Gyógyító szerelem XV. Fejezet

Sziasztok! :)

Most, hogy ismét itt vagyok, rögtön fel is rakom a következő fejezetet :) Mivel ez egy hosszabb , két hetes, kimaradás volt, ezért egy annyival nagyobb terjedelmű fejezet készültem mára :D

Ezt a fejezetet Fro-nak ajánlom :) Ő tudja, hogy miért :)

Remélem mindenkinek tetszeni fog! :)

Puszi!

Carly :)

És szeretnék elnézést kérni mindenkitől, akinek nem írtam komit, de mindenhol jártam , és ott voltam a háttérben :)

(Esme szemszöge)

-Nagyon kedves emberek-jegyezte meg elismerően Carlisle-Nem csoda, hogy te is ilyen vagy…

-Köszönöm!-sütöttem le a szemeimet zavaromban-Elég régimódi család vagyunk úgyhogy…valahogy ösztönösen működik bennünk a jó modor-nevettem halkan.

-Látom, az édesapád is egészen megkedvelt…Ennek kifejezetten örültem.

-Becsüli benned azt, aki vagy…-magyaráztam-Nem csak, hogy orvos vagy, hanem tiszta a lelked, és segítettél a lányán…

-Tipikus apa, igaz?-kacagta.

-Kedves, okos, és megértő…Viszont ha a lányáról van szó, semmi nem állhat az útjába…

-Szerinted ha lenne egy lányom én is így viselkednék?-nézett rám kérdően.

-Talán…sőt biztosan. A lányos apák mind ilyenek-nevettem  halkan, ám ekkor hirtelen anya hangját hallottam meg felhangzani a hátam mögött.

-Kicsim, várj csak!-nézett rám mosolyogva-Azt elfelejtettem mondani, hogy ha szeretnétek velünk enni, akkor hétkor készen van a vacsora… De ha más tervetek van akkor…

-Jaj, ugyan…Hát persze, hogy veletek eszünk-vágtam rá azonnal-Meg sem fordult a fejünkben, hogy máshol töltsük a délutánt.

-Na, ennek örülök-sóhajtotta megkönnyebbülten- A szobáitok is teljesen rendben van, de ha segíthetek valamiben, csak szólj!

-Aggódsz értem, ugye?-kérdeztem komolyan, mikor megláttam az arcán előtűnő apró ráncokat.

-Igen-forgatta meg a szemeit sóhajtva.

-Ne izgulj…Carlisle mellett biztonságban leszek, és ezt garantálom…Nem igaz?-fordultam az említett személy felé, aki csak heves bólogatással helyeselte állításomat.

-Ha bármi baj lenne, maga lenne, akinek először szólok, Elizabeth…de úgy vigyázok Esme-re, mint az életemre-tette kezét a szívére fogadóan.

-Azt ajánlom is-nevette ismét-De mint mondtam, szólíts csak Liz-nek…Az Elizabeth olyan hivatalos.

-Rendben van , Liz-mosolyogta-És kérem…tegezzük egymást, ha nem baj…

-Ahogy akarod, Carlisle-mosolyodott el ő is, majd lassan visszaindult az ekkorra már jó illatokkal belengett konyha felé…

(Carlisle szemszöge)

Nem hoztam magammal sok holmit, így hamar elintéztem a kipakolás rám eső részét, és elindultam, hogy meglátogassam Esme-t…

Bár alig pár perce váltunk el, máris hiányzott, hogy velem legyen. A közelsége olyan érzelmeket váltott ki belőlem, amit eddigi életem során még soha senki sem, ezért elég nehéz volt meglennem nélküle. Olyan volt számomra, mint a drog…legalább is ilyen lehet, ha valaki nem tud élni egy bizonyos émelyítő érzés nélkül. Amikor a haja éppen csak ellibben az arcom előtt…

Legszívesebben csak őt csókolnám éjjel-nappal, de tudtam, hogy nem lehet…Annyi mindenen ment keresztül, hogy csak ártanék azzal, ha sietni próbálnék…

-Szia!-mosolyogtam rá boldogan-Hogy haladsz?

-Mindjárt meg is vagyok-csukta be az utolsó fiókot-Te hogy-hogy ilyen hamar végeztél?

-Kevés ruhát hoztam-vontam meg a vállam.

