Novella: Alkonyat után

Sziasztok!

Már beszéltem Winnie-nek és Julietnek erről a novelláról, és hála a pici szabadidőmnek meg is tudtam valósítani. Ez most a Breaking Dawn idején játszódik. Remélem, mindenkinek tetszik majd Carlisle és Esme kis története.

Puszi!

Carly

(Esme szemszöge)



Szörnyű látni, mikor az ember lánya az életéért küzd annak ellenére, milyen hihetetlen is egy új élet születése. Én már átéltem, milyen is a kezedben tartani a kisbabádat, és ennél nincs is felemelőbb érzés a világon. De az elvesztés fájdalma minden öröm kárára válik. Miután elvesztettem a saját kisbabámat, nem tudtam nem arra gondolni, milyen lenne Bellát is elveszteni. Mióta megismertem, a lányomként tekintettem rá, és látni monitorra kötve, tehetetlenül minden anya számára sokkoló lenne.
Arcomat a párnámba temetve kezdtem el hangtalanul sírni, miközben kezeimmel nem létező könnyeimet töröltem le néha az arcomról.
-Szívem, nincs semmi baj-hallottam meg szerelmem hangját a fülem mellett.-Hallasz? Minden rendben lesz.
-Nem-pillantottam fel szemeibe.-Semmi nincs rendben.
-Bella erős lány-simította meg az arcomat.-Ha minden rendben halad, holnap hozza világra a kicsi E. J.-t illetve a kis Renesmee-t.
-Nem tudsz tenni valamit?
-Ennél többet nem-sóhajtotta halkan.-Sajnálom…
-Annyira féltem Őt-mondtam alig hallhatóan.-Ha nem éli túl…
A mondatomat már nem bírtam befejezni a heves sírástól, de nem is szerettem volna. Már a tudata is fájt, miszerint elveszíthetem a lányomat, de a gond inkább az volt, hogy az elméleti sík nagyon hamar átfordulhatott a valóságba. Ezt Carlisle is pontosan tudta.
-Édesem, ne sírj!-puszilta meg az arcomat.-Ne sírj!
-Bocsáss meg-sírtam halkan.
-Nincs miért-simított ki az arcomból pár hajtincset. Ebben a pillanatban szúrós illatok kezdték el belengeni a házunk környékét. Pontosan tudtuk, ki érkezett hozzánk.
-Itt van Jacob-állapította meg szerelmem.-El kéne mondanunk neki.
-Tudom-bólintottam.-Remélem, tud nekünk segíteni.
-Bízzunk benne-sóhajtotta, miközben lassan elindultunk az illat forrása felé. Jacob éppen a lépcső tetejénél állt, mikor odaértünk. Láthatóan nem volt jó hangulatban, szinte érezni lehetett rajta a bánatot.
-Jacob-biccentett Carlisle, mire újdonsült családtagunk követett is minket szerelmem szobája felé. Amint elővette a megmaradt infúziónyi vért, Jacob arca azonnal elhűlt a felismeréstől. 
-Ez lenne az utolsó?-pillantott ránk.
-Bella holnap szül. Több vér kell, különben nem éli túl-válaszolta Carlisle.
-És neked is enned kell-fordultam hozzá, hiszen nem állhat neki ilyen szomjasan ekkora feladatnak.-Erősnek kell lennük, ma kell elmennünk.
-Carlisle, most már te lettél az ellenség-mondta figyelmeztetően.-Sam nem hezitál, meg fog ölni titeket.
-Emmett is ott lesz-hoztam fel fiam jelenlétét. Mindhiába…
-Ez nem lesz elég-folytatta.
-Ha van valami, amivel megmenthetjük, meg kell tennünk-sóhajtotta szerelmem.-Nincs más lehetőség.
-Feltennétek érte ez életeteket?-lepődött meg hirtelen.
-Természetesen-mondtam határozottan.-Bella már a családunkhoz tartozik.
-Valóban-suttogta.-Olyan, mint az én családom, de talán erősebb is nála. Tudom mit kell tennem-csillantak fel a szemei.
-Mire gondoltál?
-Elvonom a falka figyelmét-nézett ismét a szemeinkbe.-Remélhetőleg annyi ideig, amíg sikerül kijutnotok.
-Amennyire tudunk, sietünk-bólintotta Carlisle.-Köszönjük…
Erre már nem mondott semmit. Én kissé rémülten sétáltam át a szobánkba, ami szerelmem kifinomult érzékeit sem kerülte el. Hihetetlenül aggódtam, mi lesz, ha nem sikerül elhagyni a területünket.
-Nem kell félned-ölelt meg puhán.-Mellettem nem.
-Nem is miattam-fordultam hozzá-hanem miattad és Emmett miatt.
-Minket nem kell félteni-nevetett fel halkan.-Hidd el, minden rendben lesz!
-Bár eltudnám-bújtam hozzá. Ebben a pillanatban ujjaival megsimította az állam vonalát, mire ha kicsit lassan is, de feltekintettem a szemeibe. Láttam rajta, mennyire aggódik miattam, akárcsak én miatta.
Ajkaival szelíden kezdett el csókolni, mire én halkan sóhajtva simítottam meg ujjaimmal aranyszín hajkoronáját, majd pillanatokkal később áttértem az arcára. Mintha ismét felfedeztem volna minden vonását; a pici nevetőráncait, amik minden pillanatban elkápráztattak...Kimondhatatlan volt.
Hirtelen találtam magam a puha párnáknak döntve, miközben pillanatról pillanatra sűrűbben sóhajtottam fel csókjai nyomán. Ő lábaimat észrevétlenül kulcsolta a csípőjére, mire én sem tétlenkedtem, ujjaimmal ingje gombjai után nyúltam. Ám pár pillanat múlva ő szakította meg a csókunkat.
-Tudnod kell-zihálta.-Mennyire imádlak.
-Én is imádlak-pusziltam meg ajkait.-De ne álljunk itt le. Talán soha nem lesz már ilyen alkalmunk egymást szeretni.
-Ne mondj ilyeneket-simította meg arcom vonalát.-Amint alkalmunk adódik, eltűnünk kicsit a világ elől.
-Nem tudom-markoltam meg a vállát.-Milyen alkalom, ami nincs?
-A remény mindennél hatalmasabb-ültetett fel, miközben én még mindig karjaimmal öleltem magamhoz.-Indulnunk kell!
-Induljunk-bólintottam, majd miután Emmett is elkészült, el is indultunk a határaink felé.
 Minden pillanat, amivel messzebb kerültünk az otthonunktól, nőtt bennem a feszültség. Féltem, mi lesz, ha nem jutunk ki idő előtt, mielőtt a falka észrevenne minket. Nem akartam elveszíteni a családtagjaimat.
Ebben a pillanatban hallottunk meg valamit a hátunk mögött. Az illatot azonnal felismertem kifinomult érzékeimmel. Két falkatag vett minket üldözőbe, mire mindannyian gyorsítani kezdtünk. Futottunk, amennyire csak szomjasan bírtunk. A szomj azonban annyira felülkerekedett rajtam, hogy minden próbálkozásom ellenére is lassulni kezdtem.
Ekkor valami elkapott hátulról, én pedig a hatalmas erő hatására gurulni kezdtem le a lejtő oldalán. Bár nem éreztem semmilyen fájdalmat és bajom sem eshetett, mindez mégis az öngyilkosságom napját juttatta eszembe, mikor is ilyen tehetetlenséggel zuhantam le az ennél sokkal hatalmasabb szikláról.
Amint lelassultam, ismét a lábaimra álltam, és ekkor szembetaláltam magam két hideg szempárral. Hirtelen lemerevedtem, és szinte láttam visszatükröződni az életem emlékeit a borostyán íriszükben.
Láttam a homályos emberi emlékeimet, mind jót, mind rosszat; láttam a kislányomat; Carlisle arcát, mikor megpillantottam őt a kórházban; mikor átváltoztatott; az első csókunk, ami elcsattant köztünk; arcát, mikor bevallotta, mennyire szeret; mikor első alkalommal egymáséi lettünk…Már készen álltam a halálra.
Ebben a pillanatban Emmett tűnt fel mellettem, miközben puha ujjak érintették meg rémülettől remegő vállaimat. Carlisle volt az.
Fiam ellökte támadóinkat az útból, mire szerelmem újult erővel indult el velem a nem messze álló határ felé. Mindannyian hatalmas lendülettel repültünk el a szikla pereméről, mintha valóban repültünk volna. Mindössze akkor tudatosult bennem minden, mikor ismét a talajra értem.
A Quileute indiánok már nem bírtak követni minket a másik oldalra. Panaszos vonításukba beleremegett az éjjeli erdő, ami nem kerülhette el a többi falkatag figyelmét sem. Pillanatokkal később válaszul érkezett a többiek hangja is.
-Kincsem, nincs semmi bajod?-állított meg hirtelen.
-Nincs-ziháltam halkan.-Hála mindkettőtöknek.
-Nincs miért hálálkodnod-simította meg az arcomat.-Induljunk! Rohan az idő…
Azzal ismét nekiiramodtunk, majd azonnal üldözni is kezdtük a közelben élő szarvascsordát. Próbáltunk annyit inni, amennyivel nem kell jó pár héten át vadászni mennünk. Már majdnem indultunk is, mikor szerelmem telefonja csörögni kezdett. Azonnal kiírta a házunk számát.
-Carlisle-hallottuk meg Alice-t a vonalban.-Bella szül. Összeesett, és rettenetesen vérzik. Edward és Rose próbálják megmenteni.
-Valószínűleg a méhlepény-állapította meg.-Sietünk, amennyire tudunk.
-Rosalie-hallottuk meg fiunk kiáltását, mire azonnal megszakadt a vonal. Mi sem tétlenkedtünk tovább, immár jóllakottan indultunk el sebesen az otthonunk felé.
Carlisle-nak oda kellett érnie időben, mielőtt Bella az életét vesztheti. A lányunk a halál szélén állt, és a szíve talán nem bírja ki a szülést. Ha meghalna, azzal én is elveszíteném a lelkem egy újabb részét.
Amint a közelbe értünk, hatalmas zaj ütötte meg a fülünket. Kiáltás, állatias morgás, karmok szabdaló hangja…Elkéstünk.
A falka kíméletlenül támadta fiainkat és lányunkat. Edward már nem bírt harcolni a felette tornyosuló Sammel, mire én és szerelmem azonnal nekiiramodtunk. Lerántottuk fiunkról falka vezérét, mire ő hatalmas vicsorgással pillantott ránk tüzelő szemeivel.
Azonban Jasper elhárította ellenünk készült támadását, mire mi is a folytathattunk falkával való küzdelmet. Nem hagyhattuk bántani a lányunkat sem az unokánkat. Semmiképp sem…
Carlisle minden pillanatban mellettem volt, és én sem távolodtam el mellőle. És mikor a falka meghátrált, hirtelen rájöttem. Talán ismét minden rendben lesz…

