XXVII. Fejezet élet, halál, remények...

Sziasztok!
Meghoztam a következő fejezetet! :) Ez egy olyan átvezető fejezet lenne a cselekmények között, így kicsit rövidebbre is sikeredett.  Remélem tetszeni fog :)
Puszi!
Carly


(Esme szemszöge)

Nem telt bele sok időbe, mire Dr. Smith bejelentette következő látogatását hozzánk. Már nagyon izgatott voltam, főleg azért, hogy főznöm kell. Mióta vámpír vagyok, egyszer sem nyúltam semmihez, ami az emberi étkekkel kapcsolatos lenne, de most úgy tűnik, újra fakanalat ragadok a kezembe, és elkészítem a világ legfinomabb ételét. Először is el kellett mennem bevásárolni. Utánanéztem egy szakácskönyvben, hogy melyik a legfinomabb vegetáriánus étel, majd összeírtam a hozzávalókat, és felsiettem a városba , amíg Carlisle dolgozik.

-Jó reggel!-léptem be mosolyogva az egyik városi kisboltban.

-Jó reggelt hölgyem! Miben segíthetek?-fordult hozzám készségesen az eladó.

-Egy pár zöldséget vinnék, egy zöldséges leveshez.

-Rendben van, mindjárt ki is választom a legszebbeket magának-mosolygott , majd a zöldségespulthoz sétált, és segített nekem a válogatásban.

-Parancsoljon, hölgyem!-adta a kezembe a szatyrot.

-Nagyon szépen köszönöm!-néztem rá hálásan

-Jöjjön máskor is!-intett utánam, majd lassan elindultam hazafelé. Ahogy beléptem a házba rögtön a konyhába siettem, majd elővettem eddig még soha nem használt edényeinket. A hajamat összefogtam, nehogy az étel bánja hosszú karamellaszínű fürtjeimet, majd  nekiálltam a főzésnek. Próbáltam felidézni emberi tudásomat az ételekkel kapcsolatban, de nem igazán tudtak előjönni anyám tanácsai , így úgy döntöttem, hallgatok az ösztöneimre.

-Anya! Mit csinálsz?-szaladt ide hozzám Alice, majd megkapaszkodott a konyhai pult szélében, és szemlélte, ahogyan a lábasban fortyog a víz.

-Dr. Smith ma ellátogat hozzánk ebédre, és készítek neki egy finom levest-mosolyogtam rá kislányomra, aki halkan kacagva figyelte tovább a fodrozódó vizet.

-Joss bácsi biztos értékelni fogja az igyekezetedet-nézett rám lelkesen.

-Igen biztos, bár azt egyáltalán nem garantálhatom, hogy finom is lesz-nevettem, majd egyik kezemmel megsimítottam pici arcát.

-Anya, ne mondj ilyeneket! Biztosan remekül főzöl.

-Köszönöm kincsem! Most menj, és szólj Edwardnak, hogy ő is jöjjön le, mire apa hazaér. Illik a vendéget idelent várni-pusziltam meg homlokát, majd sietve szaladt fel Edward szobájába. Én továbbra is kavargattam a  tűzön az ételt, mikor egyik pillanatban selymes kezek karolták át hátulról a derekamat. A leves illata egészen elnyomta az övét, így nem is vettem észre, mikor mögém lépett.

-Még soha nem hordtad így a hajadat, de nagyon tetszik-súgta halkan a fülembe, amin csendesen felkuncogtam.

- Ha tetszik, hordhatom  így-dőltem neki mellkasának, mire ő összekulcsolta kezeit a hasamon.

-Szokatlan lenne, ha nem tudnék egyből beletúrni a hajadba-nyomott csókot az arcomra.

-Mikor érkezik Dr. Smith?

-Pár perc múlva.Addig segíthetek valamiben?-nézett rám készségesen.

-Igen. Megterítenél? –mutattam az asztal felé.

-Persze-csókolt meg lágyan, majd a szekrényből elkezdte elővenni a terítéket. Pár perc múlva kopogtatás hallatszott az ajtón. Pont, mikor levettem a levest a tűzről. Tökéletes időzítés volt.

-Nagyon finom illatok vannak idebent-hallottam meg vendégünk elégedett hangját.

-Üdvözlöm Dr. Smith!-köszöntem neki mosolyogva.

-Nem is tudtam, hogy tud főzni.

-Emberként is főztem. Azért, mert nem eszünk, főzni még tudok-nevettem.

-Kíváncsi vagyok –mosolyogta, majd leült az asztalhoz, miközben én kiszedtem neki egy tál forró levest.

-Hogy ízlik?-néztem rá várakozóan, ahogyan az első falatot a szájába vette.

-Kifejezetten ízletes.

