Elhagyva XXX. Fejezet

Sziasztok!

Hihetetlen, de el is érkeztünk a harmincadik fejezethez. De a történet még közel sem fejeződött be, még sok minden fog történni. Ebben inkább minden ismét a nyugalomról szól, de ebben is vannak olyan dolgok, amik már előre jeleznek valamit a nem is annyira távoli jövőben.

Puszi!

Carly :)

(Carlisle szemszöge)



Kicsivel később már mind a ketten mélyen aludtak a nap eltűnő sugarainál. Esme puhán ölelte magához piciny lányunkat, miközben Aurora halkan, szinte éneklő hangon tudatta velünk, milyen álmok is töltik be éppen pici gondolatait.
Óvatosan a karjaimba vettem őket, majd miután Esmet befektettem az ágyunkba, Aurorát is betakargattam a kicsi lila takaróval. Hihetetlen volt, mennyit nőtt, mióta meglátta az e világi lét első fényeit. Pici haja már majdnem leért a füléig, és kicsi arcocskája sem volt már annyira kerek, mint az elején. Rettenetesen nehezemre esett elválni mellőle.
Lassan visszasétáltam Esme mellé, és amint rápillantottam piruló arcára, mozdulatlanná fagyott szívem mintha újra dobbant volna. Nem is tudtam elképzelni, milyen lenne most nélküle az életem. Talán nem lett volna ekkora önuralmam, és elvadultam volna, mint a többi vámpír; talán sosem lehettem volna apa; és talán soha nem szerettem volna senkit annyira, mint őt.
-Carlisle-hallottam meg a nevem.
Ezek szerint rólam álmodott. Ujjaimmal puhán megsimítottam kipirult arcát, mire ő szintén puhán markolta meg az ingem vállát. Bár én is aludhattam volna. Én is róla álmodnék minden áldott éjjel.
-Carlisle-mondta ismét.
Erre már nem bírtam nem elmosolyodni. Hihetetlenül elbűvölő volt, mintha nem lenne más, mint maga a földre hullott báj.
-Carlisle-hallottam meg most a nevem barátomtól, mire azonnal felpillantottam.-El kéne menned vadászni. Már nem voltál pár napja.
-Talán mennem kéne-sóhajtottam halkan.-De nincs szívem itt hagyni a családomat.
-Itthon leszel, mire felkelnek-mondta suttogva.-Csak indulj!
-Rendben van-csusszantam ki szerelmem mellől, majd az ablakon át indultam útnak a sötét erdő felé.
Ilyenkor jöttem rá, mennyi mindenben is változtam, mióta vámpír lettem. Ha vadásztam, nem állíthatott meg semmi és senki, és ez már nem én voltam. Előtört a bennem élő vadállat, a démon; amit mindig szorosan magamba akartam zárni. Nem akartam Esme szeme láttára másként viselkedni, hiszen ő megérdemelné a normális, emberi életet. Már amennyire mellettem normális élete lehet.
Pillanatokon belül köd telepedett az agyamra, és már nem is tudtam másra koncentrálni, mint a nem messze menekülő állat vérére. Rávetettem magam, majd fogaimmal felsértettem az ereit, és inni kezdtem az ínycsiklandó nedűt, ami minden korttyal csitította a bennem dúló szörnyet.
Minél hamarabb vissza akartam térni az otthonomba, és eltüntetni magamról a bűnös nyomokat. Nem bírtam ilyen ruhában Esme elé állni, nem bírtam ennyire nem emberinek tűnni a szemében. De nem voltam az…




(Esme szemszöge)