Novella: Lily

Sziasztok!

Most ismét egy novellával jelentkeznék, ami sokkal a Breaking Dawn után játszódik. Egy születésnappal kezdődik, aztán majd meglátjátok mi lesz belőle :)

Puszi!

Carly :)

~Lily~

(Esme szemszöge)

-Hmmm…Hányadik is?- lehelt csókot ismét ajkaimra Carlisle, miközben még mindig a hálónk felé hátráltunk.

-Ma töltöttem be a csodás százötvenet- nevettem halkan két csók között. - Nem, mintha nem tudnád…

-Csak kíváncsi voltam, te tudod-e –kulcsolta lábaimat a derekára. Nem is igazán törődtünk azzal, vannak-e rajtunk kívül a házba. Tudtunkkal Rosalie és Emmett vadásztak, Alice és Jasper a plázába mentek, Edward Bella és Nessie pedig a kis erdei házukban húzódtak félre.

-Mire…készülsz?- kérdeztem akadozva, mikor kezei végigsiklottak a nyakamon.

-Ha már ilyen szép kort megéltünk-csókolt bele a nyakamba. - Ünnepeljük meg különlegesen!

-Ahogy parancsolja, Dr. Cullen- kuncogtam halkan. – Csak a gyerekek meg ne hallják, mikor hazajönnek.

-Ó, ilyennek ismer engem, Mrs. Cullen?- vonta fel a szemöldökét.

-Nem benned kételkedem-sóhajtottam halkan. - Csak magamban nem bízom.

-Ezek szerint érdekes gondolatok járhatnak a kedves feleségem okos kis fejében-döntött el az ágyon.- Megosztanád velem?

-Tudja, doktor Úr, nem helyén való az…orvos beteg viszony-markoltam meg a takarót, mikor ajkaival végigszántotta a nyakamat.

-Esetleg, szeretné, ha meghallgatnám a szívét, Mrs. Cullen?- kuncogta halkan. - Az nem ütközik szabályba.

-És ha én vizsgálnálak meg?- fordítottam a helyzetünkön egy határozott mozdulattal. Hihetetlen, de százötven év elteltével, még mindig annyira kívántam őt, mint a legelső alkalommal. Minden egyes mozdulata ugyanolyan hatással volt az elmémre, mint amikor annak idején a tó partján esküdtünk össze Isten színe előtt.

-Orvosi diploma nélkül?- kerül ismét felülre. - Bocsáss meg, de engem nem tudsz restaurálni.

-Rajtad nem is kéne- nevettem halkan. - Meddig akarunk még játszani?- ötlött eszembe hirtelen.

-Nem is tudom - csókolt meg ismét. Ahogy a csípője az enyémhez ért, már jól éreztem, mennyire szeretné tudni a folytatást. Én is annyira akartam, mint ő, de hát nem volt a mi stílusunk, hogy minden előzmény nélkül, csak a testiségre koncentráljunk.

-Mi lenne, ha nem játszanánk tovább egymás önuralmával?- nyögtem fel halkan

-Hát…talán még az én önuralmam is véges-hajolt ismét közelebb, miközben kezeivel óvatosan kezdte lehámozni a feleslegessé vált ruhadarabjaimat. A kezeim még ennyi év után is remegtek, mikor az ingéért nyúltam. Még mindig féltem, hogy nem leszek elég jó neki, pedig ez idő alatt számtalanszor repültünk el a mennyországba egymás karjai közt. Féltem, hogy nem vagyok elég jó, mint nő. Számomra a Carlisle-lal töltött idő maga az álomvilág volt. És néhány órának tűnő perc után, a testünk ismét eggyé vált, mint ez alatt a másfél évszázad során oly sokszor…

Mikor ismét fel tudtam fogni a körülöttem lévő világ létezését, már majdnem teljesen sötét volt. A nap sugarai már fáradtan pihegtek az ég széles mellkasán, miközben én is halkan szuszogva feküdtem Carlisle karjai közt. Talán ennél többet nem is kívánhatnék magamnak a születésnapomra.

-Min gondolkozol?- simította meg az arcomat szerelmem.

-Csak azon, hogy mennyire szerencsés vagyok –húzódott arcomra hálás mosoly. –Itt vannak a gyerekek, Nessie és te is. Nem hiányzik semmi az életemből-bújtam hozzá szorosan.

Azonban nem volt minden szavam teljesen igaz. Tényleg mindenem megvolt, és amit csak lehet valóban megkaptam a szeretteimtől. Egyetlen apró dolog hiányzott csak az életemből…

Egy kicsi lény, aki minden szempontból számomra a tökély lenne. Akinek szőke haja és aranybarna szemei vannak, és olyan őszinte és tiszta a lelke, akárcsak Carlisle-é. A mi közös kisbabánk…

-Valami baj van?-törte meg a hirtelen beállt csendet szerelmem.

-Nem, nincs semmi-válaszoltam azonnal.-Nem érdekes…

-Nem erőltetem-puszilta meg az arcomat.-De ideje lenne felkelnünk. Alice mérges lesz, ha nem készülünk el időben.

-Alice-nevettem fel halkan.-Mire is mennénk nélküle.

-Mire is mennétek nélkülem-jött be nevetve, azonban azonnal szeme elé emelte kezeit, amint meglátott minket. – Oh, bocsi! Nem tudtam…

-Semmi gond- mondtam zavaromban. – Azonnal indulunk.

-El is várom-válaszolta kuncogva, majd hatalmas szökkenésekkel suhant el a nappali felé.

Mi is összekaptuk magunkat, és pillanatokon belül már készen is álltunk az ünneplésre. Én egy hosszú, sötétlila ruhát vettem magamra, aminek az egyik oldala a combomig fel volt vágva, amihez egy ezüstszín magas sarkút választottam kiegészítőként. Carlisle is nagyon szépen kiöltözött. Egy fekete szövetnadrágot vett fel hozzá passzoló fekete öltönnyel, alá pedig egy világoskék inget választott. Kifejezetten jól állt neki ez a fajta elegancia.

