Novella: Felhőtlen boldogság... (Szülinapi novella)

Sziasztok!

Most nem egy új fejezettel, hanem egy novellával jelentkeznék a héten.Ez lenne a nemsokára elkövetkezendő születésnap egyik meglepetése, de mivel sok mindent ígértem, nem szeretném egyszerre a nyakatokba zúdítani. Éppen ezért gondoltam, hogy kisebb dózisokban adagolom nektek a dolgot. Winnie mutatott nekem egy oldalt, amin Carlisle "válaszolt" kérdésekre, és volt rajta egy érdekes információ az esküvőjükkel kapcsolatban. De többet nem árulok el előre :D

(Az oldal: Carlisle Cullen, M.D.)

Puszi!

Carly :)

(Esme szemszöge)

- El bírsz kapni?- vontam fel a szemöldökömet kihívóan, mikor az ismét elérkező vadászatra készülődtünk.

Már kezdtem hozzá szokni a vámpírlét eme szokatlan formájához, habár a torkomat erősen mardosó vérszomj néha rossz utak felé akart csábítani. Nehéz volt küzdeni a bennem rejlő vaddal, aki minden pillanatban kitörni készült, de nem hagyhattam magam. Nem akartam csalódást okozni Carlisle-nak.

- Nem is tudom-karolta át a derekamat bátortalanul. – Nem inkább a szarvasokra kéne koncentrálnunk?

- Talán-bújtam hozzá.

- Te is tudod, miért nem lehet-simította meg az arcomat, de láttam, mennyire nehéz volt kimondania ezt a mondatot. Pontosan tudtam, mit érez, de az ő hite szerint nem lenne Istenhez méltó, ha házasság előtt töltenénk együtt az éjszakát. Nem mintha én a hit ellen lettem volna, hittem Istenben, de valami miatt nem bírtam türtőztetni az érzéseimet. Miután megcsókolt, minden nap érzem azt furcsa vonzást, és nem hagyott pihenni egyetlen pillanatra sem.

- Tudom-sóhajtottam- még nem vagyunk házasok.

- Már nem kell sokat várni, becsületemre mondom-puszilta meg a homlokomat, majd sietve indultunk útnak az erdő sűrűje felé.

Még mindig hihetetlen volt, mivé is váltam. Gyorsaságom elől semmi nem menekülhetett, ami még számomra is hihetetlen volt, és az állkapcsaim akár a legkeményebb csontot is porrá zúzták volna. Ha bármit a kezembe vettem, a legóvatlanabb mozdulattal is kárt tehettem benne, így féltem hozzá érni, még Carlisle-hoz is. Elmondta, mennyivel erősebb vagyok, így ha megcsókolt, akkor is arra törekedtem, nehogy túl erősen csókoljam vissza. Nem akartam bántani.

- Megvagy!- termett előttem ebben a pillanatban.

- Te…Hogy?- kérdeztem meglepetten.

- Vannak titkaim-kacsintott rám sejtelmesen. – Azonban most már tényleg vadásznunk kéne, mert nemsokára lemegy a nap. Ha vissza kell fogjalak, azt sokkal könnyebb napsütésben, mert ha eltűnsz a szemem elől, akkor…

- Ne is mondd!- szakítottam félbe. – Inkább menjünk!

- Ez a beszéd!- nevetett fel halkan, miközben ismét üldözőbe vettünk a közelben lévő szarvascsordát…

Nemsokára végeztünk is, és elindultunk a hazavezető úton. Azonban az egyik pillanatban egy apró villanást láttam meg feltűnni a fák ágai közt, mire egy hirtelen mozdulattal irányt váltottam, és azonnal a fény nyomába eredtem. A fák lassan ritkulni kezdtek, mígnem teljesen eltűntek, és a szemem elé tárult a lenyugvó nap által fénybe borított táj.

Nem messze a fák ágaitól egy csodaszép tó állt ott egymagában. A vize zavartalan; csendes volt, még a madár sem csicsergett a környéken. A dús fűvel benőtt; virágos rét mögött, akadálytalanul tárultak a szemem elé a távoli hegyek hófödte csúcsai, ami a lemenő napsütésben szinte virított az egyre sötétedő horizonton. Teljesen elvarázsolt az egész.

- Esme!- kiáltott fel a távolban Carlisle. - Annyira megijedtem, mikor eltűntél. Miért nem szóltál?

- Nem bírtam ellenállni ennek a kísértésnek- nevettem fel halkan.

- Már azt hittem…

- Nincs semmi gond-hajtottam a fejem a mellkasára.

- Aggódtam miattad-nyomott puszit az ajkaimra. – Nem tudnám megbocsájtani magamnak, ha miattam keverednél bajba.

- Szerintem emiatt nem kell aggódnod-szippantottam mélyet bőrének illatából.- Isten mindenhol jelen van annak ellenére is, hogy a közelben nincsen templom. Nem hagyná, hogy bármi rosszat tegyünk.

