Cullen's Anatomy XX. Fejezet

Sziasztok!

Meg is érkeztem a következő fejezettel, amiben most feltűnik egy újabb szereplő, aki meghatározó lesz a történetben. Szerintem mindenkinek egyértelmű lesz, ki az, és hogy mi miatt került be, és az ezt követő eseményeknek is fontos szerepe lesz majd Esme és Carlisle életében. Remélem, mindenkinek tetszeni fog! És aki szeretne még játszani, az ma estig megteheti!

Puszi! Carly

(Esme szemszöge)

[január 24.]

-Az enyém!-sóhajtottam alig hallhatóan, miközben a hevesen jelző csipogó után nyúltam, ám álmos szemeimmel alig találtam meg az ütemes hangot hallató kis készüléket.-Bocsánat, hogy felébreszettelek-nyomtam ki a jelzést, amint megéreztem Carlisle mozgolódó kezeit a derekamon.

-Semmi baj-mondta fáradtan, amint ujjait a vállamra simítva vette le rólam óvó karjait-, menj csak…-sóhajtott fel Ő is, miközben bódult csillogással a szemeiben lassan felpillantott az én szemeimbe.-Szeretlek!

 -Én is szeretlek!-nyomtam puszit ajkaira, majd mosollyal az arcomon hagytam el az ügyeleti szoba csendes kis nyughelyét.

Amint a gyermekintenzív felé tartottam, minél hamarabb igyekeztem az egy heti kimerültséget kidörzsölni a szemeimből. Hosszan ügyeltem minden nap, mint ahogy Carlisle is, mivel a nemrég fellobbant influenzajárvány miatt rengeteg orvos esett ágynak, ami azonnal magával hozta a hosszabb munkanapokat, és az annál is hosszabb ügyeleti órákat a talpon maradottaknak. Szinte minden erőm elszállt ezalatt az egy hét alatt.

-Nem nézel ki jól-pillantott rám Addison, amint a gyermekintenzívre érve a csipogó által jelzett kórteremhez sétáltam.-Hány órája vagy bent?

-Lassan már 96 -ásítottam aprót próbálva összeszedni magam.-Sajnálom…

-Semmi gond-simította meg a vállamat.-96 óra után nem csoda, ha kimerült vagy. Még én sem töltöttem ennyi időt egyhuzamban a kórházban, pedig nem most kezdtem a szakmát-sóhajtott fel együttérzően, mire én halványan elmosolyodtam.-Viszont a mai nappal egy fordulóponthoz értünk-nyújtott át nekem egy vaskos betegkartont, mire azonnal elképedtem a papírköteg vastagságán.-Az első önálló eseted. Nem szólok bele semmibe, csak akkor, ha már mást nem tehetek. De előre elmondom, hogy lesz nem könnyű...

-A hatalmas mennyiségű vizsgálati eredményt látva, nem is gondoltam, hogy könnyű lesz-lapoztam fel a súlyos jegyzethalmot, aminek első lapján azonnal felvillant a vészjósló név: onkológia.-Ez teljesen az én esetem?

-Teljesen-bólintotta büszkén.-Be kell vallanom, te vagy a leggyorsabban fejlődő rezidens a pályám alatt, így rád merem bízni ennek a kislánynak a kezelését vagy éppen…nem kezelését-mondta kissé szomorúan.- Itt most minden felett te döntesz…

-Köszönöm a bizalmat-mosolyodtam el kissé erőltetetten, mikor átvillant az agyamon az előbbi néhány szó értelme. Egy rákos kislány lesz a betegem; és én felelek az életéért.

-Jól van-simította meg a vállamat biztatóan, mikor meglátta az arcomon előtűnő kisebb félelmet.-Sok sikert!

-Köszönöm!-pillantottam rá hálásan, majd miután Ő eltűnt a folyosó végén, magamra maradva ültem le a kórteremtől nem messze lévő kis váróba.

Csak bámultam a szörnyű szavakat, mint az akut promyelocitás leukémia, az APL, ami a myeloid leukémiák egy nagyon ritka és nagyon veszélyes válfaja, vagy mint a túlélési arány, ami ennél a betegségnél mindössze 20-30 százalékos, ha időben észreveszik a kórt. Ami azonban elborzasztott, hogy ez a kislány csupán öt éves, és már három éve küzd ezzel a szörnyű kórral.

-Szia, Esme!-hallottam meg George hangját, mire azonnal felkaptam a fejemet.-Hű, te aztán fáradt vagy.

-96 óra-sóhajtottam, mire azonnal megértette, mire is gondolok.-És te hogy vagy? Már túl vagy az influenza nehéz részén, ha jól látom…

-Különben nem lennék itt-ült le mellém ő is halkan felsóhajtva, mire néhány pillanat múlva az ő szemeit is megragadta a kezeimben lévő hatalmas papírköteg.-Kié az eset?

