Elhagyva XII. Fejezet

Sziasztok!

Ma reggel eléggé belelendültem az írásba, és már el is készültem az újabb fejezettel. Ebben most megtudhatjuk, mi is történt Carlisle-lal, és hogy hogyan fogadta el ezt a sorsot.

Remélem, tetszeni fog nektek!

Puszi!

Carly :)

(Carlisle szemszöge)

A fájdalom még hosszú időn át kínzott, és nem akart alább hagyni. Már nem tudtam azt, ki vagyok, és mi történik velem, de volt egy olyan érzésem, hogy talán még is meghaltam, és éppen a pokol tüzében égek az elkövetett bűneim után. Pedig mindössze annyi vétkem volt, hogy szerelmes voltam. Próbáltam felidézni az otthonomat, a munkatársaimat, de valami miatt az sem sikerült. Mi történik velem?

-Már nincs sok hátra-szólalt meg ismét a megmentőm.-Én is átéltem, és tudom. Csak a mai napot kell már kibírnod.

Könnyű azt mondani-nevettem fel magamban keserűen. Ezt az égető tüzet nem lehet kibírni, de még csak elviselni sem. Mintha szétszakadtak volna az ereim, és valamilyen bénító folyadék terjedne szét a testemben.

Egyszerre viszont enyhülni kezdett a fájdalom, és végre meg tudtam mozdítani az ujjaimat. Éreztem a talajon lévő havat, ami furcsa módon nem volt hideg, de még is örültem, hogy- ezek szerint -nem a pokolban vagyok. Az égető érzés lassan az egész karomból eltűnt, majd a lábaimból, és egyre haladt felfelé, mire a szívem egyre hevesebb iramban kezdett verni, mintha ki akarna törni az őt fogságban tartó mellkas börtönéből.

A fájdalom mindeddig semmi volt, de most legszívesebben ordítottam volna kínjaimban. A szívembe fúródott penge pedig egyre csak forgott és forgott, mintha ki akarta volna vájni a helyéről. Végül a szívem lassulni kezdett, a légzésem is rendeződni látszott, majd egy erős dobbanást éreztem, és vége lett.

Nem éreztem már a fájdalmat, csak az arcomra hulló apró hópelyhet és a kellemes szellőt. Intenzív illatokat lengtek körül, közülük is kiemelkedett a fenyő illat, amiből rájöttem, hogy az erdőben vagyok. Viszont a szemeimet még mindig nem mertem kinyitni…

-Barátom, vége van!-éreztem meg Elezar kezét a vállamon.-Nyisd ki a szemed! Életben vagy!

Amint erőt vettem magamon, azonnal szembe találtam magam legjobb barátom aggódó arcával. Szemei olyan vörösek voltak, mint azoké, akik megtámadtak, de ez már meg sem lepett azok után, amit átéltem. A táj is teljesen sötét volt, azonban én mindent tökéletesen láttam a legapróbb részletekig. Még a hó szemcsés, fagyott felszínét is el tudtam különíteni a többitől.

-Mi történt velem?-kérdeztem kissé bizonytalanul.-És hogy kerültem az erdőbe?

-Én hoztalak ide-válaszolta.-Miután azok a vámpírok megtámadtak…

-Micsoda?-szakítottam félbe hitetlenkedve.-Várj! Jól hallottam? Most ugye csak viccelsz, hiszen… vámpírok nem léteznek.

-Ha nem léteznének, szerinted én hogy lehetek itt?-vonta fel a szemöldökét.-Gondolkozz! Nem tűnik logikusnak, de valóban létezik a természetfeletti. Én is közéjük tartozom, mióta elkaptak majdnem ugyanazon a helyen, ahol három nappal ezelőtt téged, és…

-Micsoda?-kaptam fel a fejemet a hármas szám hallatán.-Három napig feküdtem itt tehetetlenül?

-Igen, de...

-Istenem-túrtam idegesen a hajamba. Esme biztosan azt hiszi, hogy kihasználtam. Azok után, amin keresztül mentünk az az előtti éjszakán, félreérthetetlen lenne az eltűnésem. Pedig nekem eszem ágában sem lett volna őt elhagyni. Látnom kell! Látni akarom Őt!-Most el kell mennem!

