Sziasztok!
Meg is érkeztem a következő fejezettel. Ebben végre fény derül egy aprócska dologra, aminek remélem, ti is örülni fogtok. Ráadásul Esme életébe is hoz majd egy kis fényt az eddigi keserűségbe. Remélem, tetszeni fog.
Puszi!
Carly :)
(Esme szemszöge)
Az idő rettenetesen lassan telt, mintha valamilyen ólom nehezítette volna, hogy szabálytalanul fusson. Carlisle nélkül nem volt értelme a napjaimnak, ráadásul a lelkemben lévő fájdalom az idővel nem hogy enyhülni, hanem inkább rosszabbodni kezdett. Már nem tudtam vidáman nevetni. A lelkem napról-napra mélyebbre menekült a szívem erdejében, de ez ellen semmit sem tudtam tenni. Ha nem tanítottam, akkor kimentem arra a mezőre, ahol először megcsókolt, és megpróbáltam visszaemlékezni a szép napjainkra, amiket együtt tölthettünk.
Mikor összeütköztünk az utcán, mikor először megcsókolt, mikor együtt töltöttük azt az éjszakát…Minden itt volt a fejemben, és egy hónap elteltével sem feledtem el belőlük egyetlen pillanatot sem. Ezzel némiképp enyhíteni tudtam a kínjaimon, legalább is a lelkin…
-Egy újabb szenvedéssel teli nap- jegyeztem meg magamban, miközben lassan nyitogatni kezdtem a szemeimet egy hosszú éjszaka után. Szédültem a kialvatlanságtól, ami már szinte mindennapivá vált az elmúlt egy hét alatt, de valahogyan erőt vettem magamon, és kisétáltam a fürdőszobáig. Nem is igazán tudtam, hová nyúljak, mert a szédüléstől mindenből kettőt láttam, és a gyomrommal sem volt minden rendben, de már ez sem lepett meg igazán. Végül valahogyan még is meg tudtam kapaszkodni a mosdókagyló szélében. Az egész világ forgott körülöttem, és a tükörbe nézve rá se ismertem az onnan visszatekintő sápadt, fájdalommal telt arcú nőre. És itt jött el az a pont, ahonnan már nem bírtam tovább.
A szédülés és a hányinger erőt vett rajtam, és éppen felé tudtam hajolni az előttem lévő kézmosónak, mielőtt a lábaim összecsuklottak volna alattam. Talán még sosem éreztem magam ennyire gyengének, és pontosan tudtam, hogy valami nincs rendben velem. Ez nem lehet pusztán kimerültség, itt valami más is van.
-Kicsim, mi történt?-segített fel anyu ijedten a földről.-Hallottam lent a puffanást, és azonnal jöttem. Nem esett bajod?
-Nem, nincs semmi gond-toltam el finoman magamtól.-Csak elcsaphattam valamivel a gyomromat, semmi más-mondtam, bár ebben én magam sem voltam biztos.
-De hiszen napok óta nem ettél-simította meg az arcomat.-Ráadásul még sosem láttalak ennyire sápadtnak. El kéne menned orvoshoz.
-Biztos semmi komoly-legyintettem, azonban a hányinger ismét rám tört. Anya még időben fogta össze a hajam, nehogy az is a tegnap esti csekély vacsorám mellett landoljon, én pedig ijedten kapaszkodtam meg a mosdókagyló szélében. Talán valóban el kéne mennem a kórházba.
-Rendben van-sóhajtottam.-Tanítás után kivizsgáltatom magam.
-Szerintem ma nem is kéne bemenned-kísért vissza a szobámba.-Pihensz egy picit, és utána már mész is a kórházba. Ezzel nem szabad játszani.
-De…
-Nincs de-tette ujjait ajkaimra csitítóan.-Ez anyai utasítás. Értetted?
-Értettem-húzódott arcomra apró mosoly, majd lassan nekiálltam, hogy felvegyem a mai napra kikészített ruhámat.
A tea valóban jól esett, és miután kicsivel jobban éreztem magam, el is indultam a kórház felé. Az út még így is rettenetesen hosszúnak tűnt a fejfájás miatt, de szerettem volna minél hamarabb túlesni rajta, és vissza akartam térni a hétköznapjaimba. Végül is…csupán egy kis gyomorrontás, mi más lehetne?
Még nem voltak sokan a váróban. Mindössze egy beteg kisgyerek várakozott az anyukájával mellettem. Láthatóan sokkal rosszabbul volt, mint én, így hát előre engedtem őket, amíg én megpróbáltam kicsit kipihenni magam. A fejemet nekidöntöttem a falnak, és a szemeimet lehunyva merültem el ismét a gondolataimba.
A kórházról azonnal Carlisle jutott eszembe, akármennyire is küzdöttem ellene. Szinte éreztem forró leheletét a nyakamnál, puha kezei pedig védelmezően vontak magunkhoz. Mintha még most is itt lett volna velem, pedig tudtam, hogy mindez csupán a képzeletem szüleménye.
-Miss Platt-szólított a nővér.-Dr. Silverman már várja Önt.
-Azonnal megyek-álltam fel a székről, miközben sietve indultam el a kórterem ajtaja felé. Kissé ideges voltam, hiszen nem igazán ismertem az orvost, és nem szerettem, ha idegen ember nyúl hozzám. Nem igazán bíztam meg senkiben, mióta Carlisle eltűnt, éppen ezért most is tartottam kicsit ettől a vizsgálattól.
-Jó napot!-köszönt rám mosolyogva.-Milyen napja van?
-Nem valami jó-nevettem fel keserűen.-Ha az lenne, most nem lennék itt.
