XX. Fejezet "Vértestvér"

 Sziasztok! Meghoztam 2011. év első fejezetét :):) Remélem mindenkinek tetszeni fog, és szerintem a cím mindent elárul!!! :)

Puszi!

Carly :)

(Esme szemszöge)

…

-Hát ez a nap is eljött-mosolyogtam immár férfivá serdült fiamra, miközben megigazítottam az egyenruhájának inggallérját. Hihetetlen, de Edward 17 évesen ma ejti meg élete első iskolai napját. Soha nem hittem volna, hogy életemben egyszer még ennyire büszke leszek. -Vigyázz magadra!

-Úgy lesz anya. Nyugodj meg, nem lesz semmi baj. –tette  kezét nyugtatóan a vállamra, amin halkan kacagni kezdtem

-Tudom, de ez azért még is csak nagy dolog-mosolyogtam.

-Szeretlek anya!-mondta , miközben a kilincs után nyúlt.

-Én is szeretlek!-köszöntem utána, majd egy halovány mosoly után kilépett az ajtón. Hihetetlen, hogy lassan majdnem egy hete élünk békében , mióta a megegyezés megszületett. Mindkét fél betartotta a szerződés ráeső felét, így szabadon élhettünk az erdőnek ezen a részén.

-A fiunk felnőtt-lépett mögém Carlisle mosolyogva .

-Igen, én is úgy vélem-nevettem halkan, miközben fejemet mellkasára hajtottam.

-Úgy tűnik, most már rendeződnek a dolgok.

-Szerinted tartós lesz ez a szövetség?-néztem rá kérdően.

-Minden esély meg van rá. Rajtunk nem fog múlni, hogy a béke meddig tart. Legalább is , amíg ők is betartják a dolog rájuk eső részét-mondta bizakodóan szerelmem, miközben elhelyezkedtünk a kanapén.

-Szerintem nem is olyan borzasztóak, mióta megegyeztünk velük. Nem mondom, hogy örülök nekik, de nem gonoszak, mint elsőre gondolnánk.

-Édes vagy-nyomott kacagva lágy csókot ajkaimra, miközben mutatóujjával lágyan simogatta arcomat-Mindenkiben meglátod a szépet-nevette, mikor elváltunk, majd ujjait blúzom gombjaira helyezte, és újra csókra hajlott, ám ekkor lágyan kicsusszantam karjaiból, és kacagva odébb futottam.

-Tudom, mit akarsz-nevettem tovább.

-És ellenedre van?-vonta fel a szemöldökét játékosan.

-Eszem ágában sincs ellenkezni-folytattam kihívóan.

-Aranyom , csak nem játszadozol velem?-nevetett fel ő is.

-Így is mondhatjuk, de igazából…nem akarok könnyen kapható lenni-mosolyogtam, majd futni kezdtem az emelet felé. Azonban  arra nem számítottam, hogy Carlisle reakcióideje sokkal jobb, mint az enyém. Egy szempillantás alatt kapott karjaiba, és így forgatott meg a levegőben.

-Ez nem ér!-kacagtam, miközben lábaimmal körbefontam a derekát.

-Te menekülsz, én elkaplak. Nem ez a játék lényege?-nézett rám féloldalas mosolyával.

-Nem is tudtam, hogy ilyen nagy játékos vagy.

-Ezt is te hozod ki belőlem-nyomott csókot ajkaimra, majd a hálószobánk felé kezdett velem futni. Óvatosan lerakott az ágyunkra, , majd a sötétítőkhöz szaladt, mire én tettetett morcosságot arcomra öltve fontam karba kezeimet, amin halkan elnevette magát.

-Valaki nagyon türelmetlen-gördült felém mosolyogva.

-Csodálkozol? Két hónapig nélkülöztelek, ezért már az illatod is teljesen megbolondít-mosolyogtam, miközben szégyenlősen sütöttem le szemeimet. Nem igazán szoktam ilyen nyíltan beszélni, még a saját férjemnek sem, így engem is kicsit meglepett, ami elhagyta a számat. Ha tudtam volna  biztosan elvörösödöm.

-Az illatom? Mégis mihez hasonlítod az illatom?-kérdezte csábosan.

-Olyan, mint a frissen vágott tavaszi rózsa, és a lágy tavaszi szellő.

-A tiéd meg…-kezdett bele, majd elgondolkodott-édes mint a méz, tiszta és ellenállhatatlan mint a jázmin-mosolyogta, majd ismét lágyan csókolni kezdett. Puhán öleltem magamhoz, míg ő lágyan csókolgatta végig a nyakam . Nem bírtam ellenállni, hogy bele ne túrjak gyönyörű aranyszőke hajkoronájába, ami a halovány sejtelmes fényben, törten csillogott, ahogy az éjjeliszekrényünk lámpája néha megvilágította. Ő is lágyan simogatott, ahol ért miközben testünk egyre szorosabban egymáséhoz préselődött. Lassan indult meg kezem ingjének gombjai felé, majd egyesével elkezdtem kigombolni mindegyiket, míg ő lágyan simította végig kezével hajam karamella-vörös tincseit. Pillanatok elteltével pedig ő is áttért blúzom kigombolására, majd gyengéd csókokkal halmozta el arcomat, mígnem az összes ruhadarab lekerült rólunk, és ismét egyek lettünk…

A szobánkban levő falióra kettőt kongatott, mikor már ismét képes voltam józanon gondolkodni. Carlisle a vállam felett átnyúlva simogatta szív alakú medálom, ami a nyakamban lógott. Olyan csodás órákat töltöttünk el itt együtt, hogy nem is akartam innen felkelni…soha. Vele olyan csodás és meghitt volt minden, hogy azt kívántam, bárcsak kezdetektől ő lett volna a férfi aki először belép az életembe.  

