XVIII. Fejezet Valami megváltozik

Sziasztok! Meghoztam a fejezetet :)  remélem tetszik majd nektek. 

Puszi!

Carly

(Esme szemszöge)

Másnap a kanapén egymást ölelve talált ránk a hajnal. Edward egész este a mi hálószobánkban olvasott, így volt egy kis időnk hogy itt lent, ha nem is elmélyülve, de végre egymást csókolhassuk. Én a mellkasához simulva ültem az ölében, miközben ő a derekamat karolva ölelt lágyan magához.

-Csodás vagy-nyomott még egy lágy csókot ajkaimra, mikor az ablakon halványan besütött a téli lágy napsütés-A legcsodásabb nő, akivel valaha találkoztam.

-Te meg az, aki visszaadta számomra a jelentést, hogy élet.

-Hiányzol...nagyon-mosolyogta, de hangjában éreztem az erőfeszítést. Tudtam mit érez. Én is ugyanúgy vágytam rá, de amíg nem hagyhattuk magára gyermekünk, addig nem tehettünk mást, csak vágyakozhattunk.

-Tudom. De ne aggódj. Mindennek eljön az ideje-nevettem, majd egy csókot nyomva ajkaira felálltam az öléből, és felsétáltam Edwardhoz.

-Mit csinálsz kicsim?-léptem be hozzá az ajtón.

-Most már semmit-mosolyogta, mire becsukta az előtte levő könyvet.

-Az este beszéltük apával, hogy nemsokára költöznünk kéne. De ehhez persze a te beleegyezésed is kell. Nélküled nem szeretnénk dönteni-mondtam vigasztalóan, hiszen még csak kisgyerek, és tudom, mennyi emléke kötődik ehhez a helyhez.

-Anya, úgy is tudom, hogy mennünk kell. De nem vagyok olyan kicsi, hogy ezt ne értsem meg. Tudod, tizenhárom éves vagyok-nevetett fel a végén.

-Tudom Edward,de igazság szerint alig pár hónapja vagy velünk.

-Igazad van, de nézz rám. Úgy nézek én ki, mint egy kisbaba?-nézett szemeimbe.  Tudtam, hogy megakarja értetni velem, hogy ő már nem egy védelemre szoruló kisgyerek. De nem tehettem róla, hogy minden egyes porcikám azt kívánta, hogy őt védjem.

-Nyertél-mosolyodtam el halványan-csak tudod...olyan felfoghatatlan számomra, hogy te vagy...

-Tudom anya, tudom-ölelt magához szorosan , majd megpuszilta az arcomat-De szeretném bizonyítani, hogy képes vagyok önállóan is ellátni magam-ugrott fel mellőlem.

-Edward várj!-szaladtam én is utána.

-El szeretnék menni egyedül vadászni. Tudom, nem  veszélytelen, de meg akarom mutatni, hogy mire vagyok képes-hadarta a lépcsőn lefele menet.

-Figyelj, előbb ezt beszéld meg apával!-mondtam neki kétségekkel telve. Nem akartam, hogy menjen. Nem hittem, hogy készen áll erre. -Szívem!

-Igen?-nézett rám mosolyogva szerelmem.

-Edward el szeretne menni vadászni. Egyedül- mondtam nyomatékosítva az egyedül szót.

-Edward...ez nagyon kockázatos.

-Tudom.

-Akkor miért akarod ennyire?-nézett rá kérdően.

-Szeretnék bizonyítani. Így soha nem fogjátok megérteni, hogy nem vagyok védtelen. Ugyanúgy vámpír vagyok mint ti. Semmivel sem vagyok gyengébb nálatok-mondta, mire szerelmem nagyot sóhajtott. Én sem tudtam mást csinálni. Ebbe a gyerekbe rengeteg akaraterő szorult.

-Rendben van-adta meg magát párom.-De egy feltétele van. Két óránál többet nem mehetsz el, és maradj a városhatár és a folyó között rendben?

-Úgy lesz-mosolyogta-Akkor két óra múlva.

-Szia!-mosolyogtam neki aggódva, majd kilépett az ajtón.  Én még mindig nem vettem le a szemem a bejáratról. Reméltem, hogy talán egyik pillanatban belép, de semmi nem történt. Soha nem érzett aggódás lett úrrá rajtam.

-Kedvesem...ez nagy pillanat az életében...nyugalom, nem lesz semmi baja-mosolyogta aggódó arcom láttán, majd lágy puszit nyomott a homlokomra.