-Az enyém-válaszoltam szelíd mosollyal az arcomon.-Az első saját…

-Micsoda mázlista-ámult el.-Én a legtöbb műtétet csak nézhetem, neked meg már saját eseted van?

-Nem tudom, hogy ez mázli-e-csóváltam meg a fejemet, amint tovább olvastam a vészjósló számokat.-Akut promyelocitás leukémiában szenvedő kislány. Mindössze öt éves. Az eredményei rettenetesek. A legutóbbi vérképében is a fehérvérsejtszám nagyon alacsony, minössze 1,3, a hemoglobinja 7,5, a hemokritja 18,4, a trombocitaszáma 81 ezer, a neutrofilja pedig 0,6. Nem is beszélve a 12 százalékos prmyelocita, az 5 százalékos blastocitáról…Mintha nem is kezelnék már három éve.

-Ez valóban nem túl biztató-állapította meg Ő is.-És mit fogsz tenni? Tudod már, milyen kezelést adsz neki?

-Nem igazán-vallottam be őszintén.-Már háromszor csinálta végig a kemoterápiát, de nem használt-túrtam a hajamba.-És mint tudjuk, ha ennél a betegségnél kimerítünk egy kezelési lehetőséget, az többé már nem bizonyul hatékonynak, viszont…

-Viszont?-pillantott rám kíváncsian, mikor hirtelen eszembe jutott valami.

-Viszont még nem esett át csontvelő-átültetésen-mondtam ki az újonnan megszületett ötletem.-Ez lesz az. 

-Csontvelő-átültetést javasolsz nekik?-pillantott rám kicsit furcsállóan.-Nem gondolod, hogy volt már olyan orvos, aki ezt megtette?

-Talán-vontam meg a vállamat.-Talán nem. De nem fogom hagyni, hogy ez a kislány betegen távozzon ebből a kórházból-mondtam ki határozottan, mire sietve indultam vissza az első saját kis betegem kórterme felé.

Amint az ajtóhoz értem, megtorpantam egy pillanatra. Biztos, hogy jó döntést hoztam? Nem, nem szabad kételkednem magamban-gondoltam, majd egy határozott mozdulattal lenyomtam a kilincset.

-Jó reggelt!-köszöntem udvariasan, mire az ágy mellett ülő nő és férfi azonnal rám emelték a tekintetüket.

-Jó reggelt, doktornő!-köszönt vissza a magas, fekete hajú férfi, mire a mellette ülő, hozzá képes aprócska, szintén fekete hajú nő is biccentett egyet.

-Dr. Esme Anne Platt vagyok-mutatkoztam be halkan, mivel láttam, hogy a kislány mélyen alszik a hatalmas párnák között. Szinte teljesen eltűnt közöttük vékony kis karjaival és lábaival, mindössze nagyon rövid, tépett kis fekete haja árulta el hollétét a felhőszerű paplan alatt.-Én leszek Alice kezelőorvosa.

-John Brandon-mutatkozott be a férfi is, majd a mellette ülő hölgy felé fordult.-Ő pedig a feleségem, Anna Brandon.

-Örvendek, Dr. Platt-szólalt meg Ő is, ám hangjában nem volt semmi erő…mindössze csak fáradtság és beletörődés.

-Hogy indult a mai napjuk?-érdeklődtem kicsit, hogy oldjam a kialakult feszültséget.

-Egyenesen a kórházba jöttünk-sóhajtotta Mr. Brandon-, egy másik kórházból. Ott már nem tudtak nekünk többet segíteni.

-Hallottuk, hogy milyen remek orvosok dolgoznak itt-mondta vékony hangját Mrs. Brandon.-Reméltük, hogy itt tudnak tenni valamit, hogy itt tudnak segíteni-hullott le egy apró könnycsepp az arcára, amit gyorsan le is törölt.-Ez az utolsó lehetőségünk, nincs több…

-Bízzanak bennem, én mindent megteszek, ami csak emberileg lehetséges-nyugtattam meg őket.-De az orvosok sajnos nem Istenek. Egy ponton túl, mi sem tudunk mit tenni.

-Tudjuk, doktornő-bólintott rá előbbi mondatomra Alice édesapja.-De mi nem adjuk fel a reményt…

-Nem is szabad-adtam neki igazat, majd folytattam.-Nem tudom, felajánlották-e már Önöknek  a csontvelő-átültetés lehetőségét…

-Fel-nyelt nagyot Mr. Brandon.-De sajnos nem vagyunk alkalmasak donornak.

-Az én vércsoportom megfelelne-szólalt meg ismét Alice édesanyja-, de a fehérjeanalízis kimutatta, hogy az átültetéshez szükséges hat fehérjém nem egyezik az Alice fehérjéivel.

-Úgy látom, 0- a lányuk vércsoportja -pillantottam  a kórlapra.-Gondolom már felkerültek a donorra várók listájára.

-Már három éve-biccentett az apa.-De eddig semmi egyezés…

-Körülnéztek már a rokonságban?-tettem fel a következő kérdést.-Nagyszülők? Nagynéni? Nagybácsi?

