Cullen's Anatomy I. Fejezet (Prológus)

Sziasztok!

Íme, itt lenne az új történet első fejezete. Itt némiképp bevezetem ami majd a történetben lesz, de már feltűnik benne pár ismerős szereplő is ;) Remélem, mindenkinek tetszik majd, és amint tudom, majd hozom a folytatást is. 

Puszi! 

Carly

(Esme szemszöge)

Szokták mondani, hogy az élet csupa küzdelemből áll. Mindenért harcolnod kell, különben a ranglétra alján maradsz, és semmire sem jutsz az életben. Mindig tanulnod és tanulnod kell, mindig valami újat kell mutatnod, és mindezt hamarabb, minthogy azt bárki más megtenné előtted. Én is lenni akartam valaki. Emiatt lettem orvos.

-Doki! -mordultam rá cicámra, aki kora hajnalban ébresztgetett dorombolásával. - Pamacs, ha nem hagysz aludni, akkor ma nem játszunk a gombolyaggal-mondtam álmosan, ám mivel csak nem hagyta abba, nehezen kinyitottam a szemeimet. Azonnal az órára esett a tekintetem, mire rájöttem, hogy nincs is annyira korán, mint gondoltam.

-Jaj, ne! -eszméltem fel. - Ne, ne, ne! Nem késhetek el az első munkanapomról -motyogtam magamban. -Doki, nem láttad a ruhámat?- erre mindössze egy halovány nyávogás volt a válasz, bár mit is gondoltam. Mit mondhatna egy macska?

Amennyire gyorsan csak tudtam lezuhanyoztam, felvettem a ruhámat, és miután mindezzel megvoltam, jutalmul adtam még egy kis ennivalót Dokinak, mielőtt elindultam volna a Seattle Grace épülete felé.

Tehát emiatt lettem orvos. Legalább is sokan azt hitték, mindössze ez az, ami ebbe az irányba hajtott. De számos más okom is volt, hogy ezt a döntést hoztam meg annak idején. Mindig is szerettem volna segíteni az embereken. Az élet fontossága számomra szent volt, és sajnos sokszor kellett szembesülnöm azzal, az emberek milyen könnyen eldobják maguktól ezt az értéket. Sok ismerősöm volt az egyetemen, akik mind alkoholba és különböző drogokba folytották sikertelen vizsgáik okozta bánatukat, és olyanok is, akik végső elkeseredésükben öngyilkosok lettek, pedig még nem is éltek igazán. Az ilyen embereknek szerettem volna segítséget nyújtani.

Amint beléptem a hatalmas épület ajtaján, minden szem rám szegeződött, még ha csak futólag is. Mindenkinek szemet szúrt, mennyire bizonytalan és zavarodott vagyok a sok folyosó és ember láttán, és hogy nem igazán tudom, merre is kéne most mennem.

Már néhány perce tanácstalanul járkáltam, mire találtam egy liftet, ami az emeletre visz. Megnyomtam a hívógombját, mire a számok lassan elindultak a csökkenés irányába, és már majdnem itt volt, mikor…

Hallottam, hogy valaki megállt mellettem. Nem mertem azonnal felnézni, mivel még mindig zavarban voltam az ügyetlenségem miatt; de amint pillantásomat még is ráemeltem, Ő azonnal elmosolyodott.

-Hallottam a hallban, hogy láttak egy rezidenst, aki nagyon elveszettnek tűnik -nevetett fel halkan. - Nem Ön volt az véletlenül?

-Öhm…talán -pirultam el azonnal. Nem tudtam elhinni, hogy ennyire béna vagyok. Ennyire feltűnő lett volna a zavarodottságom? Remek, ennél jobb kezdésem nem is lehetne a kollégáim előtt.

-Segíthetek Önnek valamiben? -szakított ki gondolataim közül. - Esetleg, ha megmondaná, milyen osztályra igyekezett éppen, el tudnám igazítani.

-Én…én a gyerekosztályra vagyok ma beosztva -válaszoltam kissé dadogva. - De nem igazán találom még a liftet sem ebben a kórházban.

-Pedig jó irányba jött-húzódott arcára újabb mosoly. - Ezzel a liftel -nyílt ki éppen az ajtó, mire mindketten beléptünk- amint felért, el kell fordulnia jobbra, aztán a folyosó végén balra, és már ott is van. Ott keresse Dr. Addison Montgomery-t. Minden világos?

-Igen, köszönöm! -mosolyodtam el végül én is. - Nem is tudom, miként hálálhatnám meg Önnek…

-Dr. Carlisle Cullen -mutatkozott be. - Sebész főorvos.

-Örülök, hogy megismerhetem Dr. Cullen-pillantottam ismét szemeibe. Eddig fel sem tűnt, milyen csodálatosan kék szemei vannak. Mindezidáig annyira ideges voltam, hogy nem is tudtam huzamosabb ideig a szemeibe nézni.-Dr. Esme Anne Platt. Bár az Anne-t nem használom. Ma van itt az első munkanapom.

-Akkor értem, mi miatt tévedt el-kuncogott fel halkan, miközben a lift is megérkezett, és egyszerre léptünk ki annak ajtaján.-Jöjjön! Inkább elkísérem. Nem ismer itt senkit, jól sejtem?