-De hiszen még olyan kicsi-bújtam mellkasához.

-Ha hiszed, ha nem...ő már nagyfiú. Talán nekünk nem annak tűnik, de képzeld bele magad az ő helyzetébe. Te nem lázadoztál tizenéves korodban?

-Miért, te igen?-bújtam hozzá nevetve.

-Hát, ami azt illeti...-kezdett bele, majd karjaiba kapott, és pillanatokon belül a hálószobánk ágyának döntve találtam magam.

-Azt hiszem ez válasz a kérdésemre-mosolyogtam, majd gyengéden csókolni kezdte ajkaimat. Én lágyan simogattam erős karját, míg ő egyik kezével lassan kezdte kigombolni blúzom minden  egyes gombját. 

-Carlisle...nem...nem félsz...hogy a gyerekünk... ránk nyit?-kérdeztem néhány csók között.

-Nem igazán-nevetett halkan-ugyan is...van két teljes óránk-kacagta, majd nyakamat kezdte csókolgatni.

-Te ...-mosolyogtam, majd ajkaink újra egymáséhoz tapadtak. Hosszú ideig csókoltuk egymás. Ki akartuk használni ezt a kis időt, ami most megadatott nekünk ebben a röpke két órában. Lágyan simogattuk egymást, miközben lassan távolítottuk el egymásról a zavaró ruhadarabokat, majd két teljes hónap után újra, teljes valójában egymáséi lettünk...

A következő dolog, amire emlékeztem az volt, hogy Carlisle a hátam vonalát simogatva csókolgatja a vállamat. Őszintén szólva már nagyon is hiányzott a közelsége, gyengéd érintései, selymes csókjai.

-Ez már nagyon hiányzott-mosolyogta szerelmem, miközben továbbra is engem simogatott.

-Szerintem ezzel nem vagy egyedül-nevettem halkan, majd vállamon pihentetett arcára egy lágy puszit nyomtam-Hány óra van?-kérdeztem érdeklődve. Őszintén szólva azt sem igazán tudnám ezek után, hogy milyen nap van ma. Ekkor elfordult tőlem, és az éjjeliszekrényére tett karórájára pillantott.

-Mindjárt dél van.

-Úr isten...-pattantam ki ágyunkból, miközben a takarót sietve tekertem magam elé-Edward perceken belül itt lehet-mondtam sietve, majd gyorsan kezdtem el  ruhát keresni a fiókomban .

-Jézusom, teljesen elfelejtettem-állt fel gyorsan ő is, és ő is kapkodva kezdett ruhát keresni magának. Pillanatokon belül elkészültünk, és próbáltuk minél szalonképesebb külsőt varázsolni magunknak. A hajam enyhén szólva is kócos volt , így megpróbáltam ezt minél előbb rendbe hozni.

-Sziasztok! Megjöttem!-hallottuk meg Edward hangját a földszintről.

-Szia!-mosolyogtuk egyszerre, miközben egymást ölelve jöttünk le a lépcsőn-Minden rendben volt?-kérdeztem egy kis aggodalommal a hangomban.

-Persze, minden rendben volt, de...szeretnék bocsánatot kérni. Kicsit talán túlzásba vittem, amit anyának mondtam. Tudom, hogy szerettek, és nem baj, ha kisfiúként kezeltek. Hiszen, még az vagyok-nevette, majd szorosan megölelt minket.

-Jaj kincsem...- öleltem át én is. - Nincs miért bocsánatot kérned. Ez a bizonyítási vágy egy életkori sajátosság. Ez ellen nem lehet mit tenni.

- Sajnálom, hogy ekkora gondot okozok.

- Nem okozol gondot- kacagtam - Most már bebizonyítottad, hogy felelősségteljes igazi férfi vagy. És hogy megbízhatunk benned - simogattam meg arcát.

- Tényleg?

- Igen, tényleg...de most szaladj, és kezdj el összecsomagolni. A hét vége felé indulunk az új otthonunkba- mosolyogtam, mire ő sietve indult el szobája felé, hogy összecsomagoljon életének majd újra, és újra megismétlődő szakaszához. Ez az esemény az örökkévalóságon át végig fogja kísérni az életét, ahogyan a miénket is. A költözés azon tevékenységünk következménye, hogy nem a nomád életmódot folytatjuk, hanem helyhez kötötten élünk bizonyos ideig. Ez egyben átok és áldás egyszerre. Áldás, hogy kulturált, emberi körülmények között élhetünk, de átok, hogy minden egyes költözéssel hátrahagyunk valamit. Minden egyes lakhelyhez köthető egy emlék, egy esemény, egy érzés.