- Szerintem kiegyenlítettük a számlánkat-nevetett halkan, majd lágy puszit nyomott a vállamat. Én hatalmas mosollyal az arcomon fordultam felé, majd szorosan mellkasához simultam .

-Én inkább úgy gondolom, hogy a mai rendelésedért magas árat kéne fizetnem-kacagtam, mire ő lágy puszit nyomott fejem tetejére.

-Szívem szerint örökre itt maradnék veled-mosolyogta, miközben lágyan simogatta a hátamat.

-Végül is nincs akadálya- kacagtam halkan

 -Egy akadálya még is van…-kezdett bele- Fél háromra mennem kell a kórházba, hogy elintézzem a dolgokat az új igazgatóval- mondta kicsit csalódottan.

-Tudom…hív a kötelesség -mosolyogtam rá halványan, még is érezhető volt hangomon a bánat.

-Mi lenne, ha velem jönnél?-csillant fel a szeme.

-Tényleg mehetek?-kérdeztem meglepetten.

-Természetesen. Örömömet lelném benne-mosolyogta, majd sietve indultunk el, hogy új ruhát keressünk elő magunknak. Éppen fésülködtem, amikor hirtelen megszédültem. Mintha valaki jól megütött volna.  Carlisle éppen elkapott, nehogy a földön landoljak.

-Esme, jól vagy?-kérdezte ijedten.  

-Igen, csak valamitől megszédültem.

-Ez nem normális dolog-mondta aggódva-Te nem szédülhetnél.

- De jól vagyok. Semmi bajom-erősködtem.

-Biztos?-nézett rám kérdőn.

-Igen…biztos-mondtam határozottan, majd kicsit félve, de elengedte kezemet.

-Akkor indulhatunk?-nézett rám bizonytalanul mosolyogva.

-Csak ön után uram-nevettem halkan, majd egymásba karolva indultunk neki a városnak…

Nemsokára oda is értünk a kórházhoz. Egymás kezét fogva léptünk be a bejáraton, miközben végigsétáltunk a hosszú folyosón, ami az igazgatói iroda felé vezetett. Én furcsa módon megint émelyegni kezdtem, de ezt próbáltam leplezni, bár nem volt valami könnyű elrejteni férjem szakértő szemei elől. Pár percen belül rá is találtunk a kórház igazgatójának irodájára. Carlisle udvariasan bekopogott, mire egy szőke, csinos hölgy nyitott nekünk ajtót.

-Bizonyára Dr. Cullen. Üdvözlöm! Ms. Shepeerd vagyok. Az igazgatóúr asszisztense. És a hölgy személyében kit tisztelhetek?-mosolygott rám kedvesen.

-Üdvözlöm! Mrs. Esme Cullen vagyok-mutatkoztam be én is.

-Üdvözlöm! Jöjjenek be-mondta, majd bevezetett minket egy hatalmas irodába.

-Üdvözlöm Dr. Cullen! Önt is Mrs. Cullen!-köszöntött minket egy jól kiöltözött, fekete hajú férfi-Dr.Joshua Smith vagyok, a kórház igazgatója.

-Örülök, hogy megismerhetem Dr. Smith-mosolyodott el párom.

-Akkor…kezdhetjük is-kezdett bele Dr. Smith- Először is…kérdezhetnék pár dolgot a családjáról?

-Természetesen- válaszolta készségesen párom.

-Mióta házasok?

-Már nagyon rég. Tizenhét éve élünk egymással.

-Az szép kor. Esetleg van gyermekük?

-Igen, van- válaszolta párom, amin én helyeslően bólogattam ám ekkor rettenetes rosszullét lett úrrá rajtam. Úgy éreztem, menten hányni fogok.

-Elnézést -mondtam elcsukló hangon, majd kiszaladtam a szobából egyenesen a mellék helyiség felé. Mikor kiértem, azonban  semmi nem jött ki belőlem. Ijedten rogytam össze a fal mellett, és könnyek nélkül zokogni kezdtem. Mi történik velem? Mi  az , ami engem ennyire kínoz?

-Jól vagy?-hallottam meg szerelmem hangját mellettem.

-Nincs semmi bajom-nyögtem erőtlenül.

-Gyere, hazamegyünk!

-Nem kell! Menj vissza a megbeszélésre-próbáltam felállni, ám erőtlenül visszarogytam.