-Carlisle, nem mehetsz az emberek közé!-kapta el a karomat.-Mindjárt felkel a nap, és ha valaki meglát, azonnal…

-Mi? Talán elégek a napon?-nevettem fel ironikusan.-Már ne haragudj, de a szerelmem, akinek éppen megkérni készültem a kezét, minden valószínűség szerint azt hiszi, hogy kihasználtam! Tudni akarom, mi van vele!

-És ha rátámadsz?-emelte meg a hangját.-Carlisle, vámpír vagy!

-Köszönöm, hogy emlékeztettél rá-ráztam le magamról a kezeit, majd mit sem törődve Elezarral futásnak indultam Esme otthona felé. El sem hittem, hogy ekkora erő rejtőzik bennem. A fák szinte elmosódtak mellettem, ahogyan emberfeletti sebességgel szántottam keresztül az erdő sűrűjén, de még sem mentem neki egyiknek sem. Mintha a reflexeim is sokkal élesebbek lettek volna, nem is beszélve a látásomról és a…hallásomról. Már messziről meghallottam Esme szívverését.

Amint a ház ablaka alá értem, nem is késlekedtem sokáig. Elrugaszkodtam a földtől, majd egyetlen ugrással az emeleten lévő ablakpárkányon találtam magam.

A falak bézs színűek voltak, a szoba másik oldalában pedig meg is láttam Esme-t, aki éppen mélyen álmodott a hatalmas ágyon feküdve.

Most először vettem szemügyre őt az új látásommal. Még gyönyörűbb volt, mint azt hittem, erről kétségem sem volt. Azonban nem tudtam nem észrevenni  beesett arcát és a szeme alatti lila karikákat. Láthatóan sokat sírt, és azt is tudtam, hogy ez az égész miattam történt. Ha aznap nem megyek a rövidebb úton, talán már boldog jegyesek lehetnénk. Ez a gondolat rettenetesen fájt.

Ekkor éreztem meg egy bódítóan édes, hívogató illatot. Mintha valamilyen köd telepedett volna az elmémre, és csak ezt az aromát tartotta volna szem előtt, kizárva minden más gondolatot a fejemből. Nem volt más a látóteremben, mint az Esme nyakán futó ér, és…Ekkor kaptam észbe.

Azonnal nekiiramodtam, majd az ablakon kiugorva kezdtem el rohanni az erdő belseje felé. Elezarnak teljesen igaza volt. Nem lett volna szabad idejönnöm, mert egy szörnyeteg vagyok. Majdnem megtámadtam azt a nőt, akit mindennél jobban szeretek, és ez rettenetesen dühített, egyenesen undorított magamtól. Soha többé nem tudok majd tükörbe nézni.

-Carlisle, állj meg!-futott utánam Elezar.-Carlisle, mi történt?

-Undorodom magamtól-álltam meg hirtelen.-Egy szörnyeteg lettem. Majdnem…majdnem megöltem őt.

-Ha szereted, el kell engedned-tette kezét a vállamra.-Bármikor felülkerekedhet rajtad a vérszomj, most már nem lehetsz vele.

-Nem fogom feladni-emeltem meg a hangomat.-Csak van valami módja, nem?

-Mi az emberek vérén élünk-mondta keményen.-Ez tart minket életben. Nem tudsz mit tenni ellene.

-Én nem fogok embereket ölni-sziszegtem.-Én életek mentésére adtam a fejem, és nem arra, hogy megöljem őket. Egyszerűen nem vagyok rá képes.

-És még is mit akarsz csinálni?-szisszent fel ő is.-Nem tehetsz úgy, mintha vegetáriánus lennél, mert muszáj innod! Nincs más választásod!

-Ez nem is rossz ötlet-ért el a felismerés előbbi mondata hallatán. Ha olyan lennék, mint egy vegetáriánus ember, talán képes lennék az emberek közt élni. Ha valamilyen módon nem az emberek vérét innám, talán visszakaphatnám Esme-t. Ismét együtt lehetnénk…

-Mire gondoltál?-vonta fel a szemöldökét.

-Mi lenne, ha megpróbálnánk állatvéren élni-mondtam ki a fejemben motoszkáló érdekes ötletet.-Hiszen állatokat emberként is fogyasztottunk, és talán beválna. Képesek lennénk emberként élni.

-Nem tudom, Carlisle-túrt a hajába.-És mi lesz, ha nem működik?

-Kockázat nélkül nincs siker-nevettem fel halkan, miközben ismét futásnak eredtem az erdő sűrűje felé…