- Hiányozni fog ez a ház- mondtam, miközben szerelmem mellkasának dőltem. - Szinte minden itt történt, ami az életemhez kapcsolódik. Itt kérted meg a kezem, itt született Edward, itt volt az első karácsonyunk.

- El sem hinnéd, hogy hossz életem során nekem is most fáj a legjobban ez az egész. Még soha nem kötött egy hely ennyi emléket magához, mint most.

- Végül is…hová költözünk?- néztem rá kíváncsian.

- Úgy gondoltam Forks megfelelő hely lenne. Nyugodt, békés , felhős így keveset süt a nap, és rengeteg vadállat van a környéken. Bőven akad majd élelem a számunkra- nyomott puszit arcomra.

- Egyvalamit azért kérhetek?

- Amit csak akarsz- mosolygott rám készségesen.

- Ha lehet berendezhetném most is a házat?- néztem rá kérlelően.

- Ez nem is kérdéses-nyomott lágy puszit ajkaimra- Hiszen, mi férfiak nem értünk ehhez- nevetett fel halkan, majd megint magához ölelt.

- Ugyan már- kacagtam fel én is halkan, miközben arcomat mellkasán pihentettem.

- Miért? Szerinted van szépérzékem?-mosolygott rám féloldalas mosolyával.

- Ezt ne csináld!- böktem mellkason tettetett bosszúsággal. Ezzel a mosolyával képes volt teljesen megbabonázni. Ahogyan tökéletes fehér fogsorán megcsillant a fény, és ahogyan megjelentek arca apró gödröcskéi, és ha még hozzávesszük bódító, rózsaillatú bőrét, akkor teljesen meg tudott bolondítani.

- Mit?- kérdezte felvont szemöldökkel.

- Hát ezt- mutattam végig rajta- Hogy mindig elkápráztatsz-mondtam lágyan mosolyogva.

- És ez az én hibám?- vonta fel ismét szemöldökét, amit már nem bírtam ki nevetés nélkül.

- Nem is tudom-nevettem tovább, mire ő mosolyogva ölelt újra magához.

- Hihetetlen egy nőszemély vagy-nyomott csókot homlokomra, majd a hátamat kezdte simogatni. Ezt követően mi is egész este pakoltunk. Nehéz volt eldönteni, hogy mit vigyünk, és mi maradjon. Mindennek érzelmi értéke volt a számunkra. Szerettem volna mindent magammal vinni, de nem lehetett. Viszont alig vártam, hogy berendezhessem az új otthonunkat. Már el is döntöttem, milyenek lesznek a szobák. Rettenetesen izgatott voltam, mikor eljött a költözés napja, és lassan megérkeztünk az új lakhelyünk körüli erdőbe. És akkor megláttam a házat…

(Carlisle szemszöge)

Egyenletes tempóban futottunk végig az erdőben. Minden nyugodt volt, és zavartalan…senki nem járt az erdőkben. Mindent beburkolt a lágy köd, és a vastag hótakaró. Egyedül mi suhantunk ebben a hangtalan tájban, miközben egyre jobban  megtöltötte lelkünket az izgatottság új otthonunk gondolatától.

-Hát…itt vagyunk-mosolyogtam, miközben  megálltunk a  magas, kétszintes  épület bejáratánál. Hatalmas volt. Kétszer akkora, mint az előző házunk. Én magam sem hittem, mikor megvásároltam a területet, hogy ekkora.

-Ez fantasztikus- mosolyogta szerelmem, miközben elképedten nézte a  magas faborítású falakat.

-Mi tagadás…jó nagy- jegyezte meg  Edward is, miközben körbefordulva szemlélte ő is az épületet.

- Mostantól ez lesz az otthonunk- mosolyogtam, majd az ajtót udvariasan kinyitva engedtem előre szerelmem, átlépve az új házunk küszöbét. Belül sem volt sokkal kisebb, mint kívül. Hatalmas alsó szintje volt nappalival és konyhával , felül pedig négy hálórész és  két fürdő helyezkedett el. Mérete ellenére azért volt rajta mit átalakítani. Kedvesemmel rögtön bele is fogtunk a tervezésben.