-Boldog szülinapooot!- ugrott a nyakamba Alice, mire a többiek is hangosan tapsolni kezdtek.

-Köszönöm, kicsim!-öleltem magamhoz.-Már ennyi év eltelt?

-Nyugi, meg sem látszik-lépett ide Edward is.-Mintha még mindig csak száz lennél.

-Köszönöm, fiam-nyomtam puszit az arcára nevetve.

-Mivel mindenki hasonló ajándékot szeretett volna venni-vett elő lányunk egy kis dobozt a csebéből.-Ezért közösen adunk ajándékot neked.

-Oh, nem kellett volna-kezdtem el bontogatni, és pár pillanat múlva meg is pillantottam…

A szemem előtt egy csodaszép nyaklánc látványa tárult elém. Egy szív alakú medál lógott a csillogásából ítélve fehérarany láncon, a tetejére pedig egy aprócska rózsa volt gravírozva.

-Ez…valami meseszép-mondtam meghatottan.-Nem is tudom, mit mondjak…

-Nyisd ki!-noszogatott Carlisle.-Belül is van valami.

Azonnal úgy tettem, és a kis kapcsot lenyomva kinyitottam a szív alakú medált. A belsejébe egy családi kép volt belerakva. Carlisle, Edward, Bella, Nessie, Jacob, Rosalie, Emmett, Alice, Jasper és én álltunk rajta a házunk előtt, miközben a hóesésben mindenki bolondul mosolygott felnőtt létére. Ha tudtam volna, biztosan elsírom magam.

-Hihetetlen -nézegettem tovább.-Itt még milyen kicsi voltál, Nessie.

-Hát igen-nevetett fel halkan.- Azóta sok minden változott.

-Annyira köszönöm!-öleltem meg őket egyesével, és Jacobot sem hagytam ki, hiszen már ő is a család tagja volt.

-Remélem, nem baj, hogy én is eljöttem-ölelt viszont félénken.

-Ugyan, nem butáskodj-nevettem halkan.-Bizonyos tekintetben te is Cullen vagy.

-Megtisztelő ezt hallani-kacagott fel ő is. Hihetetlen, milyen udvarias és tisztelettudó volt. Azt gondolná a legtöbb vámpír a farkasokról, hogy modortalanok és durvák, de Jacob nagyon is kivétel volt ebben a tekintetben.

Egész este táncoltunk. Alice fantasztikus számokat választott a zenelistára, és mindenki rendkívül jól érezte magát, még Rosalie is elment egy táncra Jacobbal. És így repült el százötven év…

Másnap minden a megszokott kerékvágásban folytatódott. Carlisle készülődött a munkába, a gyerekek elmentek az iskolába, és Nessie is velük tartott, nehogy elkéssen. Szerelmem is nemsokára elindult, így én is nekiálltam a teendőimnek. Kicsit tervezgettem az egyik házon, amit nemrég kaptam megbízásnak, majd elszaladtam bevásárolni, mivel ma én készítem az ebédet Ness számára. 

Nessie legalább olyan fontos volt a számomra, mint a nevelt gyerekeink. Néha úgy éreztem, némileg betölti azt az aprócska űrt, ami a saját gyermek hiánya miatt tátongott a lelkemben, bár az évek múlásával, szinte teljesen elfogadtam a meddőség tényét. De most valami miatt megint úgy éreztem, bárcsak lehetne Carlisle-lal közös gyermekünk.

-Szia, nagyi!-lépett be az ajtón Renesmee. Még mindig kicsit furcsa volt, hogy huszonhat évesen nagymama vagyok.

-Szia, kincsem!- nyomtam puszit a homlokára. - Mit szeretnél enni?

-Mit vettél a boltban?- válaszolt kérdéssel kérdésemre.

-Tojást, gombát, hagymát…

-Akkor egy gombás rántotta tökéletesen megfelel-vágta rá mosolyogva.-De szívesen segítek, nem kell egyedül főznöd.

-Ha már így mondtad-nevettem fel halkan, miközben kicsit arrébb mentem, hogy neki is legyen helye a tűzhely mellett. Mióta ő van nekünk, azóta kissé megújítottam a szakácstudományomat is, mivel nagyon régen nem főztem senkinek. Hál’ Istennek sikeresen.

Éppen ki akartam venni a kész rántottát, amikor hirtelen egy furcsa érzés kezdte belengeni a gyomromat. Olyan érzés volt, mintha hányingerem lenne, és…pár pillanattal később be is igazolódott a gyanúm. Azonnal átrohantam a fürdőbe, és még éppen felé tudtam hajolni a kézmosónak.

-Jól vagy?- szaladt be hozzám Ness.

-Igen…vagy is nem- rogytam le a csempére. -Nem tudom, mi történt velem…

-Gyere, segítek felállni-nyúlt a kezemért, de én finoman elutasítottam.

-Várj egy kicsit! Mindjár jobban leszek-hajtottam a fejemet a térdemre, ami furcsa módon lüktetett a fájdalomtól. Már azóta nem volt fejfájásom, mióta vámpírrá változtam.

-Legalább azt engedd meg, hogy felhívjam Carlisle-t-nézett rám aggódva.

-Azt megköszönném-sóhajtottam hálásan.-De, Ness…Csak annyit mondj neki, hogy én kértem, hogy jöjjön haza. Ne mondd el neki, miért.

-Rendben van-bólintott, majd sietve indult el a telefon felé.

Még hallottam, ahogyan Carlisle-lal beszél, mikor sikerült végre talpra állnom. Nem is tudom, miért szédelegtem, de alig bírtam elcsoszogni az ágyunkig.

-Azt üzeni, siet!- ült le mellém. És ebben a pillanatban megcsillant valami a szemében.

-Mi az?- néztem rá kíváncsian.

-Ha nem tudnám, hogy vámpír vagy- kezdett hozzá félénken-azt hinném, hogy babát vársz.

-Ugyan már, ez lehetetlen-nevettem fel egy kis keserűséggel a hangomban.

-Miért? Hánytál, fáj a fejed és…

-Nessie ez akkor sem lehet-szakítottam félbe szomorúan.- Százötven éven át, egyszer sem estem teherbe. Kizártnak tartom, bár…

-Bár?-vonta fel a szemöldökét.

-Én lennék a föld legboldogabb vámpírja, ha igaz lenne-húzódott arcomra apró mosoly.-De szerintem ez nem lehetséges.

-Mi nem lehetséges?-lépett be hozzánk Carlisle.

-Szerintem Esme terhes-mondta ki nyíltan Nessie.

-Ezt honnan veszed?-nézett rá kicsit furcsán szerelmem.

-Nem akarod te elmondani?-kérdezte unokám várakozóan.

-Hát…nemrég hánytam-válaszoltam végül nehezen.-És a fejem is rettenetesen fáj.

-Ez érdekes-túrt bele a hajába Carlisle elgondolkodva.-Meg kéne vizsgáljalak.

-De, Carlisle, te is tudod, hogy ez lehetetlen-ellenkeztem.-Miért lennék terhes?

-Ez nem tudhatjuk-csillant fel a remény a szemében.-Csak akkor kapunk választ, ha megvizsgálhatlak.

-Jól van-adtam be a derekam. Azonnal elővette az orvosi felszerelést, miközben Nessie is lement, hogy megossza a feltételezést a többiekkel. Kicsit idegesen gyűrögettem a lepedőt, vajon mi lesz az eredmény, és amikor Carlise mosolygós arccal mellém telepedett, az szívem, mintha újra dobban volna egyet.

-Szóval, igaz?-kérdeztem meghatottan.

-De még mennyire-ölelt magához, miközben én könnyek nélküli zokogásban törtem ki. Minta minden vágyam valóra vált volna egyetlen pillanat alatt. Itt növekedett a hasamban Carlisle gyermeke, és én majdhogynem képtelen voltam ezt felfogni. Terhes voltam attól a férfitől, akitől mindig is szerettem volna.

-Annyira boldog vagyok-szólaltam meg halkan.-Nem is tudod, mennyire…

-Szeretlek!-nyomott csókot az ajkaimra.-És őt is.

-Én is szeretlek- kuncogtam fel halkan, mikor kezei a hasamra csúsztak.

