XVII. Karácsony ünnepe

Sziasztok! :) Sikerült hoznom a fejit, hála egy másik laptopnak... be tudtam gépelni, és remélem tetszik majd :)

Kellemes karácsonyt addig is :)

Puszi!

Carly

  (Esme szemszöge)

Másnap Carlisle korán indult a karácsony előtti utolsó munkanapjára. Elterveztük, az este majd feldíszítjük a házat, és elmegyünk sétálni hármasban. De előtte, én még elmegyek, és megveszem Carlisle ajándékát a városba. A legtökéletesebbet akartam neki adni, hiszen annyi mindent tett értem az elmúlt időszakban.

-Viszlát drágám, sietek haza-mosolyogta, miközben lágy csókot nyomott ajkaimra. Én nevetve igazgattam meg nyakkendőjét, majd újra szemeibe néztem.

-Legyen szép napod-mondtam, majd még utolsónak végighúzta ujját az arcomon, és elindult a kórházba. Én lassan odasétáltam a kanapéhoz, és kényelembe helyeztem magam, miközben kezembe vettem egy könyvet. A címet elolvasva jöttem rá, hogy ezt a könyvet olvastam Edward születésének napján is. Rögtön felébredtek bennem annak a napnak ez emlékei. Milyen gyönyörű is volt , mikor megláttam Carlisle arcát, ahogyan nem létező könnyeivel küszködik meghatottságában. Ahogyan kisfiunkat fogta, aki akkor még elfért a karjaiban, és ahogyan erős karjai biztonságot nyújtóan tartották a törékenynek tűnő kis testet. Ezeket a képeket soha nem fogom elfelejteni.

-Anya, mit csinálunk ma?-szaladt le kisfiam az emeletről, majd mellém helyezkedett a kanapéra. Én ekkor leraktam a könyvet, majd egyik karommal lágyan átöleltem.

-Hát, mi lenne, ha elmennénk venni valamit apának?-néztem rá mosolyogva.

-Jó lenne. Szívesen segítenék ajándékot választani.

-Nagyszerű, akkor felvesszük a kabátot, és már indulhatunk is , jó?

-Jó, csak előtte még elpakolom a könyveket apa szobájában. Kicsit kutakodtam-mosolyogta.

-Még is miről?-néztem rá érdeklődve.

-Próbáltam rájönni, mi is voltaképpen a vámpírság. Megnéztem régi könyveket, ahol legendák tömege szól rólunk. Köztük vannak, amik egyáltalán nem tükrözik a valóságot-magyarázta elképedve.

-Igen, vannak, amik igen csak kifordítják a tényeket. Például mivel csillog a bőrünk, nem sűrűn mutatkozunk a napon, így kerekedtek azok a mondák, hogy porrá égünk a napfényben.

-Pedig ez nem igaz-mosolyogta.

-De nem ám, viszont most siess, hogy hamar indulhassunk-mosolyogtam, mire halkan nevetve szaladt fel az emeletre. Istenem...nem is olyan rég még alig beszélt, most pedig már olvas. Emlékszem, amikor az első betűvonásokat tanítottam neki...mikor kicsi kezeit az enyémmel irányítottam. Rá következő nap, már naplót írt. Szinte elrepül mellette a gyermekkor.

-Kész vagyok anya!-jött le az emeletről, miközben én a kabátomat gomboltam össze.

-Rendben, akkor induljunk-mosolyogtam, miközben ő is felkapta kabátját, és gyors léptekkel a városba indultunk. Nemsokára be is értünk, és rögtön nézelődni kezdtem a kirakatokban. Nem igazán tudtam, mi is lenne a tökéletes, de tudni fogom, ha megtaláltam. Éppen egy festménybolt mellett mentünk el, amikor megakadt a szemem egy apró képen az üveg mögött. Rajta magas tornyú házak, szűk fekete utcák , keskeny, ívelt híd ölelte folyó, csillagos, teliholdas éjszaka. De nem emiatt vonzta oda a tekintetem, Hanem az apró kis írás a sarkában. Jonathan Bathon London, 1640 . Kedvesem szülővárosa.