-Oh, milyen eszes -kacagta .

-Te miért hoztál egy egész bőröndöt?-néztem rá kérdően.

-Minden eshetőségre felkészültem-válaszolta-Jöhet eső , hó , zivatar… Én akkor is készen állok.

-És még én vagyok a praktikás-nevettem ismét, miközben lágy csókot leheltem édes ajkaira.

-Nocsak, nocsak , húgi!-nevetett fel Emmett, miközben célzó pillantásokkal meredt a karjaim közt levő Esme-re.

-Én most…segítek anyának-sütötte le a szemeit zavartan, miközben sietve  rohant ki az ajtón, le a lépcsőn, és meg sem állt a konyháig. Úgy éreztem, elég kínos szituációba sodortam szegényt, így már indultam is volna utána, ám Emmett megakadályozott ebben.

-Hóóó…hova ez a sietség szőkeherceg?-tolt vissza a vállamnál fogva.

-Bocsánatot kéne kérnem Esme-től…-túrtam a hajamba idegesen.

-Szerintem nincs miért-legyintett.-Nincs abban semmi rossz, ha egy ember szereti a másikat…

-De a húgodról van szó…-néztem rá meglepetten előbbi mondata hallatán.-Nem félted?

-Esme bebizonyította, hogy tud vigyázni magára…-mosolyogta-Túlélt egy autóbalesetet, egy súlyos traumát, egy nemi erőszakot, és most végre boldog…Nem fogom ebbe megakadályozni, különösen nem akkor, ha egy ilyen rendes ember az illető, mint maga…

-Köszönöm!-mosolyogtam én is.-De  szerintem ezt Esme nevében is mondhatom.

-Tudom én, hogy mi a jó a húgomnak, Doki-kacagta-És maga pontosan az , akit elképzelek mellé.

-Örülök, hogy mindenki ilyen kedves hozzám…Kicsit másra számítottam az igazat megvallva…

-Mire? Egy védelmező bátyra , egy szigorú apára, és egy lányát mindennél jobban féltő anyára, akik nem engedik, hogy a lányukhoz akárcsak egy újjal is hozzáérjenek?

-Pontosan-bólintottam helyeslően.

-Nem tévedet sokat…de szerintem mindenki érzi, hogy maga más…Esme nem szokott csak úgy belehabarodni egy férfiba-nézett rám komolyan.

-Nem is nézem ki belőle. Túl okos és kedves ahhoz, hogy bármi ilyet  elképzeljek róla…

-Úgy látom nem csak Esme fejét csavarták el-nevetett fel hangosan-De inkább most elmegyek, mert ha az érzéseim nem csalnak, félbeszakítottam valamit, mikor idejöttem…

-Nem igazán…Esme-vel mi még nem…-köszörültem meg a torkom, amiből Emmett rögtön tudta mire céloztam.

-Miért nem?-nézett rám kérdően.

-Nem akarom siettetni-sóhajtottam-Annyi mindenen ment keresztül az elmúl pár hónapban…

-Értem…-bólintotta-Becsülöm ezért, tudja? Hogy a húgom érdekeit nézi.

-Nincs is annál fontosabb, minthogy őt boldoggá tegyem…Ezért minden akkor történik csak, ha majd ő is akarja…-magyaráztam.

-Erre mondják azt, hogy „Ritka, mint a fehér holló”-kacagott fel ismét.-De most már tényleg megyek…Elviszem egy körre a furgonomat…

-Rendben van…És még egyszer köszönöm!

-Nincs mit, Doki-legyintette mosolyogva, miközben hatalmas léptekkel elhagyta az épület területét...

Pár pillanat múlva én is a földszinten termettem, és elindultam arra, amerről a fantasztikus illatokat éreztem. A konyha nem messze a nappali mögött volt, így már nagyon korán elértek hozzám, éhséget csalva a gyomromba.

-Anya, adnál egy kis borsot?-fordult Elizabeth-hez Esme, miközben nagy hévvel kavargatta az előtte fortyogó levest.

-Persze, kincsem- mosolyogta- Egyébként…hol hagytad Carlisle-t?

-Emmett ránknyitott-sütötte le a szemeit zavartan.

-És?-érdeklődött tovább.

-Semmi csak…zavarba ejtő, ha az emberre csókolózás közben nyit rá a bátyja-sóhajtotta.