-El kéne mondanunk a gyerekeknek- folytatta komolyan. – Tudniuk kell.

-Szerintem már tudják-kuncogtam. - Legalább is Edward biztosan.

-Azért menjünk le hozzájuk-segített fel az ágyról, majd lassú létekkel indultunk el a földszint felé. Minden úgy volt, ahogyan sejtettem…

-Gratulálunk!- ugrott a nyakamba Alice.- Mindenki nevében.

-Köszönöm, kincsem!-öleltem magamhoz. Ahogyan körbe néztem, mindenki arcán tiszta örömöt láttam. Kivétel nélkül boldog volt minden gyermekünk, azonban Rose arcán valami mást is felfedeztem…a bánatot.

-Rosalie…-kezdtem hozzá, azonban ő minden válasz nélkül felfutott a szobájába. Tudtam, mennyire vágyik ő is egy saját kisbabára. Én is legalább annyira szerettem volna, de sosem mondtam ki annyira nyíltan mint ő, és sajnos Rose még az idő múlásával sem tudta elfogadni, amivé vált.

-Kicsim…-álltam meg az ajtaja előtt. Mivel nem érkezett válasz, gondoltam benyitok.-Kicsim, én tudom, mennyire nehéz most neked, és…

-Mit tudsz te?-fúrta arcát a párnák közé. –Én vesztettem el mindent, mikor vámpírrá váltam, nem te.

-Rose- sóhajtottam.-Nem is tudod, mennyi mindenen mentem keresztül, amíg elfogadtam a meddőségem. Túl kellett esnem a kisbabám halálán, ami emberként nem ment, és Carlisle nélkül máig kínozna a bűntudat. Mindent eldobtam magamtól, az életemmel együtt. De nem törtem össze, mikor megláttam az új életem. Ráébresztett arra, amiben eddig sosem hittem…a csodákra.

-Nem érted, Esme?!-emelte meg a hangját.-Te mindig anyám helyett anyám voltál. Gondomat viselted, mikor össze voltam törve, és te érdemled meg legjobban közülünk ezt a kisbabát, de emiatt most még nagyobb baklövésnek érzem a saját életem. Nem rád haragszom, hanem magamra, ami miatt ilyen selejt lett belőlem…

-Jaj, aranyom, nem vagy selejt-öleltem magamhoz.-Csodálatos, érett nő létedre, miért mondasz ilyeneket? Semmi okod ezt feltételezni.

-Valóban?- nézett fel a szemeimbe.

-Igen, valóban-húzódott arcomra apró mosoly. -És tudod mit? Te lehetsz a pici keresztanyja

-Ez komoly?- lelkesedett fel hirtelen. - Esme, annyira köszönöm!

-Ne köszönd!- öleltem magamhoz. - Nálad nem is találnék megfelelőbb embert a célra.

Ahogyan ott öleltük egymást rájöttem, Rosalie milyen törékeny is valójában. Mindig erősnek mutatkozik, talán még sosem zokogott könnyek nélkül ezelőtt. De én mindig is éreztem rajta, mennyire labilis is ez a komorsága. Legbelül mindig is sírt, csak ezt nem mutatta ki felénk…

Az idő hamar repülni kezdett. Teltek a hetek, és ezalatt a rövid idő alatt hatalmas változáson ment keresztül a testem. Jól láthatóan kikerekedett a pocakom, és már a nem szakértő szemek is észrevették volna, hogy előrehaladottan várandós vagyok. Carlisle teljesen odavolt a piciért. Minden este órákon keresztül beszélt hozzá és simogatta, nehogy egyedül érezze magát. Én ezen pedig mindig csak mosolyogni tudtam.

-Azt hiszem nemsokára szülni fogsz-állapította meg a hasam méretéből. - Pár nap.

-Már alig várom-nevettem boldogan.-Szerinted kisfiú vagy kislány?

-Szerintem kislány-válaszolta örömtől csengő hangon.-Egy igazi kis Lily.

-Lily- ízlelgettem magamban.-Tetszik ez a név.

-Nekem is hamar a szívem csücske lett-simította meg az arcomat.

-És mi lesz, a fiú?-érdeklődtem tovább.

-Jonathan- mondta azonnal.- Jonathan Cullen.

-Milyen határozott vagy-lepődtem meg hirtelen.

-Nem is tudod, mennyit gondoltam már egy kisbabára-simította meg a pocakomat. – Talán többet is,  mint az normális lett volna. Minden együttlétünk után reméltem, hátha még is…De az idő múlásával lassan minden reményem alább hagyott.

-Én is elmondhatom ugyanezt- nyomtam csókot ajkaira.-Azonban mint látod, a remény hal meg utoljára.

-Ő is ezt bizonyítja-nevetett fel halkan.-A mi kis csillagunk.

-Hallod picur?-cirógattam meg a hasam.-Csillag lettél.

-Biztosan hall téged-bújt hozzám óvatosan.-Hallja, milyen nagyszerű anyukája van.

-És milyen nagyszerű apukája is-egészítettem ki mondanivalóját.

Szinte észrevétlenül illant el ez a maradék pár nap. Én is kezdtem érezni, mennyire közeleg az idő, és amikor megéreztem az első fájást, azonnal tudtam, mit kell tennem.

-Carlisle!-kiáltottam az emeletre, mire ő azonnal mellettem termett.

-Nyugalom!- kapott a karjaiba. –Hamar túl leszel rajta.

-Szültem már, tudom milyen érzés-kuncogtam, azonban nevetésemet egy újabb fájdalmas szúrás szakította félbe.

-Csak tedd azt, amit mondok-utasított, mire azonnal cselekedtem minden szavára. Hosszú órák teltek el. Már sötétedni is kezdett, és azt hittem nem bírom tovább, mikor egy aprócska hang hangzott fel Carlisle karjai közt.

-Kislány-csavarta bele egy törülközőbe.-A mi kis Lily-nk.

-Lily-vettem meghatottan a karjaimba. Hihetetlenül gyönyörű volt. Kicsi szőke haja pontosan olyan volt, mint Carlisle-é, és a szemeit is tőle örökölte. Annyi értelem húzódott azok mögött az aprócska arany szemek mögött, hogy el sem hittem, hogy egy alig pár másodperces babát tartok a karjaimban.

-Hihetetlenül szép-puszilta meg a homlokomat Carlisle.-Olyan, mint te.

-Szerintem rád hasonlít-ziháltam kissé fáradtan.-A szeme a tiéd.

Ebben a pillanatban halk kopogás hallatszott az ajtónkon. Az illat nélkül is tudtam, hogy Rosalie áll odakint.

-Gyere be!- szólaltam meg halkan, mire nevelt lányunk kissé félénken lépett be a hálónk ajtaján.

-Remélem, nem zavarok-ült le mellém.

-Dehogy-nevettem halkan.-Örülök, hogy itt vagy.

-A többiek is jönni akartak, csak nem szerettünk volna egyszerre betódulni ilyen sokan. Gondolom neked és a pici Lily-nek is szüksége van némi pihenésre- simogatta meg húga kicsiny arcát. - Gyönyörű kislány.

-A te húgod-adtam a kezébe.Láttam rajta, mennyire jól esik neki ez a gesztus. Na meg persze Lily ellenére sem volt a dolog.

Estére már én is teljesen jól voltam, így minden gond nélkül lesétáltam a többiekhez a nappaliba. Mindenki odavolt Lily-ért, amit nem is csodáltam. Azonnal éreztem, mennyire elbűvölő személyiség is lesz, ha majd nőni kezd. Nem is telt el sok idő…

-Anya, menjünk el sétálniiii!- nézett rám hatalmas aranyszín szemeivel.

-Azonnal, kicsim- válaszoltam. - Amint apa itthon lesz, már megyünk is.

-És az mennyi idő?

-Nem sok-mondtam, miközben ráadtam egy kis kabátot.-De meg kell beszélnünk pár fontos részletet.

-Mit?-emelte rám tekintetét kíváncsian.

-Mindig maradj mellettem, és ne engedd el a kezem-kötöttem az orrára.-Nem szeretném, ha elkeverednél.

-Meglesz-húzódott elbűvölő mosoly az arcára.

Hihetetlen, de alig pár hét alatt lett ilyen vidám és értelmes. Napról napra nőtt az energiája, és szinte észre sem vettem, milyen gyorsan megtanult járni, beszélni és már írni is nagyon szépen tudott. Könnyedén olvasott, és imádta a meséket. Ha lehetett volna, mindig azokat hallgatta volna.

