Gyógyító szerelem LII. Fejezet

Sziasztok!
Próbáltam igyekezni a fejezettel, amennyire csak tudtam. Ebben a részben végre minden rendbe jön ;)
Jó olvasást!
Puszi!
Carly



(Carlisle szemszöge)

-Mikor vagyunk már ott?-nézett rám izgatottan kisfiam. Alice és Rose önfeledten nevettek a hátsó ülésen, de Jazzy szinte minden pillanatban engem kérdezett. Annyira aranyos volt a lelkesedésével, hogy alig bírtuk ki Esme-vel nevetés nélkül.

-Már nincs sok hátra, kis harcos!-szóltam hátra.-Nemsokára felülhetsz a lóra, csak addig próbálj a fenekeden maradni.

-De annyira nehééééz-sóhajtott fel halkan.

-Kicsim, a türelem mindig meghozza a megérdemelt jutalmat-lelkesítette szerelmem.-Nézd! Én már látom is a lovardát!

-Hol? Hol?-nézett ki lelkesen az ablakon.

-Pont ott-mutattam a nem messze álló épületre.-Gyorsan ott leszünk.

-Már alig várom-kiáltott fel lelkesen. Még mindig hihetetlen volt látni az az örömöt az arcán, ami néhány hónappal ezelőtt eltűnt az életéből. Mikor behozták, majd megszakadt a szívem érte, és nem hittem volna, hogy valaha is újra boldognak láthatom. Pedig ha most rá néztem, nem is láttam mást az arcán a vidámságon kívül.

Amint leállítottam a motort, mind a három gyerek azonnal kipattant a kocsiból. Mindenhol karámok és szénabálák voltak, de valamiért még is minden olyan tiszta volt. Rend uralkodott minden sarokban, és ha nem tudtam volna, nem is hittem volna el, amit a szememmel látok.

-Ahhh, ezzel a hassal nem valami egyszerű kiszállni a kocsiból-nevetett fel kedvesem.

-Nem kell segíteni?-néztem rá féltően.

-Nem, köszönöm!-állt fel óvatosan, ám én reflexszerűen kaptam el a karját, mikor egy pillanatra megingott.

-Hát…talán még is kellett volna-sütötte le a szemeit.

-Nincs ebben semmi kínos-indultunk el a kicsik után.-Természetes, ami veled történik. Te is tudod, mennyivel nehezebb ilyen állapotban megtalálni a megfelelő testtartást.

-Tudom-sóhajtotta.-Csak annyira tehetetlennek érzem magam.

-Nem kell e miatt megijedned-simítottam meg az arcát.-Tudod, hogy rám mindig számíthatsz.

-Hogy is ne tudnám-nevetett fel halkan, miközben lassan mi is beértük a lelkesen ugráló kisebb gyerekseregünket.

-Mama, nézd!-mutatott a karámban lévő lovakra Jazzy.

-Látom kicsim-nyomott puszit a homlokára.-Melyikre szeretnél felülni?

-Arra-mutatott egy hatalmas, éjfekete példányra. Emlékszem, mikor még nagyon régen…én is lovagoltam. Pont annyi idős lehettem, mint ő, mikor apám felültetett egy ugyanilyen gyönyörű állatra…

-Apu!-szaladtam oda hozzá.-Légyszi, engedd meeeeeg!

-Már számtalanszor mondtam, hogy túl kicsi vagy hozzá-merült el újra az újságban. Persze, én mindenhez kicsi vagyok.

-Nemááár! Annyira szeretnék lovagolni-néztem rá kérlelően.-Csak most az egyszeeer!

-Jajjj, te fiú-sóhajtotta.-De csak egy feltétellel…

-Mi az?-törtem ki izgatottan.

-Ha tényleg nagyon vigyázol-kötötte az orromra.-Nem bocsájtanám meg magamnak, ha megsérülnél.

-Meglesz-válaszoltam azonnal.

-Akkor bemutatlak valakinek--vette kezeim kezeibe, miközben lassan elindultunk az udvar felé. Amint kiértünk, azonnal megláttam Villámot, apu lovát.

-Villám, ő itt Carlisle-ültetett fel a hátára.-Óvatosan a fiammal, rendben?

-De puha a szőre-simítottam meg a hátát.-Mitől van?

-Almát kap reggelire-válaszolta.-És nem úgy eszi, mint te a brokkolit. Ő nem tudja elrejteni a krumplija alá.

-De annyira rossz íze van-dúrcáztam.

-Na, ne morcoskodj itt nekem! Inkább játszunk Cowboy-osat, mit szólsz?-lelkesített.

-Dejóóó!-kiáltottam, majd lassan Villám is elindult a kerítés mentén…

-Kívánsága parancs, fiatalember!-szakítottak ki a gondolataimból a tulaj szavai.-Jó napot!

-Jó napot! Dr. Carlisle Cullen-mutatkoztam be.

-John  McAdams-rázott velem kezet.

-Mr. McAdams-kezdtem hozzá-lehetne önhöz egy konkrét kérésem?

-Parancsoljon!-mondta készségesen.

-Az állapotos feleségemnek lenne valami ülőhely? Nem szeretném, ha állnia kéne…

-Nem is kell kérnie-nevetett fel halkan.-Mrs. Cullen, hol lenne Önnek a legjobb?

-Közel a kisfiamhoz-válaszolta azonnal.

-A karám mellé el van helyezve pár pad-mutatott az említett irányba.

-Köszönöm!-húzódott szerelmem arcára hálás mosoly, majd lassan mi is elindultunk Mr. Adams után. Jazzy azonnal besietett a karámba, szinte alig lehetett vele lépést tartani. Alice és Rose felcsimpaszkodtak a kerítésre, míg én Esme mellett találtam meg a helyem. Mindketten izgatottan figyeltük, amint fiunkat a lóra ültetik.

-Itt a kantárt-adta a kezébe.-Ne húzd meg, mert én irányítom a lovat, de ne is engedd el! Lazán tartsad!-mondta az utasításokat.

-Rendben-bólintotta Jazz.-De puha a szőre. Mitől van?

-Almát kap reggelire-válaszolta.-Na indulás…

-Nem lehetne, hogy apu vezessen?-nézett rá kérlelően. Hirtelen nem is tudtam, mit mondjak. A fiam azt szeretné, ha én tanítanám lovagolni. Ennél szebb kérést, ha akarnék sem kaphattam volna tőle.

-Dr. Cullen?-nézett rám kérdően Mr. McAdams.-Tud lovat vezetni?

-Hát, aham…-köszörültem meg a torkom.-Ami azt illeti lovagolni is.

-Akkor?-intett.-Jön?

-Azonnal-álltam fel Esme mellől. Amint a kezembe vettem a kantárt, mintha ismét visszafiatalodtam volna azzá a kisfiúvá, aki annak idején gyűlölte a brokkolit. Mintha megint öt éves lettem volna.

-Nos, Jazz? Készen állsz?-emeltem rá a tekintetem.

-Naná-mondta lelkesen, miközben lassan sétálni kezdtünk a karám mentén…