Gyógyító szerelem XVI. Fejezet

Sziasztok!
Siettem, és el is készültem a következő fejezettel :) Ez is elég hosszú, de nem annyira mint az előző volt, bár tudtam volna még tovább írni, de így éreztem jónak a fejezet befejezését :)
Remélem, hogy tetszeni fog :)
Puszi!
Carly :)





(Carlisle szemszöge)

-Én nagyon sajnálom…-sóhajtotta, miközben a pár perce elkészült teát iszogatta-Meg kellett volna kérdeznem Emmett-tet hogy jó e az autó…

-Ugyan már, ez nem a te hibád...-csuktam vissza a motorháztetőt.-Senki nem tudhatta, hogy az akkumulátor pont most merül le…

-Ezek szerint itt ragadtunk?

-Attól tartok az erdőben töltjük az éjszakát-sóhajtottam, miközben  mellé helyezkedtem a furgon hátsó részében kialakított raktér szélén.

-Csak tudunk tenni valamit, nem?-nézett rám kérdően.

-Próbáltam hívni egy autómentőt, de nincs térerő…-magyaráztam-Valami leárnyékolja a vonalat… Az egyetlen, amit tehetünk, hogy várunk.

-Ennyit arról, hogy hazaérünk vacsorára…-nevetett fel halkan.-Ha nincs ez a kirándulás akkor…

-Ne emészd már magad-öleltem magamhoz-Inkább próbáljuk meg jól érezni magunkat így…

-Nos…akkor mit akarsz csinálni?-nézett rám tanácstalanul.

-Először is hozok egy kis fát a tűzre, nehogy elaludjon-válaszoltam-Utána mi lenne, ha néznénk a csillagokat?

-Csillagnézés?-ízlelgette magámban-Tetszik az ötlet…De csak akkor megyek bele, ha én is segíthetek fát gyűjteni.

-Esme, nagyon sötét van-magyaráztam-Jobban szeretném, ha itt maradnál…

-És ha eltévedsz? Mit csináljak, ha nem találsz vissza?-kérdezte ijedten.

-Csak a mező széléhez megyek…-mondtam nyugtatóan-Végig látni fogsz, megígérem…

-Rendben van-sóhajtotta, majd egy apró puszit követően lassan elsétáltam a nem messze lévő fenyőfa tövéhez.

Ez a mi szerencsénk-gondoltam-Végül is…mennyi az esélye annak, hogy pont az erdő legmélyén robban le egy autó? Egy a tízezerhez vagy még több? És miért pont az akkumulátor? Lehetett volna valami más, de így még a fűtést sem bírjuk bekapcsolni. Mintha a szabad ég alatt kéne aludnunk.

Nemsokára összeszedtem az egy éjszakára elegendő mennyiségű fát, majd amilyen gyorsan csak tudtam rápakoltam őket a már jól elkészített ideiglenes „fűtőtestünkre”. Nem sok haszna volt, de amennyit a vadonról tudok, ez legalább távol tartja az állatokat…Az már más kérdés, hogy egy cseppet sem melegít az emberen, ha hosszabb távon akar itt üldögélni…

-Meg is vagyunk…

-Akkor nézhetjük a csillagokat?-kérdezte lelkesen.

-Csak az nem mindegy , hogy hol…-kaptam a kezembe egy pokrócot, majd a mező közepe felé kezdtem sétálni, ahol a fák semmit nem árnyékoltak a felettünk elterülő hatalmas égbolt terjedelméből.

-Nos? Mit szólsz?-néztem rá érdeklődve.

-Ez tökéletes lesz-mosolyogta, miközben a földre terített pokrócokra heveredtünk-És mit tetszett neked ma a legjobban?

-Mármint a kirándulásból?-néztem rá elgondolkodva- Nem is tudom…Minden idő, amit veled töltök az csodálatos…

-Na de komolyan…

-A túrázás a folyó mentén. Még pedig azért, mert olyan szép vagy, amikor a víz megcsillan a hajadon-molyogtam.

-A kis balesetre gondolsz a vízesésnél?-kacagta-Hát igen, ha az ember megcsúszik a folyóparton könnyen vizes lesz…

-Még szerencse, hogy volt nálad váltóruha-nevettem fel én is hangosan-Bár gondolom nem lehetett valami kényelmes egy bokorban átöltözni…

-De ugye nem leskelődtél?-nézett rám gyanakodva.