-Kincsem, gyere menjünk be!- mosolyogtam, majd az általam kiválasztott képet a pulthoz vittem.

-Ezt szeretnénk-mondtam a hölgynek a pult mögött, majd gondosan csomagolni kezdte szerelmem ajándékát.

-25$ lesz hölgyem-mosolyogta.

-Parancsoljon!-adtam a kezébe a pénzt, amit elhelyezett a kasszában.

-Maga, Dr. Cullen felesége?-nézett rám érdeklődve.

-Igen, honnal tetszik tudni?

-Tegnap láttam magukat a városban. Nagyon szép pár. És csodaszép a kisfiuk van-nézett a mellettem álló Edwardra-Mintha mindkettejükből lenne benne valami.

-Igen, nagyon hasonlít ránk-nevettem, majd a kezembe vettem az apró csomagot.

-Kellemes karácsonyt!

-Viszont kívánom!-köszöntem el mosolyogva, majd sietve indultunk meg hazafelé, mielőtt kedvesem hazaérne. Titokban akartam tartani az ajándékát. Szerettem volna, ha meglepetés lenne.

-Na, itthon vagyunk-vettem le a kabátom mikor hazaértünk, és felakasztottam a fogasra az ajtó mellett.

-A nehezén túl vagyunk-kuncogott magában Edward.

-Ezt felvinnéd a szobánkba?-néztem rá mosolyogva.

-Igen, hová tegyem?

-A fésülködőasztalom legalsó fiókjába. Ott soha nem keresné-nevettem, mire gyorsan kezdett szaladni a hálószobánk ajtaja felé...

(Carlisle szemszöge)

-Rendben van , Mrs. Stone . Most már rendbe fog jönni-mondtam az ágyban fekvő idős hölgynek, akit a lábtörése miatt kezeltem. Sajnos ő azon emberek közé tartozott, aki nem úszta meg a téli csúszós jeget egy kis zúzódással. Az ő esetében még műtétre is szükség volt, de most már úgy tűnik, hogy jóra fordul az állapota.

-Köszönöm doktor Úr . Isten áldja magát. Nem hiszem, hogy más rendbe tudott volna hozni-mosolyogta kedvesen.

-Hosszú idők gyakorlata teszi-nevettem halkan. Végül is a kétszáz év alatt volt időm megismerni az orvoslás minden kis szegletét. Annyi könyvet olvastam, amennyit egy ember soha nem olvasna, ha száz élete is lenne. És a rengeteg tapasztalat , melyet nehéz időkben szereztem a pályafutásom során.

-Ugyan már, hiszen maga olyan fiatal. Ön előtt az egész élet. Házasság , gyermekvállalás...még szinte alig élt.

-Harminc évesen nem vagyok én olyan fiatal. És már sok mindent megéltem-nevettem. Mindig is a harmincat hitettem el az emberekkel, hisz nem sok olyan orvost látni, aki huszonhárom évesen ilyen szakértelemmel praktizál mint én.

-Vegye bóknak, hogy nem néz ki annyinak-nevetett.

-Köszönöm-mondtam, majd aláírtam a kartonját.

-Boldog karácsonyt!-köszönt még utánam lelkesen.

-Önnek is-mosolyogtam lágyan , majd elindultam az irodám felé. Ő volt mára az utolsó betegem, így elindulhattam haza. Már alig vártam, hogy szerelmem a karjaimba tartsam. Amilyen gyorsan csak tudtam átöltöztem, és már indultam is, hogy minél hamarabb otthon legyek .

-Szia, édesem!-nyomtam lágy csókot ajkaira, mikor beléptem az ajtón.

-Szia! Milyen volt a napod?-nézett rám csillogó szemekkel.

-Csodás, viszont veled már csak még szebb lehet-nyomtam puszit a homlokára, miközben kezemmel lágyan karamellaszín fürtjeibe túrtam. Őszintén szólva már olyan régen voltunk...kettesben. Már mint...utoljára a nászutunkon voltunk és tudom, hogy azután állapotos volt és természetes, hogy tekintettel vagyok rá. De annak vége és...úgy érzem, nem sokáig bírom ki már nélküle.

