Sziasztok!
Meg is érkeztem a következő fejezettel. Azért siettem ennyire, mert nem akartam túl sokáig komorítani a hangulatot, és szeretném minél hamarabb rendbe hozni a dolgokat. Ebben azért lesz némi aranyos rész is, de még mindig kissé szomorúra sikeredett. Remélem, azért nem haragszotok rám. Zárásként megemlíteném a fejezet végén lévő meglepit, amit nem ér előre megnézni ;)
Puszi!
Carly :)
Hiába szerettem volna Esme mellett maradni tudtam, milyen hatalmas szüksége van most rám Aurorának. Nincs mellette sem az apukája sem az anyukája, ami miatt rettenetesen félhet most Elezar karjaiban annak ellenére, hogy én teljesen megbízom legjobb barátom önuralmában. Tudtam, sosem bántaná a lányomat, de mindezek ellenére egy másfél napos kislánynak a szüleivel lenne a helye. Ott kéne feküdnie az édesanyja karjaiban; hallania kéne, amint Esme dallamos hangjával ringatja őt mély álmaiba…Vajon mennyi ideig kell mindezt nélkülöznie ennek a fiatal életnek?
Amint a házunk közelébe értem, azonnal kiszakított a gondolataim közül a kisbabánk csilingelő sírását…
-Aurora-sóhajtottam megkönnyebbülten, mikor megláttam az Elezar karjaiban síró kislányomat.-Hát mi lelte az én kis angyalkámat?
-Amint elmentetek, azonnal sírni kezdett-válaszolta barátom.-Próbáltam elcsendesíteni, de semmi sem sikerült, akármit is próbáltam.
-Add ide!-vettem át puhán a karjaimba.-Minden rendben lesz, kicsim, minden rendben lesz-ringattam nyugtatóan.
Pici arca teljesen nedves volt az őt borító könnyektől, szinte ki sem látszott az ezernyi csepp mögül, ami orcájára hullott a hosszú sírás alatt. Mintha egy síró angyalt tartottam volna a karjaimban, aki minden egyes könnycseppel mélyebb sebet váj a szívembe, ami rettenetesen fájt. A szívem szakadt meg érte.
-ÖÖÖ…-kezdtem hozzá bizonytalanul.-Azt hiszem, énekelni kell neki. Esme azzal nyugtatta meg, mikor sírni kezdett.
-Akkor rajta-unszolt Elezar.-Mire vársz?
-Nem tudok énekelni-indokoltam meg hezitálásom okát.-Valami mást kéne kipróbálni, mint a…-ebben a pillanatban eszembe jutott valami. Ha énekelni nem is, de zenélni tanultam valamikor.
-Mint a mi?-pillantott rám kíváncsian.
-Gyere velem-indultam el a nappali felé. Mikor Elezar még ember volt, vett valamit, aminek most nagy hasznát vehetem. Hatalmas, éjszínű faborítása, fehér billentyűi mindig is lenyűgöztek; bár már nagyon régen nem játszottam rajta egyetlen hangot sem. Csak reméltem, hogy maradt némi emlékem a zongorázással kapcsolatban.
-Tudsz rajta játszani?-lepődött meg hirtelen.-Nem is tudtam, hogy…
-Miután dolgozni kezdtem, már nem volt időm gyakorolni-magyaráztam, miközben leültem a zongora elé karjaimban Aurorával.-De mikor fiatal voltam, szinte minden nap leültem a zongora elé. Imádtam játszani.
-És szerinted beválik?-vonta fel a szemöldökét.
-Nincs jobb ötletem-vontam meg a vállamat, majd fél kézzel kezdtem hangokat kicsalni az előttem lévő csodálatos hangszerből.
Amint az elő pár hang felcsendült, mintha varázsütés történ volna, kislányom pillanatok alatt abbahagyta a hosszú ideje tartó pityergést, miközben pici szemeit érdeklődve emelte arcomra.
-Hihetetlen-mondta ámultan Elezar.-Add ide addig-vette át tőlem a csöppnyi Aurorát, mire most már két kézzel tudtam játszani az általam is régen hallott dallamot.
Mikor kicsi voltam, az én anyám is ezt játszotta, ha meg akart nyugtatni. Állítása szerint azonnal elaludtam, mikor játszani kezdett, és én is emiatt tanultam meg, hogyha egyszer majd gyermekem lesz, tudjam mire tanítani őt. Tudjak majd értéket adni neki, amit aztán majd ő is továbbörökíthet a saját gyermekeinek.
-Mindjár elalszik-suttogta barátom.
-Hál’ Istennek-sóhajtottam halkan. Amint a dal lassan elcsendesedett, kislányom is lassan elmerült az álmok tömegében. Pici szemei lecsukódtak, a szívdobbanásai lelassultak, aprócska légvételei pedig egyenletessé váltak, ami egyértelműen megmutatta, hogy már mélyen alszik. Nem bírtam nem elmosolyodni az én kis angyalom látványára.
