Novella: Alkonyat után

Sziasztok!

Már beszéltem Winnie-nek és Julietnek erről a novelláról, és hála a pici szabadidőmnek meg is tudtam valósítani. Ez most a Breaking Dawn idején játszódik. Remélem, mindenkinek tetszik majd Carlisle és Esme kis története.

Puszi!

Carly

(Esme szemszöge)



Szörnyű látni, mikor az ember lánya az életéért küzd annak ellenére, milyen hihetetlen is egy új élet születése. Én már átéltem, milyen is a kezedben tartani a kisbabádat, és ennél nincs is felemelőbb érzés a világon. De az elvesztés fájdalma minden öröm kárára válik. Miután elvesztettem a saját kisbabámat, nem tudtam nem arra gondolni, milyen lenne Bellát is elveszteni. Mióta megismertem, a lányomként tekintettem rá, és látni monitorra kötve, tehetetlenül minden anya számára sokkoló lenne.
Arcomat a párnámba temetve kezdtem el hangtalanul sírni, miközben kezeimmel nem létező könnyeimet töröltem le néha az arcomról.
-Szívem, nincs semmi baj-hallottam meg szerelmem hangját a fülem mellett.-Hallasz? Minden rendben lesz.
-Nem-pillantottam fel szemeibe.-Semmi nincs rendben.
-Bella erős lány-simította meg az arcomat.-Ha minden rendben halad, holnap hozza világra a kicsi E. J.-t illetve a kis Renesmee-t.
-Nem tudsz tenni valamit?
-Ennél többet nem-sóhajtotta halkan.-Sajnálom…
-Annyira féltem Őt-mondtam alig hallhatóan.-Ha nem éli túl…
A mondatomat már nem bírtam befejezni a heves sírástól, de nem is szerettem volna. Már a tudata is fájt, miszerint elveszíthetem a lányomat, de a gond inkább az volt, hogy az elméleti sík nagyon hamar átfordulhatott a valóságba. Ezt Carlisle is pontosan tudta.
-Édesem, ne sírj!-puszilta meg az arcomat.-Ne sírj!
-Bocsáss meg-sírtam halkan.
-Nincs miért-simított ki az arcomból pár hajtincset. Ebben a pillanatban szúrós illatok kezdték el belengeni a házunk környékét. Pontosan tudtuk, ki érkezett hozzánk.
-Itt van Jacob-állapította meg szerelmem.-El kéne mondanunk neki.
-Tudom-bólintottam.-Remélem, tud nekünk segíteni.
-Bízzunk benne-sóhajtotta, miközben lassan elindultunk az illat forrása felé. Jacob éppen a lépcső tetejénél állt, mikor odaértünk. Láthatóan nem volt jó hangulatban, szinte érezni lehetett rajta a bánatot.
-Jacob-biccentett Carlisle, mire újdonsült családtagunk követett is minket szerelmem szobája felé. Amint elővette a megmaradt infúziónyi vért, Jacob arca azonnal elhűlt a felismeréstől. 
-Ez lenne az utolsó?-pillantott ránk.
-Bella holnap szül. Több vér kell, különben nem éli túl-válaszolta Carlisle.
-És neked is enned kell-fordultam hozzá, hiszen nem állhat neki ilyen szomjasan ekkora feladatnak.-Erősnek kell lennük, ma kell elmennünk.
-Carlisle, most már te lettél az ellenség-mondta figyelmeztetően.-Sam nem hezitál, meg fog ölni titeket.
-Emmett is ott lesz-hoztam fel fiam jelenlétét. Mindhiába…
-Ez nem lesz elég-folytatta.
-Ha van valami, amivel megmenthetjük, meg kell tennünk-sóhajtotta szerelmem.-Nincs más lehetőség.
-Feltennétek érte ez életeteket?-lepődött meg hirtelen.
-Természetesen-mondtam határozottan.-Bella már a családunkhoz tartozik.
-Valóban-suttogta.-Olyan, mint az én családom, de talán erősebb is nála. Tudom mit kell tennem-csillantak fel a szemei.
-Mire gondoltál?
-Elvonom a falka figyelmét-nézett ismét a szemeinkbe.-Remélhetőleg annyi ideig, amíg sikerül kijutnotok.
-Amennyire tudunk, sietünk-bólintotta Carlisle.-Köszönjük…
Erre már nem mondott semmit. Én kissé rémülten sétáltam át a szobánkba, ami szerelmem kifinomult érzékeit sem kerülte el. Hihetetlenül aggódtam, mi lesz, ha nem sikerül elhagyni a területünket.
-Nem kell félned-ölelt meg puhán.-Mellettem nem.
-Nem is miattam-fordultam hozzá-hanem miattad és Emmett miatt.
-Minket nem kell félteni-nevetett fel halkan.-Hidd el, minden rendben lesz!
-Bár eltudnám-bújtam hozzá. Ebben a pillanatban ujjaival megsimította az állam vonalát, mire ha kicsit lassan is, de feltekintettem a szemeibe. Láttam rajta, mennyire aggódik miattam, akárcsak én miatta.
Ajkaival szelíden kezdett el csókolni, mire én halkan sóhajtva simítottam meg ujjaimmal aranyszín hajkoronáját, majd pillanatokkal később áttértem az arcára. Mintha ismét felfedeztem volna minden vonását; a pici nevetőráncait, amik minden pillanatban elkápráztattak...Kimondhatatlan volt.
Hirtelen találtam magam a puha párnáknak döntve, miközben pillanatról pillanatra sűrűbben sóhajtottam fel csókjai nyomán. Ő lábaimat észrevétlenül kulcsolta a csípőjére, mire én sem tétlenkedtem, ujjaimmal ingje gombjai után nyúltam. Ám pár pillanat múlva ő szakította meg a csókunkat.