-Hol járnak képzeletei az én hercegemnek?-mondta halkan kacagva.

-Ez ennyire látszik?-néztem rá kicsit szégyenkezve.

-Tudom, hogy mire gondolsz. És hidd el, már nincs sok hátra. Csak addig kell kibírnod, amíg Edward elég nagy nem lesz, hogy magunkra hagyjon. Jó?

-Ahogy szeretnéd, de tudnod kell...megőrjít a hiányod-nevettem.

-Ezt hízelgésnek veszem-kacagott, majd lágy puszit nyomott az arcomra.

-Nos, kezdhetjük a dekorálást?-kérdeztem gondolataimat eltérítve.

-Már alig várom , csak lehívom Edwardot. Tudtad, hogy mennyire kíváncsi? Állandóan a könyveidet bújja a dolgozóban.

-Tényleg? Akkor tetszeni fog neki, amit választottunk számára karácsonyra-jegyeztem meg mosolyogva.

-Azt biztosra veszem-mondta, majd ebben a pillanatban meg is jelent Edward az emelet tetején, és sietve szaladt le a lépcsőn hozzánk.

-Díszítés? Most? Gyerünk már-mosolyogta kisfiunk, majd pillanatokon belül a raktárban lévő díszekkel teli dobozzal tért vissza a kezébe-De megjegyzem, én teszem fel a csillagot-nevette.

-Azt te csak hiszed-mosolyogta Esme majd sietve álltunk neki a ház feldíszítésének. Először is behoztam a karácsonyfát, és beleállítottam a neki előkészített talpas tartóba, hogy stabilan álljon az ünnepek végéig. Addig Esme és Edward gyertyákat raktak az asztalra, a vázákba fenyőágakat raktak, és egy fagyöngyöt is feltűztek a nappaliban lévő csillárra. Ezt követően nekiálltunk a fának is. Mindannyian mosolyogva akasztottuk fel sorban a díszeket minden egyes ágára a hatalmas ezüst fenyőnknek.

-Már csak a csillag van hátra-jelentettem ki elégedetten munkánk végeztével.

-Ez hadd legyen az enyém! Kérem!-nézett ránk kérlelően Edward.

-Persze kincsem-mosolyogta szerelmem, majd a két karja alatt megemelte gyermekünk, aki óvatosan odaillesztette a helyére a hiányzó darabot. A végeredmény csodálatos volt. Kellemes vörös és arany színek domináltak mindenhol a szobában. A vörös gyertyák még jobban emeltek az ünnep hangulatán, és ahogyan a kandalló tüze pattogott varázslatosan melegséges hangulatot teremtett az egész házban.

-Ez varázslatos-nevette szerelmem miközben lágyan mellkasomhoz simult.

-Ezzel nem tudok vitatkozni -pusziltam meg a homlokát.

-Aham...-köszörülte meg torkát Edward, miközben felmutatott a fejünk felett lógó fagyöngyre-Anya szerint fagyöngy alatt szabad a csók-nevetett, mire mi lágyan néztünk egymás szemébe szerelmemmel. Elöntött minket az öröm, és láttuk egymás szemében, hogy ez mindkettőnknek így tökéletes. Ezen semmi nem változtathat. Puhán csókoltuk meg egymást miközben én lágyan simogattam egyik ujjammal arcának vonalát.

-Szeretlek!-mosolyogtam.

-Én is szeretlek!-mondta csillogó szemekkel, miközben megsimította az arcomat. Ujjai puhán siklottak végig arcom bőrén, akár a selyem. Én lágyan fogtam meg az enyémhez képest apró csuklóját.

-Nos, jöhet az ajándékozás?-kérdeztem mosolyogva, majd hirtelen szaladtam fel, hogy a szerelmemnek szánt ajándékot elővegyem a dolgozóasztalom fiókjából.

-Parancsolj!-adtam oda mosolyogva egy apró kis dobozalakú csomagot a kezébe. Remélni mertem, hogy tetszik majd neki. Ekkor lágyan kiburkolta a csomagot a papírból, és kinyitotta a selyem borítású kis dobozt. A szava elakadt a szív alakú medál láttán. Direkt egy gyönyörű vésetet választottam neki. A hullám alakú kanyargó vonalak hordoztak valami eleganciát magukban.