-Sajnos a szüleink már nem élnek-mondta Mrs. Brandon.-Egykék voltak, ahogy mi is, és Alice-nek sincs testvére.

-Akkor rokoni úton nincs megoldás-gondoltam magamban, majd hangosan folytattam.-Mindent megmozgatok, hogy megtaláljam a megoldást-mondtam nekik komolyan, mire ők bizalommal a szemeikben bólintottak egyet előbbi mondatomra.-Hamarosan visszajövök-indultam el az ajtó felé, majd amint kiértem, azonnal a nem messze lévő padra csuklottam.

A gondolataim össze-vissza zakatoltak. Számok és szavak kavalkádja özönlötte el a fejemet, szinte már teret sem hagyva más gondolatoknak, és én hiába próbáltam megtalálni bennük az értelmet, nem ment. Mígnem eszembe nem ötlött egye aprócska szó.

-Nulla negatív-motyogtam magamban, mire azonnal felpattantam, majd sietve indultam útnak az orvosi eszközök raktára felé.

Az én vércsoportom is 0-. Ritka, nagyon ritka; emiatt is nehéz donort találni az ilyen embereknek. De talán ha sikerülne…ha lenne egyezés…talán megmenthetném ennek a lánynak az életét.

Amint beértem a raktárba, azonnal keresgélni kezdtem. Steril tű, steril géz, vacuette cső, érszorító, sterilizáló folyadék. Steril tű, steril géz, vacuette cső, érszorító, sterilizáló folyadék…-ismételgettem magamban ezt a néhány szót, és amint minden megvolt, a kezemben ezzel a néhány dologgal indutam el a legközelebbi orvosi szoba felé.

Benéztem, de senki nem volt ott, így gyorsan becsuktam magam mögött az ajtót, majd az eszközöket a középen álló asztalra pakolva húztam magam alá az egyetlen közelben lévő széket.

Hirtelen azt sem tudtam, hogyan álljak neki. Nem azért, mert nem tudok vért venni, hanem mert magamon még soha nem próbáltam vérvételt végezni. Ráadásul, ha jól sejtem, nem is túlzottan szabályos, amit én teszek.

-Hát jó-sóhajtottam halkan, majd a kezembe vettem a fertőtlenítőt, és a gézre öntve kezdtem el vele lefertőtleníteni a bal karomban futó vénás területet.

Amint ezzel megvoltam, elővettem az érszorítót, és a tervezett szúrásom helyétől egy tenyérnyire helyeztem fel, mint ahogy azt a szakkönyvek is előírják. Ezt követően a másik kezembe vettem a steril tűt és a vacuette vérvételes csövet, amit miután összeszereltem, lassan kezdtem el közelíteni vele a karom felé. Ám ekkor…

-Esme, te meg mit csinálsz?-hallottam meg Carlisle rémült hangját az ajtó felől, mire azonnal felkaptam a tekintettem.-Várj, majd én segítek!-lépett mellém semmi mást nem kérdezve, majd a kezemből átvette a vérvételes csövet, és lassan szúrta bele a kezemben a három centis tűt, amire alig hallhatóan felszisszentem.-Bocsánat!

-Semmi baj-mosolyodtam el szelíden.-Egyébként…az első önálló esetem miatt kell a vér-álltam neki mesélni.- Akut promyelocitás leukémiás kislány nulla negatív vércsoporttal, mint amilyen az enyém is, de már három éve nem találnak neki csontvelődonort. És…

-Ha egyezés van, te felajánlod a tiédet-emelte rám a pillantását, miközben lassan kihúzta kezemből a vérvételes tűt.-Ez rendkívül önzetlen…-mosolygott rám büszkén, mire azonnal lesütöttem a szemeimet.-És nem mellesleg…gratulálok az első saját esetedhez is.

-Köszönöm!-mosolyodtam el én is, miközben a steril gézt a szúrás helyére szorítottam.-Nem csak a gratulációt, hanem a segítségedet is-emeltem rá szemeimet hálásan, mire ő válaszul ismét elmosolyodott.

-Én ezt akkor elviszem, és leadom a labornak-zárta le a kis üvegcsét, miközben én is felálltam, hogy egy sebtapaszt keressek a szúrás után maradt kis sebre. –Fehérjeanalízist kérjek, igaz?

-Igen, köszönöm-bólintottam hálásan, miközben a steril gézt a szemetesbe dobva ragasztottam le a karomon lévő szúrásnyomot.-Én addig visszamegyek Brandonékhoz. Rájuk fér némi biztatás-sóhajtottam.-Nagyon maguk alatt vannak.

-Elhiszem-nyomott puszit az ajkaimra.-Később találkozunk…

-Rendben-mosolyodtam el ismét.-Szia!

-Szia!-simította meg ujjaival az arcomat, majd miután még egyszer visszapillantott, lassan indult el a kórház laborja felé…