-Ugyan már…Ilyennek ismersz?

-Nem, de azért te is férfiból vagy, nem igaz?-vonta meg a vállát.

-Én soha nem tennék veled ilyet-vágtam rá azonnal.-Nem lenne veled szemben tisztességes…

-Örülök, hogy így gondolod-mosolyogta miközben a  fejét a vállamra hajtotta, és ismét nézni kezdtük a fölöttünk elterülő csillagokat.

Bizonyos tekintetben nagyon is igaza volt Esme-nek…Férfi vagyok, és erős kísértés számomra minden egyes mozdulat, amit tesz. Egyenlőre még képes vagyok kontrollálni, de nem tudom meddig…Mi lesz , ha bántani fogom? Ha olyat teszek, amit később megbán? Nem, nem én nem lennék képes bántani őt…Akármi is történjen, sosem fogok ártani neki…soha…

-Min gondolkozol?-nézett rám érdeklődve.

-Csak azon, hogy milyen csodás vagy-mosolyogtam-Hogy soha nem tudnék élni nélküled…

-Túl sokat bókolsz-sütötte le a szemeit zavartan-Még soha nem mondott nekem senki ilyen  szépeket…

-Szeretlek, és ezt ki akarom mutatni…-magyaráztam-Ha más módja nincs, akkor így…De remélem, nemsokára  többet is adhatok neked, mint bókot…-mosolyogtam.

-Ezt hogy érted?

Csak ekkor jöttem rá, mit is mondtam. Ennyit arról, hogy az orvos mindig tudja, mit beszél… Gyerünk, Carlisle, találj ki valamit!

-Például hogy elhalmozzalak ajándékokkal, vagy elvigyelek nyaralni-mosolyogtam kicsit nyögvenyelősen.

-Ugyan…erre igazán nincs szükség-legyintette.-Én annak is örülök, ha együtt vagyunk…Még ebben a helyzetben is örökre itt maradnék, ha te velem vagy…

(Esme szemszöge)

Nem is tudom meddig feküdtünk még ott, de egyszeriben azon kaptam magam, hogy vacogok…A hőmérséklet nagyon sokat esett, és mivel még csak a tavasz elején jártunk, szinte egy pillanat alatt téli hideg kerekedett a környéken.

A tiszta ég sem segített , így végül úgy döntöttünk behúzódunk a kocsi zárt rakterébe, és megpróbáljuk melegen tartani magunkat…Több kevesebb sikerrel…

-Még m…mindig v…vacogok-suttogtam alig hallhatóan, miközben Carlisle még szorosabbra tekerte körülöttem a takarót.

-Ssshhh, nincs semmi baj…-simította meg az arcomat-Nemsokára jobb lesz…

-Egyre hi..hidegebb van-folytattam.

-Mi lenne, ha hozzád bújnék?-nézett rám érdeklődve-Talán az én testmelegem segítene valamennyire…

-B…biztos, hogy nem gond?-kérdeztem kicsit félénken.

-Már miért lenne-kacagta.-Kicsit menj arrébb…

Azzal ő is bebújt a takaró alá, miközben én hevesen öleltem magamhoz melegséget árasztó testét. Már a fogaim is belefájdultak a vacogásba, mire elkezdtem melegebbnek érezni a hőmérsékletet, és képes voltam akadozás nélkül végigmondani egy mondatot. Csupán az az egy aggasztott, hogy Carlisle szinte védtelen volt a hideggel szemben…Míg én nyakig be voltam takarózva, és még kölcsön is kaptam tőle az egyik kabátját, ő egy szál ingben feküdt mellettem, miközben azon volt, hogy engem melegítsen…Aggódtam miatta…

-Te jól vagy?-kérdeztem komolyan.

-Nincs semmi bajom…Inkább próbálj meg aludni-mosolyogta, de láttam, hogy a szája széle szinte teljesen elkékült a hidegtől.

-Most nem kell keménykedned…Valld be, hogy fázol!-néztem rá komolyan.-Teljesen elsápadtál…

-Te pedig még mindig jég hideg vagy-nézett rám aggódva-Én nem fázom annyira, mint te…

-Most azon vitatkozunk, hogy ki fázik jobban?-vontam fel a szemöldökömet.

