II. Fejezet Újra együtt

(Carlisle szemszöge)

Kezemet végighúztam arca vonalán, mire egy gyönyörű, vérvörös szempárral találtam szemben magamat, aki láthatóan meglepődött arcom láttán. Felült, majd mélyen szemeimbe nézett.

-Dr. Cullen?-kérdezte hitetlenkedve. Hangja rendkívül gyönyörű volt, mint a csilingelő harangok. Én először néztem végig rajta azóta, mióta hazahoztam. Csodaszép nő vált belőle. Nem mintha eddig nem lett volna gyönyörű, de most még az angyaloknál is szebb volt.

-Igen...én vagyok-mondtam, és bűnbánóan néztem szemeibe.

-Mi történt velem?-kérdezte ijedten.

-Hát...tudod-kezdtem bele- hallottál már a vámpírokról?-kérdeztem, miközben elharaptam a mondat végét.

-Igen, de ez most miért számít? A vámpírtörténetekkel csak a gyerekeket ijesztgették , nem?

-Nem igazán...-nyögtem ki nehezen-arról van szó, hogy...én nem vagyok olyan...mint a többi ember. Én nem is tudom...több vagyok annál... Egy vámpír vagyok, és most már te is...-mondtam ki végül ezen nehéz szavakat, majd kisegítettem az ágyból, és a tükör elé vezettem. Ő meglepetten nézett vissza rám, majd hirtelen morogni kezdett. Emlékszem, első napjaimban, rendkívül kiszámíthatatlan volt a lelki állapotom, így most próbáltam mindent a legóvatosabban megfogalmazni, és én hátrálva ,megadóan tettem fel a kezem, miközben haragosan morogva nézett felém-Sajnálom Esme- mondtam, majd ezen szavaktól láthatóan felengedett.

-Emlékszik rám?-nézett rám meghatódottan.

-Hogy is feledhetném el-mosolyogtam, mire az ő arcára is mosoly húzódott.

-Sajnálom az előbbit-tette hozzá lesütött szemekkel.

-Ugyan már... ez ösztönös. Lassan majd csillapodni fog-mondtam, miközben közelebb sétáltam hozzá, és kezem a vállára helyeztem. Érezhetően megremegett karom érintésétől. Inkább elemeltem a kezem, és lesütött szemekkel sétáltunk le a nappaliba.

-Sajnálom- mentegetőztem előbbi tettemért.

-Semmi gond. Csak reflex-mondta, majd láthatóan eltűnt a mosoly az arcáról. Egyre jobban aggasztott, mi váltotta ki belőle ezt a viselkedést. Mikor leértünk ő a torkához kapott. Nyilvánvalóan égett a szomjúságtól.

-Ne haragudj, biztosan kellemetlen, de mindjárt hozok neked valamit, ami csillapítja-mondtam, majd kiszaladtam, és hoztam neki egy pohárral, a menekülésre tartogatott vérből. A biztonság kedvéért eltettem pár üveggel, ha netán menekülnöm kéne. Odaadtam a kezébe, mire ő ijedten nézett rám.

-Egy őznek a vére-magyaráztam majd visszapillantott a pohárra, és megitta a tartalmát-Most már jobb?-kérdeztem

-Igen, sokkal-mosolyogta, majd amint meglátta szaggatott, koszos ruháját, szégyenkezve pislogni kezdett- Megkérdezhetném, hogy hol a fürdő?-nézett rám zavarban.

-Jaj, persze-mondtam, majd felvezettem a hálószobámból nyíló fehér ajtajú helyiségbe-Ez lenne az-mutattam, majd halványan rám mosolygott, és becsukta maga mögött az ajtót. Én még pár pillanatig várakozóan meredtem az ajtóra. Őszintén szólva, nem is tudom mit vártam, csak álltam, és a fehér falat bámultam. Majd erőt vettem magamon, elsétáltam a ruhásszekrényemig, és előkerestem, egy szép inget, és egy nadrágot. Nem szolgálhattam nagy választékkal, mivel eddig még soha nem járt nő a házamban. Leterítettem az ajtó melletti kis szekrényre és kisétáltam az erkélye. Az erkélyem szélén apácarácsos korlát volt, amire ezen idő alatt szépen felfutott a vadrózsa. Volt egy kis kovácsolt vasból készült asztal, két hozzátartozó székkel . Leültem az egyikre, miközben gondolataimba merültem. Mi történhetett vele, hogy a sorsa ilyen rosszra fordult? Miért retteg a férfiak érintésétől? Vagy csak engem nem kedvel? Haragszik rám, hogy ezt tettem? Mit rontottam el? Ezen gondolatok közepette hallottam meg lépteit a padlómon. Odanéztem, és meglepően jól állt neki az én ruhám .Igazándiból, még fel se fogtam, hogy az én ruhám van rajta.

-Sajnálom, nem szolgálhattam nagy választékkel-mentegetőztem-Mindenesetre csinosan áll-mondtam, bár igazából sokkal többet gondoltam. Vonzott a közelsége, de nem mertem neki ez elmondani. Valami miatt óvakodott az érintésemtől.

-Köszönöm-mondta, majd mellém helyezkedett a másik székre.-Sajnálom az előbbit, és nem akartalak megbántani.