-Felviszem a kiságyba-vettem vissza az aprócska kislányomat, majd néma csendben kezdtem el visszavinni őt az Esme-vel közös szobánkba.
Óvatosan betakargattam a levendulaszínű kis takaróval, majd miután egy pici puszit nyomtam az arcára, lassan elindultam, hogy átvegyem a még mindig véres felsőmet.
Nem akartam megrémíteni Esme-t, hogy még mindig a balesete nyomát viselő ingben jelenek meg mellette, mikor felébred. Maga a hír is meg fogja viselni, miszerint sosem lehet többé közös gyermekünk, nem hiányzik hozzá a saját vérének látványa is.
Miután ezzel is megvoltam, még vetettem egy utolsó pillantást Aurora pihenő arcára, majd csendben indultam vissza a földszint felé. Éppen ebben a pillanatban szólalt meg a lenti telefon.
-Itt Dr. Cullen-szóltam bele halkan.-Miben segíthetek?
-Dr. Cullen, itt Mrs. Johnson-hallottam meg a hangját a vonal másik oldaláról.-Dr. Lucien mondta, hogy hívjam fel Önt, amint véget ér a műtét. A felesége nemsokára magához tér az altatásból.
-Azonnal indulok-válaszoltam hadarva, majd mit sem törődve az illendőséggel, lecsaptam a kagylót.-Elezar, maradj teljesen csöndben, amennyire csak lehet.
-Rendben van-mondta alig hallhatóan, majd sietve indultam útnak a kórház felé…
(Esme szemszöge)
-Esme, kincsem-hallottam meg szerelmem simogató hangját a fülem mellett.-Minden rendben lesz, nekem elhiheted-simította meg az arcomat.-Aurora is rettenetesen hiányol téged, alig bírtam elaltatni, amíg otthon voltam-kuncogott fel halkan.-Viszont tudnod kell…Mindennél jobban szeretlek. Mindennél…
-Én…én is…szeretlek-szólaltam meg alig hallhatóan, miközben szemeimet elmélyítettem Carlisle védelmező tekintetében.-Szeretlek…
-Ssshhh-csitított el halkan.-Minden rendben, szerelmem, nem kell beszélned. Pihenj nyugodtan.
-Mi…mi történt?-pillantottam rá fáradtan. Nem emlékeztem sok mindenre az elmúlt pár órából. Minden homályos volt, mindössze arra emlékeztem tisztán, hogy valami rettenetesen fájt, és Carlisle a karjaiba kapott. Innentől kezdve minden elsötétedett.
-A méhed felrepedt-kezdett hozzá alig hallhatóan.-Emiatt volt a hatalmas vérveszteség, amit elszenvedtél és emiatt…emiatt…
-Nekem bármit elmondhatsz-sóhajtottam halkan.-Bármi…bármi is az kibírom.
-Rendben van-bólintott, majd némi hezitálás után folytatta.-A sérülés miatt a méhed annyira összeroncsolódott, hogy már nem lehetett megmenteni. El kellett távolítani.
Amint kimondta, hirtelen minden összeomlott körülöttem. A szívverésem hirtelen felgyrosult és alig bírtam visszafojtani a bennem dúló indulatok áradatát ami csak arra várt, hogy kitörhessen belőlem egy óvatlan pillanatban.
-Mi?-cseppent le az arcomról egy könnycsepp.-Nem…nem lehet többé…kisbabám?
-Sajnos nem-mondta szomorúan, mire több sem kellett, a könnyeim megállíthatatlanul törtek utat maguknak a szemem sarkából. Most mi értelme lenne tovább élnem?
-Drágám, minden rendben lesz-ölelt magához óvatosan.-Ha több gyermekünk nem is lehet, de itt van nekünk Aurora, akit mindennél jobban szerethetsz. Neki mindig te leszel a tökéletes anyuka, bármi is történjék.
-És mi lesz velünk?-pillantottam rá rémülten.-Anélkül is szeretnél?
-Mindenképp-hajolt hozzám puha ajkaival, mire hirtelen mindent megértettem…Mi értelme tovább élnem? Miattuk érdemes…
Sziiia!
VálaszTörlésÁÁáááh, xdxd. xD Láttam, hogy írtad, hogy pont abban a pillanatban tetted fel a frisst, jöttem is gyorsan olvasni, és hát most végeztem. xDD
Nagyon bejött ez a rész is. :D Olyan romantikus volt, ahogy Carlisle beszélt Esme-nek. Aurora.♥♥ Pont úgy képzeltem el, ahogy a képen van.♥
Remélem hamar hozod a frisst (de ne ilyenhamar, mert a sajátomat meg a végén nem lesz időm írni.xPP),
x.o.x.o: LaMes Grock.
Szia!
