Elhagyva XXV. Fejezet

Sziasztok!

Siettem a fejezettel, azonban nem mondom, hogy túl vidámra sikeredett. Remélem, azért nem haraszotok majd rám emiatt, de nemsokára mindent rendbe hozok.

Puszi!

Carly :)

(Carlisle szemszöge)

Hihetetlen volt, milyen nyugodtan pihengetett Esme a karjaimban; mintha semmi sem változott volna köztünk, mióta vámpírrá változtam. Nem rémítette meg a hideg bőröm, sem a tény; miszerint vérrel táplálkozom. Mintha még mindig normális lettem volna a szemében.

Álmában többször is elmosolyodott, amit én sem bírtam megállni anélkül, hogy meg ne simítottam volna puha arcát. Annyira gyönyörű volt, hogy hirtelen még magamban sem tudtam mit mondani a látványra. Az arcán lévő pír, az ereiben lüktető vér, a hófehér bőre…Mintha nem is ember, hanem angyal lett volna, akit az ég küldött hozzám, hogy továbbra is jó maradhassak általa. Mellette minden annyira más volt.

-Carlisle-lépett be az ajtón Elezar, mire én csitítóan emeltem mutatóujjam az ajkaim elé, amiből azonnal értette a célzást, és csak számomra hallható hangnemben folytatta mondanivalóját.-Voltam a boltban, és hoztam mindent, amit kértél a mai reggelihez.

-Rendben van-suttogtam alig hallhatóan.-Mindjárt nekiállok.

-Milyen ismét a családoddal lenni?-pillantott rám kíváncsian.

-Mint látod fantasztikus-simítottam meg szerelmem arcát.-Aurora pedig hihetetlen baba. Csendesebb nem is lehetne.

-Ennél jobb nem is lehetne-nevetett fel halkan.-Akkor?

-Már is indulok-csusszantam ki a lehető legpuhábban Esme mellől, majd ha nehéz szívvel is, de elindultam a konyha felé.

Szerettem volna, hogy mire szerelmem felébred, már minden készen álljon a mai napra. Megterítettem az asztalt, elkészítettem a reggelit, és megpróbáltam minél jobban kiszellőztetni a szobát, amire a pici fiatal kis tüdejének volt most a legnagyobb szükség. Már majdnem teljesen készen voltam, amikor…

-Carlisle!-hallottam meg Esme kiáltását az emeletről, mire mit sem késlekedtem; mindent eldobva rohantam fel az emeleti szoba felé. Már lentről is jól éreztem a vérének illatát, ami azonnal tudatosította bennem, hogy valami nagyon nincs rendben. Miért ilyen intenzív az aromája, ha még mellette feküdve sem éreztem ennyire erősnek a vonzalmat? Mi történhetett, ami ilyen hirtelen iramra hajszolta a szívritmusát? Amint felértem, mindent azonnal megértettem…

-Esme, kincsem!-termettem mellette pillanatok alatt. Hirtelen nem is tudtam mit kezdeni az elém táruló látvánnyal. A hatalmas vérfolt a parkettán, az elfehéredett bőre...Már alig volt benne élet.

-Carlisle…én…én…

-Ne mondj semmit!-csitítottam el halkan.-Minden rendben lesz-vettem a karjaimba.

-És Aurora?-kezdtek el hullani a könnyei.-Ha nem élem túl, mi lesz?

-Túléled, hidd el!-pusziltam meg sápadt arcát, majd hihetetlen iramban indultam futásnak a földszint felé.

Azonnal tudtam, mi okozhatta a vérzést; ami miatt szerelmemnek mulaszthatatlan műtéti beavatkozásra volt szüksége. Talán, ha mellette lettem volna, mikor felkel, akkor nem történt volna meg ez a szörnyűség.

-Carlisle, itt meg mi…-kezdett hozzá Elezar, azonban már nem bírta befejezni a mondatát. A szemei pillanatok alatt elfeketedtek, a mellkasából pedig hirtelen tört fel a fajtánkra jellemző hangos morgás.

-Elezar, azonnal menj fel az emeletre-pillantottam rá szigorúan.-Menj már!