-Ugyan már…Emmett csak viccelődik, ezt te is tudod-simította meg a vállát.

-Tudom, de akkor is…

-Inkább foglalkozz a levessel, aranyom, mert túlfőzöd a tésztát, ha nem vigyázol-nevetett fel halkan.

-Rendben van, csak Carlisle miatt aggódom…biztosan kínos lehetett neki…

-Nekem? Kínos?-nevettem fel halkan, mire Esme meglepetten, még is mosolyogva fordult hozzám, miközben egy hatalmas puszit nyomott az arcomra.

-Azt hittem Emmett elüldözött a háztól!-ölelt magához.

-Csak beszélgettünk…Mellesleg pedig én is aggódtam miattad. Le akartam jönni , csak a bátyád megakadályozott…

-Én pedig sajnálom, hogy csak úgy otthagytalak…-sóhajtotta-Nem volt szép  tőlem…

- Nem számít…Felejtsük el!-simítottam meg az arcát moyolyogva.-Inkább segítek megteríteni, jó?

- Csak nem egy született szakács veszett el mégis benned?-vonta fel a szemöldökét.

-Az azért nem-kacagtam-de ezzel talán még megbírkózom-mosolyogtam, miközben egy hatalmas terítőt a kezembe véve indultam el az asztal felé…

(Esme szemszöge)

-És mondd csak…-kezdett bele apa, miközben egy jóízűt kanalazott az általunk készített levesből. - Hova valósi vagy?

-Angliába-válaszolta Carlisle-Londonban születtem 1980 március 21-én.

-Harminc éves létedre nagyon fiatalosnak tűnsz-nézett rá elismerően-Nem néztem többnek, mint huszonhat.

-Ezt örömmel hallom-mosolyogta-Bár szegény szüleim nem voltak ilyen szerencsések a korral… Anyám huszonnyolc volt, mikor meghalt, apám pedig ötven. Egyikük sem élte meg, hogy orvos legyek…-sóhajtotta szomorúan.

-Édesanyád…beteg volt, igaz?-kérdezett rá finoman anya, mire én egy szúrós pillantással reagáltam még az ilyen finom megfogalmazásra is. Nem akartam, hogy Carlisle lelkén újabb sebek keletkezzenek. Elég volt neki egyszer elmesélni a történteket, de még az is hatalmas fájdalmat okozott neki…

-Vérzékenységben szenvedett-bólintotta-A születésem után pár perccel meghalt…Sosem ismertem…Csupán képeken láttam őt, amiket apám mutatott.

-Szörnyen sajnálom-sóhajtotta anya-Ha csak sejtettük volna, akkor…

-Nincs semmi gond, Liz-tette a kezét kezére nyugtatóan-Nem haragszom, hiszen honnan is tudhatott volna róla…

-Én is elnézést kérnék-köszörülte meg a torkát apa, mire én meglepetten kaptam fel tekintetem az irányába. Bocsánatot kér? Apám sosem volt az a típus, aki bárki előtt is elismerné a bűnét. Inkább a sírba viszi magával az igazát, minthogy bárki előtt is gyöngének látszon.-Ha nem hozom fel a számokat, most biztosan nem érezné ilyen kellemetlenül magát…

-Ugyan, Peter-legyintett-Maga pedig igazán nem tehet az egészről…Én hoztam fel, maguk pedig csak kérdezősködtek…Nincs ezzel semmi baj.

-Igen, tudod…szeretnénk kicsit jobban megismerni a lányunk udvarlóját-mosolyogta, mire én fülig elvörösödve, sietve sütöttem le  szemeimet a föld felé. Úgy éreztem magam , mint egy tinédzser, aki hazaviszi a barátját, és a családtagok szó szerint vallatják az illetőt... Csodálkoztam, hogy Carlisle ilyen jól bírja a „kiképzést”.

-És ezt is teljes mértékben megértem-helyeselte-Esme különleges, és ez szerintem nem csak én érzem így…-nyomott lágy puszit az arcomra, amitől csak még jobban zavarba jöttem. Ez már anyuék figyelmét sem kerülte el, és csak pár pillanattal később eszméltem rá, hogy a nevetés, amit hallok tőlük származik.