-Hát hogy van az én kis angyalkám?-nevetett fel halkan Carlisle, miközben boldogan kapta karjaiba Lily kicsiny testét.

-Jól, apu- fúrta arcát a vállába. – Ma hány beteg embert gyógyítottál meg?

-Nagyon sokat- puszilta meg az arcát. –Hallom sétálni szeretnél.

-Igen, nagyon- válaszolta lelkesen.

-Akkor a kis hercegnő kérése számomra parancs-nyitotta ki az ajtót, majd lassan elindultunk a város felé…

Novella: Felhőtlen boldogság... (Szülinapi novella)

Sziasztok!

Most nem egy új fejezettel, hanem egy novellával jelentkeznék a héten.Ez lenne a nemsokára elkövetkezendő születésnap egyik meglepetése, de mivel sok mindent ígértem, nem szeretném egyszerre a nyakatokba zúdítani. Éppen ezért gondoltam, hogy kisebb dózisokban adagolom nektek a dolgot. Winnie mutatott nekem egy oldalt, amin Carlisle "válaszolt" kérdésekre, és volt rajta egy érdekes információ az esküvőjükkel kapcsolatban. De többet nem árulok el előre :D

(Az oldal: Carlisle Cullen, M.D.)

Puszi!

Carly :)

(Esme szemszöge)

- El bírsz kapni?- vontam fel a szemöldökömet kihívóan, mikor az ismét elérkező vadászatra készülődtünk.

Már kezdtem hozzá szokni a vámpírlét eme szokatlan formájához, habár a torkomat erősen mardosó vérszomj néha rossz utak felé akart csábítani. Nehéz volt küzdeni a bennem rejlő vaddal, aki minden pillanatban kitörni készült, de nem hagyhattam magam. Nem akartam csalódást okozni Carlisle-nak.

- Nem is tudom-karolta át a derekamat bátortalanul. – Nem inkább a szarvasokra kéne koncentrálnunk?

- Talán-bújtam hozzá.

- Te is tudod, miért nem lehet-simította meg az arcomat, de láttam, mennyire nehéz volt kimondania ezt a mondatot. Pontosan tudtam, mit érez, de az ő hite szerint nem lenne Istenhez méltó, ha házasság előtt töltenénk együtt az éjszakát. Nem mintha én a hit ellen lettem volna, hittem Istenben, de valami miatt nem bírtam türtőztetni az érzéseimet. Miután megcsókolt, minden nap érzem azt furcsa vonzást, és nem hagyott pihenni egyetlen pillanatra sem.

- Tudom-sóhajtottam- még nem vagyunk házasok.

- Már nem kell sokat várni, becsületemre mondom-puszilta meg a homlokomat, majd sietve indultunk útnak az erdő sűrűje felé.

Még mindig hihetetlen volt, mivé is váltam. Gyorsaságom elől semmi nem menekülhetett, ami még számomra is hihetetlen volt, és az állkapcsaim akár a legkeményebb csontot is porrá zúzták volna. Ha bármit a kezembe vettem, a legóvatlanabb mozdulattal is kárt tehettem benne, így féltem hozzá érni, még Carlisle-hoz is. Elmondta, mennyivel erősebb vagyok, így ha megcsókolt, akkor is arra törekedtem, nehogy túl erősen csókoljam vissza. Nem akartam bántani.

- Megvagy!- termett előttem ebben a pillanatban.

- Te…Hogy?- kérdeztem meglepetten.

- Vannak titkaim-kacsintott rám sejtelmesen. – Azonban most már tényleg vadásznunk kéne, mert nemsokára lemegy a nap. Ha vissza kell fogjalak, azt sokkal könnyebb napsütésben, mert ha eltűnsz a szemem elől, akkor…

- Ne is mondd!- szakítottam félbe. – Inkább menjünk!

- Ez a beszéd!- nevetett fel halkan, miközben ismét üldözőbe vettünk a közelben lévő szarvascsordát…

Nemsokára végeztünk is, és elindultunk a hazavezető úton. Azonban az egyik pillanatban egy apró villanást láttam meg feltűnni a fák ágai közt, mire egy hirtelen mozdulattal irányt váltottam, és azonnal a fény nyomába eredtem. A fák lassan ritkulni kezdtek, mígnem teljesen eltűntek, és a szemem elé tárult a lenyugvó nap által fénybe borított táj.

Nem messze a fák ágaitól egy csodaszép tó állt ott egymagában. A vize zavartalan; csendes volt, még a madár sem csicsergett a környéken. A dús fűvel benőtt; virágos rét mögött, akadálytalanul tárultak a szemem elé a távoli hegyek hófödte csúcsai, ami a lemenő napsütésben szinte virított az egyre sötétedő horizonton. Teljesen elvarázsolt az egész.

- Esme!- kiáltott fel a távolban Carlisle. - Annyira megijedtem, mikor eltűntél. Miért nem szóltál?

- Nem bírtam ellenállni ennek a kísértésnek- nevettem fel halkan.

- Már azt hittem…

- Nincs semmi gond-hajtottam a fejem a mellkasára.

- Aggódtam miattad-nyomott puszit az ajkaimra. – Nem tudnám megbocsájtani magamnak, ha miattam keverednél bajba.

- Szerintem emiatt nem kell aggódnod-szippantottam mélyet bőrének illatából.- Isten mindenhol jelen van annak ellenére is, hogy a közelben nincsen templom. Nem hagyná, hogy bármi rosszat tegyünk.

- Talán igazad van-puszilta meg az arcomat. – Hihetetlen nő vagy, tudod?

- Eddig nem tudtam-kuncogtam. – Viszont eszembe jutott valami.

- Mi?- nézett rám érdeklődve.

- Ha Isten mindenhol jelen van, akkor össze is házasodhatnánk – vetettem fel a fejemből hirtelen kipattant ötletet.

- Már mint itt és most? - vonta fel a szemöldökét meglepetten.

- Persze, ha nem akarod, teljesen megértem, hiszen…

- Hát hogy ne akarnám-tapadt hirtelen ajkaimra. – Semmit nem szeretnék jobban.

- Akkor gyere gyorsan! – ragadtam karon, miközben sietve kezdtem el húzni a tó sekély része felé. A víz nagyon kellemes volt. Mindenhol a megcsillanó nap sugarai szikráztak, amik a bőrünkön is gyémántok ezreinek táncába kezdett egyetlen pillanat alatt.

- Nem is tudom, hogyan kezdjek bele-jöttem zavarba, mikor egészen egymás testéhez simulva ácsorogtunk a térdig érő vízben.

- Akkor én segítek-fogta meg a kezeimet. – Esme, fogadom neked, hogy örökké melletted leszek. Szeretni és óvni foglak, míg a halál közénk nem áll. Sőt még utánam is. Remélem, hogy Edwardot elfogadod fiadként, és úgy szereted majd, mint én, talán még jobban is.

- Akkor én következem-vettem mély lélegzetet. – Carlisle, fogadom neked, hogy hű és szerető feleséged leszek. Szeretni és tisztelni foglak egy örökkévalóságon át, és remélem nem kell megélnem azt a pillanatot, mikor el kell válnunk. Örömmel vállalom magamra Edward anyjának szerepét, és úgy fogom szeretni, mintha a saját vérem lenne. Pontosabban, mintha a te és az én kisfiam állna majd az oldalunkon.

- Szeretlek, Esme! – izzottak fel a szemei.

- Én is szeretlek! – válaszoltam meghatottan, miközben ajkaink egy gyengéd mozdulattal összeforrtak.

Talán még sosem voltam ennyire boldog. Mintha minden rosszat elfeledtem volna, ami valaha is történt velem. Mintha nem ízleltem volna meg a keserű bánatot, amit emberként megéltem.

Egész éjjel ott maradtunk a tónál. Néha forró csókban forrtak össze ajkaink, néha csak a felettünk elterülő csillagos égboltot szemlélve bújtunk szorosan egymáshoz, élvezve a megismételhetetlen pillanatokat. Nemsokára pedig elérkezett a hajnal.

- Min gondolkozol? – simította meg a kezem Carlisle.

- Rajtad… - válaszoltam. –Pontosabban rajtunk.

- És mire jutottál? – nézett rám kíváncsian.

