XIX. Fejezet Döntések

Sziasztok!:) Ez az idei év utolsó fejezete :) Ezt mindenképpen fel akartam még rakni, ezért kicsit rövidebb lett, ha ez nem gond...de ezt sem akartam annyira húzni, mivel az újévet illik a boldogsággal kezdeni :) Ezek után próbálkozom majd az örömtelibb részeket hozni, amiben még mindig lesz néha feszültség, de a nagyrésze most nyugodtabb, és boldogabb lesz...

Azért remélem nem gond, hogy kicsit lerövidítettem a hosszt ...

Mindenkinek boldog új évet!

Puszi!

Carly :)

(Carlisle szemszöge)

Kerülő úton mentünk haza. Nem mertünk ugyanott menni, ahol a farkasokat láttuk.  Féltem…de nem is magam miatt, hanem feleségem és kisfiam miatt. Nem akartam veszélybe sodorni őket, de akármennyire is szerettem volna újra és újra belesodortam magunkat a veszélybe . 

-Most mit tegyünk?-kérdezte szerelmem, miközben szemeiben láttam, hogy még mindig sokkos állapotban van. Nem is csodáltam. Én is rémült vagyok.

-Őszintén szólva nem tudom. Mit kéne tennünk? Együtt élni ezzel a dologgal. De ez szinte képtelenség- mondtam keserűen, miközben szerelmem mellé helyezkedtem a kanapén.

-Edward a szobájában van. Fekszik az ágyon, és olvas. Már hatodjára szalad végig a vérfarkasokról szóló fejezeteken. Szerintem sokkolta ami ma történt.

-Nem csoda, hiszen még gyerek. Nekem is sok volt, amit ma átéltünk-mondtam, miközben magamhoz húztam, és lágy csókot nyomtam homlokára.

-Mi lesz , ha vége? Ha mindennek vége? Ha ez az utolsó esténk együtt? Ha a holnap az utolsó napunk…

-Ssssshhh…semmi baj-öleltem magamhoz lágyan, miközben lágyan kezdtem cirógatni arcát.-Nem lesz semmi baj-nyomtam újra csókot homlokára, majd lágyan az ölembe húztam, hogy testével hozzám simulhasson. Tudtam, hogy illatom megnyugtatja,  így hagytam, hogy mély légvételeket vegyen, miközben fejét mellkasomon pihentette- Ígérem, ha ennek vége van, csak a tiéd vagyok. Napokig csak a tiéd. Edward addigra úgy is elég felnőtt lesz, hogy  megértse. És ígérem…hogy lesz még egy kisbabánk. Újra sínen lesz az életünk, és boldogok leszünk-simogattam meg vállát, mire ő halványan elmosolyodott.

-Én így is boldog vagyok veled- mosolyogta. Ez az erőtlen mosoly is bizalommal töltött el. Bizalommal, hogy nem bánta meg, hogy engem választott annak idején, és hogy ezen viszontagságok ellenére még mindig szeret.

-Talán…egy dolgot tehetnénk…- ötlött hirtelen eszembe egy  érdekes terv.

-Mi lenne az?-nézett rám érdeklődve.

-Valahogyan békére kéne bírnunk őket…meg kéne velük értetni, hogy nem vagyunk olyanok, mint amilyennek hisznek. Nem ölünk meg senkit, és talán akkor ők sem akarnának minket megölni.

-Ez nagyszerű ötlet-lelkesedett fel szerelmem- És akkor visszaállna a rend.

-Valahogyan kapcsolatba kéne lépni velük-segítettem ki ölemből, majd  én is felálltam, és az ajtó felé vettem az irányt.

-Hová mész?-nézett rám ijedten.

-Utánuk megyek.

-Ne csináld! Nem akarlak elveszíteni-mondta kétségbeesetten, miközben szemeiben tengernyi aggodalom tükröződött. Rettenetesen fájt, amiért most itt hagyom, de belül tudtam, hogy értük teszem.

-Muszáj szerelmem, mert ez magától nem oldódik meg- mondtam, majd visszaszaladtam, és egy búcsúcsókot nyomtam selymes ajkaira. Mikor el akartam válni, hogy megyek, ő nem eresztett el, amin elmosolyodtam. – Szeretlek, és mindig is szeretni foglak-mondtam elcsukló hangon, majd kiléptem a bejáraton. 

A mező után felugrottam az egyik fára, és ott kezdtem meg utamat a folyó felé. Egyik ágról a másikra ugrottam át, míg elértem a folyás keleti oldaláig. Ott megtorpantam. Menjek el oda, ahol mindent elveszthetek? Ahol megtörténhet, amitől szerelmem a legjobban félt? Végül rávettem magam. Átugrottam a nyugati oldalon lévő fára, és tovább folytattam utamat.  Nemsokára elértem egy tisztás szélét, és leguggoltam az egyik faágon.  Tovább menni biztonságosan nem tudtam, így inkább figyelmesen ültem, és vártam, míg fel nem bukkannak. Ekkor azonban megremegett alattam az ág, és  én ijedten kaptam oda a fejem.