-Esme, kicsim…-simította meg a vállam anya-ne legyél zavarban. Ez csak egy aprócska puszi volt…

-Jól van, na-mosolyodtam el én is , mire ismét hangos kacagás hangzotta be a konyha területét.

-Sajnálom, hogy késtem-rohant be Emmett zihálva-De most már itt vagyok…Miről maradtam le?

-Kicsit kérdezgettük Carlisle-t-válaszolta anya az említett személyre mutatva.

-Húha, akkor most én jövök-dörzsölte meg a tenyerét vészjóslósan, ami csak egyet jelentett…Kínos kérdések következnek.

-Nos, Doki-fordult hozzá egész testével-Mondja meg az igazat…Fiú vagy lány?

-Hogy mi?-nézett rá meglepetten Carlisle.

-Milyen gyereket szeretne, ha lenne…Kisfiút vagy kislány?-ismételte meg a kérdést ezúttal érthetőbben. Micsoda? Semmi szemérmetlen megjegyzés? Semmi turkálás más lelki világában? Ez nem Emmett-re vall.

-Nekem teljesen mindegy…A lényeg, hogy ő az enyém lenne, és más nem is számít-mosolyogta őszintén. Ezzel teljes mértékben egyet értettem vele… Nem számít, hogy szőke vagy barna, hogy okos vagy éppen butus, az a gyerek mindig is az ember gyereke marad akármi is történjen…

-Ügyes-mosolyogta Emmett elgondolkodva-És akkor is szeretné a húgomat, ha nem lehetne gyereke?-tette fel a következő kérdést, amitől hirtelen ledermedtem. Vajon Carlisle belegondolt már ebbe a dologba? Hogyha velem élne, nem lenne része ebben az örömben?

Félve pillantottam fel az arcára, ám azonnal megnyugodtam, ahogy megláttam az ő nyugodt, boldog arckifejezését.

-Tudok a balesete következményeiről, és igen…Akkor is szeretném…-nézett rám mosolyogva.

Minden egyes mozdulatával, minden egyes mosolyával olyan dolgokat indított el bennem, aminek következtében a szívem hevesen meglódult, és ha nem tudtam volna, hogy ez a bennem levő szerelemtől van, félnék, hogy infarktust kapok.

-Maga tényleg rendes ember-állapította meg bátyám, miközben arcára egy mindennél szélesebb mosoly húzódott, akárcsak anyuéra és apuéra. - Midőn meglepő felfedezés…

-Ha nem haragszotok-szólaltam meg végül én is-szeretnék még mutatni valamit Carlisle-nak…

-Persze kicsim, menjetek csak-válaszolta kimondatlan kérdésemre anya-De tudod , hogy közel van a erdő, és éjszaka veszélyes, még egy olyan felnőtt embernek is, mint te…

-Nem megyünk , csak az udvarra…-mondtam neki nyugtatóan-Egyébként,hogy állsz a kutyákkal?-néztem kérdően Carlisle-ra.

-Nincs velük semmi bajom…Szeretem őket, de miért?-kérdezett vissza.

-Majd meglátod-mosolyogtam, miközben a konyha hátuljában lévő hátsó ajtóhoz vezettem őt. Onnan egyenesen az udvarra lehetett lépni, és ezért imádtam ezt a helyet. Kislányként minden ebéd után az udvaron szaladgáltam, és így anya könnyen szemmel tarthatott. Ezen kívül pedig fantasztikus kilátás nyílt a minden este békésen lenyugvó napra, vagy az évente egyszer megrendezett tűzijátékra. Néha úgy éreztem itt magam, mint a mennyországban…

-Lucy, Selly!-kiáltottam-Gyertek gyorsan, vendégünk van!

Alig mondtam ki ezt a néhány szót, két hűséges kutyusom már itt is termett az oldalamon. Vörös bundájukon aranyként csillant meg a lemenő nap szelíd sugara, akárcsak gesztenyebarna szemeikben, ami a megannyi szeretet csillogását hordozta nap mint nap. Nem is tudom, mivé lettem volna nélkülük azokon a napokon, amikor a bánat miatt az élethez is alig volt kedvem…Ők mindig felvidítottak, akármi is volt a baj, és mosolyt csaltak az arcomra, akármennyit is kellett dolgozniuk rajta…

-De szép kutyák-nézett rám egy szelíd mosollyal az arcán Carlisle- Skót juhászok, igaz?