-Szerintem az alsó szinten a világos színek domináljanak. A fehér árnyalatai, a vaj, és még a bézs is szerepel az ötleteim között . Te mit gondolsz?- mosolygott rám Esme izgatott tekintettel, miközben kezében a ház tervrajzát fogta.

- Szerintem nagyon jó ötlet. Gyönyörű lesz. Ezek a halvány színek, sugároznak majd valamilyen szelídséget.

-Igen, ezért is gondolkodtam ezekben az árnyalatokban. A második emeletre azonban többféle árnyalatot is terveztem. Az átkötő folyosók itt is fehérek lennének, viszont minden szobának más lenne a hangulata. A fürdőkbe fehér vagy halványkék csempe borítaná a falakat, fehér fürdőkáddal, és zuhanyfülkével. A mi hálószobánk falait vörösesre gondoltam. A falak kármin, míg az ágynemű borvörös lenne. Sötétbarna éjjeliszekrények lennének az ágyunk két oldalán, és egy beépített faborítású gardrób az ajtó melletti  falban.

- Nekem nagyon is tetszik-mosolyogtam készségesen, miközben elképzeltem a gyönyörű  vonzó hangulatot teremtő hálónkat.

-És itt van még Edward szobája. Az ő szobáját világoskék és az ezüst árnyalataiban képzeltem el. Fehér, szolid bútorok, egy heverő, ahol tud olvasni, világoskék falak, ezüstös függönyök.

- Szerintem csodálatos - mondtam mosolyogva, miközben lágy csókot nyomtam feje tetejére- Benned egy lakberendező veszett el.

- De ez még nem minden-mosolygott rám vissza, majd folytatta- Terveztem neked egy dolgozószobát. A falai mentén végig könyvespolcok lennének, hogy legyen hová raknod a könyveidet. Lenne egy hatalmas íróasztal, úgy gondoltam ébenfából. Lenne benne egy kézi készítésű szőnyeg, és egy kényelmes fotel az egyik sarokban. Viszont egy szobával nem tudok mit kezdeni.

- Szerintem az nem nagy gond. Biztosan hasznát vesszük egyszer majd annak a szobának És köszönöm ezt a csodás dolgozót. Mihez is kezdenénk nélküled- nevettem, miközben hátulról lágyan átkaroltam derekát, és magamhoz húztam.

- Hogy érted, hogy hasznát vesszük majd?- mosolyogta.

- Hát…ha esetleg  bővülne a családunk még egy apró örökössel…akkor neki is szüksége lesz egy szobára- mondtam egy lágy mosollyal az arcom, amire kedvesem egy széles mosollyal felelt. Tudtam, hogy ő is ugyanúgy szeretne még egy kisbabát, ahogyan én is. Edward sem lenne egyedül, és mi is újra átélhetjük azt az élményt, amit Edward érkezésekor éreztünk.

- Annak annyira örülnék-mondta meghatottan, mire felém fordult, és szorosan hozzám bújt.

- Ha majd ez megtörténik, megígérem, hogy együtt festjük ki azt a szobát, és együtt rendezzük be, olyanra, amilyenre csak szeretnéd-mosolyogtam, miközben megsimítottam arca selymes bőrét.

- Remélem, hogy így lesz-mondta, majd nekiálltunk, hogy otthonossá tegyük az új lakhelyünk. Mindannyian felmentünk a városba, és kiválasztottuk a legmegfelelőbb darabokat kedvesem elképzeléseinek.  Rengeteg gyönyörű bútort vásároltunk, amit emberek ki is szállítottak a házunkhoz. Festéket is vettünk, és hazatértünkkel el is kezdtük lefesteni a falakat. A nap végeztére alakot is öltött új otthonunk. Csodálatos lett. Sokkal szebb, mint amit eddig valaha is láttam.

- Végeztünk- mosolyogta szerelmem , miközben mindketten helyet foglaltunk a kanapén. Eközben Edward szemügyre vette új szobáját, és kicsomagolta a holmiját. Ezután el akartunk menni vadászni az itteni erdőben, így megvártuk, míg kényelmesen elrendezi dolgait.

- Csodás lett-nyomtam csókot ajkaira.

- Igen…nagyon otthonos-mosolygott rám, miközben kezeinket egymáséba kulcsoltuk.

- Ez a te érdemed- mondtam neki hálásan.

- Ugyan…- sütötte le szemeit szégyenlősen.