VálaszTörlésElőször is, a kép nagyon aranyos *.* és bevallom én először megnéztem a képet, és utána olvastam a fejezetet :)) Olyan aranyos Carlisle, ahogy a kislányt az ölében tartva mosolyog rá, látszik h mindennél jobban szereti. <3
Már az előző résznél is megakartam kérdezni, csak elfelejtettem :D Hogy a dokik nem úgy tudják hogy Carlisle halott? :O Kicsit furcsa volt, hogy semmit nem szóltak, hogy csak úgy berontott a kórházba.
Még szerencse, hogy Carlisle tud zongorázni, így sikerült elaltatni Aurorát, és mehetett vissza Esme-hez. Olyan jó, hogy ennyire szereti Esmet. Meg, ahogy beszélt hozzá, ááhhh, még a legszerencsétlenebb helyzetben is a boldogságukra gondol, ezzel próbálva Esmet megvigasztalni.
Várom a folytatást, siess vele!! :)
Puszi: Violet
Szia!
VálaszTörlésJaj, de édes ez a kép itt a végén! :)
Az elején tényleg azt hittem, hogy Carlisle majd énekelni fog Aurorának, de végül "csak" zongorázás lett belőle. :)
Habár biztos szép hangja lett volna. :) Éppen azon az oldalon olvastam egyszer, ahol Carlisle-tól lehet kérdezni, hogy a vámpírok hangja az emberek számára szépnek és dallamosnak hat, így még ha nem is annyira nagy énekes tehetségek (vagy nem voltak azok emberként), akkor is jól tudnak énekelni. Szóval, egyszer Carlisle is megpróbálhatná. ;)
De az jó, hogy Carlisle tud zongorázni és így el tudta altatni Aurorát. :)
Sejtettem, hogy Esme ennyire maga alatt lesz majd, ha kiderül, mi is történt vele pontosan. :(
De annak azért örülök, hogy a végén valamennyire mégis megnyugodott. Hiszen tényleg ott van neki Carlisle, aki mindennél jobban szereti és most már ott van Aurora is, a kislányuk és értük érdemes élnie. Még akkor is, ha többé nem lesz esélye arra, hogy gyereket szüljön. Azért ezt sajnálom, mert Esme tényleg egy tipikus anyafigura, aki arra született, hogy másokról gondoskodjon és, hogy másokat szeressen. :(
De, hát végül is erre lesz esélye még így is. Szerencsére. :)
Kíváncsian várom a folytatást! :)
Puszi:
Winnie
Szia, LaMes! :)
VálaszTörlésIgen, ez kicsit viccesen jött ki, de hát mit lehet tenni :D Aurora tündéri kislány, és ha Carlisle-léknak a Twilightban is lehetne kisbabájuk biztosan gyönyörű lenne :D Carlisle próbálja megnyugtatni Esme-t, hiszen a gyógyulásához sok pihenés és nyugalom kell majd, és éppen ezért ő mindenben segíteni fogja :)
Sietek a frissel, de nem ennyire gyorsan (xD)
Puszi!
Carly :)
Szia, Violet!
VálaszTörlésHát ilyet! Mondtam, hogy nem szabad megnézni xD Na, nem mintha előbb utóbb nem látná mindenki xD Carlisle teljesen odavan a kislányáért, és még csak most kezd el köztük illetve Aurora és Esme közt kifejlődni az a nagyon szoros kapcsolat, aminek még később jelentősége lesz :) Azért nem lepődik meg senki a kórházba, mert Carlisle már nem Forksban, hanem Hoquiam-ben él, ahol nem tudták eddig róla, hogy ő meghalt. Mivel egy másik városban van, és már ott is dolgozik, senkinek nem volt furcsa :) Remélem, most mindent tisztáztam a fejedben :)
Carlisle A férfi, mint tudjuk, így hát nem is lehetne nem szeretni :D Esme az élete, éppen ezért lesznek még gondok, ami Esme halandóságát illeti, hiszen nem akarja majd őt is erre a sorsra kárhoztatni.
Sietek a folytatással!
Puszi!
Carly :)
Szia, Winnie!
VálaszTörlésMég minden lehetséges, Carlisle akár még énekelhet is :D Talán majd Esme ráveszi :D Igen, mellesleg én is olvastam ezt, de ezt Carlisle nem tudja még magáról, és emiatt nem akarta "megrémíteni" a kislányát az általa szörnyűnek vélt hangjával xD De a zongorázással is meg tudta nyugtatni Aurorát, és azt is elárulom, hogy tanítani fogja majd a lányát hangszeren játszani, ha eljön az ideje :)Igen, én is sajnálom, hogy többé nem leet majd gyerekük, de ott van nekik (a most már egyetlen) kislányuk Aurora, aki emiatt a legnagyobb kincsük lesz, amíg világ a világ :)
Sietek a folytatással!
Puszi!
Carly :)