-Igen, Lucy tizenkét éves , Selly pedig három-válaszoltam.- Mindkettejüket elkobozták a kegyetlen gazdájuktól, és így kerültek hozzám…

-Rendes dolog volt tőled-mondta elismerően-Lehet, hogy elpusztultak volna az előző lakhelyükön…

-Ráadásul mivel Lucy öreg, az állatmenhely már elaltatta volna-sóhajtottam-Nem engedhettem, hogy ilyen sorsra jusson…

-És  Izzie még azon csodálkozott, hogy hogyan szerettem beléd-nevetett fel halkan, miközben a fejét kezéhez dugó Selly-t kezdte simogatni.-Még soha nem láttam hozzád hasonló, érző embert…

-Köszönöm!-sütöttem le a szemeimet zavaromban-Viszont én sem találkoztam még hozzád hasonlóval…Más nem biztos, hogy megértette volna a gondjaimat.-sóhajtottam-Talán már akkor megköttetett?

-Mi?-nézett rám érdeklődve.

-Az, hogy mi egy pár leszünk-magyaráztam.

-Talán…talán nem-mondta elgondolkodva.-De nem is számít, amíg itt vagyunk egymásnak, nem igaz?-sóhajtotta, miközben ajkaink egy lágy csók kíséretében összeforrtak. Még mindig lenyűgözött az az érzés, mikor hozzám ért. Mintha még sosem csókoltam volna meg őt, és talán nem is éltem, amíg rá nem találtam…Vagy is ő talált rám, de ez már csak részletkérdés…

A romantikus pillanatból Selly türelmetlen nyüszítése szakított ki, amint azon volt, hogy közém, és Carlisle közé furakodjon.

-Selly!-néztem rá rosszallóan-Te meg mit csinálsz?

-Féltékeny…ha jól látom-nevetett fel Carlisle.

-Ne csináld már-simítottam meg a buksiját - Mi értelme féltékenykedni, te lány? Nekem mindig is fontos leszel, hisz tudod…

-Szerintem érzi hogy köztünk van valami-magyarázta-Csak fél, hogy elveszti a gazdáját.

-Sajnos nem vihetem magammal, mert Lucy már öreg, és szüksége van egy társra. Ő pedig nem elég erős az utazáshoz…

-Igazán nem zavartak volna engem-mosolyogta-Legalább lenne két házőrző a háznál…

Ebben a pillanatban farkasüvöltés hallatszott fel a távolban, mire Selly és Lucy hangosan ugatva kezdtek rohanni a birtokunk határa felé, másodpercek múlva pedig teljesen eltűntek a szemem elől.

-Szerintem ideje lenne bemennünk-nézett rám aggódva Carlisle.

-Ugyan…itt éltem húsz évig, és még senkit nem bántottak a farkasok. Anya csak engem félt, azért mondja, hogy veszélyes.

-Azért én hallgatnék édesanyádra-mondta komolyan-Mindig akad egy-két kivétel, és abból lesz aztán a baleset.

-Na jó-sóhajtottam-De holnap elviszlek téged egy kirándulásra a környéken…Persze, ha nem baj…

-Dehogy baj-nevetett fel halkan-Még nem sokszor jártam Amerika ezen területén, úgyhogy szívesen megismerkednék ezzel a vidékkel…

-Remek!-lelkesedtem fel hirtelen-Akkor korán kell kelni, úgy hat-hét körül.

-Menni fog, ne aggódj…-simította meg az arcomat nyugtatóan-Hozzászoktam az ügyeletben a virrasztáshoz és a korai keléshez is. Nem lesz itt semmi gond…

(Carlisle szemszöge)

-Hát…azt hiszem ideje elbúcsúznunk-mosolyogta, miközben kissé szomorúan markolta meg a szobája ajtaján levő kilincset-Reggel találkozunk…

-Ne nevezzük ezt búcsúzásnak, hiszen itt leszek nem messze - mosolyogtam- De addig is… ez a tiéd-nyújtottam felé egy apró dobozt, de mielőtt még bármit is mondhatott volna, ujjaimmal gyengéden elhallgattattam.

-Ne mondj semmit, és ne is nyisd ki, amíg azt nem érzed, hogy itt az idő-magyaráztam.

-Miért? Mi van benne?-nézett rám kíváncsian.