-De kell , hazaviszlek!-segített fel, de én már nem tudtam tiltakozni. Egész úton pátyolgatott. Én sem értettem, hogy mitől lettem ilyen gyenge, de alig álltam meg a lábamon. Fele úttól már karjaiba kellett vinnie.

-Feküdj ide egy kicsit-fektetett ölébe,mikor hazaértünk, majd simogatni kezdte a hátamat. Órákig feküdtem ott mozdulatlanul. Tényleg úgy éreztem, hogy elnyom az álom, bár tudtam, hogy ez lehetetlen. Carlisle minden egyes mozdulatán éreztem, hogy tele van aggodalommal. És miközben ő lágyan simogatott, másra sem tudtam gondolni, vajon mi lesz velem?...

(Carlisle szemszöge) 

Nem is tudtam mióta ültünk ott. Kezem remegett, miközben az arcát simogattam. Tudtam, hogy valami nincs rendben. Ez az egész nem felelt meg a valóságnak, már nem mintha a mi létezésünk megfelelne annak. De ez, hogy ami a mi világunkban lehetetlen, még is megtörténik…szörnyű volt szembesülni.

-Szia apa!-lépett be az ajtón Edward, majd ahogyan meglátott minket az arcára hideg ijedség ült ki-Mi történt?-kérdezte.

-Esme rettenetesen rosszul lett. Gyenge, émelyeg, hányingere van…- sóhajtottam mélyen, majd ismét feleségem arcára meredtem.

-Car-lisle-nyögte halkan szerelmem, mire én azonnal ráirányítottam minden figyelmem.

-Mi az szívem? Mit szeretnél?-kezdtem kérdések sorozatába.

-Csak szeretném, ha hoznál nekem inni-mondta erőtlenül. Mire Edward már vissza is tért egy pohárral a kezében.

-Fel tudsz ülni?-kérdeztem aggódva, mire ő bólogatni kezdett. Óvatosan felült a kanapén, és kezébe adtuk a poharat. Ahogyan meglátta a pohár tartalmát, hevesen emelte ajkaihoz, és pillanatokon megitta a benne lévő folyadékot. Megleptek hirtelen reakciói. Nem szokott ilyen heves lenni, ha a táplálkozásról van szó.

-Biztosan jól vagy?-néztem rá kétségekkel telve.

-Igen …sokkal-mosolygott rám halványan.

-Mi történt veled a kórházban?

-Nem tudom…egyszer csak rám jött…és úgy éreztem…mint mikor emberként terhes voltam. Hogy minden egyes percben hányhatok.

-Hogy mit mondtál? Ezt érezted emberként?-ötlött hirtelen eszembe minden. Hirtelen minden világos lett. Az émelygés, a hányinger, a nagy éhség…mind egy dologra utalnak.

-Igen…-válaszolta bizonytalanul. Azonnal a táskámért futottam, és eldöntöttem, elvégzem ugyanazokat a vizsgálatokat , amit akkor is tettem, mikor Edwarddal terhes lett. Hanyatt fektettem a kanapén, és belekezdtem.  Végigtapogattam a hasát, és a sztetoszkópot is használatba vettem. Az eredmény meglepő volt. Nem is meglepő, hiszen számítottam rá, de még is…

-Drágám- mosolyogtam rá-állapotos vagy-mondtam , mire az ő arcára is kiült egy mindennél nagyobb boldogságot tükröző  mosoly.

-Ez komoly?-kérdezte hitetlenkedve.

-Mindennél komolyabb- mondtam , miközben megsimítottam az arcát, és átöleltük egymást. Tényleg…mindent gondoltam, csak erre az egyetlenre nem, mikor kedvesemnél jelentkeztek ezek a tünetek. Pedig teljesen egyértelmű volt, ha most belegondolok, csak miután Edwardnál ilyen tünetei nem voltak, így nem gondoltam erre az eshetőségre.

-De miért voltak, ilyen tüneteim?-kérdezte szerelmem érdeklődve.

-Nem tudom…de valószínűleg azért, mert akkor, mikor Edwarddal voltál várandós, akkor még a fiatalabb vámpírok kategóriájába voltál sorolható. És köztudott, a mi fajtánk soha nem erősebb, mint új élete első hónapjaiba. Akkor még ellenállóbb volt a szervezeted, így elrejtőztek ezek a jelek, amik most előjöttek-mondtam el az egyetlen ésszerű  magyarázatot.

-Ezek szerint…lesz egy testvérem?-kérdezte Edward féloldalasan mosolyogva.

-Nagyon úgy tűnik -mosolyogta Esme, mire fiunk halkan nevetve ölelte meg őt.

-Gratulálok nektek-mondta Edward őszinte hangnemben, mikor újra szemeinkbe nézett-Komolyan…örülök, hogy boldogok vagytok-mosolyodott el.

-Köszönöm fiam-öleltem meg én is hálásan. Hihetetlen volt ez az egész. Talán tényleg igaz, ha valamit karácsonykor kívánunk, az valósággá válik. Ugyan is én pontosan ezt kívántam. Hogy a következő karácsonyt már ne hárman, hanem négyen ünnepeljük…