-Igen…Nagyon úgy tűnik-kacagott fel halkan, miközben egy könnyed csókot lehelt a homlokomra.-Még ezen is képesek vagyunk vitába szállni…

-Csak féltjük egymást-mosolyogtam.-Így érthető ,nem?

-Ahogy gondolod-mosolyogta, miközben az én ajkaimat egy hatalmas ásítás hagyta el. Egészen elálmosodtam a hirtelen jött melegben, és már elég későre is járt, de nem akartam elaludni… Féltem, hogy Carlisle-nak valami baja esik, vagy a hidegben megbetegszik…Azt sosem bocsájtanám meg magamnak…

-Figyelj csak…-szóltam oda halkan-Ölelj magadhoz , jó?

-Hogy értve?

-Karold át a derekamat, és bújj hozzám…

-Nem lesz kellemetlen a…dolog?-kérdezte aggódva. 

-Nem…Ha ez kell ahhoz, hogy te is megúszd a dolgot különösebb fagyási sérülések nélkül…-nevettem fel halkan, miközben gyengéden magához húzott, majd egy óvatos mozdulattal  átkarolta a derekam.

Először megremegtem az érintésétől, de pár másodperc után kifejezetten jól esett az, hogy hozzám ér… Az érintése nem volt durva, vagy követelőző…Gyengéd, és udvarias maradt annak ellenére, hogy tudtam, mennyire vágyik rám… De ami zavarba ejtő volt, hogy éreztem is, mennyire nehéz neki…

Rossz érzés volt, hogy nem tudom megadni neki azt, amit szeretne…Úgy éreztem, nem vagyok képest túltenni magam a múlton, akármennyire is szeretném…De nem tágítok. Addig nem, amíg nem tudom magam megtörni…

Néhány perc múlva végül úrrá lett rajtam a fáradtság, és nemsokára olyan mély álomba szenderültem, hogy még az álmaimra sem emlékeztem…Csak azt tudtam, hogy boldog vagyok…mérhetetlenül boldog…

Legközelebb egy kétségbeesett kaparás hangjára tértem magamhoz, mire óvatosan lefejtettem magamról Carlisle izmos karját, és a félig kómás állapottal küzdve kinyitottam a raktér széles ajtóit.

-Selly?-néztem rá meglepetten-Te meg hogy kerülsz ide?

-Úgy, ahogyan én, húgi…-láttam meg  a bátyám mosolygós arcát, mire meglepetten, még is boldogan vetettem magam izmos karjaiba.

-Honnan tudtad, hogy itt vagyunk?-kérdeztem mosolyogva.

-Tudod…apa nem csak téged vitt kirándulni-válaszolta, mire tekintete akaratlanul is visszakalandozott kocsija felé.-Mi történt az autóval?

-Carlisle szerint lemerül az akkumulátor…A kocsiban aludtunk, de mivel nem volt fűtés, nem volt valami kellemes.-sóhajtottam, miközben ajkaimat halk köhögés hagyta el.

-Kicsit megfáztál…

-Nem nagy dolog…Carlisle mindent megtett, hogy elkerüljem a dolgot, úgyhogy ennyi belefér…Viszont azt nem tudom, hogy ő hogy van…

-Jól, vagyok , nyugodj meg!-hallottam meg egy rekedt hangot, mire hátrafordulva szembetaláltam magam Carlisle kínlódó arcával.

-Nem úgy nézel ki-tetem a kezem homlokára. Tűzforró volt.

-Nincs semmi bajom-erősködött tovább.

-Magas lázad van…Haza kéne mennünk…

-Mármint Milwaukee-ba?

-Igen, pontosan…-válaszoltam-Anyáék biztosan megértik, akár csak Emmett-fordultam hozzá, amire ő csak hevesen bólogatott.

-Doki, gyógyuljon meg aztán majd máskor  eljönnek-tette a kezét a vállára- Az egészsége fontosabb… Én hazaviszlek titeket.

-Megtennéd?-néztem rá mosolyogva.-Nagyon megköszönném, mert Carlisle nem tudna így hazavezetni…

-Esme, ez meg milyen kérdés?-nevetett fel halkan-Induljunk!-mosolyogta, majd miután beültünk a hátsó ülésre, útnak is indultunk a házunk felé…