-Ha elmondanám nem lenne meglepetés-kacsintottam, majd egy utolsó búcsúpillantás után én is lassan elindultam a nekem előkészített szoba felé.

El sem tudom mondani mennyi erő kellett ahhoz, hogy magára hagyjam. Nem tudtam nem gondolni tökéletes vonalaira, meleg érző tekintetére…Mintha egy lárhatatlan erő kötött volna hozzá , amit képtelenség lenne elszakítani…Szinte nem is tartott más a földön, csak ő…

Másnap nagyon korán felkeltem, hogy még időben elkészüljek a mi kis kirándulásunkra. Talán még öt óra sem volt, mert a nap még csak alig virrasztott az égbolt sötét horizontján, és Esme is mélyen aludt, így lementem a konyhába, hogy egy kis vizet töltsek magamnak, mielőtt csomagolni kezdenék. Ekkor azonban két apró kéz érintését éreztem meg a vállamon…

-Esme?-néztem rá meglepetten-Te nem alszol?

-Azt hiszed bármennyit is tudtam aludni a tegnap történtek után?-nevetett fel halkan-Anyáék viselkedése kicsit meglepett, és egész este azon járt az agyam, hogy miért viselkedtek úgy, ahogy…

-Nem érdemes ezen gondolkodni-karoltam át akaratlanul is, ám ahogy rájöttem, mit is teszek, visszarántottam a kezeimet.-Bocsánat…

-Nincs semmi gond… Már nem zavar…-nyújtotta kezeit karom után mosolyogva, miközben visszahelyezte őket a derekára. Én meglepettségemben meg sem tudtam szólalni, úgyhogy ő törte meg a csendet, ami erre a pár másodpercre közénk férkőzött.

-Hol is tartottunk?-kérdezte kacagva.

-Ja, bocsánat…-ráztam meg a fejem józanítóan-Kicsit elbambultam, de a pakolásnál tartottam, mielőtt lejöttél.

-Akkor…ami a legfontosabb, hogy vizet, és néhány szendvicset vigyünk magunkkal, mert nem tudjuk meddig maradunk…Beszéltem Emmett-tel, és megengedte, hogy elvigyük a kocsiját, mert nem szeretném, ha a szép Mercedesnek bármi baja is lenne…Végül pedig egy térkép, mert könnyen el lehet kavarodni a sűrű erdőben-sorolta fel teendőink listáját.

-Te aztán felkészült vagy-néztem rá elismerően.

-Nem először járok ezen az úton, amit most mutatni fogok neked-mosolyogta-Tudom, mi az amire figyelni kell…-nyomott ajkaimra gyöngéd csókot, amitől csak még jobban elkábultam. Még soha nem éreztem őt ilyen közel magamhoz…Teste szinte teljesen hozzáért az enyémhez, arca pedig olyan közel volt, hogy éreztem a tusfürdő illatát, amivel zuhanyozott… Csukott szemekkel próbáltam úrrá lenni a bennem hirtelen fellobbant vágyon…

Nem Carlisle, ő még nem áll készen rá…hiába tűnik úgy, hogy igen, de nem. Ahhoz még korai lenne...Egyszerűen még nem tette túl magát a múlton…

-Valami baj van?-nézett rám aggódva, mikor már több mint fél perce győzködtem magam.

-Nem, nincs semmi…-hadartam gyorsan-Akkor kezdhetjük?

-Persze, csak én még átöltözöm…Addig bepakolnád a vizeket abba a táskába?-mutatott a fal mellett lévő hátizsákra.

-Persze, ahogy akarod…- nyomtam még egy gyors puszit az arcára, majd elkezdtem végrehajtani a számomra kiosztott feladatot.

Még ez a dolog is megterhelő volt számomra, ha  rá gondoltam… Minden egyes pillanatban bevillant a pár perce történtek emlékképe. Mintha egy beakadt lejátszó tekerte volna vissza újra és újra a felvételt…

-Készen vagyok!-rohant le zihálva az emeletről-A szendvicsek a hűtőben vannak. Kiveszem, és már indulhatunk is…

-Én is elkészültem-mosolyogtam-Akkor hová is megyünk?

-Megmutatom neked a gyerekkorom nagy emlékeit- mosolyogta, miközben az udvaron álló hatalmas kocsi felé kezdett húzni…