-De az illata-szisszent fel halkan, mire én védelmezően mordultam rá legjobb barátomra. Tudtam, hogy azonnal el kell induljunk a kórházba, ha meg akarom menteni szerelmem életét. Már alig keringett vér a szervezetébe, ami miatt könnyen leállhatott a szíve, onnantól pedig nem lenne visszaút…Szerencsére azonban a hirtelen fellépésem hatással volt Elezarra.

-Addig fent leszek a…lányoddal-bólintott komolyan, mire én is útnak indulhattam Esme-vel a városi klinika felé.

Miközben száguldottam, néha rápillantottam a pillanatról pillanatra sápadó arcára. Zöld szemei már elvesztették a fényüket, és alig bírta ki anélkül, hogy ne zuhanna azonnal az eszméletlenség hasadékába. Azonban akármennyire is száguldani akartam, az erdő végéhez érve kénytelen voltam emberi tempóra váltani, ami rettenetesen nehéz volt…Esme élete volt a tét.

-Nővér!-kiáltottam, mikor beléptünk az épület ajtaján.-Hívja ide Dr. Lucient, mert feleségem perceken belül elvérzik, ha nem műtik meg.

-Nem kell hívnia, Dr. Cullen-lépett ekkor mellénk az említett személy.-Mi történt?

-A nejem nem több mint másfél napja szült, és valószínűleg felrepedt a méhe-mondtam ki az általam sejtett diagnózist.-Ha nem műtik meg…

-Mindent megteszünk, hogy megmentsük az életét-vette át a karjaimban vérző Esme-t, majd miután a hordágyra fektette őt, el is indultak vele a műtő felé.

Én teljesen magamba zuhanva ültem le a műtő melletti váróba, miközben újra és újra rápillantottam a hatalmas vérfoltra az ingemen. Rettegtem a műtét kimenetelétől, hiszen szerelmem szervezete mindezek ellenére sem volt a legjobb a kislányunk születése után, de a beavatkozás súlyos következményekkel is járhat. Féltem, hogy talán nem éli túl a megpróbáltatásokat.

-Nem tévedett-sétált ki hozzám fél óra múlva kollégám.-A felesége méhe rettenetesen összeroncsolódott. Minden bizonnyal az Ön gyors reagálása mentette meg az életét.

-Ezek szerint rendbe jön?-néztem rá várakozóan.

-Rendbe-bólintotta.-De el kell távolítanunk a méhének a teljes részét.

Amint kimondta ezeket a szavakat, a torkom hirtelen összeszorult erre az érzésre. Esme számára semmi nem volt fontosabb, minthogy anya lehessen, és bár itt van nekünk Aurora, most már sosem adathat meg neki ez a lehetőség.

-Ez…

-Sajnálom-sóhajtott fel halkan.-Tudom, mindez semmit nem számít jelen pillanatban, ráadásul a picinek sem lesz könnyű átélnie majd a hatalmas változás. Holnap szeretném őt is szemügyre venni.

-Rendben van-mondtam halkan, majd miután ő is visszaindult, lassan én is elindultam az aula felé.

Ha nem tudtam volna, hogy nem tudok aludni; azt hittem volna, hogy mindez csupán egy rettenetesen rossz rémálom. Miért Esme-t? Miért őt szemelte ki a sors? Ő mindennél jobban megérdemli a normális életet, és nem szabadna, hogy ilyen fájdalmak érjék az életben. A szívem összeszorult a gondolatra, miszerint soha többé nem ajándékozhatom majd meg egy újabb kisbabával.

-Dr. Cullen-szólított meg Mrs. Johnson.-Valamilyen Elezar Denali keresi Önt telefonon. Adjam?

-Persze-vettem át tőle a készüléket, mire azonnal meghallottam a vonalban a kislányom hangos sírását.

-Carlisle, a lányod nem bírja tovább mellettem-mondta ijedten.-Rettenetesen sír.

-Próbáltad elaltatni?-érdeklődtem.

-Mindent megtettem, de semmi nem használ-válaszolta.-Haza kell jönnöd!

-Azonnal indulok-pillantottam az órámra, majd sietve indultam útnak az otthonom felé…