A fehér hó hatalmas pelyhekben hullott le Hoquiam erdeire, miközben halovány réteget kezdett el képezni a hatalmas tisztás felszínén, ahol mi is voltunk. A földnek hidegnek kellett volna lennie, de még sem éreztem annak, és mikor Carlisle ajkai ismét végigszántották fedetlen bőrömet, nem bírtam megállni, hogy ismét fel ne sóhajtsak.
-Carlisle-szólítottam meg halkan, mire rám emelte a tekintetét. Láttam az aranyszín íriszeibe, mennyire boldog, és láttam magamat is. A bőröm fehérebb volt, mint a hó; karamellaszínű hajam élénken virított porcelánszerű arcom mellett; szemeim pedig vörös csillogtak, ellentétben szerelmemével.
-Mi az szívem?-simította meg arcom vonalát.
-Csak szeretném elmondani-sóhajtottam ismét-mennyire szeretlek.
-Én is szeretlek-puszilt meg ismét.-Nem is tudod, milyen nehéz volt meghozni ezt a döntést.
-De megérte-nevettem fel halkan.-Mostantól örökké együtt lehetünk. Ha nem tetted volna, most nem lennék itt.
-Majdnem elveszítettelek-csillant fel szemében a félelem.-Nem is tudom, mi lenne velem, ha te nem lennél. Már csak ketten maradtunk…
Erre a kifejezésre szemeim azonnal kipattantak. A szívem heves iramban vert a számára talán túl kicsi mellkasomban, és szinte alig jutottam légvételhez ezután a csodás, mégis rémisztő álom után. De miért rémültem meg ennyire? Hiszen csodásabb álmom nem is lehetett volna, mint hogy Carlisle-ról és magamról álmodtam. A probléma azonban itt volt.
A ketten maradtunk mondat után nem tudtam nem a kislányomra gondolni. Miután az elmúlt időszakban majdnem minden álmom valóra vált, féltem, mit tartogat számára a jövő. Talán nem rendeltetett el neki semmi?
-Jó reggelt, Esme-lépett be a szobámba Elezar. Ekkor ocsúdtam fel az előbbi állapotból, és vettem észre, hogy Carlisle nincs mellettem.
-Hol van, Carlisle?-pillantottam rá kérdően.
-Elment vadászni-biccentett az ablak felé.-Hamarosan itt lesz.
-Mármint éppen…-nem tudtam kimondani a szót, de láthatóan nem is kellett. Ő pontosan tudta, miről beszéltem.
-Hidd el, nem annyira szörnyű, mint hiszed-ült le mellém halkan nevetve.-Talán te is ilyen leszel, mint mi, és megtudod.
-De Carlisle szerint…
-Carlisle félt téged-mondta komolyan.-De nem menne el mellőled soha. Nem bírná elviselni a hiányodat.
-Én sem-válaszoltam, miközben az ujjamon díszelgő ékszerre pillantottam.
Még mindig tisztán emlékszem arra, mikor a kezembe kaptam a kicsiny dobozt a rendőrfőnöktől. Mintha egy világ omlott volna össze bennem a hír hallatán, miszerint soha nem lehetünk már egymás mellett. Vajon még mindig elvenne?
-Kitől kaptad?-biccentett felém.
-Bonyolult-nevettem halkan.- Mikor azt hittem, mindenem elveszett, ebben a pici csodában találtam meg a lelki békémet. Ezt kaptam volna Carlisle-tól, ha nem támadják meg aznap.
-Azt hiszem, már mesélt róla nekem-mutatott rá elmélkedve.-Ezzel akarta megkérni a kezed.
-Tudom-sóhajtottam.-Talán még sem…
-Ezt miért mondtad?-vonta fel a szemöldökét.
-Miért kellenék neki én, mint halandó nő-hajtottam le a fejem.-Hiszen…
-Nincs hiszen, Esme-csitított el.-Ha nem szeretne, szerinted itt lenne?
-Mármint?-kicsit furcsállottam, amit mondott. Miért ne lenne itt?
-Ha te nem lettél volna, elvadult volna, mint minden más vámpír-válaszolta.-Miattad akar emberi maradni, és emiatt küzd a benne élő vaddal. Mi másért tenné?
A hallottakon ismét gondolkodóba estem. Miattam? Hihetetlennek tűnt, hiszen nem volt alkalmunk annyi időt eltölteni egymással, mint szerettünk volna, de ami köztünk volt az valami miatt más volt. Valami intenzív, amit semmi más nem nyomhat el. Semmi…