- Biztosan tudni akarod?

- Hát persze-csókolt bele a hajamba.

- Akkor jó- hajoltam közelebb ajkaihoz, miközben a tőlem szokatlan hevességgel vontam őt közelebb magamhoz.

Talán túl hirtelen tettem, amit tettem, de nem akartam megállni. Szerettem volna, ha tudja, mennyire szeretem, ezért nem hátrálhattam meg ebben a pillanatban. Érezni akartam az érintéseit, a csókjait és minden apró mozdulatát.

Egy határozott mozdulattal fölém gördült, mire én sem tétlenkedtem tovább, hevesen fontam körbe lábaimmal izmos derekát. Ajkai nemsokára felfedezőútra indultak előbb az állam vonalán, majd fokozatosan vándorolt egyre lentebb egészen a nyakamig, ahol hosszasan elidőzött az érzékeny bőrfelületen. Ekkor azonban hirtelen elvált tőlem.

- Biztosan akarod?- nézett mélyen a szemeimbe. Az íriszei szinte koromfeketén izzottak.

- Mindennél jobban-vontam újra magamhoz, mire szerelmem is lelkesen viszonozta szokatlanul heves csókjaimat.

Lassan kezdtünk el megszabadulni egymás ruháitól, és nem siettünk el semmit. Ujjai selymes mozdulatokkal barangolták be a testem minden apró négyzetcentiméterét, miközben az  én kezeim is felfedező útra indultak izmos mellkasán. A felkelő nap sugaraiban jól láthatóan csillogott a bőrén előtűnő ezer meg ezer aprócska gyémánt, ami a vele együtt töltött három hónap alatt mindig csodálatra bírt. A mostani sem volt kivétel.  

- Szeretlek! – suttogta ziháltan.

- Én is… szeretlek!- mondtam akadozva, majd életemben először kínok nélkül egyesülhettem a szerelem szent kötelékében.

Novella: Elveszve

Sziasztok! 

Remélem nem lesz csalódás ez a kis novella. Szerintem a cím mindent elárul a tartalomról. 

Jó olvasást!

Puszi!

Carly:)

(Esme szemszöge)

Már hosszú napok óta nem aludtam egy szemhunyásnyit sem. Annyira gyötört a fájdalom, hogy nem voltam rá képes, hogy az oldalamra, vagy akár a hátamra feküdjek. Persze voltak „kivételes” alkalmak. Lassan már két éve élek együtt Charlessal, de soha nem érdekelte, hogy mi van velem. Nem érdekelte, hogy mi esik jól, és mikor okoz nekem elviselhetetlen fájdalmat. A testem tele volt hatalmas véraláfutásokkal, amelyeket hatalmas erejű ütéseitől szereztem. Az egyszer biztos, hogy nem volt kimondottan álomházasság.

-Szia , anya!- léptem be édesanyám konyhájába, ahol ő éppen szorgosan kavargatta a tűzhelyen fövő ételt.

-Szia, kincsem! Hogy vagy?- mosolygott rám.

-Jól-válaszoltam tettetett mosollyal az arcomon.

-Nem úgy tűnik-nézett rám felvont szemöldökkel.

-Ezt hogy érted?

-Olyan sápadt vagy, és a szemeid is karikásak-mondta, miközben szemeiben felcsillant az aggodalom.

-Ugyan, tényleg semmi bajom-győzködtem, pedig igen is lett volna mit mesélnem neki. Hogy minden éjszakám kényszer, és hogy alig eszem mostanában, de valamiért még sem tettem. Meg akartam kímélni őt ettől.

-Rendben, te tudod-törődött bele-, de legalább egyél egy kicsit. Lefogytál.

-Igen, szívesen ennék valamit-mosolyogtam, mire ő letett elém az asztalra egy tányér gőzölgő húslevest. Ahogy megláttam rögtön felcsillant a szemem. Azonnal kanalazni kezdtem, és ahogyan a meleg folyadék lefolyt a torkomon ,rögtön enyhülni kezdett a gyomromat mardosó éhségérzet.

-Ez nagyon finom volt-tettem le elégedetten a kanalat.

-Örülök, hogy ízlet , drágám-simította meg az arcom, majd lassan a mosogatóhoz sétált.

-Charles pár napig nem lesz itthon. Addig esetleg lakhatnék itt?

-Persze, Esme, nagyon örülnék neki. Apád is elutazott kis időre, így van neked egy szabad szobám.

-Csak tudod, szeretnék veled beszélni egy-két dologról. És nem lenne jó sötétben elindulni hazafelé. 

-Ezt teljes mértékben megértem , kicsim. Én szívesen meghallgatlak.

-Tudod, nekem van egy nagyon nagy vágyam.Egy apró pici lény, aki részben én. De két év alatt egyszer sem estem teherbe. Lehet, hogy nem lehet gyermekem?-néztem rá szinte már kétségbeesetten.

-Jaj, kincsem-simította meg lágyan arcomat - Hidd el, hogy semmi baj nincs veled. Biztosan csak sokat stresszelsz. Ha így rágörcsölsz, abból semmi jó nem sülhet ki. Tapasztalatból beszélek.

-De mi van, ha még is…

-Nincs de! Ezt sürgősen felejtsd el! Jó?

-Rendben-nevettem fel halkan.

-Hidd el , hogy minden rendbe jön-mondta vigasztalóan, miközben továbbra is az arcomat simogatta. Tudtam, hogy rengeteg igazság van abban, amit mondott. Két éve másból sem állt az életem, mint feszültségből. Már azért is küzdöttem, hogy ne omoljak össze idegileg. Viszont az is megfordult a fejemben, hogy a sorozatos bántalmazások és ütések miatt meddő lettem.  Pedig mindent megadtam volna érte, ha egyszer az életembe életet adhatnék egy kisbabának. Különben már nem lennék itt.

Egész este beszélgettem édesanyámmal. Teljesen megnyugtatott a dologgal kapcsolatban, és én kezdtem elhinni, amit mond. Tudtam, hogy ő is nagyon nehezen esett teherbe, így lehet, hogy ez öröklődött a családban. Végül nyugodt lelkiismerettel nyomott el engem a későesti álom…

Reggel furcsa érzéssel a gyomromban keltem fel. Ahogy kinyitottam a szememet, az egész világ forgott velem, és rettenetes hányingerem volt. Megpróbáltam felülni, de ahogy megtettem, azonnal éreztem, hogy útnak indul a tegnap esti vacsora. Rögtön a mosdóba szaladtam, és éppen felé tudtam hajolni a kézmosónak.

-Anya!-kiáltottam ijedten.

-Mi a baj kincsem?-rohant be hozzám.

-Nem érzem valami jól magam-nyögtem erőtlenül.

-Gyere ,ülj le egy kicsit!-mondta, miközben leültetett az ágyra-Bekísérjelek a kórházba? Nagyon , még a tegnapinál is sápadtabb vagy. Szerintem vérszegény lehetsz.

-Lehet, hogy be kéne mennem-egyeztem bele.

-Várj, segítek!-mondta majd miután átöltöztem, lassan elindultunk a kórház felé. Azonnal bejelentkeztünk egy kivizsgálásra, majd idegesen foglaltunk helyet a váróban, amíg az orvos nem szólított bennünket. Minden tesztet elvégeztek rajtam, ami lehetséges volt. A vérvételtől kezdve, egészen a legalapvetőbb látásvizsgálatig. Végül megérkeztek az eredmények.

-Mrs. Evenson?-nézett rám kérdően a nővér.

-Igen?

-Kérem jöjjön be!-mosolyogta, majd édesanyámmal oldaalamon léptem be a kórterembe.

-Jó hírem van Mrs. Evenson-kezdett bele az orvos.

-Hála az égnek!-sóhajtottam fel megkönnyebbülten.

-Ön gyermeket vár-mosolyogta, mire a szívverésem hirtelen kihagyott. Ez most komoly? Végre teljesült az álmom? Tényleg gyermeket fogok szülni? Nem is igazán tudtam felfogni az orvos szavait. Hirtelen  összefolyt körülöttem az idő.

-Te…terhes vagyok?-szólaltam meg végül örömteli hangon, majd tekintetem a hasamra irányult.

-Igen. Viszont egy kis vérszegénység már most jelentkezett, így felírnék önnek egy  vaskészítményt, hogy megszüntessük ezt a problémát, de ezen kívül minden jónak tűnik. Nincs semmilyen egészségbeli elváltozása, ami veszélyt jelentene a kicsire, de azért majd pár hetente el kéne jönni egy rutinvizsgálatra.