-Nekem kéne elnézést kérnem. Nem kellett volna ...-kezdtem bele , de félbeszakított.

-Figyelj, nem a te hibád...velem , történtek olyan dolgok ezen évek alatt, ami miatt kissé visszahúzódó lettem a férfiakkal szemben-mondta ki lesütött szemekkel-...Én 1919-ben férjhez mentem egy Charles Evenson nevű férfihoz. Kényszerházasság volt. Nem éreztem iránta semmit. Első látásra azt mondanák, milyen kedves úriember, de a magánéletben igen is kegyetlen volt. Rendszeresen bántalmazott, és ezt minden tekintetben értem-mondta, és én értettem célzását. Az a férfi minden fizikai értelemben ártott ennek a nőnek. Ha most tehetném kitekerném a nyakát, de nem tehetem.-Született tőle egy kislányom-mondta mosolyogva-Ő lett volna a mindenem, de sajnos a sors ellenem esküdött-arcáról eltűnt az a halovány mosoly is, miközben beszélt. Nem mondta ki, de tudtam mit gondol. Elveszítette a gyermekét. Ennél szörnyűbb csapás nem érhet egy nőt-Öngyilkos akartam lenni. Már nem láttam értemét az életnek-mondta, majd elharapta a mondat végét. Szóval így történt, hogy ekkora fordulatot vett az élete. Én pedig úgy gondoltam, lehet köztünk valami..istenem mekkora bolond voltam. Ezek után nem rohanhatom le az érzelmeimmel, hiszen ekkora csapások után biztosan nem lenne rá jó hatással.

-Sajnálom!-mondtam, majd kezemet a válla felé emeltem, de félúton visszakaptam, és letettem az asztalra. Mostantól uralkodnom kell magamon.

-Rád nem haragszom-mosolyogta, reakcióm láttán-Inkább örülök, hogy megmentetted az életem-mondta, majd kezét lassan az enyémre helyezte. Ettől mind a ketten zavarba jöttünk.

-Olyan szép az éjszaka-tereltem el a szót.

-Igen. Imádom nézni a csillagokat. Olyan, mintha ezernyi drágakő lenne-mosolyogta. Ő pedig az én drágakövem. Gondoltam magamban. Legszívesebben megérintettem volna, de türtőztettem az érzéseimet. Láttam rajta, hogy még nem áll készen egy ilyen fordulatra.

-Előkészítettem neked egy szobát...-kezdtem bele-hogy legyen hol meghúzódnod, ha magányra vágysz. De ha beszélgetni szeretnél, rám nyugodtan számíthatsz-mondtam egy halvány mosollyal az arcomon. Rám mosolygott, és halkan felnevetett.

-Köszönöm!-mondta, mire én mosolyogva bólintottam. Éreztem, hogy egy mágnesszerű vonzás van kettőnk között, de egyenlőre nem engedtem magamnak a következő lépést.

-Nekem...-kezdtem bele lesütött szemekkel-még van egy kis elintéznivalóm- álltam fel a székről. El kell mennem, de hajnalra visszajövök-mondtam egy mosollyal az arcomon, majd elindultam a ház ajtaja felé. Még búcsúzóul visszamosolyogtam, és elhagytam az erdőt. 

Elmentem az egyik nem messze lévő városba, hiszen nem hordhatta minden nap az én ruháimat, bár egyáltalán nem bántam volna. Ismertem, egy nagyszerű ruhás boltot a Whiskonsin melletti helységben. Vettem neki egy lila fodros, egy krémszínű selyem, és egy halványkék, metszett szabású báli ruhát .Miközben vizsgáltam, nagyjából megjegyeztem a méreteit, így könnyen ment a dolog. A báli ruhán rengeteget hezitáltam. Úgy gondoltam, egyszer még biztosan hasznát veszi. Mindegyikben elképzeltem, és egyszerűen ellenállhatatlan volt a látvány. Hazafelé menet, még megálltam az egyik virágüzletben, és vettem neki egy csokor rózsát. Reméltem, hogy ezzel nem megyek túl messzire az érzelmi skálán. Mint ígértem hajnalra otthon is voltam. Ő éppen a nappalink kanapéján üldögélt, és mosolyogva nézett fel rám, ahogyan beléptem az ajtón.

-Ezt önnek hoztam hölgyem-mondtam mosolyogva, miközben átadtam neki a csokrot. Ő meglepődve, még is mosolyogva nézett fel a szemeimbe, miközben halkan nevetett.

-Köszönöm doktor úr-mondta mosolyogva, majd a virágokat belehelyezte az asztalon levő kristályvázába.

-És ez is az tied- mondtam, majd odaadtam a neki vásárolt ruhákat. Nagyon reméltem, hogy tetszenek neki. Ahogyan végignézte a ruhákat, arcán egyre jobban kiült a boldogság.

-Ezek varázslatosan szépek-mondta, miközben közelebb jött hozzám-Honnan tudtad a méretemet?-nézet rám gyanakvóan.

-Egy kismadár suttogta-kerültem ki a választ, amin nevetni kezdett.

-Tudod, neked hatalmas szíved van-mondta, majd felsétált a szobájába. Elöntött a megkönnyebbülés. Mindent jól csináltam. Nem rontottam el semmit, és nem haragudott meg rám. És ez az, ami nekem számított...