-Esme!-suttogtam halkan, még is meglepetten- Hogy kerülsz ide?

-Nem hagyhattalak egyedül idejönni-fogta meg kezemet.

-Edward?

-Megmondtam neki, hogy maradjon otthon. Remélem hallgat a szép szóra.

-Hallgatni hallgatok, de egy ilyen kalandot én sem hagyhatok ki-ugrott hirtelen mellénk a felettünk lévő ágról.

-Nem azt mondtam, hogy maradj otthon?!-nézett rá kedvesem szigorúan.

-De, de még mindig elfelejted a koromat. Lassan tizenhat leszek . És nélkülem nem is tudtok velük tárgyalni, ugyan is a farkasok nem beszélnek, és ha csak nem emberi alakban jelennek meg, akkor nem tudjátok egymást megérteni.

-Rendben van-mosolyogta szerelmem megadóan, mire Edward is elmosolyodott, majd újra figyelmesen meredtünk a mező utáni fák közé. 

Nem is tartott sokáig a várakozás. Perceken belül öt hatalmas farkas jelent meg a mező túloldalán, miközben hangosan morogva szimatoltak a levegőben. Nyilvánvaló volt, hogy érezik a szagunkat.

- Most már nincs visszaút- suttogtam Esme-nek, majd lejjebb ereszkedtem a faágon. Ezt a farkasok rögtön meg is hallották , és vicsorogva meredtek rám, ahogyan kibújtam a lombok közül a legszélső ágra. 

-  Üdvözletem!-kezdtem bele határozottan, bár hangom a végén kicsit megremegett idegességemben- Azért jöttünk ebbe a városba a családommal, hogy békében éljünk, mint akármilyen másik földi halandó ezen a környéken. Szeretném elmagyarázni, hogy mi nem vagyunk olyanok, mint a többi vámpír. Nem ölünk embereket. Állatokra vadászunk, nem ártunk a környezetünknek. Én Carlisle vagyok, és ők a családom-mutattam a lombok közé, mire bátortalanul bújt ide hozzám feleségem, és a másik oldalamra pedig fiam helyezkedett- A mellettem álló hölgy…hites feleségem Esme, a jobbomon álló fiatalember, pedig a fiam Edward. Ha megengeditek…Edward gondolatolvasó…ő tolmácsolná gondolataitokat felénk -mondtam, mire a farkasok egymás közt halk morgásba kezdtek.

- Beleegyeztek- mondta Edward, mire folytattam mondanivalómat.

-Szeretnénk nektek egy ajánlatot tenni… Szerintem élhetnénk egymással békében…sőt akár még egymás segítségére is lehetnénk—mondta, majd leugrottam a faágról, amire a farkasok nagy része hátrálással és halk morgással reagált. Esme és Edward is követték a példám, és így már csak alig öt méter választott el minket egymástól. A helyzet kimenetele itt  már a bizalmon múlott.

-Tudni akarják, mi az ajánlat-tolmácsolta fiam.

-Egy határvonal szerintem megoldaná a problémánkat -kezdtem bele- A mi házunk aa folyó keleti oldalán helyezkedik el. Lehetne a határvonal a folyó. Miénk a keleti, tiétek a nyugati-ajánlottam fel ezt a lehetőséget.

-Elfogadják, egy feltétellel- mondta Edward. - Ha megfogadjuk, hogy nem szegjük meg elvünket. Nem léphetjük át a határt és nem marhatunk meg egyetlen embert sem, mert ha megtesszük…vége a tűzszünetnek.

-A szavamat adom-mondtam nyugodt, békés hangon, mire a farkasok ismét összenéztek. Természetesnek vettem a viselkedésüket. Én is nehezen bíztam meg bennük, de szövetség nincs együttműködés nélkül. Ekkor a vezérfarkas egy bólintással adta tudtunkra az egyesség nehezen, de megköttetett.

-Köszönöm szépen-bólintottam hálásan, miközben éreztem, hogy lelkemről mekkora teher zuhant hirtelen a semmibe. Tudtam, most már minden problémánk rendeződni fog, és életünk vonata újra egyenesbe kerül. 

Pár pillanattal később pedig a falka lassan megfordult, és visszaügettek a fák közé. Mi megkönnyebbülten néztünk egymás szemébe, miközben testünket átjárta a boldogság. Véget ért ez a borzalmas rémálom. És tudtam, most már semmi nem állhat a boldogságunk útjába. Mert bármi is legyen az, a család ereje mindent legyőz…