-Persze, akármit megteszek, hogy az én kincsem egészséges legyen-mondat egy széles mosollyal az arcomon. Nem tudtam leplezni határtalan örömömet. Minden egyes szavamból sugárzott a boldogság.

-Akkor két hét múlva találkozunk-mosolyogta, miközben édesanyám lesegített a vizsgálóasztalról, majd ezt követően egy időpont egyeztetés után elindultunk hazafelé. Már most nagyon vártam, hogy megszülessen. Teljesen elragadott az izgatottság. Vajon kisfiú, vagy kislány lesz? Egészséges? Olyan barna szemei lesznek mint nekem? Nem igazán tudtam másra gondolni, csak arra a kisfiúra vagy kislányra, aki itt növekszik a pocakomban.

-Ugye? Megmondtam, hogy minden rendbe jön-hozta fel tegnapi beszélgetésünket anyám, miközben beléptünk a házba.

- Igazad volt-mondtam teljesen kivirulva.

- Annyira örülök nektek kincsem. Már alig várom, hogy Charles is megtudja ez a nagyszerű hírt-lelkesedett anyám, de nekem ezzel a mondatával úgy fújta el a jókedvemet, mintha nem is létezett  volna. Még bele sem gondoltam, mit kapok Charlestól, ha megtudja. Biztos, hogy a pici nem éli túl az első hónapot sem, ha kiderül ez a dolog. De ezt nem titkolhatom sokáig. Csak akkor van esélye a gyermekemnek a túlélésre, ha elmegyek innen. El kell hagynom Ohio-t . Charles holnap érkezik haza, így reggel indulnom kell, hogy elkerüljük egymást.

-Anya, én most hazamennék, ha nem baj-fordultam felé.

-Rendben van kincsem, vigyázz magadra!-mosolyogta, majd elindultam, hogy összepakoljak a holnapi utazásra. Elterveztem, hogy Wisconsinban bújok meg a másod unokatestvéremnél. Ott biztosan nem keresne, és új életet kezdhetek leendő gyermekemmel.

Korán reggel indultam útnak. A város határánál buszra szálltam, ami egészen Wisconsinig elvitt, majd nekiálltam, hogy felkerestem legjobb barátnőmet , Nora-t.

-Szia, Esme!-nézett rám meglepetten, amikor kinyitotta a lakásajtót.

-Szia! Bejöhetek?-kérdeztem bizonytalanul.

-Persze, fáradj be-mosolyogta, miközben helyet foglaltunk a nappaliban-Hogy kerülsz ilyen messze Ohio-tól?

-Nem is tudom, hogy kezdjem…talán ott, hogy egy nagyon nagy szívességet kérnék tőled. Tudod, tegnap kiderült, hogy várandós vagyok…

-De hisz ez nagyszerű!

-Igen, az, de…

-De?-nézett rám aggódva-Csak nem baj van a picivel?

-Nem nem, neki nincs semmi baja, de nekem annál inkább…-kezdtem bele, majd sorban elmeséltem neki jövetelem okait.

Nagyon hálás voltam neki. Megengedte, hogy amíg találnak nekem lakást, addig itt lakhatok náluk , és elintézte, hogy a helyi iskolában dolgozhassak tanárként. Ezt azért harcoltam ki, mert nem akartam a terhükre lenni, így amíg fizikumom engedi , dolgozni fogok. Másnap már kezdhettem is . Mosolyogva léptem be a tanterembe, ahol egy egész osztálynyi kisgyerek várt már rám mosolyogva.

-Sziasztok, gyerekek!-köszöntem-Mrs. Platt vagyok, de hívjatok csak Esmenek.

-Csókolom, Mrs. Platt!-köszöntek vissza kórusba.

-Ha jól tudom, körübelül hat-hét esetleg nyolc hónapig fogunk együtt dolgozni, aztán egy kis időre el fogok menni. De addig is, megpróbálok minél több tudást a fejezekbe zsúfolni—nevettem, majd ezzel a mondattal elkezdődött az új életem első szakasza. Nem telt sok időbe, hogy megtaláljam a helyemet az itteni világban. Lett saját lakásom, kielégítő fizetést kaptam, és ahogyan teltek a hónapok lassan elérkezett a terhességem kilencedik hónapja. Egyre izgatottabb lettem. Tudtam, hogy nemsokára  karomban tarthatom majd az én kisbabámat. Végül ez a nap is elérkezett.

A kislányom egy gyönyörű őszi reggelen látta meg a napvilágot egy Wisconsini kórházban. Gyönyörű volt. Pontosan ilyennek képzeltem el őt. Bőre tejfehér volt ,szemei mogyoró barnák, és rövid karamellás színű hajacskája is, akár csak az enyém. Egyszerűen tökéletes volt.

-Köszönöm, hogy mellettem álltatok-mosolyogtam hálásan Nora-ékra, miközben kislányom arcát simogattam.

-Ugyan, tényleg semmiség. És hidd el, ez a látvány minden pénzt megér.

-Bár apa nélkül fog felnőni, azért remélem nem fog semmiben hiányt szenvedni.

-Charles nélkül csak jól járhattok.

-Igen tudom.

-És remekül nézel ki. Biztosan találsz magad mellé egy neked való férfit-nevetett, amin én elgondolkodtam. Rögtön bevillant egy tíz évvel ezelőtti emlékkép. Egy szőke , magas, aranyszemű orvosról, aki azóta is visszatér a gondolataimba. Talán, ha akkor nem költözik el, lehet, hogy nem  így alakul az életem. De nem érdemes a múlton rágódni. Tudtam, hogy most már minden rendbe fog jön. Legalább is azt hittem addig a napig…

Az orvos lehajtott fejjel lépett be aznap a kórterembe. Látszott rajta, hogy nem igazán tudja, hogyan kezdjen mondanivalójába. Percekig honolt csönd a szobába, mire végül megtörtem a csendet.

-Mi történt a gyerekemmel?-kérdeztem rémülten.

-Sajnálom, Mrs. Platt.

-Mi történ?!-kérdeztem ismét.

-Részvétemet kell kifejeznem. Az éjszaka folyamán sajnálatos módon elvesztettük a kisbabáját-mondta, mire hirtelen nem is tudtam mire vélni szavait.

-Nem! Ez nem lehet!-kiáltottam-De hiszen azt mondták egészséges! Hogy életre való, és hogy nincs semmi baja!

-Sajnáljuk!-hajtotta le ismét a fejét.

-Sajnálja!?-kérdeztem már zokogva-Nekem ő volt az életem! Látnom kell őt!-álltam fel, mire azonnal visszanyomott az ágyba.

-Hölgyem, nem kelhet fel!

-De látnom kell őt!-erősködtem.

-Nővér! Hozzon egy kis nyugtatót!

-Itt van doktor Úr-mondta, majd az orvos befecskendezett a karomba egy nagy ampullányit belőle. Nagyon hamar hatni kezdett a szer, és pillanatokon belül egészen elkábultam. Végül már csak gondolkodni maradt erőm, majd elnyomott az álom…

Novella: Az első találkozás

Sziasztok! Sikerült megírnom a novellát, amit ígértem :)
Remélem tetszeni fog nektek :)
Ezer puszi!
Carly :):)


(Esme szemszöge)

-Áú! - kiáltottam fel, amikor egy hatalmas puffanással földet értem a kertünkben lévő fa alatt. Rettenetes, éles fájdalom hasított bele a lábamba. A kezem tiszta horzsolás volt, és a lábszáramon is egy hosszú seb húzódott. Kellett nekem fára mászni. Miért nem vagyok olyan, mint a többi korombeli lány? Miért nem tudok nyugodtan meglenni a fenekemen?

-Kicsim jól vagy?-szalad ki a hátsó ajtón anyám, majd ahogyan rám nézett, arca elfehéredett a sokktól. Azt hittem össze fog esni a rémülettől.

-Te mit csináltál?-kapta kezeit ijedten szája elé.

-Én csak felmásztam a fára…

-Nem megmondtam, hogy veszélyes ? –nézett rám megrovóan, mire én megszeppenve hajtottam le a fejem.

-Sajnálom !- motyogtam alig hallhatóan.