- Talán igazad van-puszilta meg az arcomat. – Hihetetlen nő vagy, tudod?

- Eddig nem tudtam-kuncogtam. – Viszont eszembe jutott valami.

- Mi?- nézett rám érdeklődve.

- Ha Isten mindenhol jelen van, akkor össze is házasodhatnánk – vetettem fel a fejemből hirtelen kipattant ötletet.

- Már mint itt és most? - vonta fel a szemöldökét meglepetten.

- Persze, ha nem akarod, teljesen megértem, hiszen…

- Hát hogy ne akarnám-tapadt hirtelen ajkaimra. – Semmit nem szeretnék jobban.

- Akkor gyere gyorsan! – ragadtam karon, miközben sietve kezdtem el húzni a tó sekély része felé. A víz nagyon kellemes volt. Mindenhol a megcsillanó nap sugarai szikráztak, amik a bőrünkön is gyémántok ezreinek táncába kezdett egyetlen pillanat alatt.

- Nem is tudom, hogyan kezdjek bele-jöttem zavarba, mikor egészen egymás testéhez simulva ácsorogtunk a térdig érő vízben.

- Akkor én segítek-fogta meg a kezeimet. – Esme, fogadom neked, hogy örökké melletted leszek. Szeretni és óvni foglak, míg a halál közénk nem áll. Sőt még utánam is. Remélem, hogy Edwardot elfogadod fiadként, és úgy szereted majd, mint én, talán még jobban is.

- Akkor én következem-vettem mély lélegzetet. – Carlisle, fogadom neked, hogy hű és szerető feleséged leszek. Szeretni és tisztelni foglak egy örökkévalóságon át, és remélem nem kell megélnem azt a pillanatot, mikor el kell válnunk. Örömmel vállalom magamra Edward anyjának szerepét, és úgy fogom szeretni, mintha a saját vérem lenne. Pontosabban, mintha a te és az én kisfiam állna majd az oldalunkon.

- Szeretlek, Esme! – izzottak fel a szemei.

- Én is szeretlek! – válaszoltam meghatottan, miközben ajkaink egy gyengéd mozdulattal összeforrtak.

Talán még sosem voltam ennyire boldog. Mintha minden rosszat elfeledtem volna, ami valaha is történt velem. Mintha nem ízleltem volna meg a keserű bánatot, amit emberként megéltem.

Egész éjjel ott maradtunk a tónál. Néha forró csókban forrtak össze ajkaink, néha csak a felettünk elterülő csillagos égboltot szemlélve bújtunk szorosan egymáshoz, élvezve a megismételhetetlen pillanatokat. Nemsokára pedig elérkezett a hajnal.

- Min gondolkozol? – simította meg a kezem Carlisle.

- Rajtad… - válaszoltam. –Pontosabban rajtunk.

- És mire jutottál? – nézett rám kíváncsian.

- Biztosan tudni akarod?

- Hát persze-csókolt bele a hajamba.

- Akkor jó- hajoltam közelebb ajkaihoz, miközben a tőlem szokatlan hevességgel vontam őt közelebb magamhoz.

Talán túl hirtelen tettem, amit tettem, de nem akartam megállni. Szerettem volna, ha tudja, mennyire szeretem, ezért nem hátrálhattam meg ebben a pillanatban. Érezni akartam az érintéseit, a csókjait és minden apró mozdulatát.

Egy határozott mozdulattal fölém gördült, mire én sem tétlenkedtem tovább, hevesen fontam körbe lábaimmal izmos derekát. Ajkai nemsokára felfedezőútra indultak előbb az állam vonalán, majd fokozatosan vándorolt egyre lentebb egészen a nyakamig, ahol hosszasan elidőzött az érzékeny bőrfelületen. Ekkor azonban hirtelen elvált tőlem.

- Biztosan akarod?- nézett mélyen a szemeimbe. Az íriszei szinte koromfeketén izzottak.

- Mindennél jobban-vontam újra magamhoz, mire szerelmem is lelkesen viszonozta szokatlanul heves csókjaimat.

Lassan kezdtünk el megszabadulni egymás ruháitól, és nem siettünk el semmit. Ujjai selymes mozdulatokkal barangolták be a testem minden apró négyzetcentiméterét, miközben az  én kezeim is felfedező útra indultak izmos mellkasán. A felkelő nap sugaraiban jól láthatóan csillogott a bőrén előtűnő ezer meg ezer aprócska gyémánt, ami a vele együtt töltött három hónap alatt mindig csodálatra bírt. A mostani sem volt kivétel.  

- Szeretlek! – suttogta ziháltan.

- Én is… szeretlek!- mondtam akadozva, majd életemben először kínok nélkül egyesülhettem a szerelem szent kötelékében.