-Tudnod kell-zihálta.-Mennyire imádlak.
-Én is imádlak-pusziltam meg ajkait.-De ne álljunk itt le. Talán soha nem lesz már ilyen alkalmunk egymást szeretni.
-Ne mondj ilyeneket-simította meg arcom vonalát.-Amint alkalmunk adódik, eltűnünk kicsit a világ elől.
-Nem tudom-markoltam meg a vállát.-Milyen alkalom, ami nincs?
-A remény mindennél hatalmasabb-ültetett fel, miközben én még mindig karjaimmal öleltem magamhoz.-Indulnunk kell!
-Induljunk-bólintottam, majd miután Emmett is elkészült, el is indultunk a határaink felé.
 Minden pillanat, amivel messzebb kerültünk az otthonunktól, nőtt bennem a feszültség. Féltem, mi lesz, ha nem jutunk ki idő előtt, mielőtt a falka észrevenne minket. Nem akartam elveszíteni a családtagjaimat.
Ebben a pillanatban hallottunk meg valamit a hátunk mögött. Az illatot azonnal felismertem kifinomult érzékeimmel. Két falkatag vett minket üldözőbe, mire mindannyian gyorsítani kezdtünk. Futottunk, amennyire csak szomjasan bírtunk. A szomj azonban annyira felülkerekedett rajtam, hogy minden próbálkozásom ellenére is lassulni kezdtem.
Ekkor valami elkapott hátulról, én pedig a hatalmas erő hatására gurulni kezdtem le a lejtő oldalán. Bár nem éreztem semmilyen fájdalmat és bajom sem eshetett, mindez mégis az öngyilkosságom napját juttatta eszembe, mikor is ilyen tehetetlenséggel zuhantam le az ennél sokkal hatalmasabb szikláról.
Amint lelassultam, ismét a lábaimra álltam, és ekkor szembetaláltam magam két hideg szempárral. Hirtelen lemerevedtem, és szinte láttam visszatükröződni az életem emlékeit a borostyán íriszükben.
Láttam a homályos emberi emlékeimet, mind jót, mind rosszat; láttam a kislányomat; Carlisle arcát, mikor megpillantottam őt a kórházban; mikor átváltoztatott; az első csókunk, ami elcsattant köztünk; arcát, mikor bevallotta, mennyire szeret; mikor első alkalommal egymáséi lettünk…Már készen álltam a halálra.
Ebben a pillanatban Emmett tűnt fel mellettem, miközben puha ujjak érintették meg rémülettől remegő vállaimat. Carlisle volt az.
Fiam ellökte támadóinkat az útból, mire szerelmem újult erővel indult el velem a nem messze álló határ felé. Mindannyian hatalmas lendülettel repültünk el a szikla pereméről, mintha valóban repültünk volna. Mindössze akkor tudatosult bennem minden, mikor ismét a talajra értem.
A Quileute indiánok már nem bírtak követni minket a másik oldalra. Panaszos vonításukba beleremegett az éjjeli erdő, ami nem kerülhette el a többi falkatag figyelmét sem. Pillanatokkal később válaszul érkezett a többiek hangja is.
-Kincsem, nincs semmi bajod?-állított meg hirtelen.
-Nincs-ziháltam halkan.-Hála mindkettőtöknek.
-Nincs miért hálálkodnod-simította meg az arcomat.-Induljunk! Rohan az idő…
Azzal ismét nekiiramodtunk, majd azonnal üldözni is kezdtük a közelben élő szarvascsordát. Próbáltunk annyit inni, amennyivel nem kell jó pár héten át vadászni mennünk. Már majdnem indultunk is, mikor szerelmem telefonja csörögni kezdett. Azonnal kiírta a házunk számát.
-Carlisle-hallottuk meg Alice-t a vonalban.-Bella szül. Összeesett, és rettenetesen vérzik. Edward és Rose próbálják megmenteni.
-Valószínűleg a méhlepény-állapította meg.-Sietünk, amennyire tudunk.
-Rosalie-hallottuk meg fiunk kiáltását, mire azonnal megszakadt a vonal. Mi sem tétlenkedtünk tovább, immár jóllakottan indultunk el sebesen az otthonunk felé.
Carlisle-nak oda kellett érnie időben, mielőtt Bella az életét vesztheti. A lányunk a halál szélén állt, és a szíve talán nem bírja ki a szülést. Ha meghalna, azzal én is elveszíteném a lelkem egy újabb részét.
Amint a közelbe értünk, hatalmas zaj ütötte meg a fülünket. Kiáltás, állatias morgás, karmok szabdaló hangja…Elkéstünk.
A falka kíméletlenül támadta fiainkat és lányunkat. Edward már nem bírt harcolni a felette tornyosuló Sammel, mire én és szerelmem azonnal nekiiramodtunk. Lerántottuk fiunkról falka vezérét, mire ő hatalmas vicsorgással pillantott ránk tüzelő szemeivel.
Azonban Jasper elhárította ellenünk készült támadását, mire mi is a folytathattunk falkával való küzdelmet. Nem hagyhattuk bántani a lányunkat sem az unokánkat. Semmiképp sem…
Carlisle minden pillanatban mellettem volt, és én sem távolodtam el mellőle. És mikor a falka meghátrált, hirtelen rájöttem. Talán ismét minden rendben lesz…