-Nincs mit sajnálni. Megtörtént. Nem lehet mit tenni. De téged mindenképpen be kell vinnünk a kórházba. Rá tudsz állni?- segített fel, de amikor megpróbáltam a lábamra nehezedni, azonnal kicsordultak a könnyeim a fájdalomtól.

-Nem hiszem-mondtam elfojtott hangon.

-Gyere, segítek-karolt át, majd fél lábon kezdtem el támolyogni az ajtó felé.

A kórház felé tartó út rettenetesen hosszúnak tűnt.  Minden egyes bökkenő után, fájdalmas nyögés hagyta el az ajkaimat, ahogyan a lábamat újra, és újra ütések érték.  Nem tudtam , hogy egyáltalán odaérünk e még valaha.  Végül megérkeztünk. Lassan végigbicegtem a folyosón, majd az első utamba kerülő székre lepihentem. Örültem, hogy végre szilárd, nem mozgó talaj van alattam.

-Mindjárt jövök , csak hívok egy nővért-simította meg a karom anyám, majd elindult a recepcióhoz. Én továbbra is könnyes szemekkel ültem a folyosón, és a földet néztem, ahogyan az emberek árnyéka elsuhan rajta.

-Rendben van Mrs . Crowney. Ezeket vigye oda az Dr. Stephennek , és mondja meg neki, hogy lehetőleg még ma hozza vissza nekem-hallottam meg egy isteni hangot, amitől elállt a lélegzetem. Vajon ki az, akinek ilyen gyönyörű, mélyen csengő hangja van? Aki ilyen angol akcentussal ejti ki ajkain a szavakat? Nem mertem felnézni, de tökéletesen láttam az árnyékát, ahogyan elsuhan előttem. Még az is gyönyörű volt.

-Segíthetek kisasszony?-állt meg előttem egy pillanatra. Ekkor végre felpillantottam az arcára. Haja szőke volt…gyönyörű szőke. Szemei akár a tiszta arany, amik úgy fénylettek hófehér bőrén, mint az aranyló karamella. Lágy arcvonala, tökéletesnek tűnt, akár csak minden, amit felfedezni véltem rajta.

-Ööööö…-kezdtem bele nem túl illedelmes módon , amin halkan felnevetett- Igen…leestem egy fáról, és azt hiszem eltört a lábam.

-Jöjjön be a vizsgálóba, mindjárt megnézem!-segített fel a székről.

-Szólni kéne az édesanyámnak-jegyeztem meg halkan felnyögve, ahogyan a lábam véletlenül hozzáért a szoknyámhoz.

- Máris küldök egy nővért, aki értesíti őt. Hogy hívják ?-mosolygott rám, amitől szívem hirtelen heves iramba kezdett verni. Nem tudtam kontrollálni, amit éreztem. Vajon ilyen lenne az első látásra szerelem? Ez lenne az?

-Mrs. Platt-nek-mosolyogtam miközben lassan beértünk a kórterembe, majd felültem a vizsgálóasztalra. Így, hogy lógott a lábam, a fájdalom még rosszabb volt, mint az előbb.

-Nézzük csak…-hajolt közelebb, majd óvatosan megtapogatta a csontot a lábamban .A keze szokatlanul hideg volt amitől halkan felszisszentem.

-Sajnálom- mentegetőzött, miközben a egy sárgás folyadékkal átitatott gézdarabbal kezdte kitisztítani a sebet a lábamon. Ekkor a csípős anyagtól, egy újabb halk szisszenés szűrődött ki a fogaim között.

-Semmi gond-mosolyodtam el halványan.

-Az biztos, hogy eltört, de szerencsére nem mozdult el a helyéről, így kap egy gipszet, és már mehet is haza-mosolygott rám , majd elkezdte elkészíteni a gipsz anyagát.  

-Köszönöm!-néztem rá hálásan, amin elmosolyodott.

-Nos, Ms. Platt…-szólalt meg pár pillanat csend után.

-Szólítson csak Esmenek !

- Esme- nevetett fel halkan- esetleg van valami, amit tervez a jövőjére nézve?

- Szeretnék tanár lenni-mosolyogtam.

- Szereti a gyerekeket igaz?-nézett fel szemeimbe, amitől szívem ismét hevesen meglódult.

- Igen. Mindig is értettem a nyelvükön.

- Tudja, maga nagyon különleges. Ritka az ilyen felfogású ember a mai világban.

- Mármint milyen?-néztem rá érdeklődve.

- Akit nem az érdekel, hogy gazdag, előkelő  férje legyen. Aki csak az egyszerű boldogságra vágyik, akár csak Ön- mondta mosolyogva, amire csak mosolygó tekintettel tudtam válaszolni. Még soha nem volt ember, aki így elfogadott volna, mint ő. Mindenki különcnek tartott, amiért ilyen felfogásom van. De mindig is helyesnek tartottam ezt az irányt.

-Meg is vagyunk!-mondta, majd az egyik sarokból két mankót vett elő.

-Még egyszer nagyon köszönöm!-mosolyogtam, miközben a mankóba kapaszkodva indultam meg az ajtó elé.

-Vigyázzon magára, és nincs több fáramászás!-nevetett fel halkan.

-Úgy lesz Dr…

-Dr. Cullen. De hívjon csak Carlisle-nak –mondta mosolyogva.

-Rendben Carlise. Remélem még találkozunk-elment az eszem? ezt meg minek mondtam? 

-Én is remélem Ms…

-Mint mondtam csak Esme-nevettem fel halkan.

-Én is remélem Esme-nyitotta ki előttem az ajtót, majd rögtön szembetaláltam magam anyám aggódó arcával .

-Jól vagy kicsim?-kérdezte hevesen.

-Igen. Dr. Cullen ellátta a lábamat, és úgy tűnik nincs komolyabb bajom-mosolyogtam, mire arca láthatóan megkönnyebbült.

-Köszönjük!-nézett  hálásan a doktorra anyám.

-Nincs mit köszönnie, ez a dolgom-válaszolta Dr. Cullen.

-Mikor kell visszajönnünk?

-Pár hét múlva. Addigra biztosan rendbe jön. Hála istennek egyenes a törés, így gyorsan fog gyógyulni.  

-Viszlát Carlisle!-csúszott ki a számon, mire anyám meglepve kapta rám tekintetét, de nem zavart megrovó tekintete. Úgy éreztem szerelmes vagyok. Mindennél szerelmesebb…

A ma végre lekerül rólam a gipsz. Rettenetesen örültem. Nem is annak, hogy megszabadulok tőle, hanem hogy újra láthatom Carlisle-t.  Olyan nehéz volt ez a nélküle eltöltött rövid idő is, hogy majdnem belebolondultam. Már korán reggel fent voltam, és igyekeztem nem izgatottnak tűnni a mai nap miatt. Reggeli utánra volt az indulás betervezve, ezért úgy ettem, mint akit hetek óta éheztetnek. Egy szempillantás alatt eltűnt a tányéromon levő étel, majd végre útra keltünk a kórház felé.

Izgatottan várakoztam a kórterem előtt, mikor végre kinyílt az ajtó, és a nővér behívott.

-Ms Platt ugyebár?-szólalt meg egy cseppet sem ismerő hang, amire hirtelen felkaptam a fejem ,és megláttam egy teljesen idegen férfit. Nem értettem az egészet. Én nem az ő betege vagyok, hanem Dr. Cullené. Akkor miért ide kellett jönnöm?

-Igen…-mondtam bizonytalanul.

-Üljön le kérem!

-Elnézést , én Dr. Cullen beteg vagyok. Ő hol van?-kérdeztem aggódva.

-A doktor Úr elköltözött egy pár napja. Én vagyok helyette-válaszolta az idegen , fekete hajú orvos. -De ne aggódjon, nálam is jó kezekben lesz.

- Ahhoz kétségem sem fér-de ő akkor sem Carlisle-futott át az agyamon, majd figyeltem, ahogyan leszedi rólam a gipszet. Ezek után már semmi nem tudott javítani a kedvemen. Egész nap szomorúan ültem a szobámban, és az ágyamon feküdve meredtem a plafonra. Csak ő járt a gondolataimban.  Nem tudtam elhinni, hogy soha többé nem fogom látni. Nem, az nem lehet…látnom kell…De legbelül valahol éreztem, hogy fogunk még találkozni…valami azt súgta, hogy a sorsunk összekapcsolódik majd egy szép napon. És én várni fogok rá…