XXIX. Fejezet Vihar előtti csend

 Sziasztok! Bocsi, hogy megkésve, és kicsit röviden, de megérkezett az új fejezet. Sajnálom, hogy most csak ennyire telt tőlem, de tegnap például korcsolyáztunk az osztállyal, amit nem szerettem volna kihagyni, azelőtt meg szinte minden nap dogát írtam, így kevés időm maradt írni. Nagyon nem szeretnélek titeket hanyagolni, és ezt ti is tudjátok, de a szüleimnek sem szeretnék csalódást okozni, így az egyre növekvő tanmennyiséget is ugyanúgy ötösre kell megtanulnom, mint eddig, és ezért tudtam, most ilyen keveset összehozni. De a lényeg...

most következő héten remélhetőleg kevesebb dolgom lesz, és belehúzok az írásba :D

Köszönöm a megértéseteket!

Puszi!

Carly :)

(Carlisle szemszöge)

-Tudod, utoljára a nászutunkon voltunk ennyire felszabadultak-mosolyogtam, miközben még mindig a vállát simogattam. Az egész estét egymásnak szenteltünk. Ilyenkor megfogalmazódik bennem, hogy mi értelme is volt az életemnek ,amíg ő nem volt nekem. Nélküle csak egy szürke folt vagyok , de ha velem van, nincs fényesebb csillag az égbolton lelkem fényénél.

-Hát…igaz, ami igaz, mióta Edward megszületett, sokkal visszább fogtuk magunkat. Néha jól esik kiengedni a felgyülemlett feszültséget-bújt hozzám szorosabban, miközben én lágyan beletúrtam karamellaszín hajába.

-Azt meghiszem. Tegnap nagyon feszült voltál. Szerintem szükséged volt arra, hogy egy kicsit…elfelejtsd a gondjaidat-sóhajtottam, miközben lágy puszit nyomtam vállára.

-Szerintem tökéletesen elfelejtetted velem-nyomott nevetve csókot ajkaimra.

-Ennek örülök-öleltem magamhoz lágyan, miközben ismét simogatni kezdtem a hátát.

-Carlisle, kérdezhetek valamit?-nézett fel szemeimbe szerelmem.

-Persze, amit csak akarsz-mosolyogtam.

-Miért engem választottál? Már mint…mikor először megláttál a kórházba, csak egy fülig szerelmes tinédzser voltam. Mi az, ami miatt mégis belém szerettél?

-Tudod, azonnal láttam, hogy benned valami különleges van. Nem riadtál meg tőlem, sőt…fiatal szíved olyan hevesen vert, mikor hozzád értem, hogy a vizsgálat közben fontolgattam, hogy másik orvost hívok, mielőtt rosszul leszel. Ha hiszed, ha nem, én is elsőre beléd szerettem, de tudtam, hogy köztünk nem lehet semmi. Egy törékeny ember voltál , miközben én vámpír. Ekkor hoztam meg azt a döntést, hogy idő előtt elköltözök Ohio-ból. Nem bírtam volna elviselni, ha miattam valami bajod esik-simítottam meg mosolygó arcát, mire ő csak halkan felnevetett.

-Tudom, hogy nem ártottál volna nekem…ez a tetted is ezt mutatja.

-Csakhogy már akkor jobban féltettelek, mint a saját életemet-nevettem fel halkan.-Azt akartam, hogy normális életet élj. Egy boldog, emberi életet. Meg akartam adni neked arra az esélyt, hogy boldog légy, mert nem hittem, hogy egy olyan, mint én, ezt megadhatja neked. Pedig ha tudtam volna…-szisszentem fel idegesen. Soha nem fogom elfelejteni annak az alaknak az arcát, aki egy életre tönkretette a szerelmemet.

-Már rengetegszer mondtam, hogy arról nem te tehetsz-vágott közbe nyugtatóan.  Ami akkor történt, az teljes mértékben az én felelősségem.

-De te nem érdemelted meg azt, amit Ő veled tett. Egy férfinak sincs joga ahhoz, hogy ezt tegye egy nővel.

-Tudom , Carlisle…de az már a múlté. Hála neked soha többé nem kell átélnem azt az időszakot, hanem koncentrálhatok a sokkal fontosabb dolgokra, mint a család, a gyermekvállalás és a szerelem-mondta, miközben arcára széles mosoly húzódott, és én nem bírtam megállni, hogy ajkaimat ne emeljem ismét csókra. Annyi pozitív energia áradt ebből az egyetlen nőből, hogy az hihetetlen volt. Mellette az ember egyszerűen nem lehetett boldogtalan.

-Figyelj…szerintem…ezt tartogassuk estére-nevetett fel halkan, amikor már  túlságosan is kezdtem belemelegedni a dologba.

-Miért is?-mosolyogtam.

-Mert Elezarék biztosan várnak ránk, ahogyan a gyerekeink is.

-Rendben…, de szavadon foglak-nevettem, majd mind a ketten nekiálltunk, hogy összeszedjük a tegnapi hévben szétdobált ruháinkat…

(Esme szemszöge)

Akármennyire is élveztem volna még férjem megnyugtató  társaságát,  tudtam, hogy a gyerekeinknek szükségük van ránk. Hiszen Alice még kislány, és egy kislánynak mindenképpen szüksége van az édesanyja támogatására, és persze Edwardnak is, akármennyire is nem úgy tűnik  már.

-Sziasztok!-mosolygott ránk  Carmen, mikor beléptünk az ajtón-Hogy telt az estétek?

-Jó volt kicsit kettesben lenni-kuncogtat halkan  Carlisle.

-Reméljük azért nem okoztak gondot a gyerekeink…

-Ugyan , Esme…te is pontosan tudod, hogy Edward és Alice, ha akarnának sem zavarnának minket…-mosolyogta, miközben hirtelen Alice szaladt le az emeletről.

-Anya!

-Szia, angyalkám!-öleltem magamhoz-Hogy telt az estétek?

-Kate mutatott nekem ruhákat, és megígérte, ha nagy leszek, akkor kapok tőle egyet ajándékba.

-Ez fantasztikus!-simítottam meg porcelán arcát- És hol van a bátyád?

-Elment Elezar bácsival a városba, de…

-Alice! Gyere, mutatok még valamit!-hallottam meg Kate hangját az emeletről.

-De jó!-mosolyogta kislányom lelkesen-Mehetek anya?-nézett rám kérlelően.

-Persze, menj csak!-mondtam mosolyogva, mire ő nevetve megindult az emelet felé. Öröm volt őt ilyennek látni. Egy anyának nincs is annál fontosabb, mintha a gyermeke boldog.

-Carmen, még egyszer szeretnénk megköszönni azt a kis figyelmességet a házzal-szakítottak ki gondolataimból párom szavai

 -Ugyan… tényleg örülök, hogy maradtatok.

-Csak nem szeretnénk gondot okozni-folytatta Carlisle- Azzal, hogy itt vagyunk, titeket is veszélybe sodrunk, és…

-Apa, anya…-hallottuk meg Alice vékony kis hangját a lépcső tetejéről. Ahogy megláttam az arcát, tudtam, hogy történt valami. Rémült volt, szinte remegett, miközben idefutott hozzám ,és szorosan magához ölelt.

-Mi a baj kincsem?-kérdeztem, miközben nyugtatóan simogattam arcocskáját.

-Ne menjetek vissza Forks-ba!…