-Üljön le, kérem-mutatott a vizsgálóasztalra, amire nagy nehezen, de sikerült felküzdenem magam.-Mik a panaszai?
-Fejfájás, hányinger, sokat szédültem és rosszul is alszom-mondtam el mindazt, ami hirtelen eszembe jutott.-És nem is tudtam emiatt sokat enni mostanában.
Láthatóan elgondolkodott a szavaimon, de nem fűzött hozzá különösebb véleményt. Azonban így kimondva engem is emlékeztetett valamire ez a tünet együttes, méghozzá…
-A legjobb lenne, ha csinálnánk egy teljes vérképet-vett elő egy kisebb injekcióstűt.-Ha nem bánná…
-Nem…nem bánom-mondtam kissé félénken, majd lassan a karomba szúrta a vérvételes tűt.
Miután mindennel megvoltunk, én kisétáltam a váróba, és idegesen vártam az eredményeimet. Azt mondták nem lehet több, mint pár óra, de nekem még így is hosszú napoknak tűnt a várakozás. Idő közben pedig ismét rám tört a hányinger, ezért a mosdóba is ki kellett szaladnom, mielőtt még a kórház padlójában teszek kárt a rosszulléteimmel. Azonban ha kicsit lassan is, de végül ismét beszólítottak a vizsgálóba.
-Miss Platt-fordult hozzám az orvos.-Az eredményei nem igazán leptek meg a tünetei alapján- vizsgálgatta a kezében lévő eredményeket.-Azonban fel kell tennem Önnek egy kérdést, mielőtt ezt közölném…
-Mi lenne az?-néztem rá kíváncsian.
-Volt valaha férfival?-lapozta továbbra is hitetlenkedve a papírokat.-Csak mert…
-Mert?-néztem rá kicsit kétségbeesetten.-Valami gond van?
-Hát, ha ez magának gond-nevetett fel halkan.-Mindenesetre örömmel közölhetem, hogy minden bizonnyal várandós.
-Micsoda?-szöktek könnyek a szemeimbe. Már a vizsgálat közben is eszembe jutott, de nem hittem volna, hogy ez valóban megtörténhetett. El sem hittem, hogy itt van a hasamban egy pici lény, aki minden tekintetben a lehető legtökéletesebb és leggyönyörűbb kisbaba lesz az egész világon. És az édesapja nem más, mint a legcsodásabb ember, aki valaha élt ezen a földön…
Szia!
VálaszTörlésTudtam! Igen, már biztos voltam benne, hogy Esme terhes lett és ennek annyira örülök! :)
A korábban elejtett megjegyzésből is azonnal erre gondoltam, de ebből a fejezetből már egyértelműen kiderült. :)
Nem csodálom, ha Esme olyan boldog lett a végére, hiszen Carlisle babáját várja, aki tényleg a legcsodálatosabb ember (vagyis, most már vámpír), aki élt a földön.
Viszont most eszembe jutott valami... ez egy újabb bonyodalom lesz, nem?
Hiszen, Carlisle vámpír, Esme ember és a baba is ember lesz. Eddig még egyszerűbb lett volna átváltoztatnia Esmét is olyanná, mint ő, hogy együtt maradhassanak örökre, de egy baba mellett ezt már nem lehet majd megtenni... vagy mégis? Remélem, hogy ez meg fog majd oldódni, mert az nem lenne jó, ha Esme megöregedne, míg Carlisle örökre fiatal maradna... :/
Ja, és azt is remélem, hogy Esmét nem fogják túlságosan meghurcolni azért, mert teherbe esett, miközben még nem is ment férjhez... :/
Jaj, nagyon tetszett a fejezet! :) Alig várom a folytatást! :)
Puszi:
Winnie
Szia!
VálaszTörlésTudtam! Már az előző fejezetekből ki lehetett találni, hogy Esme minden bizonnyal terhes! Ennek nagyon örülök, viszont mi lesz most velük? Ugye Carlisle már vámpír, Esme és a pici viszont emberek, na erre kíváncsi vagyok, hogyan oldják meg :) Am...arra is gondoltam, hogy Esme miután megtudja, hogy mi lett Carlisle-lal, talán elveteti a babát?! (mert ha olyan mint Bella, akkor mindenképpen Carlisle-lal akarna maradni) De ugye nem? :O Most nagyon boldognak kell majd lennie, hisz tényleg a világ legcsodálatosabb 'emberétől' vár gyereket.
Igen, én is remélem, hogy semmi kitagadás vagy ilyesmi nem lesz abból, hogy Esme terhes, miközben még nem is ment férjhez.
Nagyon jó fejezet lett, ismét :)
Siess a következővel!
Puszi: Violet
Szia, Winnie!
VálaszTörlésSzerintem, azért elég nyilvánvaló volt, hogy azután az éjszaka után Esme teherbe fog esni. Csak a körülmények voltak kérdésesek szerintem :)
Igen, ez újabb bonyodalmakhoz fog vezetni, bizonyos tekintetben Esme és az édesanyja, és Carlisle és Eme között is, de az majd másféle módon. Nem modnok el előre semmit, én már előre tudom, mi lesz, de nem kotyogom ki xD
Puszi!
Carly :)
Szia, Violet!
VálaszTörlésElőször is...Esme biztosan nem veteti el a picit, erről előre biztosítalak. :) Akkor sem vetetné el, ha az élete múlna rajta. A terhessége nagy részén minden jól fog menni, azonban az elején még lesznek kisebb gondjai.
Sietek a folytatással!
Puszi!
Carly :)