-Igen- pirultam el ismét. - Nem rég költöztem ide.

-Akkor majd én bemutatom néhány embernek-ajánlotta.-És ha szabad ilyet mondanom…Ön elbűvölő hölgyemény. Teljesen biztos lehet benne, hogy mindenki hamar megszereti.

-Köszönöm- sütöttem le a szemeimet, mire mind a ketten elindultunk az általa elmondott irányba.

Még soha nem mondta nekem senki, hogy elbűvölő lennék. Ilyet utoljára édesanyámtól hallottam még kislánykoromban, de mástól még sosem hallottam ezt a jelzőt. Főleg nem egy ilyen férfitól, mint Ő.

Ahogyan sétáltunk, félszemmel óhatatlanul is felpillantottam arcára. Nem csak a szeme, hanem a vonásai is különlegesek voltak. Annyira puhák, annyira lágyak, mintha márványból lettek volna tökéletesre csiszolva. A haja tisztábban csillant meg a neonfényben, mint a tiszta arany, az ajkainál pedig alig látható kis gödröcskék húzódtak az arcán, mint valamilyen kisfiúnak. Eddig nem is hittem, hogy a szőke herceg valóban létezik; bár nem fehér lovon, hanem fehér köpenyben sétált most mellettem.

-Áh, Dr. Montgomery -szakított ki hangja kábulatomból. - Jó reggelt! Nem hiányzik Önnek egy rezidens?

-Jó reggelt, Dr. Cullen!-emelte rá tekintetét a magas, izzóan vörös hajú nő.-De, már itt kellene lennie, de még nem láttam.

-Most már itt van -mutatott rám. - Dr. Esme Platt. Ma van itt először, és nem talált ide valami könnyen. Én segítettem neki eligazodni.

Hálás voltam neki, ami miatt nem járatott le Dr. Montgomery előtt. Megtehette volna azt is, hogy ideküld, én pedig kapok egy kiadós fejmosást a késésért. De nem tette.

-Örvendek, Dr. Platt-mosolygodott rám.-Dr. Addison Montgomery. Ma és még az elkövetkezendő pár napban én leszek az, aki istápolni fogja. Nem lesz könnyű, de mindent szép lassan meg fog tanulni, és hamarosan remek orvos lehet magából.

-Én is örvendek, Dr. Montgomery -válaszoltam kicsit ijedten. - Remélem, majd jól kijövünk egymással. Nem szeretnék senkivel acsarkodni.

-Akkor én most magukra hagyom a hölgyeket-nevetett fel halkan Dr. Cullen. - Sok szerencsét a mai naphoz -köszönt el tőlem, majd miután az én számat is elhagyta egy „Köszönöm!”, sietve indult vissza a lift irányába.

Nem bírtam nem utána pillantani, pedig nem lett volna szabad ennyire csodálnom Őt. Hiszen Ő főorvos én pedig csak egy rezidens vagyok a sokból. Biztos vagyok benne, hogy a kórház minden női rezidense és a nővérek is fülig belé vannak zúgva, és arra is fogadni mernék, hogy Ő már régen házas. Kizárt, hogy egy ilyen férfinak ne lenne valakije.

-Látom, valakit nagyon elbűvöltek-pillantott rám célzóan Dr. Montgomery, mire ismét fülig vörösen szegtem le fejemet a padló irányába.- Hát valóban, Dr. Cullen nem egy átlagos külsejű orvos, ami azt illeti. És nekem elhiheti, hogy a lelke is tiszta, mint a hó.

-Nem, én csak...én csak…nem is tudom. Én nem akartam, nekem ez nem állt szándékomban-kezdtem el hirtelen hadarni-Sosem állnék egy férfi és a felesége közé, én nem vagyok házasságtörő. És nem hiszem, hogy egy ilyen embernek ne lenne felesége.

-Pedig elhiheti -mondta komolyan.-Nincs senkije, Ő egy magányos farkas. Még csak barátnője sem volt, mióta itt dolgozik.

-Ez elég hihetetlen -mondtam elképedve. -De még akkor se lenne nála esélyem, hiszen mindössze egy kis rezidens vagyok. Miért pont én lennék az a valaki?

-Nem tudom, de Dr. Cullen még sosem volt ennyire kedves rezidenssel-válaszolta.-Mindig kedves és jólelkű, de itt valami más is volt a levegőben…maguk közt-mutatott rám, még arra a helyre, ahol az előbb még Dr. Cullen állt. - De térjünk át a munkára. A mai napra nem kap nehéz feladatot, hogy picit belelendülhessen. Adok pár aktát, és ma jön vissza egy kisfiú is az édesanyjával a mandulaműtétje utáni kontrollra. Őket is Önre bíznám-adott a kezembe egy hatalmas köteg papírt. - Menni fog?

-Természetesen, Dr. Montgomery -bólintottam. - Igyekszem mindent a legjobban megcsinálni.

-Remek hozzáálás -nézett rám dicsérően, majd lassan elindultam, hogy a számomra kiosztott feladatokat elvégezzem...