életet élhet.

-Ezért inkább te érdemelsz dicséretet-búcsúzott el tőlünk, miközben lassan mi is követtük Jazzy-t a parkoló felé.