-Van benne egy kis meglepetés-mosolyogtam, mire kipattintotta a zárat, és a szív ketté vált , megmutatva a benne lévő családi képet rólunk. Ez az a kép volt, amit még Carmen csinált rólunk Edward születése után. Ahogyan mind a ketten meghatottan mosolyogtunk rajta, az a pillanat feledhetetlen lesz az örökkévalóság minden percében.

-Amíg csillag van az égen, addig örök a lélek. Együtt mindörökké a hatalmas mindenségben-olvasta fel a belső oldalára karcolt feliratot. Maradék légvétele is alábbhagyott, és kezeit a saját arcára tette, majd pár másodperc csend után dörzsölni kezdte könnyek nélküli szemeit.

-Ez a legcsodásabb ajándék, amit valaha kaptam-ugrott nyakamba, miközben egy lágy csókot lehelt az arcomra.

-Örülök, hogy tetszik-öleltem át majd lágyan simogatni kezdtem a háta vonalát.

-Ez életem legeslegszebb karácsonya-mosolyogta mellkasomnak dőlve.-És azt szeretném, ha én még szebbé tehetném-mondta, majd pillanatokon belül egy csomaggal tért vissza a kezében-Ez az én ajándékom. Remélem neked is tetszik-adta át, mire én kíváncsian bontottam ki a csomagolóból. Ekkor szemem elé tárult szülővárosom képe. A londoni épületek, a mindig tiszta csillagos égbolt, a tiszta vizű folyó. A kép sarkában pedig ez állt: Jonathan Bathon London, 1640. Jonathan. Régi jó barátom. Hát még is művész lettél?

-Nem is tudod, hogy mennyit jelent ez nekem-öleltem át meghatottan- Jonathan Bathon régi, emberkori barátom volt. Mindig is festő akart lenni. Hát az lett.

-Ezek szerint sikerül-mosolyodott el.

-Mi?-nevettem.

-Megtalálnom a tökéleteset-mondta, majd lágy csókot nyomtunk egymás ajkára. Már csak egy ajándék nem került gazdájához. Mégpedig Edwardé.

-Nos kicsim, csukd be a szemed!-mosolyogta kedvesem, mire felszaladt az emeletre, és lehozta kisfiunk ajándékát, amit együtt vásároltunk neki. Izgatottan néztük ahogyan lefejti a masnit a dobozról, majd kicsomagolja a meglepetést.

-Ez nagyon tetszik!-mosolyogta, miközben kezét végighúzta a könyv élén.

-Reméltük, hogy eltaláltuk az ízlésed-mosolyogtam. Emlékszem, ahogyan keresgéltük szerelmemmel a tökéletest, és megláttuk ezt a legendákról szóló könyvet. Rengeteg minden van benne. Köztük rólunk, vámpírokról is.

-Nagyszerűek vagytok!-tette hozzá nevetve, majd ideszaladt és szorosan ölelt magához minket.

-Örülünk, hogy tetszik!-mosolyogta kedvesem, miközben megsimogatta Edward fejét.

-De én is készítettem ám valamit!-mosolyogta, majd előhúzott a zsebéből valamit, és szorosan csuklóiba zárta.-Ezeket szívből csináltam-nyitotta ki kezét, amiben két darab fél szívecske volt-Együtt mindörökké-adta át, mindkettőnknek. És tényleg...ez volt ráírva. Egyik szó az egyik, másik szó a másik felébe volt karcolva.

-Én nem is tudom, hogy mit mondjak-mosolyogta Esme meghatottan, majd átölelte Edwardot.

-Ez csodálatos kisfiam-öleltem meg én is , mire halk nevetés töltötte be a szobánkat. Ez az érzés, mely e percben átjárta a testemet semmihez nem fogható. Soha nem éreztem még ilyet. Mintha élettelen szívem újra és újra verni kezdene, mióta ők vannak nekem. És ahogyan a kandallótűz pattogott,és leszállt a hóeséses éjszaka, végre beteljesültnek éreztem a sorsom...az életcélom...a családom.