-Ennek nagyon örülök-mosolyogtam, miközben Carlislelal együtt mi is leültünk az asztalhoz. Pillanatokon belül Edward és Alice is megérkeztek a társaságunkba, majd ők is mellénk helyezkedtek.

-Joss bácsi, ugye, hogy anya finomat főzött! Én mondtam neki, hogy ügyes, de nekem nem hitte el-nézett rám kicsim megrovóan.

-Igen, anyukád nagyon finomat főzött, Alice-mosolygott rá kedvesen.- Hogy megy a tanulás?

-Edward sokat segít nekem. Anya pedig megtanított írni, és már tudok olvasni is-mesélte lelkesen.

-Nagyon ügyes kislány vagy tudod?

-Tényleg?

-Tényleg. Akár csak a bátyád. Ha jól hallom nagyon jól teljesít az iskolában-fordult fiamhoz.

-Igen. Egész jó jegyeim vannak-mosolyogta Edward.

-Tudomásom szerint nem csak jó. Az első féléved szín jeles volt . Gratulálok!-nyújtotta kezét kézfogásra Dr. Smith.

-Köszönöm!-viszonozta Edward, majd Dr. Smith ismét kanalazni kezdte a levest.

-Még meg sem köszöntük, hogy mennyire megértő velünk!-szólalt meg Carlisle.

-Igazán nincs mit. Maguk nagyon kedves emberek. Semmi okom  keresztbe tenni maguknak-mondta, miközben az utolsó falatot emelte a szájához, majd elégedetten rakta le a kanalat a tányérja szélére.

-Tényleg fantasztikusan finom volt. Köszönöm!-nézett rám hálásan.

-Szívesen! Majd máskor is jöjjön ebédre. Egészen belelendültem a főzésbe-mosolyogtam, majd a tányért a mosogatóhoz vittem.

-Egy kérdés azonban még mindig fúrja az oldalam…-kezdett bele Dr. Smith.

-Kérdezzen nyugodtan. Készségesen válaszolni fogok-mondta szerelmem .

-Nem tudom, hogy illik e ilyet kérdezni…sőt biztos vagyok benne, hogy illetlenség, de maga hány éves? Már mint ténylegesen…-nézett rá zavarban.

 -Előbb-utóbb számítottam erre a kérdésére-nevetett fel Carlisle.- Az 1640-es években születtem, Londonban. Ha úgy vesszük ,akkor 280 éves vagyok-erre Dr. Smith nem tudott mit mondani. Csak meglepetten nézett ránk, miközben szívverése egy pillanatra teljesen kihagyott.

-Bocsánat…ezt még kicsit emésztenem kell-mondta, miközben nagyot nyelt.

-Megértem a reakcióját. Én is így reagálnék, ha egy ilyen korú emberrel találkoznék.

-De még is mit csinált ennyi időn át? –kérdezte még mindig döbbenten.

-Vándoroltam a világban. Jártam Európában, Amerika minden részén…elvégeztem az orvosi egyetemet levelezőn, mégpedig azért, mert segíteni akartam az embereken. Felesküdtem a gyógyításra, és hogy soha nem fogok ártani egyetlen embernek sem-mesélte párom, miközben a mosogatást követően én is újra csatlakoztam hozzájuk az asztalhoz.

-Tudják…annyira közvetlenek velem, hogy már kezdem családtagnak érezni magam-nevetett fel halkan.

- De Joss bácsi családtag. Nem igaz mama?-nézett rám Alice mosolyogva.

-Igen, szinte már maga is közénk tartozik-helyeseltem egy széles mosollyal az arcomon.

-Nem is tudják milyen jól esik ezt hallani. Igazából senkim sincsen, aki még élne. A feleségem fél éve halt meg egy balesetben. Várandós volt. Nagyon  vártuk már a kis csöppséget. Sajnos a babát sem lehetett már megmenteni-mondta, miközben egyetlen könnycsepp csordult ki a szeméből. Hirtelen ötlött az eszembe, vajon az én szüleim is ezt érezték a halálom után?

-Nagyon sajnálom…-hajtottam le a fejemet, miközben továbbra is gondolkodóan meredtem magam elé.

-Hihetetlen, hogy az élet milyen törékeny. Elég egy rossz mozdulat, és minden semmissé válik, amit az ember megteremtett-mondta Carlisle együttérzően, és én pontosan tudtam mire gondol. Még volt egy probléma, amit nem sikerült elrendeznünk az életünkben. Ez pedig Nora volt. Ha egyszer visszatér, mindent el fog követni, hogy ártson a családomnak. Fogalmam sincs, mi történt a legkedvesebb emberrel, akit halandóságom alatt ismertem. De elég egy rossz mozdulat, és az emberi lélek egyetlen pillanat alatt kettétörik…