- De, igen is a tiéd. Csodálatos vagy, olyan akiről mindig is álmodtam. És ezt jobb, ha elfogadod-mosolyogtam, majd álla alá nyúltam, és gyengéden csókra irányítottam ajkait. Tényleg csodálatos nő volt. Keresve sem találtam volna tökéletesebbet nála. Soha.

- Szeretlek- suttogta halkan.

- Én is szeretlek-mondtam, majd gyengéden magamhoz öleltem. Mindennél jobban szerettem őt. Mindennél. Ha kellene, véremet adnám érte. Ha az élete veszélyben lenne, kockáztatnám enyémet, hogy az övét mentsem. Bármit megadnék, hogy boldog legyen.

- Mehetünk- jött le Edward az emeletről , mire mi is felálltunk a kanapéról.

- Ma kicsit fedezzük fel a környéket. Előtte körbejárjuk a folyó menti területet, majd ha szükséges vadászunk- mondtam, mire mindenki bólogatással helyeselt és elindultunk felfedezni területünket. Órákon át suhantunk az erdő sűrűjében, miközben megismerkedtünk az itteni viszonyokkal, és illatokkal. A hó, ami beterítette az erdőt kissé tompította a szagokat, de még így is jól kivehető volt a fenyők illata, a különböző aljnövények aromája. Minden szempontból tökéletesnek tűnt az erdő. Csendes volt, messze volt az emberektől, és sokféle állat élt a környéken.

- Most keressünk valamilyen állatot. Gyertek- mondtam, majd irányt váltottunk, és ismét a folyó felé vettük az irányt, amerről egy magányos őz illatát éreztük. Már majdnem utol is értük amikor hihetetlen dolog történt. Egy hatalmas,  ló nagyságú kutyaféle csattogtatta fogait arcom előtt, miközben a földre terített engem. Szemeiben a tiszta gyűlölet tükröződött, és ahogyan fekete bundájánál megmarkoltam , éreztem, hogy ez egész állat teste tiszta izom.

- Futás!- kiáltottam oda a megmeredten álló Esme és Edward felé, mire hihetetlen iramban indultak neki a futásnak. Én egy határozott mozdulattal ellöktem magamról a kutyát, és utánuk eredtem. Azonban  ez a valami nem adta fel. Tovább üldözött bennünket, de már nem egyedül. Öt hatalmas farkasnak tűnő teremtmény eredt a nyomunkba.

- Mik ezek?- kiáltotta nekem szerelmem ijedten.

- Nem tudom, mindenesetre veszélyt jelentenek számunkra. Ezek nem sima farkasoknak tűnnek-kiáltottam vissza.

- Én tudom-mondta Edward- Olvastam a könyvemben. Ezek vérfarkasok. Vámpírok ölésére specializálódtak.

- Gyertek, a sziklaszirthez megyünk-mondtam, mire még gyorsabban kezdtünk el futni a kijelölt hely felé. Rettenetes félelem lett úrrá rajtam. Mi lesz, ha valamelyikünket elveszítjük? Ha a családomból bárki is meghalna, azt nem élném túl.

- Át fogjuk ugrani?- kérdezte Edward rémülten.

- Ha életben akarunk maradni muszáj lesz-mondtam bizakodóan, majd pár pillanat múlva meg is láttuk a szirtet.

- Átugorjuk, és remélhetőleg oda már nem tudnak követni-magyaráztam, mire mind a hárman elrugaszkodtunk a peremről, és egy határozott mozdulattal értünk földet a túlsó  oldalon . A másik oldalon a farkasok hirtelen fékeztek le, és hangosan morogva adtak hangot elégedetlenségüknek. Sikerült. Megmenekültünk, és mindenki él. A túloldalon haragos vonyítás zaja törte meg az erdő nyugodt csendjét, majd a farkasok nehezen beletörődve sarkon fordultak, és visszaügettek a fák közé. Mi még mindig sokkos állapotban álltunk egymás mellett. Fel sem fogtuk azt, ami történt.

- Istenem- borult a nyakamba Esme, miközben átkarolta a nyakamat.

-Ez szörnyű volt-bújt ide hozzánk Edward. Ijesztő volt a gondolat, hogy mindkettejüket elveszíthettem volna. Én bolond, ha kicsit jobban figyelek, lehet, hogy erre a dologra sor sem került volna. És mi lesz, ha legközelebb nem ússzuk meg ennyivel? Ha valamelyikünk odaveszik? Nem, az nem történhet meg. De mi lesz , ha még is? Ha még is megtörténik…